– Hallottam, hogy Dobzse Lászlónak hivták az apósomat Magyarországon. De ha élt volna az öreg király: mégis csak eljött volna az esküvőmre.
– Eljött volna, mert nem hagyta ki az ünnepélyeket, névnapokat és az emlékezetes évfordulókat életében, – felelt meggyőző hangon Anna.
– De nem jött se öreg király, se fiatal király. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy az én kezemet, – amelyet homlokommal együtt a leghatalmasabb császár I. Miksa és Nassaui Engelbert özvegye tartott keresztviz alá, – az én kezemet megfogja egy apátur és egy másik kézbe, egy nyitott tenyérbe helyezi. Felnyitottam boldogtalanul csukott szememet és körülnéztem, mintha álomból serkentem volna. Ugyanaz a paprikaarcu, juhászbundás, tarkabarka magyar állott mellettem, aki miatt szememet lezártam…
– Sárkány főispán ur.
Az oltár tulsó oldaláról Rogendorf báró bajszát harapdálva nézegetett felém.
– Azt hiszem, a szegény bárónak nem sok bajsza maradt.
Amig az asszonnyá lett menyasszonyok régi leányságukból való fülemüle- vagy verébcsiripelő hangjaikon megbeszélték az esküvői ceremónia mindenféle emlékezetes részletét, a kolostorban nagy zajgás keletkezett. A német és a magyar urak bucsuztak egymástól az ebédlőben. Korán reggel valamennyien utra kelnek, miután az erdélyi Corner, apostoli és császári jegyző megirta a jegyzőkönyveket a megtörtént esküvőről.
Trautmannsdorf grófné, az innsbrucki kolostor fejedelemasszonya a hitükben boldogságot nyert mártirok mosolyával lépett be a hercegnők szobájába:
– Felségtek immár lefekhetnek, mint esküdött asszonyok. Ez az első éjszakája egy hosszu, boldog életnek. Álmodjanak szépeket.
Ezután a fejedelemasszony előkereste azt a karikát, amelyen a mindenféle zárakat nyitó különböző kulcsok függtek, – némelyiknek templom-kereszt alakja volt – kinyitotta a szekrényeket, levétette a királynőkkel az esküvői ruhákat és miután azokat kirázta az ablakon át a téli estébe: éppen olyan gondosan helyükre tette őket, mintha a kisasszonyoknak még többször is kellene életükben esküvőre öltözködni.
Azután pedig elővette azt a nagy, ovális kereszthez hasonlatos kulcsot, amelyet a kereszténység őskorából mintáztak a lakatosok, magasra emelte és a folyosóra nyiló ajtót kivülről, kétszeres zárforgatással bezárta a királynőkre. A torony ablakán át félhold mutatkozott, a Jagellók kettős csillagával.
III.
Utazás Magyarországba 1521-ben.
Az innsbrucki zárdának megvolt a maga gólyafészke, mert ezek a szemtelen madarak olyan helyen is tanyát vernek, ahol semmi szükség rájuk. Ezeknek a gólyáknak megérkezte jelentette, hogy itt van a tavasz, közeledik a valódi esküvő napja, bármennyi ceremóniát csináltak idáig a püspökök és az udvarmesterek. Mária és Anna „királynék“ naphosszat elnézegették a gólyapárt a magas fészekben. Egy napon azonban valaki zsarátnokot dobott a gólyafészekbe és az lángra lobbanva elhamvadt, alig lehetett a háztetőt megmenteni.
– Ki tette ezt! Ki volt a gyujtogató? – riadozott a grófné fejedelemasszony.
Az innsbrucki városkapitány kopogtatott a zárda kapuján és kihallgatást kért a fejedelemasszonytól. A városkapitány jelenti, hogy a környékbeli tiroli parasztság megint lázadozik, mint már az elmult esztendőben, jó lesz megkettőztetni az őrséget a kolostor körül.
– Oda van az esküvő, a királyok nem mernek Innsbruckba jönni a parasztok miatt, – kiáltott fel a fejedelemasszony.
Jagelló Anna sirva fakadt és könnyes szemmel nézte az ablakból a távolban emelkedő füstfellegeket, amelyek a lázadó parasztok utját mutatták. Mária ellenben dobbantott lábával:
– Hát már nincs egy férfi Tirolban, aki szemközt merne szállni ezzel a bandával?
– Nincs. Mert az igazi férfiak mind abban a bandában vannak, – felelt a fejedelemasszony.
Valóban nem sokára megérkezett a parancs Bécsből, a császártól, – a fullajtárt, persze, tejben-vajban fürösztötték – hogy Anna királyné készüljön fel, mert május 26-án megtartatik az esküvő Ferdinánddal, még pedig Linzben, ahol barátságosabb a helyzet. Ferdinánd már el is indult Németalföldről, hogy idejében megérkezzen az esküvőre.
– Hát velem mi lesz? Énértem nem mer eljönni Lajos király, akármennyire vágyakozom utána? – rebbent fel Mária.
A fejedelemasszony lelkendezve csillapitotta a felhevült menyasszonyt:
– Felséged még nem ismeri a magyar törvényeket, mert nincs senki, aki erre kioktatná.
– Majd megtanit engem mindenre Logus Tamás, ha Budán leszek.
– Én magam is csak ugy félfüllel hallottam, hogy a magyaroknak van egy törvényük, amely szerint a királynét előbb egy Székesfehérvár nevü városban meg kell koronázni, csak azután lehet a király felesége.
– Székesfehérvár! Hol lehet az abban a Tatárországban?
A császári fullajtárt néhány nap mulva követték Ferdinánd követei, akik ugyanazok voltak, akik a decemberi esküvőn segédkeztek. A nagybajszu Rogendorf báró kedélyesen mondogatta:
– Ugy látszik, ez az esztendő már csupa lakodalmazással telik el.
A barettos, cifrálkodó Dietrichstein Zsigmond nagy, fehér rablószakállát kefélgette:
– No, felség, most valóban eljárjuk Linzben a menyasszony-táncot, – krákogott az öreg lovag, mire Jagelló Anna megint csak sirni kezdett, mint minden olyan leány, aki az esküvője küszöbén nem érzi maga mögött az édesanyját. (Kitől tanulta volna meg, hogyan kell egy fiatalasszonynak viselkedni? Talán a pártában maradt, hervadt fejedelemasszonytól?)
Megjött a brixeni érsek és szerzetes-lovag csapatot hozott magával. Speranzi lovagjai elől futva menekült a lázadó parasztság, mert a csuhás lovagok nem ismerték a tréfát. Ahol elkaptak egy gyujtogató pórt: az már repült is a legelső fára. A szerzetes-lovagok védelme alatt nem érheti bántódás a királynékat Innsbrucktól Linzig való utazásukban.
– Hát az én magyarjaim hol vannak? – kiáltozott Mária, aki végeredményében minden virtusa mellett mégis csak gyenge nő volt és nagyon szégyelte magát, hogy Anna, (aki csak Ulászlónak a leánya) hamarább megy férjhez, mint ő, aki I. Miksa császár unokája.
– Hol vannak a magyarok? Magyarok! – kiáltozott a magyar királyné.
… Az osztrák urak már csendesen, csemcsegve, sugdolózva nevetgéltek egymás között, amikor végre megzörgették a kolostor kapuját egy esős délután és már a kapunyitásnál megállapitották, hogy odakünn magyarok várakoznak.
Valóban ákosházi Sárkány Ambrus uram, II. Lajos király követe érkezett meg a szokásos kiséretével… Csakhogy most a bazsarózsás ur társaságában volt egy feketeruhás öregember is, aki karcsu volt, mint a jegenye, amely haláláig nem enged nyulánkságából és szimatoló horgas orra volt, amely bátorság, erély és ész jelvénye e korszakban. Csak a szemei voltak kicsinyek és azokban mindig gunyolódó, fölényes mosolygás csiklandozott. A jobbkeze mutatóujján nagy zöldköves pecsétgyürü volt, amiről a hozzáértőnek meg lehetett állapitani, hogy vérbeli humanistával van dolga.
A humanista csendes mosollyal közeledett a Sárkány uram kiséretéből kiválva Mária királyné felé, mintha csak arra lett volna kiváncsi, hogy vajjon a királyné felismeri-e? A két karját összefonta mellén, amikor meghajolt és a két sarkát egymáshoz szoritotta.
Mária feldobbant, mint egy meglepett szív:
– Logus! – kiáltott fel. – Valóban ön volna Logus Tamás mester, aki Brüsszelben nevelőm volt?
– Legalázatosabb szolgálatára, felség és II. Lajos magyar király parancsára, ismét felséged szolgálatára vagyok rendelve, – szólt a humanista és felemelve fejét, tanítós komolysággal nézett a királynéra. – Felség sok mindenben megváltozott, mióta a Herceglakot elhagyta. Vajjon megirhatom-e most is pápa Őszentségének felségedről, hogy többet áll könyvespolcai előtt, mint tükre előtt?
– Sajnos, a helybeli kolostor könyvtára sokkal hiányosabb, mint a brüsszeli palotáé volt. A nagy humanista mesterek müveit itt nem találtam. Még csak a Medici könyveit sem, aki miatt nem lehetett római pápa első nevelőm, istrecesti Adorján.
– Pedig megérdemelte volna, mert ő is igazi humanista volt, – felelt Logus és ismételten meghajolt, mint ezt ama királyi udvarokban tanulta, ahol hosszu életében annyi időt eltöltött.
Különös jelenség volt itt az innsbrucki apácakolostor nagy fogadótermében, a szines ablakok mögött fáradt nyilakként hulldogáló esőzés világitásában, a homályba borult boltozatok alatt és az árnyékba merült fali szentképek társaságában ez a dárdaalaku öregember, akinek Mátyáskirályosan borotvált arca, pápa-fehér haja szinte világitani látszottak a félhomályban, mig apró szemei szentjánosbogárként villództak. Nem, sehogy sem illett ő a nagy fogadóterem egyik oldalán még középkorias pompában, páncélosan, vértesen diszelgő osztrák urak társaságába, akik egyenként is ugy tüntek fel, mintha kezükben tartanák azt a császári vaskoronát, amellyel Jagelló Annát megbilincselni szándékoznak. Törhetetlen ez a korona, de viselése gyötrelmesen fárasztó és örökre kiirtja a tavaszi mosolygást az arcokról. – Büvészeti mutatvány volt a humanista alakja a terem másik oldalán felsorakozott magyar urak csoportjának környezetében is, mert a magyar urak ugyanabban a prémes, kaftános, aranytól és ezüsttől csillogó megjelenésükben mutatkoztak a zárdában, mint a régmult decemberben. Ugyancsak ki volt pödörve a bajszuk, tigrisesre vágva a szakálluk, oroszlánosra nyitva a szemük és a gőgösség trónolt arcukon, mintha sarkantyus arkangyalok volnának, akik azért jöttek, hogy boldoggá tegyék a leghatalmasabb I. Miksa császár unokáját, amikor feleségül viszik II. Lajos magyar királyhoz. – Tünemény volt ez az öreg jegenyefa, amint lombjait suttogtatta, halkan, megnyugtatón, panasz és kérkedés nélkül eresztve ki száján a szavakat, amelyek mind oly megfontoltaknak látszottak, mintha őket előzőleg valamely érzékeny mérlegre rakta volna. Diabolikus bársonyruhájában hasonlitott ama Faust nevü tanitóhoz is, akiről a németalföldi udvarban annyit beszéltek a cselédasszonyok és hercegnék. De mégis inkább valamely olyas furcsa égi felhőhöz hasonlitott, amelyet elgondolkoztató alkonyatokon a kolostor ablakából láthatni, amikor már a lement nap idegen országból világit vissza az égboltozatra. Ki tudná, hol jár már a nap. – Ki tudná, hol jár ennek az embernek a gondolata, aki éppen olyan ismerős mindenfelé a világon, mint maga a nap?
Mária egy háta mögött álló karosszékbe ereszkedett és nyulánk kezeivel a szék támlájába kapaszkodott, amely oroszlánkarmokat ábrázolt.
– Azóta sok minden megváltozott, Logus Tamás mester, mióta a brüsszeli palotát nagyatyám parancsára elhagytam, – kezdte Mária ugyancsak ugy halkitva a hangját önkéntelenül, mint a humanista. – Sajnos, ön eltávozott tőlünk, de Petrarca szonettjeit, Boccaccio elbeszéléseit, Erasmust, Vitéz Jánost, akiről én valaha öntől hallottam, nem felejtettem el. Itt a kolostorban találtam egy régi görög könyvet, amelyet örömmel forgattam, mert eszembejutott az ön tanitása, hogy az antik görög nyelv ismerete nélkül csak félember az ember.
– A héber nyelv ismerete nélkül! – szólott most a régi nevelői hangon Logus. – A héber nyelv bevilágit a világ összes tudományaiba. Megvilágitja a spanyol félszigettől messze napkeletig az összes tájakat és a rajtuk élő embereket. Ez a nyelv az összes nyelvek nagyapja. Merre tántoroghat az az ember, aki a nagyapját nem ismeri?
Mária felsóhajtott:
– A héber nyelvet nem ismerem még, de remélem, hogy budai királyné koromban majd találok alapos mesterekre. Mi ujság Budán, Logus mester, beszéljen nekem valamit a királyról, aki ismét csak követséget küldött értem, anélkül, hogy maga jött volna értem?
– A magyar király nem mozdulhat ki az országból, mert nem tudhatja, hogy nem foglalják-e trónusát el mások, amig ő távol van.
– Hát már nem olyan nagy hatalmasság a magyarok királya, mint Corvin Mátyás alatt, akiről ön gyermekkoromban annyit beszélt nekem, akinek Korvináit ugy magasztalta?
A humanista megint összefonta a két karját mellén és oly mélyen hajolt meg, amint a pápai udvarnál szokás:
– Ludovicus Rex Hungariae et Bohemiae már kinőtte azt a kort, amelyet frissen leölt sertések bendőjében testi megerősödése végett töltött, amikor atyja, Ulászló, azért aggódott, hogy trónörökös nélkül marad. Koraszülöttsége nem hagyott nyomot, most már mindenütt emberibőr fedi a király testét, mint bármely más alattvalójáét. Hat nyelven beszél, ami nagyon kedvessé teszi őt minden humanista módra gondolkozó ember előtt. Magyarul, csehül, lengyelül, franciául, olaszul és latinul beszél.
– Nekem azt mondták, hogy a magyar király csak csehül tud, – rebbent fel Mária.
– Ezt a csehek hiresztelik Ulászló fiáról.
– Valóban egy cseh apácától hallottam itt a kolostorban. És németül nem tud a király? Hát hogyan fogok vele beszélhetni?
– Németül is tud, de amint én felségedet ismerem, Magyarországon való tartózkodása alatt megtanul magyarul is, hogy fékentarthassa azokat a köznemeseket is, akik még azt sem tartották érdemesnek, hogy latinul megtanuljanak, amikor a királynéjukkal akarnak beszélni, – felelt a humanista.
– Mennyi furcsa szó van a magyar nyelvben! – kiáltott fel töprengve Mária. – A magyar férfiaknak például minden második szavuk az, hogy: boszorkányos, mig Annától ezt alig hallottam.
– Ne felejtsük el, hogy Anna királyleánynak ama hirneves államférfiu, Borsódi Pisó volt a nevelője, aki éppen olyan humanista, mint jómagam.
– Helyes, megtanulok magyarul, habár még sohasem láttam azt az országot.
– Felséged rövidesen láthatja, mert a linzi Dunán már ott himbálódznak a dereglyék, amelyek felségedet Magyarországba kisérik, hogy ott királyi férjével találkozzon.
Mária ellágyult:
– Köszönöm önnek ezeket a szavakat Logus mester. Valóban nagyon vágyódom már Lajost látni.
A magyar urak féltékenykedve nézegettek a terem sarkából. Még nem látták, hogy Mária kezet nyujtott volna valakinek.
*
Az innsbrucki kolostor konyhája hiába készült fel, hogy az idegenből jött uraságokat huzamosabb ideig vendégül lássa. Csupán egyetlen vaddisznó és szarvas fogyott el, igaz hogy teméntelen apró rák és csiga is, mert esős volt a május. Az urak rövidesen indultak Linz felé, miután a lázadó tiroliak elcsendesedtek a környéken, valamint muladozóban voltak az ezen a vidéken szokásos felhőszakadások is. A nagy utazóbatárokat, amelyeket egydarab fából faragott kerekek vittek, elővonták a királynék számára és egész nap tartott, amig a királynék számára a kocsikat ugy berendezték, hogy pihenhessenek, aludhassanak utközben, ha ugyan jő álom a szemre, amely másnapon az oltár mennyei gyertyáit várja megjelenni.
– Mi már ide többet vissza nem jövünk, – mondta Mária, amikor Annával utoljára bejárta a kolostor kertjét, amelyet négy gömbölyü torony őrzött és a bástya alatt vasalt gerendák és kőfalak közé szorítva futamodott el egy hegyifolyó. Romantikusan szép volt a táj, – csak most jutott eszükbe a királynőknek, hogy ugyan hány esztendeig is nézegették volt a fenyőerdőket a folyó tulsó partján! Csaknem hat esztendeig a bécsi eljegyzés óta. Persze, hogy vittek magukkal ama csodatevő füvekből, amelyeknek nedvével az apácák mindenféle betegséget gyógyitanak.
– Habár nagy különbség van a derékfájdalom és a főfájás között, – mondá hitetlenkedve Mária. – De az ember mégis csak hisz a babonában.
Annál nagyobb zsákot tömött meg a csodatévő füvel Anna.
Még egy utolsó séta a bástyán, ahol annyit üldögéltek gyermekjátékokba, vagy ábrándokba merülve. A kőpadon még ottmaradnak a Jagelló és azt osztrák cimerek a zárdanövendékek emlékezetére.
Az emeleti poros folyosók, amelyek a kolostor lakatlan részét keresztül-kasul szelik: be sokszor látták bujócskázó játékaikat. A padlásról egy kerek lyukon át a templomba lehetett nézni, innen ellenőrizte a fejedelemasszony a vezeklő apácákat.
– Kár, hogy minden elmulik! – sóhajtozott Anna.
– Bár Magyarországon volnék már! – felelt Mária.
… Reggel indultak Linzbe, ahová délután egy és három óra között kellett megérkezniök, mert akkor tartja bevonulását a városba Ferdinánd is.
Az utazás minden nagyobb baj nélkül történt. Mária még szundikált is a kényelmes batárban, annál izgatottabb volt Anna. A szerzetes-lovagok lovagoltak a hintók két oldalán és széles kardjaik bátoritólag zörögtek lovaglásközben. Némelyik lovagnak spanyol lőfegyvere is volt, amellyel ebben az időben még nem mindenki tudott bánni.
Délben a szemhatáron ezüstcsik jelent meg: a Duna, amely látomány azt jelentette, hogy az utasok közelednek Linzhez, amelynek megerősitett falai, tornyai csakhamar fel is tünedeztek. A kapu felett emelkedő toronyból egy nagy fehér zászlót kezdtek lobogtatni: ott már várták a királynőket.
Valóban a városkapujánál állott teljes egyházi diszében a salzburgi kardinális és a tridenti püspök, mint Károly császár megbizottai. Ott volt a császár hitszónoka Burgos András is, valamint Lajos bajor herceg. A gyönyörü urak Anna királynő felé siettek, mig Máriát a három Brandenburgi-testvér: Kázmér, János, György üdvözölték Lajos király nevében. Ott volt Ernő bajor herceg és a püspökök közül Pristinger Bertold, Slatkóniai György, Rauber Kristóf. Nem látott még ilyen fényes gyülekezetet Linz városa.
Különösen a három Brandenburgi-testvér tünt ki délcegségével, a királynak gondja volt rá, hogy legjava vitézeit küldje a felesége elé.
Mikor a megszaporodott menet a piacig ért, itt találkozott egy másik menettel, amely szemközt jött a város másik kapujától. Páncélos, fekete- és fehértollas vitézek voltak, akik pajzsukon F. betüt hordtak. A vitézek csoportjában fehér lovon Ferdinánd, aki most odaugratott az utazóhintóhoz és a nyeregben lehajolva kézcsókkal üdvözölte Annát, arccsókkal testvérét, Máriát.
A polgárság mindenütt vivátot kiáltozott, amerre a menet vonult és az alabárdosoknak a dárda boldogabb felével néhányszor végig kellett huzni a tolongókon, hogy rend legyen.
A menet élén haladó püspökök ekkor a templom felé vették az utjukat és kegyes éneklés közben közeledtek a hüvös csarnokhoz. A füstölők édes füsttel töltötték meg a piacot, a harangok szakadatlanul szóltak és az ügyes harangozó a harangkötélre kapaszkodva kivettette magát a toronyablakon, hogy ő is lásson valamit a piacon történtekből.
Ferdinánd ugyanis leszállott lováról a templom előtt és Anna kocsijához lépett. Arról éppen akkor bontogatták le az innsbrucki zárda pecsétjét a lakatosok, hogy az ajtót ki lehessen nyitni. A kocsiból kilépett Anna és most már többé nem eresztette el kezével Ferdinánd kezét, mert az ő oltalmára volt bizva az apácák után. Ferdinánd kézenfogva vezette be Annát a templomba, ahol már a főoltárnál állott Lang Máté, a salzburgi kardinális és kitárt karral fordult az ajtó felől közeledő ifju pár felé.
Ferdinánd Annával az ajtó mellett lévő sekrestyébe fordult be, ahol leoldozták testéről páncélzatát apródjai. Fehér, himzett galléros, ráncolt és kézelős ing volt a királyon, amelyet bő fekete bársonyruha födött. Hosszuorru, nagy olaj-szemü, fehérarcu, ritkás bajuszkáju, keskenyarcu fiatalember volt Ferdinánd, akin az volt a legfeltünőbb, hogy husos, vastag ajkait mindig nyitva tartotta, mintha mondani akarna valamit. Ezek a husos, nyitott ajkak királyi jelentőségüek voltak, – egy nagy családot jelentettek, amely Európa trónusai közül már hármat birt. Fekete, hosszu haja kerekre volt vágva Ferdinándnak és az simára volt lekefélve.
Ugyancsak ekkor adták fel Annára is a menyasszonyi ruhát, amely bőujjas brokátból volt, kivágott nyakkal, hogy a nyakon elférhessen a gyémántos nyaklánc, amelyről igazgyöngyökkel kirakott kereszt csüngött alá. Anna tekintete merevnek, megkövültnek, de nagyon elhatározottnak látszott a meghatottságtól. Structollas, igazgyöngyökkel, mogyorónyi ékkövekkel diszitett fekete barettot tett a fejére, amelynek oldalt lecsüngője volt gyöngyök számára.
Szép volt az ifju pár, még a kritikus Mária is meg volt elégedve a bátyjával, valamint a sógornőjével.
– Maradjatok mindig ilyen szépek, – rebegte Mária és most már nem érzett irigységet a szivében, mert hirtelen felmelegedett a templomi áhitatban.
– Csókolj meg, Mária, – mondá Anna, mielőtt az oltárhoz indult volna.
Ferdinánd hosszukás, hegyes ujjaival alig érintve Anna kezét: megindult menyasszonyával az oltár felé. 1521 május 26-át irták a papok és deákok az e napon kelt okiratok alá.
*
Mária a hercegi várban töltötte az éjszakát és egész éjjel nem hunyta le a szemét a nász-zene miatt, amelyet fuvós-zenekarok szolgáltattak az udvaron. Ferdinánd és Anna korán nyugovóra tért, a várban lábujjhegyen járt mindenki, csak a muzsikusok nem csitultak.
Az erkély, ahonnan Mária a holdat nézte, egy sötét kis kertre nyilott, ahol látszólag nem volt emberi lény. De Mária egyszerre mégis csak ugy érezte, hogy lépteket hall a kertben. Egy nagy árnyék borongott végig a kerti uton…
– Logus mester! – szólalt meg hirtelen Mária, felismervén a virrasztót. – Találd el, hogy min gondolkozom?
– Ó, ha még azt sem tudnám, valóban nem érdemelném meg a doktori kalapot, – felelt a humanista. – Nagy a gondolatnak a világa, mert az övé a menny és a föld, ámde a felséged gondolatai egyetlen helyhez vannak megkötve, mint a delejtü az északi sarkhoz. Felséged északi sarkja a magyar király.
Mária felállott és kihajolt az erkélyen a kertbe.
… Nem kell ezt illetlenségnek venni a jövendő magyar királyné részéről, mert abban a korban élünk, amikor virágoznak az egyéniségek. A reneszánszot mindenki ugy magyarázza, ahogyan akarja, – a tudósok egyenrangunak számitanak a királyokkal.
– Beszéljen Logus mester a királyról, az éj hosszu és aludni nem tudok. A maga szavain át ugy fogom érezni, mintha a király látogatott volna el hozzám az éjszaka!
A humanista keresztbefonta a két karját mellén és hátát egy faderéknak vetette. Körülötte a hercegi kertben nemesitett orgonák voltak, amelyek most nyillottak és nappal olyan sötétkék szinüek voltak, mint az áhitat. A humanista szavait reptükkel kisérték az éji lepkék és a denevérek, amelyek néha keresztül suhantak a fák sötétjében és távol a Dunán valahol egy vizimalom kelepelt.
– A király senkinek sincs terhére, mert már gyermekkorától fogva ugy nevelték, hogy senkire sem számíthat sem tanácsban, sem egyéb támogatásban. Ha ő tanácsot kérne valakitől: az bizonyára nem volna a várva-várt jótanács. De azért a király mindenkihez szeretetreméltó, bőkezü, kedves, emberséges, jóindulatu. Csodás lelkületü ifjunak mondja őt mindenki, aki megismerte. Angyali jóságát, kimondhatatlan kegyességét, mindenki iránt való jóindulatát és bőkezüségét elismerték vala a velencei követek is, pedig Ortio Lorenza és Guidoto Vince ugyancsak megnézik az embereket.
– Tehát vallásos a király? – rebbent az erkélyen Mária.
– A király születésénél fogva áhitatos, kegyes, jósággal teljes, sohasem lobban haragra, de nem is bosszuálló, mindenkor megbocsát és az őt ért csapásokon keveset töprenkedik. És a király szent szerelemmel van eltelve felséged iránt, inkább ma házasodnék, mint holnap.
– Ó, hogy félek, hogy nem lehetek hozzá elég méltó, mert én nem tudom elfelejteni, hogy az „utolsó lovagnak“, I-ső Miksa császárnak vagyok az unokája, ugyanezért néha a gőg üt tanyát szivemben.
– Gőgösek csak tudományaink folytán lehetünk, felség!
– Hallom, hogy a király, mint férfi is megállja a helyét?
– Felség, én a tudományoknak vagyok a doktora, nem pedig a vadászatoknak, lovagjátékoknak és párbajoknak. Hallom, hogy a király a budai erdőségekben naphosszant szokott vadászni szarvasra, vaddisznóra. Ezt a mulatságot Magyarországon nem csak nemesnek, de hasznosnak is mondják, mert hoz a konyhára. Én akkor szeretem a királyt, amikor a könyvtárban borong Mátyás király könyvei között, vagy pedig a követek tanácsában üldögél és olyan okos feleleteket ád, hogy a követek elragadtatással irnak róla a maguk hazájába.
– És valóban csak tizenötesztendős volna a király?
– Egy esztendővel fiatalabb felségednél! – felelt a humanista. – De immár következik az a szürkülő óra, amelyben az utazók, vadászok, katonák utra kelnek a maguk tennivalói után, amely órában nincs mit keresni a kutató szellemnek a földi látványosságok között, mert a buvárkodáshoz az éj órái a legalkalmasabbak. Pihenjen le felséged is, mert a Dunapartról immár idáig hallatszik a naszádosokat ébresztő tülökhang. Felségednek ma kell indulni Magyarországba.
– Végre! Magyarországba! – kiáltott fel Mária. – Végre mindent a saját szemeimmel láthatok, amiről idáig csak hallani voltam kénytelen.
A humanista az arcára huzta a kámzsáját; mosolygott vagy sirt? ki tudná azt megmondani!
Mária indulása mise utánra volt kitüzve, amikor előállott a nagy batár, amely a Dunapartra volt őt szállitandó. A lovagok gyalogszerrel követték a hintót és a sajkák, naszádok csakhamar feltünedeztek a Duna sikján. Egy állatbőrökkel fedett dereglye, amely valamennyinél nagyobb volt, himbálódzott a part mellett. Ezen a dereglyén kell Máriának helyet foglalni a szolgálóleányával, akit még az innsbrucki kolostorból hozott magával. Mária rálépett a deszkákra, amelyek a partról a dereglyébe vezettek és a deszkák inogni kezdtek alatta. De nem rendült meg, nem kiáltott segélyért, mert eszébe jutott éjjeli fogadalma, hogy mindenben hasonlatos akar lenni Lajos királyhoz; nem támaszkodik senkire.
És valóban baj nélkül jutott el egyedül is a dereglyébe.
Most ismét felhangzott a tülökhang és a lovagok beszállottak a különböző sajkákba, csónakokba, amelyek Mária dereglyéjét ugy vették körül, mint a holdat a csillagok. A linzi tornyokban megkondultak a harangok és mindaddig kongtak, amig a csónakok eltüntek a kanyaruló Dunán. Mária a dereglye sátorába huzódva arra gondolt, hogy ime el sem bucsuzhatott sem bátyjától, sem Annától, mert azok a fogadóteremben nem jelentek meg. Egy uj élet kezdődik Ferdinánddal és Annával a linzi várkastélyban, amely élethez neki semmi köze, – meg kell találni a maga életutjait. És még csak tizenhatesztendős volt!
A naszádosok jól dolgoztak a lefelé folyó Dunán, mert még nem állott be a sötétség, amikor a Duna mentén feltünedeztek a bécsi tornyok. A parton a császár kocsijai és paripái várták a vizi utasokat, az éjszakára mindenkire vetett ágy les a bécsi Burgban.
A parton egy hosszulábu, kajla fullajtár is feltünt azzal, hogy teli torokból orditani kezdett a közelgő csónakok felé:
– Sárkány uram! Sárkány Ambrus uram!
Ez csak egy magyar lehetett, aki a legünnepélyesebb ceremóniánál igy viselkedett.
A szalai főispán a dereglye orrához állott és bosszusan felelt:
– Itt vagyok. Talán a ház ég, hogy igy orditasz?
– Hireket hozok Magyarországból, – kiáltott a maga fontosságának tudatában a kajla legény, – amely hireket csak Sárkány uramnak mondhatok el.
– Hát várj, amig partra érek.
De biz a legény nem tudott várni, mert a kikötés nagyon lassan ment, azért teli torokból megint csak orditani kezdett, hogy azt tán a Duna tulsó partján is meghallották:
– Budáról jövök, onnan azt izenik, hogy tessék sietni a kisasszonykával, ne tessék minden városban stációzni, lakodalmazni.
– Majd adok én neked mindjárt, – fogadkozott a főispán.
– Meg azt is izenik, hogy Bakócz Tamás uram, az esztergomi biboros az utolsókat rugdossa, már csak ezért is otthon legyen kegyelmed.
– Öregember az érsek, ugy sem segithetek rajta.
– De izennek még egyebet is, – üvöltött a fullajtár eltorzult arccal. – Azt izenik, hogy Szulejman Piri basa elindult Nándorfejérvár felé és fogadalmat tett, hogy nem nyugszik addig, amig a várat el nem foglalja.
– Hát az meg a Tomori baja, – dörmögött a szalai főispán. – Én nem mehetek most törököt apritani, amikor Magyarország királynéját kell az országba kisérnem.
De a sajkákon lévő magyar urak, akik nagyon jól megértették volt a legény szavait, hirtelen úgy elszomorodtak, mintha valamennyinek elindult volna az orra vére.
No, ez a házasság is jól kezdődik. Nándorfejérvár, az ország védő karja, veszedelemben… Senki se kérdezte, hogy miféle vacsorával várják őket a bécsi Burgban, megkapták már a magukét.
Mária ugyan nem értette, hogy miről beszélnek egymás között a magyar urak, de ösztönösen megérezte, hogy valami olyan hiradás érkezett, amely őt is közelebbről érdekelné, ha az urak érdemesnek tartanák azt vele közölni. Alig várta, hogy partraszálljon és találkozzon a humanistával, aki rendes szokása szerint valamely nagy könyv búvárlatába volt elmerülve.
– A Burgban majd szeretnék beszélni Logus mesterrel!
– Parancsára, felség.
Miksa császár nem tartózkodott Bécsben, fontosabb ügyei voltak a birodalmában, mint a jövendőbeli magyar királyné fogadása. „Furcsa ember a nagyapám, gondolta magában Mária, éppen akkor nem találom meg, amikor legjobban szükségem volna rá.“ De a jól berendezett császári várban fennakadás nélkül folyt a vendéglátás, sőt már itt akadtak frájjok is, akik Mária szolgálatára lettek volna, de Mária csak a humanistát várta a maga lakosztályában.
A délceg öregember a szokásos ceremóniával megjelent:
– Mi ütött már megint a magyarokba, hogy ismét sugni-bugni kezdenek egymásközött, mintha megbánták volna, hogy idáig kisértek? Ha nem kellek királynénak: most mondják meg, ne pedig Magyarországon. Itt a nagyapám házában biztonságban vagyok előlük, de nem tudom, mi történik, amikor átléptem velük a határt.
A humanista ama ragyogó mosolyával végighallgatta a Mária szavait, amely mosolyon nem tudott változtatni semmi sem, mert hiszen örökös könyvek el nem múló tartalmából volt merítve ez a bölcs mosoly.
– Az olyan bizonyos, mint ahogy itt állok, hogy felségedből Magyarország királynéja lesz, mert erre kötelezik a magyarokat azok a különféle szerződések, amelyeket Miksa császárral kötöttek és tanuképpen más királyokkal is aláírattak. Nem merik a magyarok megszegni ezeket a szerződéseket, habár elég kiszámíthatatlan emberek egyébként.
– Hát akkor mi bajuk van? – türelmetlenkedett Mária. – Belenyugodtam abba, hogy az esküvőmet elhalasszák, mit tudom én milyen okokból. A német császár unokája lenyelte ezt a gorombaságot a mosdattan magyaroktól, mert szereti Lajos királyt.
A humanista megint csak mosolygott:
– Felségednek nem is kellene törődni azokkal a dolgokkal, amelyek a magyarok begyét nyomják. Haldoklik Esztergomban egy vén pap, aki még javaerejében volt: nagy hatalom volt Magyarországon. Bizonyos Bakócz Tamásnak hívták és ravasz volt, okos volt, furfangos volt, nagy ember az országban és a magyarok most meg vannak ijedve, hogy mit csinálnak a tizenötesztendős királlyal, ha ez a nagyon okos ember nem lesz a király mellett. Tud károgni más varjú is, de nem úgy, mint ez az öreg varjú tudott.
– No, most már látom, Logus mester, hogy maga nem nagyon szerette a bibornokot.
– Ő sem szerette azokat, akik Rómából jöttek Magyarországba. Mindig attól félt, hogy valami olyan új műveltséget hoznak magukkal, amelynek ő nem tudója. Pedig nem kellett neki félni, mert erdődi Bakócz Tamás mindenütt megállta volna a maga helyét. De van itt valami más dolog is, amely miatt a magyarok lehorgasztják a fejüket, hogy nem ízlik nekik a bécsi udvar vacsorája, sem a fáklyatánc, sem a zene. Annak a Nándorfejérvárnak a dolga bántja őket.
– Hát nem marad a királynak több vára? Az én nagyapámnak legalább száz vára van az országaiban.
A humanista csak mosolygott:
– A magyarokról megint csak azt mondhatom felségednek, hogy furcsa emberek, akiket nem lehet hasonlítani semmiféle nációhoz. Nemcsak az érinti őket fájdalmasan, hogy ha egy várukat elveszítik, de egy tenyérnyi föld, amely elsikkad országukból, úgy kihozza őket a sodrukból, hogy a falnak mennek a fejükkel. Nem akarják elhinni, hogy azon a helyen, ahol a földjük feküdt: nem támad azért lyuk, mert ott más király uralkodik. A vár is vár marad, akár török, akár magyar ver tanyát benne, csak denevérek ne költözködjenek oda.
– Nán-dor-fe-jér-vár! – tagolta az idegen szót Mária, mintha meg akarná azt tanulni, hogy élete végéig ne felejtse el.
– Nándorfejérvár! Latinul Nandor-Alba, – folytatta a humanista. – A közhit azt tartja róla, hogy kulcsa Magyarországnak a végvidék felől, mégis a magyarok tunyaságból nem küldenek oda rendes hadakat, hanem mindenféle csavargó népséggel védelmeztetik a várat, a hadak mezítláb és páncél nélkül harcolnak, gyülevész társaság, amely akkor menekül el az egyik várból a másikba, ha rossz fát tett a tűzre, az élete nagy részét csavargással tölti a végvidéken, mig utolsó állomására: Nándorfejérvárra megérkezik. Innen már aligha megy tovább élve. Igaz, hogy bátran tud meghalni.
– Nem láthatnék egy ilyen vitézt? – rebbent fel Mária, akinek kigyulladt az arca, amikor férfias virtusokról hallott.
– A nándorfejérvári vitézek nem járnak leánykérőbe, hanem úgy martalóc-módra rabolják a nőket lóhátról. Az én véleményem szerint nem nagy kár esik a világon, ha az egész várat felégetik e sisera-haddal, mondá a humanista és megint csak megmutatkozott az arcán az a bölcs mosolygás, amelyet a tartalmas könyvekből merített.
Mária töprengve járt fel és alá szobájában:
– Nem ismerem ezeket az embereket és mégis sajnálom őket. Nem is tudom, hogy mit érzek azóta, mióta ezt a különös magyar szót megtanultam.
A humanista vidáman integetett:
– Nem kell olyan komolyan venni a dolgot, még ha Nándorfejérvárral együtt elpusztul egész Magyarország is. A magyarok legfeljebb visszamennek régi hazájukba, oda a Volga mellé, ahol a mesemondásaik szerint egy másik Nagy Magyarország van, amelyet a tatárok bejövetele előtt IV-ik Béla király kiküldöttei, a szerzetesek, láttak is, bennejártak…
– Ázsiában legyek királyné? – kiáltott fel tréfás meglepetéssel Mária.
– Mindegy az, hogy Ázsia vagy Magyarország! – felelte a humanista.
Mária megjegyezte magában, hogy Logus mester mindennap másképpen beszél, mint ez a reneszánszkorban szokás volt a művelt emberek részéről, akik örömüket lelték szellemük csillogtatásában. Egy vérbeli humanista éppen olyan könnyen védelmezte meg Luther Mártont, vagy Magyarországot, mint elítélhette. Minden kérdésnek két oldala volt, – a legszebb cselekedeteket lehetett a legotrombább színben feltüntetni.
Mária bucsúzott a humanistától, miután tudomására adta, hogy az éjszaka imádkozni fog Lajos királyért és Magyarországért.
*
Reggelre a császár gályái állottak elő a Dunán. Ezek kissé másforma alkotmányok voltak, mint a linci sajkák, a félmeztelen naszádosok helyett takaros hajósnép sürgött-forgott I. Miksa gályáin, amelyek immár vitorlát is bontottak, hogy a Duna felett kószáló szelet hatalmukba kerítsék.
Mária nem hozott magával mást ez utazására se, mint az innsbrucki kolostor szolgálóleányát, holott a bécsi vár frájjai nagyon ajánlkoztak, hogy elkisérik Máriát ama különös országba.
– Nem lehet, Lajos király bizonyára gondoskodott udvari dámákról, – tért ki Mária az ajánlkozások elől.
– Szegény Lajos, – dörmögte a szalai főispán, – annak most a végvárakon jár az esze, nem pedig a királyné frájjain.
A császár cifra gályái között volt egy magyar naszád is, amelyet Lajos király Máriáért Bécsig előre küldött. A naszád két oldalán tiz-tiz evezős foglalt helyet. Az árbócon a háromszínü zászló lengett és a hajlított vitorla-rúd a naszád egyik végétől a másikig ért. A hajó csigaalaku végénél hosszu rúddal állott a kormányos, aki mindig a víz mélységét mérte és a hajó két végén cifra házikók álltak az uraságok részére. A házikókon ablak-alaku rések, amelyeken át a táj szépségeiben lehetett gyönyörködni. Mária, természetesen, a magyar naszádon foglalt helyet és házikójából alig várta a magyar határ megjelenését.
Az utasnak azonban van egy állandó kisérője, amely elől semmerre nem bújhat el. Ez a kisérő pedig az időjárás, amely nem tesz kivételt se királynőkkel, se koldusokkal. Mire a kettős-hegyen épült Hainburg várost elérték volna: kapja magát a felhő és eltakarja a hegytetőn büszkélkedő kastélyt, el a hegy oldalán futamodó bástyatornyokkal cifrázott falat, de még a várkapu ásítását is eltakarta a sötétség. A hegyeknek csupán árnyékuk látszott és a Dunán elindult a szélvihar és az esős zivatar.
Jó volt ekkor a magyar király huszevezős naszádja, még ha egyébként nem is volt olyan cifra, mint a császár gályája. Mária behúzódott a szolgálóleányával a hajófaron lévő házikóba és azt próbálgatta kisütni, hogy ez az erőszakos szélvihar vajjon nem Magyarország felől fúj-e?
Sárkány Ambrus, a szalai főispán a viharban is a megszokott bazsarózsás arccal álldogált a hajó orránál a vízmélységet mérő hajós mellett. A férfiak hozzá vannak szokva különb viharokhoz.
– Most érünk a magyar határra! – kiáltotta be a főispán a királyné házikójába, mire Mária a szakadó esőben kijött a háztető alól, mert vérében volt, hogyan kell királynőnek viselkedni.
A magyar határon mintha kettős-fejü nagybástya zárta volna el a Dunát, amelyet a folyónak meg kellett kerülni. Sasoknak és határvédő vitézeknek volt teremtve ez a kettős sziklafal, amelynek gránitköpenyege redőzve omlott a Dunába. Alant, a sziklalábnál fellobogózott vártorony emelkedett, amelynek egyik ablakából fehér füstpöffenet reppent ki piros lánggal megvilágitottan, majd hegyeket rázkódtató durranás hallatszott.
Huszonnégy ágyúlövés hangzott el a váracsból, bizonyára keményen megizzadtak a dévényi vár katonái, amig a hegyről ideáig vontatták az ágyúkat.
És a zivatar függönyén át álomkép gyanánt vonult el a hegytetőkre öreg fatörzs gyökér-karmaival kapaszkodó dévényi vár is. A hegy kopasz, hogy ellenfél el ne rejtőzhessen erdőjében. A bástya szilárd, mint a másvilág. A várkapitány pedig bizonyára ugy unatkozik, mint azok a várkapitányok szoktak, akiknek nincsen dolguk ellenséggel.
– Most már otthon vagyunk! – kiáltozott a hajó orráról a szalai főispán és kitátotta a száját, hogy igyon a hazai esőből.
Ó, Magyarország, Szűz Mária országa! Szép voltál te minden időkben azoknak a sziveknek, akik benned hittek. Akik mindig csak azt mondták szemük végső lezárulásáig, hogy Magyarországon a legjobb a viz, mert itt átváltozik még a felhő is, amely idegen tájakról vándorol ide, itt megédesedik a forrás, a Duna, amely abból az ősvilágból maradott itten, amikor a magyarok még Ázsiában voltak. Ó, Magyarország, ahonnan a folyók nem szeretnek elmenni, (az egy, hütelen Poprád kivételével) mert idegenben nem éreznék jól magukat, – Tisza, Dráva, Száva, Hernád, Körös, Szamos, Zagyva, Ipoly, Vág, Maros mind itt születik és itt is hal meg, mint jó magyarokhoz illik… Ó, Magyarország, kinek könnyeitől még egy Tisza folyót alkothatna a Teremtő: vajjon érezted-e szived dobbanásában azt a sorsfordulatot, amely abban a percben történt életedben, amikor Mária hajója a husz evezőssel átsiklott a magyar határon?
Az eső muladozott, a felhő szakadozott, Sárkány Ambrus uram megint csak bekopogtatott Mária házikójába.
– Mindjárt Presburchban leszünk. A magyarok ugyan Pozsonynak mondják ezt a városukat, de a lakosság bizony csak olyan sült német, mint Ausztriában.
A hegyek alatt valóban megmutatkozott egy soktornyu város. Mária legelőször is a város tornyait számlálta meg. A számos bástyatorony között három templomtorony mutatkozott, a hegyen pedig erős vár, amely legszebb volt mindama várak között, amelyeket Mária életében látott.
– Kié ez a vár? Kié? – kérdezte gyermekmódjára tapsolva kezeivel.
– A magyar királyé, de benne Bornemissza uram a parancsnok, – felelte a szalai főispán.
– Mért nem a király?
– Mert a királynak szebb vára van Budán.
– Én itt szeretnék lakni!
– Lesz még módjában, felség, – felelt a szalai főispán és bizony nem gondolta ebben a percben, hogy milyen igazat mondott.
Mária alig várta, hogy a naszád kikössön, már indulni akart, hogy a várost megnézze, amelyet nagyobbnak itélt Innsbrucknál és Linznél.
De még valami ceremónián kellett átesni. A kikötőben hirnök várta a hajót.
– Itt van Zápolya uram Trencsénből és hódolatát akarja bemutatni a királynénak!
– Tyű, – kiáltott fel Sárkány Ambrus uram. – Ez már nagy dolog, hogy a vicekirály beadja a derekát!
– Ki az a vicekirály? – fitymálódott Mária.
– Több vára van, mint a királynak.
– Jegyezze meg magának főispán uram, – szólott most Mária olyan hangon, amilyent még nem hallottak tőle a magyarok – hogy én Európa leggazdagabb családjából származom. Az én családomé Alsó- és Felső-Ausztria, Stiria, Karintia, Görz, Krajna, Tirol, Trident és Burgundia. Németalföld és Spanyolország gyarmataival, valamint a Baleárok. Nápoly, Szicilia, Szardinia ugyancsak a miénk. Ez talán együttvéve ér annyit, mint az erdélyi vajdaság.
– A Baleárok messzire vannak, de Zápolyának itt vannak a várai a felső vidéken, egészen a lengyel határig. Hát csak legyünk vele jóban.
A hajó kikötött és a parton leugrott lováról egy vitéz, aki ott gyalogos katonái között várakozott. Szép szál ember volt, huszonöt-harminc esztendő között. Sisakja alól kivillogott medve-tekintete, kicsüngött bozontos, barna szakálla. Talpig páncélban volt, de nem is aranyozott vagy ezüstözött páncélban, csak olyanban, amilyenben akkoriban a magyar nemesek öltözködni szoktak.
Mária felé közeledve, kihuzta fejét a sisakból. Válligérő haj övezte cigányosan barna arcát. Határozottan, szinte büvölettel nézett a királynéra, mintha egyetlen tekintetével felejthetetlenné akarná magát tenni. Valóban megjegyezni való külsejü férfiu volt, bár semmi disz, pompa, feltünőség nem volt rajta, mintha csak a katonai táborból jött volna.
– Magyarország leggazdagabb és legfösvényebb embere, még magától is sajnálja a ruházkodást, – suttogta Sárkány Ambrus Mária háta mögött.
Szapolyai uram (akit köznyelven Zápolyának hívtak, mintha ezzel a tótosan hangzó névvel is éreztetni akarták volna vele, szláv származását) Mária elé lépett és éppen csak annyira hajtotta meg a fejét, amennyire egy fiatal férfi egy fiatal nőnek szokta. Miksa császár unokája bosszusan az ajkába harapott. Ez volt az első sérelem, amely Magyarországon érte. Dacos indulat ébredt fel benne, hogy megbosszulja a tiszteletlenséget, amelyhez a ceremóniás bécsi udvarban dehogy is volt hozzászokva.
Szapolyai latin nyelven üdvözölte a királynét:
– Kerestem magamnak az alkalmat, hogy legelsőnek üdvözölhessem a magyarok jövendőbeli királynéját az ország területén, miután tudomásom szerint az országtanács nem engedi meg a királynak, hogy Budáról elmozduljon.
– Tudom, – felelt egykedvüséget szinlelve Mária. – Nándorfejérvár bajban van, a királynak azon kell fáradoznia, hogy a nevezetes végvárat, – Magyarország karját, megmentse Szulejman Piri basa ostroma elől. Azt reméltem, hogy az erdélyi vajda, akinek vitézségéről és hadai nagyszámáról már annyit hallottam nagyatyám udvarában is: maga, az erdélyi vajda Nándorfejérvár védelmében van.
Szapolyai sötét arca még sötétebb lett a királyné szavára, de csakhamar enyhült ez a sötétség, hogy helyet adjon valamely enyhe, udvarlásos, rebegő mosolynak, amellyel a férfiak azokat a nőket szokták nézni, akik első szempillantásra megtetszenek nekik.
– Királyné, – szólt most enyelgő hangon az erdélyi vajda – ha nem mondta volna meg senki, én most megmondom, hogy Tomori, Nándorfejérvár védője olyan ember, hogy más vezért nem tür maga mellett. Az erdélyi vajda pedig nem lehet közlegény Tomori mellett.
– Inkább essen el Nándorfejérvár?
– Inkább essen el Nándorfejérvár!
A tisztelkedés alatt Szapolyai egy percre sem kapcsolta ki szemét Mária királyné szeméből. Ismerni akarta első látásra ezt a hölgyet, mint akár valami lovat, ágyut, vagy hadnagyot. Mária változatlan arccal türte alattvalójának fürkészését. Mozdulatlanság ült arcára, mint egy innsbrucki apácához illik, nem árult el többé semmi földi indulatot az első harag után.
Szapolyai uramat a hajóhidig Sárkány Ambrus kisérte el.
– Becses kis portéka. Nem érdemli meg az Árnyék-király, – dörmögte a vajda.
– De a Festett-király még kevésbbé! – morgott vissza a szalai főispán, mivel Szapolyait a háta mögött „Festett-királynak“ is csúfolták.
A parton ujabb vendég jelentkezett, aki tisztelkedni akart, mielőtt a királyné Magyarország földjére tenné a lábát.
Bornemissza János uram, a király egyik nevelője és a pozsonyi vár kapitánya simogatta lobogó nagy, fehér szakállát a parton. Régi királyi butor volt az öreg, már Mátyás király korában is ifju levente volt a budai udvarnál, a Jagellók átvették őt együtt a palotával.
– Az erdélyi vajdát még csak respektáltam, – mondá az öreg bosszankodva Sárkány Ambrusnak – mert nem akarok ujjat huzni ezzel az emberrel, aki minden gyalázatosságra képes. De most már valóban a királyné elé kell jutnom, mert én hozom a király üzenetét.
Sárkány főispán uram a fületövét vakargatta:
– Ebből baj lesz… A király megharagszik mindnyájunkra, ha megtudja, hogy az ő követét, éppen az erdélyi vajda miatt megváratták.
– Nem kell félni, – bizonykodott Bornemissza uram. – A királyt ugy nevelték, hogy nem tud ártani egy légynek sem.
Mária nagy érdeklődéssel figyelte a hajóhidon közelgő, magyaros diszruhába öltözött, kipödrött bajszu, kemény válltartásu és még keményebb dereku öregembert. Valahogy ugy érezte, hogy ez a bölcsen, nyugodalmasan közelgő férfiu az igazi, vérbeli képviselője annak a nemzetnek, amelynek ezentul királynéja lesz. Ez a tempós, akkurátos öreg ugy közelgett, mint valami ritka látomány, akit álmában szokott látni az ember, akinek megjelenését ugy magyarázzák az álomfejtők, hogy álombeli tanácsaikat meg kell hallgatni és meg kell tartani, mert a jó sorsnak a választott emberei ők… Akik mindig segedelmet hoznak magukkal.
A szalai főispán előrejött.
– Bornemisszát fogom bemutatni, akivel sok dolga lesz felségednek, mert ő az első ember a budai várban. Még az időjárást is ő szabja meg Budán, mint mondani szokták Magyarországon.
– No, majd a szemeközé nézünk az időcsinálónak, – gondolta magában Mária. – Szivesen látom a várkapitány urat, bár nem tudom még csak le sem ültetni ebben a házikóban.
– Ó, az öreg nem olyan ördögtől megszállott ember, mint az erdélyi vajda, felséged előbbeni látogatója. Bornemissza János, bár öregember, a világért sem ülne le királya vagy királynéja jelenlétében, mert ő még Corvin Mátyás idejében tanulta az emberi illedelmet.
Hát jött a hajóhidon a nagyszakállu öreg, mintha az ötszázesztendős Magyarország közelegne vele hagyományaival és legendáival, rátartiságával és sorstól szenvedett megaláztatásaival, elszántságával és öreges aggodalmasságával: – egy sok mindent látott öregember ballagott végig a hajóhidon, aki éppen ugy el van készülve a jóra, mint a rosszra, nem igen csodálkozik már semmin sem ebben az életben. De hiuság még volt benne, mint a legtöbb öregemberben, mert a multidőt nagyobbra tartotta a jelenidőnél. Igy tehát igen felderült az arca, amikor Mária női ösztönösségénél fogva néhány lépéssel elébe ment a hajó szurkos deszkáin óvatosan lépegető öregnek.
– Bornemissza bátyám, be örülök, hogy láthatom! – kiáltott fel a jövendőbeli királyné, mintha egyetlen szavával végig az egész életre megnyerni akarná magának a szívós öreget.
– Nem nagyon érdemlem meg én, felség, hogy valaki is örüljön nekem, mert én már csak olyan vagyok, mint az őszi szél, amelynek szárnyán a hópelyhek szoktak elindulni, – feleli nagycsendesen Bornemissza.
– Én szeretem az őszt, mert a nagyapám nevelt fel.
– Minden tiszteletünk a leghatalmasabb Miksa császáré, de mi régi magyarok azt szeretnénk, hogy felséged elfelejtené elmult gyermekkorát, az idegen földön töltött éveket, minden idegenszerüségeket és idegen emléket, amikor ennek a szegény Magyarországnak a földjére teszi a lábát. A Jagellók immár jó magyarok lettek. Azt reméljük a magyar nemzet nevében, hogy felséged különb magyar asszony lesz minden magyar asszonynál, – mondá az öregember olyan hangon, mintha a bibliából olvasna.
– Nem csalatkoznak bennem a magyarok, – válaszolta Mária.
(Honnan volt ebben a tizenhatesztendős leányban a leleményesség, bátorság, önbizalom, amellyel mindenféle férfiuval a maga nyelvén beszélni tudott? Talán éppen azért volt benne annyi bátorság, mint más nőkben nem szokás, mert az innsbrucki apácazárdában nem volt alkalma megismerkedni se a férfiak erkölcseivel, se hibáival. Felelt szíve szerint, igazsága szerint, mint az iskolai vizsgán adják meg a feleletet, anélkül, hogy annak hatékonyságát előre kiszámítaná magában a növendék.)
– Most pedig átadva II. Lajos, Magyarország és Csehország királyának legkegyelmesebb üzenetét felséged számára, – folytatta az öregember, hirtelen kihuzva magát, mintha nyársat nyelt volna az ünnepélyességtől. – Király Őfelsége tárt karokkal és áhitatos szívvel várja felségedet Budán. Jött volna ő maga is a királyné elébe, de az ország ügyei ugy alakultak, hogy a király őfelségének mulhatatlanul Budán kellett tartózkodni.
– Tudom. Nándorfejérvár!
– Igen, Nándorfejérvárt meg kell menteni, evégből a király reggeltől reggelig leveleket ír a külországokba. Követségeket meneszt és követségeket fogad. Nehéz dolog most Magyarországon királynak lenni.
– Majd én megkönnyitem a helyzetét, mellette leszek éjjel-nappal, amint Budára értem.
– Ámde ez sem lehetséges, amig felségedet Székesfehérvárott magyar királynénak meg nem koronázták vala, mert törvényeinket áthágni még a királynénak sem lehet. Felséged a fejérvári koronázásig nem a budai királyi palotában lakik, hanem Budán egy másik házban, amelyet Lajos király már meg is vásárolt felséged számára a Keresztelő Szent János-utcában! – szólott Bornemissza olyan határozott hangon, mintha ettől a naptól kezdve nem csak II. Lajos királynak, de Máriának is nevelőapja volna.
– Hm, – mormogta Mária elgondolkozva. – És ki tiltja meg nekem, hogy a budai királyi palotában lakhassam?
– A magyar törvények. A magyar Rendek. Az országgyülés, amelyet a nemesség bármikor összehivathat a Rákosmezejére. A magyar országgyülés a legnagyobb hatalom a világon. Felette áll a királynak.
Mária lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy feltámadó érzelmeit valamiképpen észrevegye az öregember.
Bornemissza, miután befejezte hivatalos szavait, hirtelen urambátyámos nyájaskodással folytatta:
– Most pedig van szerencsém meghívni felségedet arra az ebédre, amelyet Fischer Mihály, a pozsonyi bíró rendez felséged tiszteletére. Lesz tizenhárom font tehénhus, öt kappan, egy nyul, sok alma, zsemlye és bor.
Mária megint lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy a hajózás ideje alatt tartó éhezését Bornemissza észrevegye.
– A pozsonyi bírónak köszönjük a meghívást, valamikor tán meg is szolgáljuk őkegyelmének a nyájasságát. Most még egy kérdést akarok feltenni Bornemissza uram. Ér annyit a magyar forint, mint a rajnai forint?
– Igen, – felelte a királyi követ. – A zsidóknak van a számításukra nézve valamely külön táblázatuk. 2100 magyar forint, amelyet felséged utazására költöttünk: 2625 rajnai forintot kaptunk Fuggertől.
Ezután már valóban nem volt egyéb teendője Máriának, hogy elfogadja a pozsonyi bíró ebédjét, aki, ime, fontokban és számokban közölte vele előre, hogy mit főzetett ebédre. Máriának kedvenc eledele volt a tehénhus tormával.
*
A pozsonyi bíró ebédjén ott voltak mindazok, akik Máriát Magyarországra kisérték: a három Brandenburgi, Logus Tamás és más uraságok is, tehát a pedáns bíró által előre jegyzékbe foglalt ételek és italok az utolsó cseppig elfogytak. Csodálkoztak is a pozsonyi urak Mária étvágyán, – fontszámra fogyasztotta a tehénhust.
– Még növőben van, azért van jóétvágya, – oldotta meg a kérdést a bíró.
Az urak közül csak Sárkány Ambrus szalai főispán hiányzott, aki előresietett nagyszarvasi kastélyába, ahol Mária az éjszakát volt töltendő. Vacsoráról kellett gondoskodni.
A megállapodás az volt, hogy Mária lóháton utazik tovább, hogy a Dunán kivül lásson egyebet is Magyarországból. A bőséges ebéd után Mária nagyon örült, hogy nyeregbe ülhetett, mert a kolostorban is mindig az elhizástól féltették, azért lovagoltatták elég sűrűn, ami ugyan apácáknál nem szokásos. Lovaglásközben Mária módját ejtette, hogy a humanista kerüljön melléje a maga szürkéjével.
– Beszéljen nekem valamit Logus mester ama Szapolyairól, aki ma reggel a hajóra tolakodott.
– Nem igen kell annak tolakodni, mert mindenütt szivesen látják őt ebben a koldus országban. A legnagyobb rabló, aki nem válogatós a pénzszerzésben. Ott veszi el, ahol találja. Lopó, csaló, hamispénzverő. De nagyon gazdag őkelme, tehát senki se mer vele kikötni. Más országban régen kerékbetörték volna, – felelte egykedvüen a humanista.
– A király, a primás?…
– A király gyermek, a primás haldoklik, felségednek kellene rendet csinálni Szapolyaival is, ha érezne magában annyit erőt. Különösen azóta lett nagy pártja Szapolyai uramnak a nemesség között, amióta a lázadó pórokat karóba huzatta, Dózsa Györgyöt tüzesvassal megkoronáztatta. Hitvány ember, király szeretne lenni, pedig csak bocskorosnak született.
– Kemény katonának látszik…
– Az sokkal könnyebb dolog, mint a könyvekkel harcolni. Magyarországon mindenki kemény katona, aki még nem merült el teljesen a részegeskedésben, mint például nádorispán uram maga is, aki reggeltől estig és estétől reggelig részeg. Sajnos, a nemességnek nagy része követi nádorispán uram példáját, – felségednek fogalma sem lehet arról, mekkora ivóedényekből hajtogatják magukba a bort az emberek Magyarországon.
A három Brandenburgi, aki Mária mögött lovagolt: jól megjegyezte magának a humanista szavait. Sohasem lehet tudni, hogy mikor van szükség az ilyesmire.
De már ott is voltak a nagyszarvasi kastélynál, amely inkább valamely megerősített várhoz hasonlított, a parasztok lázadása óta ilyen volt minden urilak Magyarországon. Falak és tornyok és a tornyokban idegennyelvü katonaság, amely nem értette az idevalósi nyelvet.
– Halat főzettem vacsorára, – ujságolta Sárkány Ambrus uram – mert a holnapi, pénteki napra való tekintetből bőségesen elláttak hallal a halászaim. Szereti felséged a halat?
Mária kegyesen mosolygott a bazsarózsás arculatu uriemberre, a kolostori életmód után valóban nagyszerüek voltak azok a változatos ételek, amelyekkel Magyarországon traktálták. Jól esett ez a különös vendégszeretet, amelyről addig fogalma sem lehetett…
Ó, Magyarország, amelyet valaha földi Kánaánnak mondanak: számtalan hibádat, gyengeségedet, tévedésedet tudod felejteni egyetlen mosolyoddal! Ó, Magyarország, mily drágalátos tudsz te lenni, amikor nyájaskodva fogadod az idegent és néki házadat, asztalodat, barátságodat felajánlod! Ó, Magyarország, van-e még föld, ahol nagyobb szeretettel fogadnák a vendéget, mint a te hajlékaidban, – van-e még ország, ahol szivesebben vennék elő vendégük kedvéért az emberek mindazt, amit maguktól megvontak? Ó, Magyarország, tudnak-e még másfelé is ugy lelkendezni, rajongani, boldogoskodni, dédelgetni, simogatni ugy, mint benned, mikor vendégszerető kedvedben vagy…
Mielőtt vacsorához ült volna a társaság, egy mezítlábas, zarándokbotu és kardos szerzetes jelentkezett a várkastélyban. Nyakig poros, bozontos volt, de a hangja harsogott:
– Én most Nándorfejérvár alá megyek. Felszólítok minden magyart, hogy kövessen a veszélyben lévő Nándorfejérvár alá!
– Üsse kő Nándorfejérvárt, mikor olyan szépséges ifju királynéja van a magyarnak, amilyen már régen nem volt, – felelt széles jókedvében Sárkány uram. – Majd elvégzi ott nélkülünk is Tomori uram. Ülj az asztal végére páter és vigyázz halaknak a szálkáira.
Hiába ellenkezett a szerzetes, Sárkány uram lenyomta őt az asztalhoz.
Hát azt meg kell adni, hogy remek vacsora volt. A halászlét a Duna különböző halaiból már akkor is kitünően tudták főzni Magyarországon. A márnák, sügérek, pontyok, kecsegék jóformán csak arra szolgáltak, hogy a lének ízt adjanak, mert az igazi halpecsenye abból a vizából tellett ki, amely a Fekete-tengerből tévedt fel Komáromig és itt a halászok kifogták őkelmét.
Mária el volt ragadtatva a feketetengeri vizától, ilyent még nem evett életében.
Csak a pap nyugtalankodott ott az asztalvégen:
– Hát senki se jön velem Nándorba? – fakgatta a szomszédait.
A házigazda végül egy nagy kupa bort állított elébe, azzal a kikötéssel, hogy addig ne merje kinyitni a száját, amíg egy csepp van az edényben. Mária ekkor látta színről-színre azokat a borosedényeket, amelyekből Magyarországon isznak. Meg kell adni, a hirek nem tulozták az edények nagyságát.
Mária kissé elbágyadt a hatalmas vacsorától, az egésznapi utazástól, mintegy ködfátyolon át látta, hogy a bortól felhevült urak a szarvasaggancsos ebédlőből kivetik a Nándorfejérvárra toborzó zarándokot.
– Már ejtőzni se lehet nyugodtan! – mondta egy bosszus hang.
… Mária elgondolkozva vonult lakosztályába, darabideig nézegette a magas ablakából a messzi Dunában rengő csillagokat, (mintha erre az éjszakára a földre szállott volna az égboltozat) aztán hirtelen elszunnyadt a közeli csalitból hangzó fülemilekoncert mellett. Álmában az anyját látta, ama Őrült Johannát, aki felemelt kézzel tiltólag intett felé. Az álom kapujából akkor lépett vissza, amikor a kastély eresze alatt ezernyi veréb megszólalt, mert bár kőfalakkal, tornyokkal volt kerítve a kastély, tetőzete mégis csak nádból volt. Kelet felé világosodott az ég és szél lengette meg a fák szoknyáit. A messzi Dunáról hajótülök hangzott… Mária megrezzent erre a tülökhangra, pedig még nem tudta, hogy ez a hajó az, amely éppen érte jött.
De már délelőtt tisztelegtek az urak, amint mámorukból kitisztulkodva, kipödörve, kimosakodva felvonultak Mária előtt.
– Felség, a király akarata értelmében a mai napon Komáromból Esztergomba kell mennünk, ahol felséged özvegy Perényi Imréné vendége leend. Dorottya nagyasszony már várja felségedet, – mondá Sárkány uram és csak igen gyönge reggelivel, – amely tejből, tojásból, vajból, mézből, friss gyümölcsből állott – merészelte megkinálni Máriát, mert ebédre Dorottya asszonynál lesznek, ami nem tréfa dolog. (Ettől az özvegyasszonytól mindenki félt az országban.)
Máriának még csak ideje sem volt megnézni a cik-cak alakban épült komáromi várat, amely a Dunára volt építve, amikor az evezősök megint csak rákezdték a maguk monoton dalát és a naszád repült Máriával és kiséretével.
*
Az özvegy nádorispánné, akit az egész országban csak Dorottya néven emlegettek: hatalmas asszonyság volt. Típusa ama régi magyar nagyasszonyoknak, akik akkoriban teremtek Magyarországon, amikor a férfiaknak a török elleni hadakozások miatt mind huzamosabb ideig távol kellett lenni otthonuktól, így tehát az összes gondok az asszonyok nyakába szakadtak.
Dorottyának nagy háza volt Esztergomban, a Perényi-palota messzi vidékről magábafogadta a nemes kisasszonyokat, akik itt a nagyasszony felügyele alatt hasznos nevelésben részesültek. Fonytak, varrtak, himeztek, járatosságra tettek szert minden házimunkába. Olyik kisasszony, még ha nem tartozott is szorosan az atyafisághoz, évekig volt a nagyasszony vendége és a Perényi-házból ment férjhez, miután megvarrta a staffirungját. Boldog lehetett az a magyar férfi, aki a Perényiné kisasszonyai közül kaphatott feleséget.
Most is huszonnégy kisasszony volt a háznál a Thurzó-, Batthiány-, Enyingi Török-, Pekri-, Gyulai-, vingárti Horváth-, Nádasdy-, Erdődy-, Amadé-, Révai-, Istvánffi-családokból, akik éppen egy oltárterítő himzésével voltak elfoglalva, amelyet az esztergomi főesperességnek szántak. Mária már látott ilyesmit az innsbrucki kolostorban, azért egyszerre otthon érezte magát a Perényi-házban. A leányok hetenkint felváltva vezették a nagyasszony konyháját, Dorottyának tehát az volt az első szava, miután házában a királynét kétoldalt megcsókolta az arcán, hogy ezen a héten kik a konyhai sorosok. Pekri Kata és Batthiány Julia jelentkeztek.
– Nem bánom, – mondta a nagyasszony – de vigyázzatok a csörgőfánkra, mert hátrakötöm a sarkatokat. Ne hozzatok szégyent a fejemre.
A nagyasszony végigvezette Máriát a házában, megmutatta neki a mindennap frissen felsurolt, kőporral fehérített szobákat, a mindenféle nőiruhákkal telirakott vasalt szekrényeket, a komótok fiókjainak tartalmát az asztalnemüekkel, sőt még az ágy alatt vonuló fiókokat is kihuzogatta, hogy dicsekedjen az ágynemüjével.
– Egyszerüen élnek Prinijné házában, de van a vendégnek hová lehajtani a fejét, van miben megtörölni a száját…
Ó, te régi boldog Magyarország, amikor a női ambiciók, álmok, remények, boldogságok, mind megtalálták a helyüket a ház körül! Ki láthatta már közülünk azokat a százesztendős ruhákat, amelyeket kegyelettel őriztek a női szekrényekben és tartósságuknál fogva bármikor ujat lehetett belőlük varrni? Ki láthatta, hogy milyenek voltak a régi padlások, ahová még a kisértet sem merte betenni a lábát az ottani nagy rend miatt? És a régi Magyarország dus kamráiba ki nyithatott be közülünk, amely kamarák mindig ugy voltak felszerelve, mintha inséges esztendők következnének? A baromfiudvarok gazdagságáról, a veteményeskertek terjedelmességéről és változatosságáról, (ahol tán még a madárijesztőnek is jódolga volt) a pince bőségéről és a vermek kincseiről ma már csak régi könyvekben olvashatunk. Ó, Magyarország, ha lelked telve volt sebesülésekkel és sötét árnyakkal is: testedet mindig tudtad táplálni, hogy legalább az éhség ördöge kiméljen meg az ezernyi ördög közül.
Mária most látott tőről való nagyasszonyt először életében és ezért nem győzött eleget csodálkozni Perényiné fáradhatatlanságán, gondoskodásán, erélyességén, amint szakadatlanul tett-vett a házában. Bocsánatot kért a felséges vendégtől, hogy darabidőre ottfelejti őt a kisasszonyok között, de bizony utána kell nézni a konyhának, mert hiszen a leányok nem tudhatnak még mindent a konyha müvészetéből. Persze, nem csak a konyhát járta be Perényiné, hanem az egész házat, amely egy órára se nélkülözhette őt. Milyen üresség marad egy ilyen asszony után, ha egyszer az Uristen elszólítani találja!