Mohács, vagy, Két árva gyermek vergődése

Pénteki napon indultunk el Budáról a török ellen, mert ezt a böjtös napot javasolták a papok, valamint királyném. Mária is szerencsés napjának mondja a pénteket. Ámde én, szegény diák, már kora gyermekségem óta ellenséges napnak tekintém a pénteket. Mennyi szárazbabot kellett ennem a kolostorokban.

Csepelig még csak derekasan haladtunk, mert velünk volt királynénk is, aki egész idő alatt a király mellett ült a naszádban és annak kezét fogta. Ha egy ilyen kéz nyom bátorítást a férfi kezébe, akkor a vesztőhelyre is nyugodtan lehet elmenni.

A csónakosok szomorú nótákat danoltak. Mint már az ilyen vizi emberek szoktak. Én nappal is, fene meleg volt Szent Jakab hava ebben az esztendőben, hideget éreztem a hátamban, amikor ezeket a nótákat hallottam. De beteg voltam attól is, hogy a királyném egész úton nem vette le a szemét a királyról, mintha örökre emlékezetébe vésni akarná királyom arcvonásait. Királyomnak a szakálla már javában göndörödött, bozontoskodott, mint akár az apjáé, mert borbélyt nem engedett magához az utolsó hetekben. Valahogyan megnőtt az orra is, mint a holtaknál szokás. Talán mert beesett lett sápadt arca.

A királyné fogta a király kezét és a király hallgatta, hogy mit beszél az asszony:

– Ne félj, nem történik távollétedben semmi, csak jó. Thurzó Elek urammal, meg Szalaházy püspökkel, akiket őrizetemre hagytál Budán, majd elbánok. Rendbehozom a háztartást, kitakarítom a palotát ellenségeinktől, meg aztán ezek közül a bőrükben nem férő magyar urak közül is otthagyja egypár a fogát a csatában, minden kincsüket, jószágukat nem vihetik a másvilágra.

– Ne bántsd a szegény magyarokat, – felelé az uram, királyom, – régen megbánták ők már azt, amit királyuk ellen vétettek.

– De én asszony vagyok, nekem nem kell nagylelkűnek lenni az ellenségeimmel szemben, mint ezt ti férfiak prédikáljátok. Én majd megfizetek nekik, ha másképpen nem: a tíz körmömmel, azokért a bántalmakért, amelyeket magyar királyné koromban Budán szenvednem kellett. Hej, urak, ti pénzeszsákok, ti püspökfalattól és hegyaljai bortól részegeskedők, ti gőgösök, akik a vadászebetekkel jobban bántatok, mint királyotokkal, – majd jön még kutyára dér. Te csak azon igyekezz, hogy minél hamarabb hazakerülj Budára. A régi kályhafűtő sem lesz a helyén. A zsidók mind kitakarodnak az országból. Nem hiába vagyok a sváb császár unokája.

A naszád végében, a két könyökömre hajtva a vén fejemet, hallgattam királyném beszédét, mert azóta, mióta a hadjárat megindult, mindig a király közelében kellett tartózkodnom. Néha még sötét éjfélen is eszébe jutott neki vala, akihez segedelemért lehetne fordulni. Erdélyi vajda, erdélyi püspök, horvát bán, Ferdinánd, akik bizony nem sokat törődtek a mi nagy bajunkkal. Ámde vadászatok, mulatságok sem űzik el vala a kísérteteket királyom lelkéből. Leveleket kellett írnom még a visegrádi erdőből is, a vadkan elejtése után. Pedig ez az idő valóban nem arravaló. Királyom, Lajosom éppen úgy kedvelte a levélírást, mint régi királyom, Ulászló. De az öreg úrnak csak kölcsönkérési gondjai voltak. Pénzt mégis csak könnyebben kaptunk kölcsönbe a budai zsidóktól, mint sereget valahonnan a külországból.

Most is, alig hogy elszundítottam volna a naszád végében, csak szólít ám királyom testőre, Kiskállói Vitéz János, aki Szabolcs megyéből jött, hogy a királyt a hadjáratba elkísérje. Levelet kellett írnom Ferdinánd főhercegnek – ágyúkért. Honnan vegyen ágyúkat Ferdinánd?

Tudtam, hogy Csepelen sokat fogunk sirdogálni, mert királyom nem engedte meg, hogy királyném útjában őt tovább is elkísérje. Szegedi Antalnak, a tábori prédikátornak és ferencrendi apátnak kellett közbelépni, a káplánokkal együtt, hogy a királyt a királynétól el tudják választani.

– Sohasem látlak többet, – jajgatott királyném, amikor a papok nagynehezen lóraültették Lajosunkat.

Majláth István, a király étekfogója, oda is szólott Horváth Gáspár királyi istállómesternek, hogy így járnak mindazok, akik asszonyt hadba visznek.

A királyné kendőjével sokáig integetett eltávolodó férje után, talán a folytonos hátranézegetés is volt az okozója, hogy a király nem vigyázott lova kantárjára és a paripa az útban gödörbe lépett. A király leesett a nyeregből, a megsántult lovat pedig nyomban ki kellett irtani. Estvére Ercsiben a konyhatűz körül sokat beszélgettünk erről a dologról. Senki se merte jó ómennek mondani.

Most már lassabban mentünk. Az a háromezer ember, aki velünk jött, bizony nagy port vert fel a kánikulás országúton. Csak úgy találomra lehetett megmondani, hogy merre járnak az esztergomi érsek bandériumai. A felszálló porfellegben csupán a külföldi szerzetesek lobogói látszottak, akik olyanformán jöttek el messzi zárdáikból Magyarországba, mintha búcsúra jönnének; igaz, hogy mindegyiknek kard volt az oldalán.

Reggel a király gazdámat, káplánomat, Szerémi Györgyöt hivatja sátorába és azt mondja vala neki, hogy nagyon rossz álma volt a királynéval. Hiába mondja neki káplánom, hogy ez mindig így szokott lenni fiatal házastársaknál, akik megszokták vala az egymás mellett való elhálást, a király csak a kezébe hajtja a fejét és tovább aggódik feleségéért. Végre aztán káplánom azt tanácsolja a királynak, hogy a derék Oláh Miklóst ültesse lóra, küldje el a királynéhoz Budára, hogy az vigyázzon biztonságára. Ezután nyugodtan utaztunk Pentelén, Dunaföldváron, Pakson, Tolnán. A királynak az álmai megjavultak. Igaz, hogy reggeltől estig kifárad a nyeregben, pedig alig megyünk négy mérföldet egy nap alatt. Napról-napra sápadtabb az arca, amikor előjön sátorából. Enyingi Török, akivel ismeretségben vagyok még Ulászló uram idejéből, elmondja, hogy éjszakai testőrködései idején hallja, amikor a király álmában olyan panaszosan kiáltozik, hogy ő már sokszor kivont karddal akart nekimenni a kísérteteknek, de félő, hogy a király sátra körül bolyongó lelkek között a királyné lelkét is kettéhasítaná.

De azért csak utaztunk tovább, habár a tábori konyha nagyon megromlott. Régi barátom, a konyhamester ugyan esküdözött, hogy most is ugyanazokkal a szakácsokkal, kuktákkal, inasokkal főzeti az ebédeket és vacsorákat, mint Budán, de én sok mindennek a hiányosságát kezdem vala érezni. Nem olyan fűszeresek többé a királyi konyha ételei, mint Budán megszoktuk, mikor minden este bál volt a palotában.

– A szájad íze romlott el, vén szamár, – mondja konyhamester barátom. – A társzekerek a hadiszerszámokkal, ágyúkkal, lőszerekkel, felszerelésekkel ugyan messzire elmaradtak tőlünk. A hajók is csigalassúsággal jönnek utánunk, de a konyhára, pincére én vigyázok. Kérdezd meg a mi urainkat, hogy melyik nem rakta tele a bendőjét éjszakára és melyik nem lett részeg a boraimtól?

No hiszen részeg ember volt elég, még agyon is verdesték egymást, amikor összeperlekedtek. Hetykeséget és bolondságot ád az emberbe a borivás. Én mindig mértékletesen ittam, mert természetem olyan, hogy elbírja a bort.

Mohácsnál aztán találkozánk a kalocsai érsekkel, Tomori úrral, aki nagyon felkavarta még azt a kis étvágyunkat is, amely a hadbavonulás óta megmaradt. Ez a barát, aki komiszabb posztóból varrott csuhát hordott, mint a legrongyosabb szerzetes: legelőször is azzal állított be hozzánk, hogy hol maradtak a társzekerek a hadiszerekkel, meg fegyverekkel?

– Útban vannak, – felelt kiskirályunk és leginkább szeretett volna sátrába menni a kiabáló hadvezér elől, aki azzal kezdte, hogy mindent és mindenkit összeszidott.

Tomori ellenben nem engedett és vele szembeszállani senki se mert, mert hires, erőszakos ember volt. Nándorfejérvárnál már ismeretséget kötöttek vele a törökök, akik azt mondják róla, hogy a gonoszoknak a legravaszabbika és legderekabbja volt. Olyan volt, mint az a kemény vas, mennél több csapást kapott, annál keményebbé lett. Ha, mint veszett kutyát agyonütötték volna, akkor is feléledt volna.

– Hol vannak az álgyúk? – bömböli Tomori a király sátora előtt és legjobb volt ilyenkor elmenni valamerre a mezőre és lefeküdni, hogy az ember ne lásson és ne halljon semmit.

Királyunk, Lajosunk naphosszant könnyezett, mióta ez a kutya pap a táborba jött.

– Hol vannak az álgyúk? – tombolt tovább Tomori, hogy paraszti posztóból varrott csuhája keringett körülötte, mintha vergődő szárny volna. Ki merte volna ennek az őrjöngő papnak megmondani, hogy az ágyúk a dunai hajókon maradtak, mert nem volt elég időnk azoknak az elszállítására. Hadd hallja meg az igazságot mástól a pap, én bizony nem állok oda, hogy a pallosával kettéhasítson. Mióta hadbaszállottunk: minden nap agyonütöttek néhány embert, mert a régi haragosok a hadiállapotot nyomban felhasználták arra, hogy bosszújukat kitöltsék.

– Mindegy az, hogy én verem agyon a cimborát vagy a török, – védekezett egy horvátországi nemesember, aki Batthyány bánnal jött a seregbe és valamely elintézendő dolga volt More Fülöp pécsi püspök úr számadójával.

Uram, királyom, egyetlenegyszer sem hivatott levélírás céljából. Nem írt már senkinek levelet, magábavonulva üldögélt sátorában és őszülő szakállát és bajszát vájkálta a kezeivel. Még arra sem vidult fel, amikor Tomori némileg lecsillapodva visszatért délután és jelenté, hogy nem kell már annyira félni, összeszedett valami nyolcvan ágyút, a csata további sorsát pedig majd csak eldönti a hagyományos magyar vitézség.

– Mert a magyarok élhetnek pulyán, de a halállal szemközt bátrak szoktak lenni, – mondá orátori hangon a kalocsai érsek.

Királyom Tomori szavaira annyira-amennyire megnyugodott, különösen akkor, midőn Tomori nem követelte többé rajta az ágyúkat. Alkonyattal még sétálgatásra is indult a táborban és sétájában mi udvari emberek távolról követtük.

Hiszen voltunk mi itt annyian, amennyien már régen nem gyültünk vala össze a török ellen. Voltunk vagy harmincezren, amennyi ember éppen elegendő lett volna egy kisebb hadjárathoz. Csak az okoskodók mondták, hogy most olyan nagy erővel jött a török, hogy meggyőzésére kevesen vagyunk. De hát mirevaló a magyar vitézség, amely sohasem ijedt meg a kétszerannyi ellenségtől?

Itt volt Tahy János, a vránai perjel, a hadaival, Bánffi János, Pogány Simon, Erdődi, a zágrábi püspök. Minden vitéz nehéz vértekkel, sisakokkal, páncélokkal, bontónyársakkal, buzogányokkal, pajzsokkal, kardokkal felszerelve, ahogy dicső elődeink idején volt szokása a magyarnak hadbaszállnia. A lovainkon hadipatkó, amely szétzúzza az ellenség fejét. Ijjaspuska, meg közönséges ijj a gyalogosoknál. A királyi bandériumban azonban valódi puska is akadt.

Éppen szemlélődéseink alatt hoznak ám Nagy-Nyárád felől a Pekri Miklós emberei egy csomó török foglyot.

– Kémkedtek a kutyák, – jelentette Pekri Miklós.

Tomori uram szemügyre vette a foglyokat:

– Hm, – dörmögte – ezek nem kémek, ezek rendes janicsárok, látom, hogy spanyol lőfegyverük van.

Tomori uram Nándorfejérvárnál már elegendő törököt látott életében. Vallatóra vette a foglyokat a maguk nyelvén…

– Balibég ezeknek a parancsnokuk, az pedig lófarkas csapatvezér. Jó lenne, ha Pekri uram visszafordulna Nagy-Nyárád felé, amerről most jött és a Német-Boly felé vezető országúton körülnézne, hogy nincs-e ott elrejtőzve valamely török sereg, amely bennünket hátulról megtámadhatna.

Pekri uram azonban nem az az ember volt, akinek egy barát parancsolhatott volna.

– Eb ura fakó, most jövök Nyárádról és elhozám magammal az összes törököket. Menjen a fővezér úr maga, ha több törököt akar fogni.

Királyom csendesen hallgatta a pörlekedést, még nem ismerte a magyar urakat eléggé ahhoz, hogy tudhassa, hogy a harc előtt egymásközötti veszekedéssel szoktuk feldühösíteni magunkat, hogy aztán a csatában megint csak egymás segítségére legyünk és holtigtartó barátságot kössünk.

– Hát senki se megy Nyárád felé? – üvöltött Tomori. – Balibéget kell kiugratni, hogy hátulról orozva ne jöhessen ránk.

– Itt vannak a vitézlő szerzetesek a rendekből és kolostorokból. Azoknak parancsoljon az érsek úr, – kiabált vissza Pekri uram.

Volt még ezen az estén több veszekedés is a táborban. Drágffy János országbíró veszett össze Horváth Simon főpincemesterrel, mert az elrejtette a borokat a vitézség elől. Tharczay János uram Henrik, dolinai várgróf személyében korholta az egész csehországi nemességet, hogy kevesedmagával jött el a csatába. Legjobban szerettünk volna egymásnak menni, de aztán meggondolkoztunk, mikor hire futamodott, hogy reggelre csata lesz, hajnalban kell indulni, mert a török Mohács alatt van.

– Majd elvégezzük a dolgunkat csata után, – mondogatták fenyegetőzve az országbiráék, főpincemesterék, várgrófék. Dehogy is gondolt volna arra valaki, hogy ez legyen az utolsó éjszakája ama hosszú nagy éjszaka előtt, amelyből aztán nincs visszatérés.

Félszemmel szundikáltam én is királyom sátrának közelében, sehogy se ment a fejembe, hogy a csata előtt a királynak nem jut eszébe leveleket iratni. Itt is, ott is van még valaki, király vagy püspök, aki küldhetne hadakat, ha akarna. Moré uram, a pécsi püspök, ezer darab arannyal tölti derekán az éjszakát, azt is kölcsön lehetne kérni valami jó záloglevél ellenében. Sehogy sem tetszik nekem, hogy a király, mióta Budáról elindult, senkitől sem kért kölcsönt. Igy tett az apja is, amikor halálát érezte közeledni.

A csillagok nagy messziségben pislogtak. Uram, Istenem, nézegeti-e valaki Budán is ezeket a csillagokat? Kölked község felől most kakasszó hallatszott. Azon vettem magam észre, hogy a meleg harmat kiverte a homlokomat, nemsokára üt az indulás ideje.

Batthyány és Tahy uram indultak el legelsőnek, mert nekik a jobbszárnyon legmesszebbre volt dolguk a csapataiknál. Kétezer ember várta már ott harci türelmetlenséggel a muladozó augusztusi éjszakát. A balszárnyra Perényi Gábor uram indult el, mikor még olyan sötét volt, hogy a sátrak köteleit sem lehetett látni. Búcsúzni jöttek az ébren lévő, sátora előtt álldogáló királyomhoz Tarczay uram, aki a királyi kamarások háromezer főnyi seregét fogja parancsolni. Korlátkövy Péter uram, aki a főurak bandériumában tartja fenn a rendet. Trepka és Schlik a zsoldosokkal, szerzetesekkel, németekkel, csehekkel, tótokkal már éjfélkor elindultak.

– Hát mi hova megyünk, uram, királyom? – kérdeztem felséges uramat, amikor az írószerszámaimmal előbujtam a sátor mögül.

– Te vén diák, csak maradj mellettem, mert hátha lesz valami üzennivalóm a királynénak, akkor is, midőn már nem tudom mozgatni a kezemet, – mondá királyom és az éji esőtől megfehéredett arca, szakálla, haja világított a szürkületben. Talán Urunk, Jézusunk volt ilyen, amikor a Golgotára kísérték.

A páncélok, vértek, fegyverek ezüstözve, fénylően együtt voltak a sátorban.

– Ezt a mellvértet, – mondta Szerémi uram és káplánom, amikor a királynak segédkezett az öltözködésnél – tegnap kipróbáltam az egyik török fogoly lőfegyverével. Nem lyukasztja át a golyó még tízlépésnyiről sem.

– De nehéz is, – felelé királyom.

Igy öltözködött királyom talpig vasba.

– Ne felejtse, felség, a pecsétgyűrűjét, – szólt káplánom és a király jobbkezének a mutatóujjára felvonta az arany pecsétgyűrűt a magyar címerrel ékesítve. Ludovici II. regis volt a pecsétgyűrű felirata, régi, boldog napokban hányszor nyomtuk ezt mindenféle levelekre!

A király, mielőtt sisakját fejére tette volna, letérdepelt a sátorban, meggyónt, imádkozott és megáldatta magát gyóntatójával, káplánommal.

Még egy pillantás a király ezüstszínű fiatal arcába, mint valami túlvilági látományéba… Aztán ráborult a sisak a király fejére.

Mikor lóra ültünk, akkor eszméltem rá, hogy reggelizni el is felejtettem, pedig nem szoktam az ilyesmiről megfeledkezni, amikor dologba megyek.

Nagy, német ló volt a király lova, sógorától, Ferdinándtól kapta ajándékba, hogy teljes biztosságban igyekezzen a csatába. A lovat sokszor kipróbálták az ugratásokban, a vadászatokban, a lovagjátékokban. Nem hibázott az sohasem. A király vaskesztyűs kezében erősen fogta a kantárt, mert ilyen fogásra volt szüksége az oroszlán- és bikavérű paripának. Vajjon meddig győzi erejével a király fékezni ezt a hatalmas állatot? Sehogy se tetszett nekem, hogy a csatában majd még a maga alatt levő lovával is birkózni kell a királynak. Jobban szerettem volna látni amolyan jól futó, hosszúsörényű magyar lovon, amilyent Báthori István nádor, Bánffi János, Telekessy Imre, Erdődi Péter választottak maguk alá a csatába. Még Majthényi uram is, az udvarmesterünk amolyan könnyű lovacskán üldögélt, amelynek nem a szűgyében, hátában, hanem a lábában van az ereje.

… Ez a nagy német paripa lett aztán a vesztünk, amikor a csatának vége volt és azt néztük, hogy merre meneküljünk az ordítozó törökök elől. Nagyon sokan voltak a pogányok, nem bírtunk velük. Annyian jöttek ránk, hogy némelyiknek a kezébe már nem is jutott fegyver, csak amolyan bunkó, amilyennel nálunk a Bakonyban verekedni szoktak. A királyom is levágott néhányat közülük, mert ott verekedtünk az első sorban. Én nem tudnám megmondani, hogy hány kutyafejű bukott el a kardom alatt. Nagy szomorúság volt az egész idő alatt a szívemben, nem tudtam kedvemre verekedni, mint hajdanában a végváraknál tanultam. Maroknyian voltunk a mindenfelől reánk özönlő pogányság között. Csak itt-ott látszott már végezetül egy magyar, az is földretiporva, holtan, haldokolva.

Ki tudná, hogy mi történt tőlünk messzebb, ahová a szem el nem láthatott a tengernyi pogányság miatt? Vajjon ott is úgy szorongatják a szegény magyarokat a kutyafejű sáskák, mint itt a középen, ahol királyom, uram oldalán harcoltam? Talán győz Drágffy uram a jobbszárnyon? Talán tartja magát balról Perényi uram? De nekünk menekülni kellett, ha nem akartunk az egyre özönlő pogányság fogságába esni.

– Szegény Magyarország! – hallom csak egyszerre királyom, uram jajkiáltását. Golyó találta a mellvértjét, de nem sebesíté meg.

Itt volt az ideje, hogy megragadjam a király lovának a zabláját. A szilaj német ló nehezen engedelmeskedik akaratomnak, beleizzadok, amire a lovat elkormányozhatom az első hadisorból, aztán neki a mezőnek, neki a pataknak, amely piszkosan, sárgán, Kis Duna módjára kavarogva futamodik partjai között. A király lova nem akar ugrani. A megveszett bestia megtagadja az engedelmességet. Kétszer-háromszor vágtatunk neki az ugrásnak, a király lova félrerántja magát az ugrás előtt. Hogy jó példával járjak elől, elhatározom, hogy én ugratok előbb a makrancos állat előtt. „Bele a sarkantyút!“ – kiáltom uram, királyom felé. Az én lovam partot ér. Hátranézek. A király lova ugrásközben döglötten visszahanyatlik a partról a patakba. A patak partján az üldöző pogányság. A király elmerül a sáros vízben.

*

– Alamizsnás Szent János koporsóját mentsétek meg a pogányok elől! – dördült végig egy hang augusztus harmincadikán, éjszaka a budai palota folyosóin. Burgio bibornok, a pápai nuncius hangja volt, akit ágyából ugrasztottak ki azzal a hirrel, hogy Mária királyné még az éj folyamán el akarja hagyni a palotát.

A szent üvegkoporsóját valóban felkapják vala az udvari legények és futólépésben viszik a Dunapartra, ahol már várakozik a teherhajó.

Holdvilágos éjszaka volt akkor; a holdsugarak merengve nézegettek be a budai várba, mintha semmi sem történt volna Magyarországon. A palotában egyetlen fáklyát sem gyujtottak meg, mert semmi szükség nem volt arra, hogy a gyanakvó budaiak bármit is észrevegyenek a készülődésből. Budán még csak annyit tudtak, hogy a csata Mohácsnál elveszett, de a király sorsát senki se ismeré. Talán csak Mária sejtett valamit, ezért kínozta szivét szörnyű nyugtalanság. Menni kellett innen, mert különben reászakadnak a falak.

A királyné a palota északi folyosóján tartózkodott, magára kapkodott öltözetben és elparancsolta a folyosóról az udvari hölgyeit, akik asszonyi sivalkodással, hangos jajgatással, kéztördelve körülvették.

– Menjetek innen, nem akarok közületek egyet sem látni, mert valamennyien olyanok vagytok, mint a tyúkok, amelyek éjszaka megvakulnak. Szedje rendbe mindenki a cókmókját, mert éjfélkor akkor is elhagyom a palotát, ha egyedül kell nekivágnom az utazásnak.

– De hát hová megyünk? – sikoltozott a cseh Helene, aki a legtekintélyesebb udvarhölgy volt Thurzó kincstárnok úr barátsága révén.

– Talán Mohácsra, talán Pozsonyba… amint a király tanácsolta utolsó levelében. Csak innen el! – felelt Mária és a két karja közé szorított homlokát a hűvös ablaküveghez nyomta. – Sok rongyot ne hozzatok magatokkal, lóháton utazunk, mert a hajón még nekem sincs helyem. Ott csak egy ember részére van tér: a koporsóban fekvő szent részére.

A budai tornyokban csengő hangon vertek az órák, mert még nem menekültek el Budáról az órások. A palotába a Duna felől becsapongtak a denevérek és együtt röpködtek a futkározó frájokkal. Lángja és füstje nem volt a tűzvésznek, amely itt olyan hirtelenséggel kerekedett, mintha valami madár hozta volna körmei között a parazsat, de néha jobban megriaszt a tűz, amelyet nem láttunk, amelyet csak érezünk… A királyné minden erejét összeszedte, hogy össze ne roskadjon e borzasztó órában, huszonegy éves volt, izmai rugalmasak, ha lelkét pöröllyel össze is zuzták vala az uralkodás évei. De Néha jobb lélektelenül cselekedni.

– Vajjon hol vannak Thurzó, Bornemissza? Miért bíznak mindent a káplánokra? – beszélt a királyné hangosan, bár egyedül volt a folyosón.

A távoli folyosókon olyan döngő, szüntelen, megszakítatlan lépések dörögtek, mintha örökös temetés volna a palotában és a koporsókat egymásután vinnék le a lépcsőkön. Bútorokat hordtak… A királyné néha felrezzenve, a folyosó ajtajához ugrott és a holdvilágnál bizonytalanul mozgó szolgákra, vitézekre sikoltó hangon rákiáltott:

– A bőrével fog fizetni az, aki valami kárt tesz a bútoraimban. Vigyázzatok az ágyamra!

A bútorok döngve, dohogva, mintha magukban káromkodnának a rendháborításért, vonultak lefelé a lépcsőkön. Az eresztőkötelek úgy feszültek, mint a hajók kötelei a viharban. A csigák visítottak, mintha láthatatlan akasztófákon függnének. A felszálló portól néha fuldokolva köhögött egy-egy vén katona, akit éppen öregsége miatt hagytak hátra a palotában… Végre nagy kenderszakállával kísértetként megjelent Bornemissza János, a várnagy és a kulcsköteget a királynénak nyujtotta.

– Felség, lezártam minden szobát, ahol bútorokat hagytunk. Pecsétet ütöttem a zárakra.

A királyné a földre dobta a kulcsokat:

– Azt hiszed, hogy nem rabolnak ki itt mindent a távollétemben? Akár a magyarok, akár a törökök? Csak az a kérdés, hogy melyik jön előbb.

– Felséged a magyaroktól fél? – felelt búsan a várnagy.

– Elsősorban előlük menekülök. Félek Zápolya martalócaitól, félek azoktól, akik gyáván megfutamodtak a csatából és most elözönölvén az országutakat, csorba nélkül maradt kardjukat az ártatlanokra emelgetik. A pogány lassú és tunya, előbb a csatatér halottait rabolja ki, mielőtt újabb zsákmány után nézne. De a magyar rablók esetlegesen már holnap itt lehetnek. El innen, Bornemissza, amíg szabad az út.

A várnagy, aki talán az egyetlen férfi volt a budai palotában, aki nem vesztette el a fejét a csatavesztés hírével megérkező német szolga (Mária szolgája) láttára, nyugodtan így felelt:

– Ha a király életben van, akkor a magyarok tiszteletben fogják tartani az ajtókon elhelyezett királyi pecséteket. Ha pedig a király nem jöhetne többé vissza Budára: akkor mindegy nekünk, hogy mi történik az elhagyott palotával.

– Hagyj békét, várnagy, ócska bölcsességeddel, – türelmetlenkedett a királyné. – Tudom, hogy idegeid ércből vagy pedig kőből vannak, nem pedig emberi húsból. Kerítsd elő Thurzót! A pénzről akarok vele beszélni.

A várnagy hunyorintott pókhálós szemével. Tudta ő, hogy ebben a bábeli felfordulásban Máriát megint csak a pénz érdekli, amelyet valahol rejteget… Thurzó vérpirosan, rekedten, támolyogva közeledett valamerről a királyné hivására. Nem volt emberi alakja a daliának… Mintha az imént metszették volna le az akasztófáról. A királyné kétkézzel ragadta meg a kincstárnok vállát:

– Térj magadhoz, ember. Nem látod, hogy gyönge nő létemre mily bátran viselem sorsomat? Én nem akarok meghalni, mint ti itt valamennyien körülöttem. Élni kell Magyarországért, nem pedig a halálba szökni a bánat elől… Mi történt a pénzemmel, ötven mázsányi vert ezüstömmel?

– Csak tíz mázsáról tudok, – felelt fogvacogva Thurzó. – Negyven mázsát már régen elköltöttünk belőle a királyra, a hadakra, a hitelezőkre. Ami ezüst volt a budai templomokban, abból mind pénz lett. Sokba került nekünk az, hogy a király maga ment el a csatába. Fel kellett öltöztetni a katonákat, hogy méltók legyenek a királyhoz.

Mária a homlokára szorította a két tenyerét.

– Szóval, koldus lettem. Koldusként hagyom el a palotát, ahová egykor Miksa császár hozományát hoztam. Ó, hogy ezt a napot is meg kellett érnem. Beszélj, ember, Thurzó Elek, beszélj, mit vihetnék magammal a palotából, hogy ne kellessen szükséget szenvednem utaimban?

Thurzó, mintha eszét veszítette volna: csak némán nézett a királynéra, aki a vállánál fogva rázta:

– Bethlenfalvi! Térj magadhoz, ember! Az éj mulik, reggelre, mire a budaiak észrevennék: messzire akarok innen lenni, még ha csupasz életemet vinném is magammal. De Magyarország királynéja vagyok, nem állhatok ki koldulni az országutakra.

– Tíz mázsa ezüst van a lovak hátára pakkolva, miután felséged lóháton akar utazni.

– A ló biztos, a hajó bizonytalan. És a tíz mázsa ezüstpénzen kívül?

Thurzó a két tenyerét kifelé fordította, ami bizony elég érthető mozdulat volt, még a királyné is tanulhatott belőle.

– A Korvinák! – kiáltotta most a királyné. – A Korvinákról megfeledkezel, kincstárnok? A negyedik Evangeliumot itt akarod hagyni a pogányoknak vagy a még pogányabb magyaroknak?

– A Korvinákat még sohasem vitték ki a várkastélyból, – felelt hideglelősen Thurzó. – A Codex aureus quatuor Evangeliorum és a szertartásoknál használatos Missale című könyvek mindig a király hálószobájában őriztetnek.

– Most máshol lesz a helyük! – kiáltott fel indulatosan Mária. – Elviszem a Korvinákat zálogba, hogy legyen valami emlékem abból a korszakból, amikor Magyarország királynéja voltam. Ló hátára pakkoltasd a könyveket. Éjfélkor, mielőtt a kakasok megszólalnának: indulunk, Thurzó.

A palotában növekedett a nyüzsgés, mert a közeli palotákból is előkerültek az urak, akiket hű szolgáik felvertek a hírrel, hogy a királyné szökni akar Budáról. Az eleven zálog, akit Lajos király maga helyett Budán hagyott azoknak a kételkedőknek a megnyugtatására, hogy nem menekedik el az országból a törökök elől, az eleven zálog itt akarja hagyni Budát. De hiszen akkor innen másoknak is el kell menni! Lóhalálban jött a veszprémi püspök, Szalaházy László uram.

– Csakhogy még itthon találom a királynét! – nyomakodott be a püspök a palotába. – Minden szentekre kérem felségedet, hogy ne hagyja el addig Budát, amíg biztos értesülésünk nincs a királyról.

– Püspök úr, velünk tarthat, – felelt elszántan Mária. – Útközben szükségünk lehet bölcs tanácsaira.

A veszprémi püspök, ismervén Mária hajthatatlan természetét: nem tehetett mást, mint engedelmet kért, hogy palotájába siethessen az utiszükségletekért.

– A fejérvári kapunál találkozunk, ahol Logod felé visz az út! – kiáltotta a királyné és előkereste a legegyszerűbb ruháját, amelyben felismerhetetlen legyen az országútakon, amelyekre, ime, sorsát bízza. Ámde még a legegyszerűbb ruha is génuai bársonyból való volt, azért egy udvarhölgyének a háziruháját vette elő nagy keserűséggel.

– Nem kell, hogy bárki is felismerje Magyarország királynéját.

… És most, mielőtt végleg elhagyta volna: mégegyszer bejárta a budai királyi palotát, bánatainak és örömeinek tanyáját… Nem fakadt sírva, mert lelke ezen az éjszakán örökké acéllá változott, nem sóhajtozott, mert sóhajtani felejtett, – csak megsimogatta a falakat, az ajtókat, az ablakokat, melyeknek nyelvét évek alatt megtanulta.

– Isten veletek, – mondta halkan egyes bútordarabjainak, amelyekhez szerető barátság fűzte.

A várudvaron lódobogás hallatszott, nyeregbeszállott az az ötven lovas, amely Máriát bujdosásában elkísérendi. Bornemissza János kísértetszakálla felfehéredett a holdvilágnál.

– A lovak a bécsi úton várnak, felség.

A királyné felrezzent gondolataiból:

– Menjünk! – kiáltotta elhatározottan a gyermekkirályné és Budára mutatott ablakából.

– Holnapra úgyse marad itt senki a városból, mint a garastalan szegények és a zsidók.

Futamodásunkban Esztergomba érkeztünk.

Jól tudtuk errefelé az utat még a sűrűsödő, augusztusvégi éjszakában is, mert hiszen vadászatainkban gyakorta elkalandoztunk Esztergomig. A primási palotában szállottunk meg, amelynek gazdája ugyan távol volt, de a kamrák, pincék telve voltak, így semmiben sem láttunk szükséget. A kapukat bezártuk, mert az uccákról dobpergetés, lárma hallatszott. A budai németek, akik a királyné őfelsége német szolgájától leghamarább tudták meg a mohácsi eseményeket: nem tudtak otthon maradni a helyükön, hanem nyomban a királyné után indultak, amikor magunk is csak nagy nehézségek árán vergődtünk el Budáról Esztergomba. Mindig mondtam, hogy ezek a németek szerencsétlenséget hoznak reánk… S íme, egyszerre telve lett Esztergom az ő szekereikkel, málhás-lovaikkal, jajgatásaikkal, utálatos lármájukkal. Nem csoda, hogy Orbánusz Endre, az esztergomi várnagy, aki amúgy is hajlamos volt a gutaütésre a testi terjedelme miatt: kijött a sodrából.

– Hát már az ebédutáni álmot is elveszik az embertől ezek a budai németek? – kiáltott fel és mindjárt parancsot adott a huszárjainak, hogy csináljanak rendet a menekülők között.

– Maradtatok volna otthon, bestye férgei, – ordították a huszárok, amikor a piacon jól ellátták a budaiak baját. Aztán pedig a kocsik és podgyászok megvizsgálásához láttak, vajjon: nem hoztak-e magukkal a németek valamely tiltott portékát Esztergomba. A várnagy, akit mi udvari emberek magunk között csak amúgy Orbáncznak neveztünk, sok tiltott portékát talált.

Alighogy végeztek volna a huszárok a kocsikkal: már izgatott emberek futamodnak a Duna partja felől, hogy soha nem látott hajóhad közeledik a Dunán Esztergom alá, amelyet bizonyára a törökök küldtek előre abból a célból, hogy a várost elpusztítsa. Némelyek szerint 76 hajó közeledik, – nem látott még ilyent a világ.

Szeretek mindenféle látványosságnál résztvenni, azért hamarosan otthagytam a jajgató budai polgárokat, akik váltig azt hangoztatták, hogy a dunai hajók korántsem ellenséges hajók, hanem az ő hajóik, amelyeket tegnap eresztettek útnak. A huszárok erre még jobban megdühödtek.

– Tehát alattomban el akartátok foglalni a várost? – üvöltött Orbáncz barátunk, akire Esztergom kulcsai voltak bízva.

A gályák valóban a vízszinéig megtöltve portékákkal, bútorokkal, drágaságokkal közeledtek Esztergom felé. Igaza volt annak az embernek, aki azt mondta, hogy 76 hajót olvasott meg, – 76-ot olvastam magam is.

A hajók kikötöttek a parton. Legelsőnek persze a királyné hajója, a budai palota kincseivel és a királyné komornáival. Tizenkét takaros nőszemély volt a hajón, egyiket-másikat jól ismertem Budáról, de nem mertem mukkanni, amikor Orbáncz kiadta a huszároknak a parancsolatot, hogy a frájjokat a várba kell szállítani, amelyik ellenkeznék, azt meg kell kötözni. Hát a szegény komornák nem is nagyon mertek ellenkezni, amikor éppen a legderekabb huszárok vállalkoztak kíséretükre.

Nem ilyen könnyen ment a sor a polgárok hajóival. Ezek a hajósemberek szeretnek verekedni, jól bánnak az evezőrudakkal a szárazon is, nem csoda, hogy nagy csetepaté kerekedett, mikor a várnagy legényei a hajók átkutatásához kezdtek.

– Ti vagytok az okai annak, hogy háború van! – ordította a várnagy a hajókon talált polgárokra. – Ha nem lettetek volna olyan gazdagok, a töröknek sohase jutott volna eszébe betörni Magyarországba.

Orbáncz végigjárta a hajókat. Egyetlen magyar hajótulajdonost sem talált, valamennyi német volt. Ettől aztán még jobban felbőszült.

Magam siettem vissza a palotába, mert már meguntam a sok jajveszékelést hallani. Ki tudja, lesz-e nyugodalom a következő éjszakán, nem kell-e megint futamodásban töltenünk a pihenésre szánt órákat?

A palotában nagy felfordulás volt, még a szakácsok is a folyosókon tartózkodtak, ahelyett, hogy a vacsorafőzéssel törődtek volna. Talán már a vacsorázás is kimegy a divatból e nagy felfordulásban? – gondoltam magamban – pedig bőséges étkezés nélkül nem viselhetők el az izgalmak, amelyeknek valamennyien ki vagyunk téve.

Az izgalmat a palotában az okozta, hogy megjött Czettricz Ulrik, a király kamarása, aki váltig azt hangoztatta, hogy a csatában a király hátamögött állott Aczél Istvánnal együtt. A király a csatából szerencsésen megmenekült, de a patakot nem tudta átugratni fáradt lovával. Aczél István, aki a király után ugratott: maga is odaveszett.

Ámde dominám, királyném fejcsóválva hallgatta Czettricz előadását, bár máskor szivesen szokott hitelt adni ennek a németnek:

– Hát abból mi igaz, hogy királyomat a Csele-patakon túl is látták? – kérdezte hirtelen a királyné. – Itt olyan hirek vannak elterjedve, amelyek szerint a király Bátára menekült, ahol Zápolya három kardszúrással megölte. Nem ez az igazság, Czettricz? Vigyázz szavaidra, mert börtön jár a hazugságért!

Czettricz Ulrik váltig erőlködött, hogy úgy igaz, amint ő elmondta a király halálát. A vízbe fulladt, szegény jó Lajosunk. Dominám szólott:

– Hát akkor hozd el nekem a holttetemet, mert addig nem hiszem, hogy a király meghalt. Menj Sárffy Ferenc uramhoz, a győri várparancsnokhoz, hogy adjon neked tizenkét lovast, akikkel elhozod a holt királyt nekem, – mert addig nem tudom elhinni, hogy férjem nincs az élők sorában.

Azt beszélte a pletyka, hogy a királyné olyan erősnek mutatkozott, hogy egyetlen könnyet sem ejtett.

De bezzeg nem tudta a haragtól sírását visszatartani, amikor a minden lében kanál pápai nuncius, Burgió báró hírül hozta neki, hogy mi történt komornáival.

– Hol van az esztergomi érsek? – kiáltozta magánkívül Dominám.

– Az érsek a csatatérről aligha fog visszatérhetni, – felelt a báró. – Ám a fejveszettség általános az országban a csatavesztés hírére. A királyné tudja tapasztalásból, hogy a mi hírnökeink és kémeink mindig gyorsabbak szoktak lenni, mint a királyéi. Ma délután már arról is jött vala posta, hogy az ország keleti részében bizonyos rozsályi Kiss Pál, szatmármegyei főnemes, rablóbandát toborzott, amely az Alföldön útját állja a csatából menekülőknek.

– Zápolya híve! – kiáltotta Dominám.

– De hírt kaptunk Lesieczki Márton uram viselt dolgairól is, aki még Ulászló királyt szolgálta aféle koldus lengyelként. Lajos király mellett is éveket töltött. Hát ez a bizonyos Lesieczki is útonállásra adta magát.

– Azonnal iratni kell Tomieczkinek, a lengyel kancellárnak, aki gyámságot vállalt valaha Lesieczki felett, – hallgattam egy sarokból Dominám szavait. – De ugyan ki visz el levelet ily zavaros időkben Lengyelországba?

A pápai nuncius tovább forgatta a tőrt a királyné szivében:

– Azok a cseh csapatok, amelyek a cseh kancellár vezérlete alatt elkéstek a csatából, elfogták Brodaricsot. Saly János és Nádasdy uram, akik Budáról velünk indultak el, 6000 forintot vettek el a kincstártól és azóta nyomuk veszett…

– Elég! – kiáltotta Dominám – elég volt e veszett csürhéből, amely a szerencsétlenség e borzalmas óráiban is a maga önös céljaira gondol. Még az éjszaka tovább menekülünk, mert amint hajóim nem voltak biztonságban Esztergomban, olyanformán nem érzem biztosnak életemet sem.

Tehát megint csak utazunk éjszaka. Mikor lesz már megállás a sötétségben?

A vacsorát csak amúgy sietve fogyasztottuk el, nem is volna méltó beszélni e vacsoráról. Inkább kulacsainkról gondoskodtunk az éjszakai útra. A pincében elég jó borokra akadtunk. Nem tudom, megköszönte-e valaki a vendéglátást, mert még éjfél előtt elindultunk Komáromnak.

Emlékszem, hogy ugyanezen úton, ugyancsak lóháton, jött néhány esztendő előtt Dominám Magyarországba. Akkor is a király nélkül tette meg az utat, mert a királynak más dolga volt Budán. Most is más dolga van… Akkor Sárkány Ambrus uram nagyszarvai kastélyában ebédeltünk olyan halakat, feketetengeri vizákat, menyhalakat, csukákat, amelyeknek az íze még ma is a szájamban van. Tudtuk, hogy minden Habsburg nagy evő, mert ez családi tulajdonságuk, de azt a drágalátos étvágyat, amelyet Dominám mutatott Magyarországba való utazásakor: sohasem felejthetem el.

Komáromban találkoztunk a budai káptalannal, a papok magukkal hoztak mindenféle régi írásokat, csaknem egy hajót töltöttek meg ezek a régi kutyabőrök, holott ilyen zavaros időben bízvást szabadulni kellett volna e semmire sem jó cókmóktól. Dominám, nyilván a sok írás láttára, maga is kedvet kapott a levelezéshez és miután nekem néhány levelet diktált mindenféle királyokhoz, Zsigmondhoz, Ferdinándhoz, V-ik Károlyhoz, hogy a hátam borsózott bele, maga is levélírásba fogott ama Lamberg Jánoshoz, akinek mindig személyesen szokott leveleket írni, emiatt mindenféle megjegyzéseket tettek az udvari irnokok.

Sárkány uramat, a jeles vendéglátót nem találtuk Komáromban, másfelé volt neki dolga, talán ott, ahol szegény királyunknak. Ellenben előkerült endrédi Somogyi Ferenc uram, a komáromi és tatai vár kapitánya, de mielőtt bármi is eszébe jutott volna a jó úrnak, Dominám, okulva az esztergomi példán, kemény hűségesküt vett ki belőle. A jó Somogyi csak nagyot nézett, hogy minek esketi őt oly nagy szigorúsággal a királyné. Persze, hiába vakarta őkegyelme a fejét, amikor az esztergomi hírek elértek hozzá. Nem csaphatott fel rablónak.

Itt ért utól bennünket az a hír, amelyet egy hazugságairól ismeretes lengyel lovag hozott, hogy a király nehéz sebével Pozsony felé menekül.

– Akkor mi is Pozsonyba megyünk! – kiáltott fel szegény Dominám, mert nem lehetett olyant mondani a férjéről, amit nyomban el ne hitt volna.

A pozsonyi utazásnak mindnyájan nagyon megörültünk, mert előre tudtuk, hogy ebben a gazdag városban végre kárpótlásra találunk nyomorúságos viszontagságainkért. Azonkívül Komáromban is kezdtek már mozgolódni azok a vitézek, akik nem mentek el Mohácsra.

– Előre tudtuk, hogy ti fogjátok elveszteni a háborút, – kiáltozták a mi legényeink után a komáromiak.

Sohasem észszerűséges olyan városban maradni, ahol az embert háborúvesztéssel gyanúsítják. Vettük hát sátorfánkat és harmadnapra, szeptember 3-án, egy kedves őszi napon, mély gyászruhában Pozsonyba érkeztünk. Bornemissza uram, aki velünk jött Budáról, előre utazott, hogy a pozsonyi várat, amelynek kapitánya volt, rendbehozza a királyné fogadására. Ámde hiába kerestük Bornemissza uramat a pozsonyi kapunál. Egy követe állott a királyné elé és ezt az üzenetet adá át:

– Bornemissza uram bezárkózott a pozsonyi várba és nem hajlandó azt átadni másnak, mint az új királynak…

– A kincseim, a pénzeim? – kiáltott fel a királyné. – Mindenem erre az egy emberre volt bízva. Koldus lettem.

– A kincseket is az új királynak adja át Bornemissza uram.

Most már ott voltunk tehát az áhított Pozsonyban, a becsukott várkapuk előtt.

Végre a pozsonyiak megsajnáltak és a Főtéren adtak valami kvártélyt, mert a király régi pozsonyi palotájában idegenek laktak. Most aztán kórusban kiáltozhattuk:

– Hol vagy, Lajos király?

Csakhogy a királynak semmi nyoma se volt.

– Deák, leveleket írni! – egész nap ezt a parancsszót hallottam a hátam mögött, mióta Pozsonyba költöztünk, hogy már lúdbőrös lett a hátam, mert Dominám nem adta olcsóbban a levelezést, mint a királyokkal. Régen elmúltak azok az idők, amikor a leveleimben csak a subás vágvári kapitányok gorombaságaira kellett nagyobb gorombaságokkal válaszolni.

Ettől eltekintve: nem ment volna igen rosszul a dolgunk Pozsonyban, mert a pozsonyiak vendégszeretetében valóban nem csatlakoztunk. Ezek a jó németek nagyon örvendeztek annak, hogy királyi udvar van a városukban, ugyanezért bőségesen küldték a halat meg a bort a királynénak. Mindjárt a megérkezésünk napján 10 csukát, 16 potykát, 3 keszegét, 1 derék harcsát, sügért, márnát, szőlőt küldtek, 200 kenyérrel és egy akó borral. Igaz, hogy pontosan felírtak mindent, amit adtak, de ez nem is volt baj, mert legalább a konyhamester nem lophatott el mindent.

És mindenap érkeztek a pozsonyi házba újabb és újabb vendégek, amikor híre futamodott annak, hogy itt ütöttük fel szállásunkat, ahonnan újra meghódítani akarjuk Magyarországot.

Dominám egyebet sem tett, mint reggeltől estig fogadta a vendégeket, még az imádkozáshoz sem volt ideje. Most már nem az volt a kérdése a vendégekhez, hogy mi hír Lajos királyról, mert a holt király megjelent előtte álmában és közölte vele, hogy a másvilágon van, ne várja vissza. Ellenben minden látogatót ezzel a kérdéssel fogadott Dominám:

– Mit csinál a tót király?

Hát Zápolyáról mindenki tudott egyet-mást, aki Magyarország felől jött. Hírt hozott róla Brodarics István, a szerémi püspök, aki egy estén mezítelenül, csupán egy szál köpenyegben és papucsban érkezett meg, hogy nekünk kellett ruhával szolgálni, pedig ebben magunk is szükösen voltunk. Brodarics ruháját a cseh rablók szedték el, amikor a mohácsi csatából menekült. A jó püspök azonban csak nekünk, udvari embereknek mondhatá el vitézi magatartását a csatában, ahol is szegény királyunk jobboldalán állott, ötödik helyen a püspökök között… A királynénak az volt az egyetlen kérdése:

– Mit csinál a tót király?

A jó püspök úr annyit tudott, hogy Zápolyának eszeágában sem volt megütközni a törökkel.

– Futott az, felség, Szeged alól, Fegyvernekig meg sem állott.

Megjött a csatából Gerendi Miklós, a fejérvári kanonok, Zay uram, akinek nagyon megörvendezett a királyné. A sánta Báthori uram, a nádorispán sem késhetett soká. És csak egyszerre megjelent a brandenburgi őrgróf is, aki hadaival a határszélen rekedt, node most már aztán itt volt Pozsonyban, a királyné mulattatására.

– Mit csinál a tót király? – kérdezte a királyné Batthyány Ferencet, Tahy Jánost, Horváth Gáspárt, akik mindig gyanúsak voltak, hogy Zápolyával tartanak, de dícséretest most még ők sem tudnak vala mondani.

Jöttek mindennap a veszett csatából, akiket török és magyar martalócok kergettek Pozsonyig. Lerongyolódott, kétségbeesett emberek, akik sehogy sem hittek a szemüknek, amikor a mi pozsonyi házunkban megtraktáltuk őket, mert a királynénak gondja volt arra, hogy a konyhán mindig égjen a tűz és éhes gyomorral senki se menjen el. Itt sírtak egymás nyakába borulva azok, akik már régen elveszettnek hitték egymást. A Schlick-testvérek, Albin és Albert, ezek a derék kapitányok, mikor egymást meglátták a királyné házában, az örömtől és a sírástól szólni sem tudtak.

Hát nem lehetett panaszkodni, hogy az ürességtől kongott volna a földszinti ebédlő. A jó pozsonyiak mindennap megtetézték az ajándékaikat. Különösen azóta, mióta Salm Miklós gróf is megérkezett az ausztriai katonákkal, hogy a királynénak házi őrsége is legyen. Volt most már katonai parádé, őrségváltás is, amelyben a pozsonyiak nagyon szerettek gyönyörködni. Most már nem győzte egy társzekér mindennap főtéri házunk elé cipelni a konyhára és pincébe való küldeményeket. Két szekérrel is jöttek az ajándékok, néha még vidulni is merészeltünk a nagy ebédlőben, ha friss bor érkezett a pozsonyi majorságból. Az örökös bánat nem jó az egészségnek; ha már életben maradtunk annyi borzalom után, becsüljük meg az életünket.

– Mit csinál a tót király? – kérdezte szüntelenül Dominánk, Máriánk, amikor néha szine elé járulhattunk, hogy az ő nyugalmából, meg nem tört bátorságából új erőt merítsünk a továbbiakhoz. És lassan az udvarnál híre futamodott, hogy Máriánk, királynénk fél a „tót királynak“ csúfolt Zápolya Jánostól, az erdélyi vajdától. Hiába vigasztalgatta Häuser Lénárt ezredes, hogy a pozsonyi őrhaddal pozdorjává veri Zápolyát, ha a városba meri tenni a lábát. Sőt még Dominánk régi bizalmas híve, Lamberg János gróf is hiába jött a csüggedő királyné látogatására.

– Félek, hogy elveszítem koronámat, mert a magyarok titkon a tót királlyal tartanak, – mondogatta Dominám. – Itt körülöttem is mindenki, kezdve a sánta nádorispántól. Érzem, hogy azok fognak elhagyni leghamarább, akik ma híveimnek mutatják magukat.

… És egy őszvégi estén, mikor a hideg szelek miatt már csak egymásba kapaszkodva látogathattuk a pozsonyi bormérőhelyeket, Dominánknak aggodalma valóra válott, a tót király, Szepes örökös grófja, Pozsonyba titkon megérkezett. Bizalmas emberével üzent a királynénak, hogy beszélni szeretne vele, még pedig négyszem között, mert elmondanivalói olyanok, amelyekhez felesleges harmadik fültanu.

– Férjem gyilkosával álljak szóba? – rettent fel Dominám és olyan fehér lett az arca, mint a mohácsi nap óta nem láttuk.

Ámde ott volt a sánta nádor, ott volt Batthyány uram, a horvát bán, Tahy uram, akikről mindenki tudta az udvarnál, hogy Zápolya bűnös zsoldjában állanak, sietve körülvették Dominánkat és azt magyarázták neki, hogy szép szóval tán megingatni lehetne Zápolyát ama szándékában, hogy a magyar korona után nyujtogassa a kezét. Úgy festették ők le a nagyszakállas Jankót Dominám előtt, mintha nem ismerték volna eléggé.

– És fegyverek ne legyenek a palotában! – üzente még Jankó, mire az ausztriai gyalogosokat a bormérőhelyre vitték.

Hát persze, hogy Zápolya álruhába, ausztriai ruhába öltözött fegyveresekkel érkezett meg késő éjszaka az udvarba. A legények tollas fövege lengedezett, hosszú egyenes kardjukat ügyetlenül viselték. A tót király a sötét kapualjban futamodásra vette a lépést és rohanvást ment fel az emeletre, mintha attól tartott volna, hogy tőrt állítottak neki. Döngtek lábai alatt a lépcsők, mert igen nehéz és erős ember volt, emeletes tót, aki nem sajnálta magától a vadpecsenyéket és ezért arculata vörösborszínű volt.

– Mária! – kiáltotta, mintha vadkan támadott volna, amint belépett abba a szobába, ahol Dominám karosszékben, talpig feketében, fehér kendővel fején üldögélt, míg én egy páncéltörő, háromélű dákossal felfegyverkezve egy függöny mögött állottam.

– Királyném! – ismételte ez a fanyüvő Jankó, amikor óvatosan a Dominám felé lépegetett és fülelve nézett szét a nagy szobában.

– A koronám Budán maradt, – felelt Dominám. – Ne vegye észre özvegyi viseletemet, vajda, mert nem akarom, hogy búsan távozzon Pozsonyból.

Az erdélyi vajda két lépésnyire megállott királyném előtt és medveszemét villogtatva meresztette, mintha nagyon gonosz dologban törné a fejét.

– Osztrák Mária, – kezdte ama szívbajos lihegéssel, amely a lépcsőugrálás és erős felindulás miatt elővette – nekünk meg kell békülnünk egymással, ha azt akarjuk, hogy Magyarország még egyszer Magyarország legyen. Én vagyok az erősebb, a hatalmasabb, a gazdagabb, tehát én jöttem el ide, ahol tudom, hogy gyülölködő szívekkel és alattomos tekintettel találkozom.

– Mit akar tőlem, vajda? – vágott a Jankó szavába Dominám, mert nagy felindulásban volt ő is.

– Az országot megmenteni. Király kell az országba.

– Ott van a bátyám, Ferdinánd.

A fanyüvő csúfondárosan nevetett:

– Hiszen az egy szegény koldus. Se vagyona, se hatalma, se jövője. Hogyan képzelheti azt, királyné, hogy egy szegény osztrák főherceget valaha királyuknak vállaljanak a magyarok, amíg itt vagyok én, Szapolyai János, a leggazdagabb ember az országban, akinek a legnagyobb hadai vannak?

– A törvény, a szerződések, amelyeket nagyatyám, Miksa császár kötött Ulászlóval… – felelt szívére szorított kézzel Dominám. – A szerződés, amely az ausztriai háznak biztosítja a magyar trónust, – amelyre királyok és magyar urak esküt tettek. Ezért lesz itt a király Ferdinánd.

Jankó megint csak amaz ocsmány nevetést hallatta:

– Mária, kegyed éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ebben az országban nincsenek szerződések, az erősebbnek van csak joga szerződést kötni és a gyengébbnek megtartani. Itt minden felborult, király kell az országnak, mert többé nem birunk a magyarokkal. És én megint királynévá teszem Mária… Azért nem házasodtam, hogy egyszer majd feleségül vehessem. A nap elkövetkezett, a király a másvilágra ment, hogy utat nyisson Szapolyai Jánosnak.

– Zápolyának, a haramiának! – csattant fel most Dominám hangja, amely hangot sohasem hallottam tőle, pedig évekig diktálta nekem a leveleit.

Jankó még mindig mozdulatlanul állott helyén:

– Tehát, Mária, maga nem akar a leggazdagabb embernek a felesége lenni? – kérdezte felszisszenve, mint a kígyó, amelyre botot emelnek.

– Zápolya! – kiáltotta Mária királynőm. – Tüstént hagyja el a palotát.

– Fegyvereseim már megszállották a házat, az én parancsaimnak engedelmeskednek.

– Zápolya! – sikoltotta megint királynőm, hogy a kezemben megremegett a tőr. – Azt várja itt, hogy az arcába dobjam az igazi nevét?

– Halljuk tehát!

– Te királygyilkos! – süvített fel Dominám és olyant tett, amire az a nagy mahomet ember megingott helyén. Az arcába köpött az erdélyi vajdának és kifutott a szobából. (1926.)