– Ugyan! Ki volna az? – köhintett a király és fektében megfordult, hogy a szive körül elnehezedő vért kissé megforgassa.
Mária megütötte a rézdobot és a cseléd belépett.
– Logus Tamás főtisztelendő ur jöjjön.
Lajos király hirtelen felnevetett, amint a szivetáján lévő nehézség muladozni kezdett:
– Nem, Mária, még nincs szükségem a halotti szentségekre. Egyébként is törvényeink értelmében a magyar királynak kijáró halotti szentségeket csupán az esztergomi érsek ur szolgáltathatja, az pedig ma éjjel a nászlakomáját tartja.
Logus Tamás nem volt messzire, ott ült szokott helyén, Mátyás király könyvtárában, amely a királyi pár közvetlen lakosztályához tartozott. Egy nagy könyvvel a kezében lépett be a királyné szobájába, arcán most is ama fagyott mosoly, amelyet tán valamikor ifjukorában vont fel, amikor először kezdte nézegetni az élet különlegességeit. E percben azonban öregnek látszott Logus Tamás, mintha megviselték volna a gondolatok, meggyötörték volna a könyvek, megnyomták volna az éj kisértetei. Fáradtan tekintett körül a jól ismert szobákban. A fekvő királyról szórakozottan levonta tekintetét és a kigyó-rugalmassággal felemelkedő Máriára függesztette a szemét.
A királyné felindulás nélkül, szolgákhoz és házi cselédekhez mért nyugodt hangon beszélt:
– Őfelségének, Magyarország és Csehország királyának aggodalmai, boszorkány-nyomásai vannak arról a pénzveretésről, amelyet már régebben tervbevettem. Mondaná el, főtisztelendő ur, hogyan lehetne nézete szerint a pénz-csinálást megoldani?
Lajos király a széles németalföldi diványon meghallván, hogy a papot nem azért hivták elő a könyvtár magányából, hogy vele ördögüzést végezzen, – amit hajdanában elégszer látott uratyja körül – felvidámodék, fektéből felülve, térdére csapott két tenyerével:
– Hát halljuk, mit tud a főtisztelendő atya, a humanista tudós, érvül felhozni arranézve, hogy a magyar király megtölthesse kiürült pénztárát?
Logus Tamás egykedvüen kezdte:
– Egyelőre csak az a jelenteni valóm, amiért éjszakámat felségtek szobái mellett töltém, hogy körülbelül a növekvő hold megjelenése óta a rácok városnegyede lángokban van. Némelyek azt mondják, hogy ezt a tüzet a pogány törökök rendezték a budaiak megrémitésére. Mások viszont azt a véleményt hangoztatják, hogy a Brandenburgi őrgróf, aki a király előtt ma bizonyos megszégyenitésben részesült az esztergomi érsekkel szemben, rendezné ezt a kivilágitást király őfelsége és Szalkai uram tiszteletére. Holott…
A király és a királyné az ablakhoz siettek, ahonnan valóban tekintet nyilott a rácok városnegyedére, amely lázpiros hullámba látszott merülve.
A humanista nyugodtan folytatta:
– Holott az óbudai mezitlábasok mellett éppen a Brandenburgi vitézei igyekeznek azon, hogy királyné őfelsége háza a Keresztelő Szent János-utcában épségben megmaradjon…
– Azt remélem is, – kiáltott fel Mária az éjszakában mutatkozó tüzes fellegeket szemlélve, amelyek a sötétség tengeréhez érkezve oly nyomtalanul tünnek el vala, mint akárcsak a nagy emberi indulatok.
A humanista a maga egykedvü hangján folytatta:
– A budai darabantok és az éjjeliőrök mindenkori parancsnoka, a királyi konyhamester ur, azonban már megállapitotta a rácvárosi tüz okát. Egy pintérmester, aki nagyon fél szájas feleségétől, éppen a házitüzhely előtt gunnyasztott, amikor felesége a vacsorához hivta őt. A pintér esze nélkül szaladt az asszony hivására, a tüzet égve hagyta és a tüz körül felhalmozott aprófa lángot kapott…
– Szóval, megint egy asszony okozója mindennek, – felelt a királyné az ablak mellől, ahonnan a tüzvész jelvényeit, azokat a megfejtetlen iramodásu lángnyelveket nézegette, amely jelvények éppen olyan örök ismeretlenségek maradnak mindörökre az emberek előtt, mint a felhők járás-kelései, a vizek hullámzásai és a földrengések okai.
Lajos király dermedt szótalanságba merülve figyelte a tüzet. Gyermekkora jutott eszébe, amikor gyakran volt a tűz atyja palotájának a környékén.
A királyné az ablaktól elfordulva a régi hangon szólalt meg:
– A tüzet majd eloltják Brandenburgi emberei, vagy pedig porig égnek a viskók, ez igazán nem zavarhatja meg mindennapi életünket. A tornyok remélhetőleg épségben maradnak és a harangozók holnap reggel éppen ugy elvégzik mindennapi munkájukat, mint egyébkor. Felköttetném azt a harangozót, aki holnap délben nem jelentené a házamnak, hogy dél van.
A humanista mindent tudott:
– A Keresztelő Szent János-utcában éppen csak a sarki bormérést rabolták ki a vitézek. Kellett a mély pincében felhalmozott bor a tüz oltásához. Királyné őfelsége ugy sem szerette ezt a helyet, ahol a háza szomszédságában a bormérés látogatói folytonos gajdolással, okoskodó lármával, asztalverdeséssel töltötték az idejüket. Nem mondhatnám, hogy nagy kár volna a bormérés elégéséért.
A királyné megint hátrafonta a kezeit, ami azt jelentette, hogy elmélyedt gondolataiba:
– Arról beszéljünk, főtisztelendő uram, hogy a királyoknak ki adá a jogot ahhoz, hogy olyan pénzt veressenek a népeik számára, amilyent éppen akarnak?
A humanista bölcsész a szája szögletében mosolygott:
– A királyok mindig bölcsen cselekednek, mert Isten és történelem vigyáznak reájuk, hogy dolgukat el ne hibázhassák. Istennel el nem számolhatunk, de a történelemirókkal igenis van leszámolnivalónk, akik a királyok cselekedeteit mindig ugy mutogatják nekünk, mintha azok Isten akaratai lettek volna, amelyeket földi megbizottjaik, a fejedelmek utján tudattak az emberekkel. Hinnünk kell a történelemiróknak, mert nekik tanuik vannak mindenre.
A humanista szivesen beszélt volna még erről a témáról, de a királyné közbeszólott:
– Tehát a királyok olyan pénzt csinálhatnak maguknak, amilyent akarnak?
– A királyok igen, csak az alattvalóiknak, legkülönösebben a zsidóknak van meg az a jussuk, hogy mérlegre tegyék a királyok pénzét és összevessék azt más királyok pénzével. Ilyenformán történik, hogy egyik tallért jobb kongásunak mondanak, mint a másikat.
A királyné megint közbevágott:
– Mi történne akkor, ha én például a királyéhoz hasonló tallérokat veretnék, csakhogy az ezüst helyett több rezet kevernék a tallérokba, mert igy több tallért tudnék veretni?
– Nagyobb dolog nem történhetne, mint csak az, hogy a zsidók a maguk pontos mérlegeivel kiszámitanák, hogy a király tallérjai mennyivel érnek többet, mint a királynéé…
– Mit törődöm én a zsidókkal? Előbb-utóbb kikergetjük őket az országból. Mit mondanának az urak és a papok?
A humanista mosolygott:
– Miután a tiszteletreméltó egyesülést ismerem: azok nem szólnának semmit, ellenben a néptől visszaszednék a király tallérjait, amennyiben ilyen forog a nép között és kicserélnék a királyné tallérjaira.
A humanistát a királyné ezután kegyelemben elbocsátotta.
Lajos király, aki egész idő alatt hallgatott, nem vette le szemét arról a parázsló csikról, amely még mindig az iménti tüzvész helyén mutatkozott.
– Hallottad, Lajos, hogy ennek a jeles férfiunak, akinek bölcsességét magad is számtalanszor elismerted: mi a véleménye arról, ha az államtanács megkérdezése nélkül pénzt veretünk? Mit kell azt tudni Thurzónak, Bornemisszának, Báthorynak, Szalkainak, hogy mennyi pénzt veretett a király? Talán, hogy nyomban levegyék belőle a maguk sápját? Nem ezeknek az uraknak akarok pénzt veretni, akiknek amugyis van elegendő, hanem neked és magamnak.
Lajos király bólongatni kezdett, mint valaha atyja, akit éppen ezért Dobzsenak neveztek a birodalmában:
– Azt hiszem megterheltem a gyomromat a rákjaiddal, Mária. Nem érzem magamat teljesen rendbe. Aludni fogok menni.
A király felemelkedett és háromszor homlokon csókolta Máriát:
– Ami pedig azt illeti, Mária, hogy pénzt akarsz csinálni, hát ha kedved tartja hozzá: csinálj pénzt. Én azt sem bánom. De most menjünk aludni.
III.
„A király menjen a másvilágra uralkodni…“
A király és királyné alkonyattal megszöktek a budai palotából a már ismert rejtekuton át és csavarogni mentek a budai utcákba. Bő köpenyeget vettek magukra, hogy senki fel ne ismerje őket, mély kalapot nyomtak az arcukba, mintha álarcosbálba készülődnének: két pajkos gyermek hagyta el a palotát… Fiatalok voltak, szerették egymást, egymással akartak élni, miután pedig ez a budai palotában nem volt lehető, meg kellett onnan szökni.
– Képzelem, milyen nagyszemeket meresztenek a tanácsurak, amikor hülthelyét találják majd a királynak, – nevetett csimbókos szakállában Lajos király.
– Mit akarnak már megint az urak? Mi nem történik kedvükre? – kérdezte Mária szorosan a király karjába kapaszkodva.
– A tegnapi rákosi országgyülésen a részeg nemesurak azt kiáltozták, hogy Lajos király uralkodjék a másvilágon; Szapolyai Jankó pedig vegye feleségül Máriát… Hát ebben az ügyben akarnak velem tanácskozni, ami elől én megszöktem, – felelt minden felindulás nélkül, sőt bizonyos tréfás hangsulyozással, Lajos király.
Mária azonban megmerevedve állott meg:
– És hol volt Tomori, hogy nem lövetett bele az országgyülésbe? – kiáltott fel Mária féktelenül. – Veled, Lajos, rendelkezhetnek a magyar urak, mert királyuk vagy. De nekem nem parancsolnak, mert én amellett, hogy magyar királyné vagyok, ausztriai hercegnő is vagyok. Ezt jól jegyezzék meg maguknak a magyar urak. Hol volt Tomori?
A király csillapitólag simogatta Mária karját.
– Tomori a végeknél van, ahová nekem is el kell indulnom, ha Szolimán valóban átlépi a Szávát. És különben is gyermekkorom óta ugy neveltek, hogy ne érdekeljen az, amit a rákosi országgyüléseken a magyar urak beszélnek. Többnyire már részegen érkeznek meg az országgyülésbe és itt két hétig részegeskednek, majd elszélednek, anélkül, hogy valamit határoztak volna. Mit törődünk mi azzal, Mária, hogy mit kiabál egynéhány berugott ember?
– Szeretsz, Lajos? – kérdezte most más hangon Mária.
– Csak a te életed miatt van még kedvem az élethez. A te drága életed miatt, amelyet kezembe tettél. Azt akarom, hogy te valódi királyné legyél, ha már engem uton-utfélen árnyékkirálynak csufolnak, – mondá elgondolkozott hangon Lajos király, amint merengő léptekkel, Mária karjába kapaszkodva ballagott a budai utcákon.
Keskeny, kanyargós utcácskák, mintha bujdokolnának a valóságos élet kigyója elől, mint félénk gyikocskák: ilyenek ezek az utcák. Itt-ott még egy leégett ház helyen gyászosan feketéllik a tavaszi tüzvészből, ezek a telkek most mindenfelől összegyüjtögetik a száraz faleveleket, amelyeket a budai hegyek felől eltáncoltat a szélvihar az alacsony házikók felett. Őszi falevelek temetői lettek azok a helyek, ahol nemrégiben még emberek laktak.
– Szegény vargák, timárok, pintérek, bormérők! – sóhajtotta a király. – Vajjon merre széledtek el a nagyvilágban, miután fészkük elhamvadt. Jártak nálam, hogy a király segitsen rajtuk a nagybajukban, de miből adjon a király, amikor magának sincs?
Mária a köpenyeg alatt magához szoritotta a király karját:
– Ezentul majd lesz miből adni a királynak! – mondta biztatón.
Tovább mentek, mindig távolabb a palotától, mintha attól félnének, hogy onnan utánuk futamodnak a tanácsurak és a királyt köpenyegénél fogva visszacipelik a tanácskozásba.
Az alkonyatban hosszu árnyékokat vetettek a tornyok, amelyek a messziségben apránként maguk is árnyékokká váltak.
Lekerültek a Dunapartra, ahol nagy, koporsókhoz hasonlatos, zsindelyes fedelü teherhajók voltak kikötve. Legalább hatvan hajó egymás mellett, mert a gabonaszállitás ideje még nem érkezett el.
– Ezeknek a hajóknak legalább a fele a Fuggeré. De van hajója a legtöbb gazdag budai polgárnak, mert a hajósgazdákat külön hely illeti meg a templomban.
Arrébb vizimalmok sorakoztak egymás mellett, amelyek majd akkor, mikor az őrlés ideje elkövetkezik, szerte-széjjel mennek a Dunán.
– Ezt az országot mondják szegénynek! – rebegte Mária. – Hiszen itt több hajó van, mint egész Ausztriában.
– Hajó az van, de olyan hajógazda nincs, aki arra vállalkoznék, hogy az ágyukat leszállitsa a Szávához, – felelt a király.
A homokos parton egy helyen gyermekhadra találtak, amely török és magyar csatát játszott a homoksáncokon. S ütötték egymást és kiáltozásaiktól hangos volt a Dunapart.
– Be jó volna gyermeknek lenni! – sóhajtott fel Lajos király. – Én sohasem voltam gyermek, mert mióta az eszemet tudom, mindig király vagyok. Én sohase mehettem játszani, mert nem is voltak pajtásaim.
– Majd ezentul velem fogsz játszadozni, amint a dolgok állásán segitettünk, – vigasztalta a királyt Mária.
További utjukban elérkeztek a hajósok félig földbeásott csárdáihoz. Egyikből-másikból már világosság és hurosszerszámnak a hangja hallatszott ki. Itt-ott egy duhajkodva felhorkanó ének, amely még a legkezdetét jelenti a mulatozásnak. A Dunaparton járdogáló szellő füstös pecsenyeillatot hozott a királyi pár felé.
– Tudod, Mária, hogy ezek a hajósok sütik a legizletesebb pecsenyéket? Szabadtüzön sütik meg a disznónak bizonyos részeit, amig az sötét rózsapirossá válik és csepegni kezd a zsirtól. Ugy hivják, hogy lacipecsenye. Tudod-e miért, mert atyámnak, Dobzse Lászlónak, ha kevés pénze volt: mindig ilyen pecsenyére támadt gusztusa, amelyet a budai palotába, nagy titokban, felhozatott.
Mária szagolgatta a levegőben szállongó szagot.
– Sok mindenféle szaga van ennek a pecsenyének, – mondá finom orrát fintorgatva. – A hajósok nagy csizmáinak a szaga is érződik rajta.
Lajos erősködött:
– Mária, ha egyszer megkóstolnád!…
A királyné nevetett:
– Hagyj békében a ti nemzeti eledeleitekkel. A multkor szerbgulyást etettél velem, amelynek főzési titkát egy végvári katona hozta a palotába. Köszönöm szépen, többet nem kérek belőle, mert borsa, paprikája összemarta a torkomat. Most pedig szeretnél bevinni ide valami hajós-dutyánba, hogy sült disznóhust egyek.
Lajos bizonykodva nevetett:
– Az volna nagyszerü, hogy ha a palotában ezt megtudnák! Vajjon, mit szólna Burgos ur, az osztrák követ, aki az illedelemnek nálunk a legnagyobb mestere?
– Hogy Burgos ur mit szólna azt nem tudom, – felelt Mária – de azt bizonyosan tudom, hogy majd szépen lefestené a velencei követ a dolgot. A király a hajóslegények között keres cimborákat…
Lajos király elborult:
– Igazad van. Bármit teszek, mindent kiforgatnak a maga valóságából. Csupa ellenségekkel vagyok körülvéve, akik mindig azt lesik, hogyan forgathatnák meg bennem a tőrt. Menjünk haza, amugy is olyan őszieste-szaga van már az időnek. Milyen korán köszönt be az idén az őszidő!
– Alig volt nyár, buskomoly esztendő, – felelt a királyné. – Ámde, nem azért hivtalak el a palotából, királyom, hogy megelégedjünk annak a tudásával, hogy mit főznek a halászcsárdákban. Valahová még el kell mennünk látogatóba, mielőtt az éj beköszöntene.
– Veled mindenhová szivesen megyek, Máriám.
– Elmegyünk az én házamba, ide a Keresztelő Szent János-utcába és megnézzük, hogyan halad előre a munka legényeim kezén. Nem árt, ha a legények látják a királyt is, nem gondolják, hogy csak a királynénak dolgoznak.
– Mehetünk, Mária. Mindenhová szivesebben megyek, mint a budai palotámba.
Most elmentek a Dunapartról, – a Duna elmaradott mögöttük őszi, hervatag alkonyatában, csak a vadmadarak huztak felette déli táj felé, mintha már kezdenék vándorlásukat. Lajos király, aki nagyon szerette a természetet, nem tudott olyan gyorsan megválni a Dunától, mint Mária…
– Különös esztendő ez a 26-os. A fecskék hirtelen eltüntek a javanyár közepén. A varjak magasan szálladoznak, ahol megtalálják azt a hűvös szelet, amelyben hintáztatni szeretik magukat. A vadkacsák beröppennek egész a városig. És, ime, a vadludak már hosszusorban vonulnak dél felé. Azt mondják, a madarak érzik meg leghamarább az időváltozást. Reggelenkint a palotakertben már látni a budai hegyekből jött cinkéket, amint javában kérdezgetik a hervadó fáktól: Kis fűz? Kis fűz? – Pedig fűzfák nincsenek is a kertben.
Mária a maga praktikus modorában más oldalról fogta fel az időjárást:
– Az bizonyos, hogy a nyulak szőre sem ereszt már ugy, mint azelőtt. Utasitani kell a királyi vadászokat, hogy bőven hozzák a nyulakat a palotába, mert el akarom tenni a nyulbőröket. Nem azért, hogy a zsidóknak eladjam, hanem magam akarom felhasználni. De most már menjünk, Lajos, mert az est szitál alá a hegyekről.
Karonfogta a királyt és vitte őt magával ama hegynek kanyarodó utcácska felé, amelynek sarkán egy ódon templom állott, Keresztelő Szent Jánosról elnevezve, mellette a még ódonabb paplak és a paplak után következő ház a királynéé. A kapu zárva, – nagy tölgyfa-kapu, amely könnyen ellentállhatna a nemes urak ostromának, ha azoknak eszébejutna a királyné fészkét felverni. Az ablakok helyén erős deszkák, hogy még nyeregből se láthasson be senki a ház belsejébe.
A királyné háromszor megkopogtatta a kaput, tolóablakocska nyilása után ama hosszuszakállu innsbrucki kereskedő nyitott kaput.
– Nos, Wild, hogyan mennek a dolgok?
– Semmi panaszom nincs az ezüstre, – a papok ezüstje jó ezüst – csak a réz nagyon hitvány, – felelte az innsbrucki pénzverő, mély kongóhangon.
Lajos király álmélkodva hallgatta a szavait. Kérdezni akart valamit Máriától, de a királyné megszoritotta a király karját.
A nagyszakállu ember megint felrakta a lakatot, előrenyomta a tolózárat és egy szövétneket vett le tartójából, hogy azzal a királyi párnak az utat mutassa.
A királyné háza régimódi épitmény volt, mindenféle zegzugos, alig kiismerhető folyosókkal, mintha a ház épitői arra készülődtek volna, hogyan védelmezik meg magukat a házukba nyomuló ellenségtől. Grádicsok, rejtekajtók, földalatti üregek mutatkoztak, vastag porral bevonva, amely porban nem igen mutatkozott emberi lábnyom.
Az innsbrucki bukott kereskedő olyan ünnepélyesen haladt elől, mintha ő volna a királyné udvarmestere. Látszott, hogy nagyon büszke megbizatására. Végre felnyitott egy vasajtót és megindult a mélységbe…
– Hová megyünk? – kérdezte Lajos király, de a mindenható Mária megint csak egy karszoritással felelt.
Alig tettek néhány lépést a pincelépcsőkön, alantról olyan különös zaj hallatszott, mintha valami nagy mühely felé közelednének. Kalapácsok kongása és ércek zengése hallatszott a mélyből, mintha Vulkánus mitológiai mühelyéhez közelednének.
Az innsbrucki Vulkán valóban felnyitott egy ajtót, amely mögött földalatti terem látszott, amely erősen meg volt világitva szövétnekekkel.
A terem bolthajtásokban emelkedett a magasba, mindenféle ördögi jelvények voltak a falakon, kétszarvu emberek és oroszlánfarkas nők szobrai, mint a nemrégen kiirtott templárius-rend templomaiban szokott ez lenni. Valóban a templárius-lovagok budai rendháza volt, valamikor a királyné háza, azért volt ez igy megerősitve, rejtegetve, félig a földalá épitve, mert ezek a lovagok nem szerették, ha a külső világ belenézeget az ő belső dolgaikba.
A templárius-lovagok helyén most is meztelen emberek ültek, akiknek az egész öltözetük mindössze egy bőrkötény volt. Különböző tuskókon ültek, különböző tuskók mellett, – az egykori templom hátterében, ahol valaha az oltár állott, amelynél a templáriusok különös szertartásaikat végezték: nagy kemence fehéren izzó torka mutatkozott.
– Egy mázsa ezüst és kétszer annyi réz olvad a pokolban, felség, – mondá halkan az innsbrucki, mintha még a királynénak sem merné bevallani a vegyarányt, amellyel a pénzveréshez szükséges ércet előállitotta.
Az egykori templom egyik részében érclapok voltak felállitva, amelyek már elhagyták a mángorlókat s jelenleg arra várakoznak, hogy a körvésővel a király tallérjaihoz hasonlatos darabokat vágjanak ki belőlük. Máshelyen már verték a sima tallérokba Mária királyné Signumát, és a reszelővel jól körülráspolyozták a kész tallérokat, hogy az ezüstpor ismét visszavándoroljon a kemencébe. Körülbelül harminc ember dolgozott a fojtogató hőségben. Egy forrás vize vezetett át a templomon. Innen csillapitották szomjukat azokból a kelyhekből és keresztelőmedencékből, amelyek még nem kerültek bele a kohóba.
– Tiz mázsa pénzre volna szükségem, – mondá Mária az innsbrucki boszorkánymesternek. – Megkaphatom azt a palotába?
– Minden bizonnyal, felség, – felelt egykedvűen az egykori kereskedő.
A király ezután karonfogta a királynét és sietve vezette el a földalatti templomból, ahol az egykori Baphomet oltára helyén éppen olyan istentelen dolgot müveltek manapság is, mint hajdanában az ördögimádó templárius-lovagok. Most pénzt hamisitottak… A királynak testét, lelkét nyomta a levegő, amely a pokol forróságával áradt a kemence felől. Alig mult huszesztendős a király, – még nem ért rá eddigi életében arra, hogy pénzt hamisitson.
– Mária, te elraboltad az egyházak kincseit? – kérdezte fogvacogva, amikor az utcára értek.
– Ha király volnál, aki az országában mindent tud: akkor bizonyára tudnád, hogy a papok maguktól adták ide kincseiket, amikor a pápa engedélye megérkezett, – mond Mária hirtelen meghüvösödve és karját kivonta a király karjából. – Neked megmutattam mindent, amit arra nézve tettem, hogy fojtogató, megszégyenitő, élethervasztó gondjainktól megszabaduljunk. Nem hozhatom ide Báthory uramat, hogy rátegye kezét az én pénzemre, a mi pénzünkre. Ismerheted a kapzsi magyar urakat. Egy polturát sem hagynának meg a királynak, ha megtudnák, hogy mi van a Keresztelő Szent János-utcában.
– Mária, én reszketek a jövőért, – mond a király, még mindig a fogvacogtató, kisérteties hangon, amikor a királyné mellett, minden izében reszketve, lépegetett a sötét utcán. – Félek, hogy a magyarok beváltják régi fenyegetésüket és életemet veszik, vagy ami még rosszabb, elkergetnek a trónusról…
A királyné fitymálva felelt:
– Egyéb bajuk van most a magyaroknak, mint királyt letenni trónusáról és uj királyt választani. Itt a nyakukon a török veszedelem, Szolimán orditása már áthallszik a Száván.
– Akkor nekem is menni kell, – felelt Lajos király magába mélyedve.
Mária erre nem is felelt, mert egyelőre nem tudott megszabadulni ama gondolatoktól, amelyeket a pénz látása ébresztett benne:
– Ne jusson addig eszedbe a magyaroktól félni, amig nekünk pénzünk van. Senkinek se marad pénze, csak nekünk, Budán, mert a magyar urak már hetekkel előbb kezdik küldözgetni vala készpénzüket külföldre. Elküldte pénzét Szalkai érsek…
– Ó, a nyomorult! – szisszent fel a király.
– Elküldte pénzét Thurzó és a Fuggerek mindent bepakkoltak, hogy németországi rokonaikhoz szállitsák kincseiket. Eltettek itt az utból minden tallért, amely arra szolgált volna, hogy a közelgő hadjárat költségeit fedezze. Üres kincstárakat találna a király mindenfelé, ha a kincstárakat szép szóra, vagy fenyegetésre valahol ki is nyitnák előtte. Ilyenkor ne segitsen magán a király ugy, ahogy tud? Ott kell venni a pénzt, ahol van, amikor a pénzre szükség van, – szólott Mária és hevesen belekarolt Lajosba.
– Ó, bár tudnék ugy gondolkozni mint te! – sóhajtott fel Lajos oly kétségbeeséssel, mintha lába előtt megnyiló sirját látná.
Mária tovább zümmögött a király fülébe:
– Ismétlem, hogy nem kell addig félnünk, amig a Keresztelő Szent János-utcai ház ontja nekünk a pénzt. Pénzen vehetünk katonákat, akik megvédelmeznek töröktől, magyartól egyaránt. Zápolyának is ki lehet verni pénzzel a szemét… Még őtőle sincs mit félnünk.
A királynak farkas-fogsora, amely duplán szolgált neki a lakmározásoknál, most megállithatatlanul vacogott. Hiába ragadta karon a királyné, a belső fázása nem akart csillapodni, egyetlen forró gondolat sem járta át lelkét. Az a pokolbeli tüz, amit a pénzverőmühelyben látott, nem melegitette fel, hanem elhervasztotta gondolatait, mint akár az őszi szél, amely a sötét budai utcák felett csapongott és jajongott.
– Hallod, Lajos, tiz mázsa pénzt küld holnap az innsbrucki a palotába, – rázogatta a király csüggeteg lelkét Mária. – Tiz mázsa pénzt, amelyben ezüst is van és szépen cseng… Akarod hallani, hogyan csengenek a királyné tallérjai?
Egy sötét kis téren haladtak akkor keresztül, amelyre ugy rábarnultak a kisházak árnyékai, mint a bennlakók szomoru álmai. Mária hirtelen az övéhez nyult, amelyen táska csüngött:
– Egy marékkal elhoztam az uj pénzből, hogy legyen mivel játszadozni éjjel a takaró felett… Most majd elhajintok itt egy tallért, ahol kövezve van a térség. Hogy halljad, milyen szépen peng a királyné tallérja.
– Megbánod, Mária, – mond Lajos tréfásan.
De Mária nem hallgatott rá, – olyanformán dobta el a kikövezett téren a tallért, mint a gyerekek szokták a lapos követ a vizen: a tallér pengve, csengve ugrott egyik kőről a másikra. A pénzcsengésre egy sötét kapualjból két budai bakter lépett elő, aki odáig ott nagy csendességben szunditott. Köpenyegük alól elővont lámpásaikkal nyomban keresni kezdték a pénzcsörgés előidézőjét.
Mária megint csak karonkapta Lajost és sietve vitte egy mellékutcán át a vár felé:
– Ilyenek a magyarok is, mint ez a két éjjeli őr, ahol pénzcsörgést hallanak, odatolonganak… – suttogta nagy elégtétellel a királyné.
Amint a vár felé közelednének: különös sürgés-forgást vettek észre a sötétségbe borult bástyák, tornyok alatt, mintha emberi alaku denevérek csapongtak volna az éjszakában. A nagy trónteremnek valamennyi ablaka ki volt világitva, mintha a veszedelmet jelentette volna valamerre messzire a sötét országba.
– Istenem, mi vár reám itthon? – akadozott Lajos királynak a lélekzete.
– Akármi vár, nem kell tőle félned. Amikor szemközt nézel a durcás, az elégedetlen, a fenyegető magyar urakkal, azt gondold meg, hogy többé nem vagy már az a kolduskirály, aki tegnap voltál. Bátorság, Lajos, én, amikor megesküdtem veled: megigértem neked, hogy segitek rajtad. Igéretemet beváltottam, – repdesett a királyné hangja, de ebben a hangban Lajos király most az őszi szunyog szomoru muzsikáját is hallani vélte.
Mielőtt a rejtekfolyosó bejáratát elérhették volna, a palota udvara szövétnekekkel világosodott meg és az istállók felől utrakész lovasok nyargaltak elő, hogy csak ugy pattogott a lovak patkói alatt a kövezet.
Trepka János, az udvarmester, harsány hangon kiáltozott az udvar közepén, amint a tizenkét lovas között rendet csinált:
– Vazul északnak megy a Duna mellett, Márton a Dunán tulra, Gáspár a Tisza mellé… Mindenütt már kora hajnalban friss vért kértek a királyi gazdatisztektől, várnagyoktól, zsidóktól és papoktól, hogy kivont kardotok reggeltől estig véres legyen. Igy járjátok be az országot…
Lajos király mintegy lázálmában hallotta Trepka János hangját, be sem várva a királynét, futamodott előre a rejtekfolyosón, mint aki eszét veszitette. A folyosó végére érve: lekanyaritotta nyakából a farsangos köpenyeget, eldobta a nemezkalapot és lobogó fürtökkel, lobogó szakállal rohant szobáról-szobára a nagy trónterem felé.
Mátyás király tróntermében pedig olyan zajgás volt, mint egy rajzó méhkasban.
A királyi trónus üres volt, de a trónus karjának támaszkodva, mellén összefont karokkal állott Zápolya Jankó, akit évek óta nem láttak a budai palotában. Láthatólag ő vezette a tanácskozást, mert arca ördögi erőt árult el.
A szárnyasajtóban megjelent a király lihegő, holtsápadt alakja, mire Jankó istentagadó hangon felkiáltott:
– Itt van végre a király! – és karját szétvonva mellén, gunyosan intett az üres trónus felé.
A király ügyet sem vetett a guny és megvetés e megtestesitője felé, egyetlen ugrással a trónuson termett, mintha minden erejét erre a napra tartogatta volna. Bágyadt, melankólikus, fáradozó tekintete eltünt és villámok mutatkoztak a szemében, amit még soha senki se látott a halálraitéltek szomoruságához hasonlatos szem tekintetében. Megpáncélosodtak petyhüdt arcvonásai, mintha valami szörnyü dologra rettegés nélkül készülődne. Olyan erővel emelte fel a karját, mint egy lángostort és a félőrülten zajongó magyar urak felé kiáltott:
– Csend legyen, mikor itt van a király, aki kész meghalni a hazáért.
Soha ilyen hang még nem hagyta el a király torkát. Lelketrázó hang volt, mint a viharé, amely habozás nélkül ront neki a legnagyobb szálfáknak. Mintha az őszi ködbe merült hegyekből, sárga erdőségekből, felhők alatt borongó sikságokról tért volna vissza egy régi magyar király… Zápolya nem fordult többé háttal a királynak, hanem megperdült a sarkán és tetőtől-talpig végignézte.
De a kavarodás hirtelen megszünt a trónteremben nyüzsgő urak között is.
Abbahagyták egymás hajának és csimbókos szakállának a tépdesését, amelyet eddig két kézzel üztek, nem kimélvén még az öreg Bornemissza bolyhos szakállát sem. Hördülésekbe fulladtak azok a cifra káromkodások, amelyekről a magyarok az egész világ előtt hiresek voltak, – nem verdesik bele egymás arcába azokat a szörnyü szavakat, amelyek sáros szégyent és aljas átkot cipelnek magukkal, mint a pokol sarát cipelik lábukon az alvilági vándorlók. Sőt eleresztették kardjukat, amelyet már kivonni készülődtek, hogy itt, Mátyás király tróntermében intézzék el egymás között a nézetkülönbségeket, senki se vigyen el innen mocskos emléket a lelke terhén. Megállottak a vérbenforgó szemek, előregörbedtek a hátraszegett nyakak, figyelő gondolkozás ült a dühtől elvörösödött homlokokra.
A király olyan szóval kezdte beszédét, amely szóra a legátkozottabb léleknek is vissza kellett fordulni, mielőtt feltartózhatatlan utját folytatná az elkárhozás felé.
– A király örömmel meghal a hazáért! – kiáltotta még egyszer azon az orgonahangon Lajos király, amelyet talán a királyné koronázásakor tanult, mikor legboldogabb volt életében.
És a király körülnézett trónusáról, bátor szemmel szemügyre véve mindazokat, akik itt távollétében őt szidalmazták. Ott voltak valamennyien a tanácsosurak, – csak az egy, megbizható Brandenburgi hiányzott. De hiába kereste tekintetével a király Tomorit is… Itt volt Szalkai uram, az érsek, és két keze még ökölbe volt szoritva az iménti vitatkozástól. Ott nézegette csizmája orrát Thurzó kincstárnok, Sárkány Ambrus, az országbiróvá lett főispán egy ablakmélyedésből várta a fejleményeket, mig a vén, borzhoz hasonlatos Bornemissza korához nem illő fürgeséggel futkosott fel és alá. Burgio ur, pápai nuncius is kijött sodrából az iménti veszekedésben, lila-talárja megcsuszott nyakán. Báthory, a nádor, részeg volt szokásszerint és hol ittas indulattal, hol meg bárgyuan nézegetett maga elé. Az ajtónál luciferi arccal állongott Burgos, a császári követ, mintha azt várta volna, hogy vajjon mire megy a király ezekkel a magukból kivetkőzött urakkal… A király kezdte:
– Ti szétküldtétek a véres kardot az országban…
– Nem várhattuk meg, amig a király kalandozásaiból visszatér, – süvöltött fel Bornemissza.
– A veszedelem a nyakunkon van! – hördült fel valaki a terem sarkában.
– Cselekedni kell…
– Talpra kell állitani a nemességet, amig nem késő…
– Szolimán átlépte a Szávát, lerombolta Jajca várát…
– Meztelen porontyokkal hátukon menekednek sivalkodó asszonyok a déli határ felől…
– Elszéledt marhacsordák nyomában, – tette hozzá az esztergomi érsek, aki világéletében praktikus ember volt.
A zürzavarból megint csak Bornemissza hangja kongott ki:
– És a királyt nem lehet megtalálni, a király kalandozni jár…
A király most hirtelen felemelkedett trónusán, mielőtt a vihar teljes mértékben kitört volna, mielőtt megint a szakálluknál fogva ráncigálnák egymást az országnagyok… Kiegyenesedett a király deli fiatalságában, ezüstfürtökkel koszoruzott fejével, férfias szépségében.
– Hallgatás, amikor a király köztetek van és az országot veszedelem fenyegeti. Hallgatás, ha mondom…
Kard nem volt a király oldalán, sietségében elfelejtette ezt felkötni, mig a tanácskozó urak mind kardjukkal verdesték a pádimentumot. De a király szembenállott a fegyverekkel és egyetlen kéznek sem jutott eszébe megérinteni őt.
Most Zápolya keselyü-hangja süvitett fel a király oldalán:
– Halljuk tehát a királyt, hogyan akarja az elveszettnek mondott országot megmenteni?
A király féloldalról villámló pillantást vetett Zápolyára:
– Ha a vajda is segit a maga huszezer emberével, akkor Magyarország meg van mentve.
Zápolya rikácsolva felelt:
– Ha a király nem búvik el gyáván a felesége szoknyája mögé, a seregek élére áll, akkor mentve Magyarország.
Lajos királynak ekkor elváltozott hirtelen az arca, mintha valami tulvilági sugár világitotta volna meg azt. Felemelte jobbkezét és esküre emelte a két ujját:
– Esküszöm Istenem és Magyarország szine előtt, hogy a király helyén lesz!
Ismételten elcsitult a trónterem.
Zápolya Jankó döngő léptekkel vonult el a trónusteremből és egy ablakmélyedésbe huzódva, figyelte tovább a tanácskozást.
*
– Mindent hallottam, – szökkent Lajos király vállára Mária, mint egy falevél, amikor az buskomolyan, öregesen, ébredező koraőszi hajnalon elhagyta Mátyás király tróntermét és a tanácskozás folytatását holnapra halasztotta. – Megint csak azt határozták, amit máskor… Levelezés, követezés, üzenetezés a külföldi királyokhoz, akik eddig se mozditották a fülükbotját, akármilyen leveleket irtunk nekik… Ó, Lajos!
Mária hirtelen elhallgatott a szemrehányásaival, mert a király arcába tekintett. Egy éjszakán megöregedett kisértet állott előtte.
A király szeliden tolta el maga mellől Máriát, hogy deréksziját megoldhassa.
– A király menjen a másvilágra uralkodni! – A király elmegy a másvilágra uralkodni, – felelt Lajos király.
Mária fokozódott rémülettel nézegette a király megöregedett arcát. Hisz eddig is látta őt átmulatozott éjszakák után, amikor az éjjeli dér rátelepedett arcának fiatal rétjeire, de a dér alatt a rét fiatal volt. Most pedig hűvös őszikép mutatkozik vala a király arcából, olyan néma szenvedéssel, amint a kertben viselik koraőszi sorsukat a cserjék és a fák.
És most a király és a királyné ugy nézegettek egymásra, mint vihar után a vándorlók.
A király megragadta Mária kezét:
– Értsd meg, az életem kell nekik.
Mária csöndes elhatározással felelt:
– Nem adom.
– Az életem kell nekik, amely nem ért soha egy polturát sem a szemükben, mert különben régen elvették volna. Ha csak annyi értéke lett volna, mint egy morva schock-nak. És én mégis huszonegyéves koromig küzdöttem ezért a senkinek se kellő életért. Átokkal kisértek már anyám méhében, mert azt hitték, hogy az övék a Jagellók koronája, ha én nem vagyok a világon. Ezért bizta volna magát anyám velencei bábákra, ha korai születésem be nem következik… Ki tudná, hogy mi volt az oka annak, hogy oly korán kellett a világra jönnöm? Mily borzadályos dolognak kellett történni, hogy ijedtében idétlent szült anyám és az idétlen láttára meghalt?…
– Ó, Lajos, elég volt az éj borzalmaiból, – esengett Mária. – Menjünk aludni. Az álom jó tanácsot ád.
Ám a király, aki hidegvérét megőrizte a reggeligtartó tanácsban, most nem birt többé szegény agyonzaklatott idegeivel. Mindegy volt neki, hogy a királynéval beszél – vagy pedig egy kamarásával. Talán nem is látta ez órában az imádott Máriát.
– És születésem után csufot üztek belőlem, amint csufot üztek az apámból, Dobzse Lászlóból. Disznó gyomrába varrtak, hogy disznóvá legyek magam is… Megvetéssel legyintgettek az életemre, amely nem ért nekik egy fakovát sem, mert amugy sem vélték tartósnak. Vén babonás dajkákra biztak, akik mindenféle olyan kotyvalékokkal tápláltak, amelyek miatt egész gyermekkorom halálos betegségekkel telt el. Nem voltam még utjukban nekik, de nem is volt szükségük az életemre.
– Kikről beszélsz, Lajos.
– A magyarokról beszélek, akiknek most végre szükségük támadt az én lenézett, kigunyolt, százszor eladott életemre. Mindig a magyarokról beszélek, akik azt hitték, hogy annyit sem ér királyuk, mint egy madárijesztő, akinek nevét szégyen volt kiejteni, akiről gunymosollyal vagy kárörvendve volt szokás megemlékezni… Ha tudnád, Mária, hogy eddigi életemben ebből az országból csak a kárörvendő arcokkal ismerkedtem meg! Mennyit láttam közülük, amig király voltam! Rongyos csizmát huztam akkor is, amikor volt uj, – szegénységet mutattam olyankor is, mikor a zsidók suttyomban pénzt adtak – betegséget, szórakozottságot, lustaságot hazudtam, amikor telve voltam életkedvvel: csakhogy ezek az örök kárörvendő arcok el ne muljanak körülem. Olyanok voltak a gonosz emberek körülöttem, mint a bennem lakozó éltető-elem. Ők adtak kedvet ahhoz, hogy tovább folytassam az életet, mikor már régen meguntam azt… Ó, Mária, félek, hogy a véres kard láttára elmulnak Magyarországról azok az arcok, amelyek eddig csak kárörvendően mosolyogni tudtak királyukon!
– Mit akarsz tenni, Lajos? – könyörgött Mária a király nyakába karolva.
A király a szobája ablakához állott és a koraőszi kertet nézte, amelyben hires piros virágai az éjszakai dértől megviselten hajtották le szép fejüket.
– Az első hűvös éjszaka az esztendőben tönkretette kertem szép reménységeit, – mormogta Lajos király, mintha nem is tudná Máriát a szobában.
– Átkozott éjszaka! – felelt Mária, kezével eltakarva arcát.
– És mindig hüvösebbek lesznek az éjszakák, – folytatta Lajos elgondolkozva. – Amint én elmentem a palotából, Mária, nyomban kezdjél mindent becsomagolni, nehogy távollétemben kedve kerekedjen valamely nagyurnak kirabolni a budai palotát. Láttad, hogy hol horgonyoznak a budai polgárok hajói, amelyeket nem adtak ide az ágyuk szállitásához, de neked jópénzért szivesen kölcsönadják. A hajókra rakass be mindent, mert azok könnyedén felszedik horgonyaikat, kibontják vitorláikat és tova iramodhatnak a rablók elől. Légy készen arra egész háznépeddel, hogy menekülnöd kell Budáról, amint én elmentem innen…
– De hát hová akarsz menni, Lajos? – sikoltott fel Mária.
– A király elmegy uralkodni a másvilágra! – kiáltotta Lajos és eszelősen felkacagott.
*
Mária nem olyan fából volt faragva, aki egykönnyen beleegyezett volna a király szavaiba… Nyugodtan, száraz tekintettel nézett szemközt Lajos királlyal, mint egy orvos, aki a bajt kutatja.
– Mindig azt mondtad, hogy nem szereted ezt az országot, teher ennek koronáját viselni, jobban félsz a magyaroktól, mint a töröktől… Itt van a legjobb idő megszabadulni az országtól, a koronától, magyartól, töröktől egyaránt. Még az éjjel Bécsbe szökünk. Akár lóháton, akár hajón, senkit sem viszünk magunkkal, aki elárulhatna.
Lajos király szomoruan mosolygott:
– Ahhoz nekem már nincs erőm, nekem menni kell arra, amerre az események és emberek sodornak. Ha még egy év előtt hivtál volna, Mária, hogy szökve itthagyjuk az országot, akkor még lett volna erőm mindenhez. Hová menekülhetnék most sirvermem elől? Van a világnak olyan tája, ahol nem nyilna meg előttem a sirgödör, miután arra már megértem?
– Uj életet kezdünk, Lajos… Az innsbrucki minden percben itt lehet a pénzzel. Ferdinánd bátyám hatalmas…
A király csendesen legyintett, mint egy öregember:
– Annyi hatalma van, hogy országában becsukasson egy várába, ahol élhetnénk az élőhalottak szomoru életét, ha te ugyan hamarosan meg nem unnád magadat.
– Én sohasem hagylak el, Lajos. Életemmé lettél.
– Ha igazán szeretsz, Mária, akkor hagyj utamon menni. Lehet, hogy elvesztem ebben az utban, de az is lehet, hogy éppen ebben a rámváró kálvárián találom meg azt az életerőt, amely a királyság további folytatásához szükséges.
Mária most elvesztvén idegei felett való uralkodását, felsikoltott, hogy a palota visszhangzott bele:
– Ó, mily őrület, egy gyülölt ország, egy gyülölködő nemzet kedvéért kockára tenni életed, te balga király!
Lajos király arcán ismét megjelent ama tulvilági fényesség, amely a holt szenteket szokta megaranyozni: – Az volt a baj, hogy csak gyülölni tudtam ezt az országot, nem pedig szeretni. A magyarokat szeretni kell, – ez a titka az uralkodásnak.
*