Mohács, vagy, Két árva gyermek vergődése

I.
Mátyás király tróntermében

– Felség, – jelentette alkonyodással Sárkány Ambrus – az unalmas víziutazásnak vége felé járunk, felséged birtokához, Óbudához közelgünk, kegyeskedjen megtekinteni a birtokát.

– Az apósom jóember volt! Bizonyára ő kisért volna el utazásomban, ha életben volna, – felelt Mária, mire a pirosarcu szalai főispán lekonyította a fejét, azt hitte magáról, hogy ő a legjobb királyné kisérő.

Óbuda kerített város volt, bástyákkal, tornyokkal, kikötővel, amelyben a királyi naszádok horgonyoztak. Elég gazdagnak látszott a város, mert minden háznak volt tetője, alig jelentette egy-két kormos kémény az itten szokásos tűzvészek emlékét.

– Na, végre látni fogom Lajost! – gondolta magában elmerengve Mária, amint a naszád halkan közelgett a kikötő felé.

A parton valóban paripák és urak látszottak, akik a víz felé siettek, amikor a naszádot megpillantották.

Sárkány uram a szeméhez emelte tenyerét:

– Ahá, itt vannak a király bizalmasai, Máté László, Batthyány Ferenc, Rétházi Lukács.

– Hát a király? – kiáltotta szívdobogva Mária.

– Azt bizony nem látom semerre.

– Már megint nem jött értem, – csattant fel Mária.

– Türelem, felség, – esdekelt Sárkány uram. – Talán külföldi követeket kell fogadni a palotában, vagy pedig uzsorásokkal kell megbeszélni az ügyeket. Mit tudhassuk mi, hogy mennyi dolga van egy királynak?

Takaros vitézek voltak a király követei, meglátszott rajtuk, hogy mindig jótársaságban mozogtak, nem pedig a vad tábori életben. Először Sárkány uram beszélt velük, amint a naszádról partra ugrott, a hajósok pedig tolni kezdték a hidat, amelyen majd a királyné a birtokára lép. A hidon Sárkány uram tért vissza:

– Ugy-e megmondtam, felség, hogy a királynak Fortunátus Imrével van ügye? Az ezüstnemüeket ki kell váltani Bakócz Tamás uramtól, – ha ugyan még életben van a primás.

– A kelengyéshajóm megérkezett-e? – kiáltott fel Mária, akinek szívét egyszerre szörnyü aggodalom lepte meg a holmija miatt. Hiszen, ha Budán az a divat, hogy az ezüstnemüeket zálogba teszik: ugyanez megtörténhetik az ő kelengyéjével is.

Sárkány uram nem tudott felelni, de nem is volt már erre idő, mert a várakozó magyar urak gyors léptekkel a hajóra siettek és hódolatukat fejezték ki. Elragadtatásukon meglátszott, hogy mindnyájan gyönyörünek látják Máriát.

A parton hintó állott, amelyen Mária helyet foglalt és lovagjaitól kisérve elindult uj otthona, Buda felé. Hat tornyot olvasott meg a városban, amelyeken kereszt is volt, a többi tornyokon nem volt kereszt. Mutatkoztak emeletes házak, amelyek különböző szeszélyek szerint hol hátat fordítottak egymásnak, hol meg összeölelkeztek. Itt-ott bozontos fák voltak láthatók, amelyek néhol ligetté sűrűsödtek. Az utcákon a rossz kövezet miatt nagyokat ugrottak a hintó kerekei. Azonkivül meglehetős szemét is mutatkozott az utcákon, amely itt-ott dombbá emelkedett, ahol a házak sűrűbbek voltak. Mogorva katonák lökdösték be a kapukon a lábujjhegyen ágaskodó, kaftános és szakállas zsidókat. A polgároknak gömbölyü hasuk volt, ami nagyon meglepőnek látszott ebben a szegényes városban.

Mindenfelé gyaluforgács csüngött le a házereszekről, mintha mindenütt kocsma volna. Dülöngőzött egy-két részegember is, aki azonban a lovagok láttára a falhoz lapult, csak mikor már jómesszire vonult el a menet: kurjantott valamit a maga érthetetlen nyelvén.

De hát hol van a vár, vagy a ház, ahol Mária lakni fog, ahol végre bezárhatja az ajtókat és élhet magának?

Egy hegynekmenő utcában, ahol valamivel tisztábbak voltak a házak: nagy lökdösődés keletkezett az ácsorgó polgárok között, integettek a kalapjaikkal, főleg egy kóbor kutyát akartak elriasztani, amely rémülten futamodott az ut közepén. A patkócsattogás most már nem csak a hintó mögött, de a hintó előtt is hallatszott. Lovagcsapat közelgett. – A király! – kiáltotta egy méla hang a hintó mögött. Mária azt hitte, hogy a szívverése is megáll, együtt a kocsikerekekkel.

– Brandenburgi! – kiáltotta most egy csengő, de izgalomtól némileg fátyolozott hang.

A hintó mögül előugrott az ötvenéves, megtermett, kemény férfi, aki idáig szótlanul viselkedett a királyné kiséretében. Brandenburgi György őrgróf volt, aki voltaképpen azért küldetett Innsbruckba, hogy mindent lásson, amit Sárkány Ambrus uram se látna. Az őrgróf egyetlen ugrással lepattant óriási lováról és a király elé lépett.

– Minden rendben van a királyné őfelsége körül? – kérdezte most Lajos remegő hangon, mint aki nem merészel az eseményekkel szemközt nézni.

– A királyné a hintóban ül, – felelt Brandenburgi György.

Lajos tetőtől-talpig fénylő vértbe volt öltözve, csillagként ragyogó sisak fedte a fejét, olyanformán volt öltözve, mintha az imént elmulott lovagkorból tért volna vissza álomlátásként a szük budai utcába.

Lajos a hintó felé léptette lovát és az ablakon át, meghajolván derekával, benyujtotta vaskesztyüs kezét Máriának.

– Isten hozott országomba!

A király, bár bizonyosan készült ezekre a szavakra, alig hallhatólag tudta azokat elmondani. Mig Mária mandula-szemével ijedten nézett a vaskesztyüs kézre. Sohasem gondolta volna, hogy a királynak ilyen erős, nagy keze van. Megilletődésében nem jött szó ajkára, – pedig hányszor elgondolta volt, hogy mit fog a királynak mondani, amikor majd először látja őt! Milyen szavakkal kéri meg, hogy szeresse őt éppen ugy, amint ő szereti. Legyen ura, parancsolója, királya, mint akár legutolsó alattvalójának: csak szeresse, mert Lajoson kivül nincs senkije ezen a nagyvilágon… Ámde a páncéltól zörgő, vaskesztyüs jelenés láttára nem jött szó ajkára. Valami keserü csepp csuszott a gondolataiba gyermekkori emlékeiből, amikor ugyanezt a Lajost, Ulászlót, Zsigmond lengyel királyt és Miksa császárt aranyos brokátba, selyemharisnyában, hajadonfővel látta a bécsi udvarnál. Hát most már mindig talpig vasban lesz a király, hogyan fogja a vason keresztül a szívét megtalálni, – a legnagyobb kincset, a magyar király szívét? – Ó, felséges középkor, mily szép vagy te a történelem távlatából, de mily lemondás kellett ahhoz, hogy benned az élet elviselhető legyen!

A király a hintó mellett lovagolt, amig az urak mind hátrább takarodtak, csak Brandenburgi György ment a hintó előtt, még pedig kivont karddal, hogy elriassza mindazokat, akik a hintó, vagy a király közelébe akarnának férkőzni.

Mária lehunyta a szemét, – mintha megdermedt volna – nem mert többé semmire se kiváncsi lenni az idegen városból, ahol ezentuli életét eltöltendi.

– Nyissátok ki a kaput Magyarország királynéja előtt! – harsant fel most Brandenburgi hangja, mintha valami rézdobot erősen megvertek volna.

Mária láncok csikorgását, zárak nyikorgását, kapuk dörrenését hallotta, majd hid búgott fel a kerekek alatt, mintha dörgésével életre akarná gerjeszteni Máriát, de ő csak konokul lezárta a szemét. Félt, hogy megint azt a páncélos, vasból való lovagot fogja látni maga előtt, ha nézni bátorkodik.

– Mária, itthon vagyunk! – mondta most egy másvilágiasan meleg, derült, rábeszélő, hárfai hang a Mária közelében, mikor a hintó megállott és a királyné álomból serkenve felnyitotta a szemét.

Fáklyafényt látott maga körül, – vajjon meddig tartott ájulása? A csipkézett falak mellett alabárdosok, fegyveresek; a kövezett udvaron egy nagy kőkut, amelynek tetején bőgésreemelt fejü szarvas állott. Majd egy folyosóajtó nyilott és különböző vadászkutyák futamodtak elő, amelyek körülugrándozták a hintó mellett álló királyt. A sokaság odakivül maradt a kapukon, a király lehetett ember.

Mária most érezte azt a kezet vaskesztyü nélkül is. Simulékony, alázatos, játékos kéz volt az, mikor a vas lekerült róla. A karja alá sietett Máriának, amint a hintóból kisegitette.

– Itthon vagy, királyném!

– Végre… – zokogta el magát Máriánk, mintha évek óta keserü életét mind ebben az egy szóban akarná kifejezni.

Most egy kapu felé fordult a király Máriával a karján, amely kapu aranyozott volt, felette holló kifaragva ama Mátyás-gyürüvel csőrében. Ez a kapu a palota belsejébe vezetett, márványlépcsőkkel, amelyek olyan tágasak voltak, hogy csapatok vonulhattak volna fel rajta, – ugyancsak Mátyás-hollókkal a lépcsőfordulóknál. Vaskarikában szövétnek lobogott, aranyfény bujkált a homályban, csak a levegő volt olyan, mintha már régen nem szellőztettek volna. Hm, látszik, hogy nincs asszony a háznál.

Most megint egy aranyos és ölnyi magasságu ajtót nyitott fel a király. És amikor az ajtót megint betette: elmaradtak a lépések a márványlépcsőkön, a kardok és a sarkantyuk nem zörögtek, mintha csak idáig lett volna joguk kisérni a királyi párt.

A király és a királyné egyedül voltak egy beláthatatlan nagy teremben, amelyet alig birt megvilágitani a két szövétnek. Aranyos biborok, szikrázó cimerek, flandriai tapéták és aranyhollók diszitették a falakat. A középen állott a királyi trónus, mint valami oltár.

A király felment a trónusba, helyet foglalt a biborvánkoson és igy szólt Máriához:

– Mondd meg nekem Mária, mily vágyakkal és eszmékkel jöttél országomba?

Igazi humanista kérdés volt ez.

Mária oldalvást leült a trón lépcsőjére és darabideig hallgatagon nézte a sisaknélküli királyt.

Tulajdonképpen csak most látta először erősen pelyhedző bajszát és szakállát. Némely szálak tulnőttek a szakállból és azok kigöndörödtek.

A bajusz lefelé csusszant a szilva-alaku ajak mellett. Hosszu, egyenes, szinte férfias orra volt a tizenötesztendős királynak; az ives, keskeny szemöldök alatt nagy, érzelmes, vizsla szempár. Haja nyakánál kerekre volt nyirva és ezüstös fénnyel csillogott, mint a korai dér szokott. A király termete jónövésünek látszott, mozdulataiban volt valamely nőies gyengédség, mintegy korán elhalt édesanyja emlékezetére… Tizenötéves volt a király, de többnek látszott.

Mária a trón lépcsőin igy kezdte szavait:

– Engem ide küldtek, hogy segitsek neked az országod kormányzásában, mert egymagadban nem birsz el sem a magyarokkal, sem a csehekkel. Én majd mindig melletted leszek, mert ugy tudom, hogy nincsen senkid, mióta atyád is meghalt. Az ölembe hajthatod a fejed, amig én itt vagyok, nem lesz semmi bajod.

Mária tizenhatesztendős volt és ezen korkülönbségnél fogva anyáskodva bánt Lajos királlyal.

– Hát tanultál te valahol uralkodni? – kérdezte a király trónusából, ahol olyan poziturában ült, mintha valami külföldi követséget fogadna.

– Nekem uralkodni nem kellett tanulni, mert velem született az, miután minden rokonom király, császár, – felelt Mária. – Jól ismerem a nagyapámat, Miksa császárt, hogyan szokott viselkedni, amikor császárnak kell lennie, nem pedig nagyapának. Remegnek előtte a legelőkelőbb urak, senki sem tud ugy uralkodni, mint ő. Majd megtanitlak téged is a Miksa császár módszerére.

A király öregesen mosolygott trónusán, – mintha már ez a gyermek is megtanult volna csalódni.

– A te nagyapádnak könnyü a dolga, mert neki nincs ügye magyarokkal, akik fékezhetetlenek. Lásd, ebben a trónusban szoktam ülni, amikor a pápai nunciust, a velencei követet, a császári követet, vagy a lengyel király küldöttjét kihallgatom. Mind tisztelnek és elismerik eszemet. Csak a magyarok akarják mindig, hogy menjek közéjük a Rákosmezejére, amikor tanácskoznak.

– Azt nem fogjuk tenni ezután sem, – mondá most érceshangon Mária, hogy a trónterem ajtajait őrző szárnyasangyalok, az aranyozott bronzból való királyszobrok, a drágakövekkel kirakott ablakredőnyök megrezzenni látszottak Mária hangjától, midőn először csendült meg az a maga valóságában a palotában.

A kiskirály a trónus karjára fektette a jobbkönyökét, amikor emigy folytatta:

– Az anyámat nem ismertem, de nagyon sokat hallottam róla. Ő volt az, aki utoljára rendet tartott ebben a palotában, aki mindennap kifényesitette a palotában lévő különböző trónusok drágaköveit, pedig atyám bármit inkább szeretett, mint trónuson ülni, mert igen egyszerü ember volt. Anyámnak nagy rábeszélésébe került, hogy kiránduljon vele Esztergomba, vagy a dunai szigetekre. Ő mindig csak itthon volt, mióta anyám kényelmessé tette neki a palotabeli életet, kikergetvén innen az örökös koldusokat és kéregetőket. Az volna jó, ha megint Anna királyné kora térne vissza a budai palotába.

– Én Mária vagyok, de én sem szeretem a koldusokat.

– Nem csoda, hogy anyám halála után még pókháló is akadt a palotában, mert atyám nem törődött semmivel; hosszu szakállt eresztett, mint egy erdei remete. Naphosszat nem lehetett a hangját hallani; legfeljebb azt mondta: dobzse. És apránként mindent elvittek a palotából, amit megmozditani lehetett.

– Ezentul majd jobban vigyázunk, – kiáltott fel Mária az előbbi érces hangon, hogy Lajos király halovány arca csendesen felpirosodott, mintha a Máriából kicsapodó láng megérintette volna őt is. – Még holnap irok nagyatyámnak, a császárnak, hogy küldjön Budára egy megbizható követet, akit szándékainkba, terveinkbe beavathatunk. Azonkivül itt van Logus Tamás, a humanista is a palotában, aki ugyancsak alkalmatos ember és nekem nagy hivem. Csak arra kérlek, király, hogy ezentul senkit ne avass be bizalmadba, csupán engem, mert ezzel könnyitesz mindkettőnknek a helyzetén.

Igy beszélgetett első este a két gyermek, amikor egy félórára egyedül maradt a trónteremben. Fiatalok voltak, könnyen ment közöttük a barátság megkötése, miután az első pillanattól fogva rokonszenvesek voltak egymásnak. A barátságok éppen ugy pillanatok alatt születnek, mint az ellenségeskedések.

Mária most felemelte két ragyogó tiszta szemét, mintha ebben a pillanatban kezdené meg az uralkodást:

– Mondd, király, küldtél hadakat Nándorfejérvárra?

– Nem küldhettem, mert nincsenek hadaim. Követeket küldöttem ellenben a császárhoz, Ferdinándhoz és a lengyel királyhoz. Utóvégre nekik éppen ugy kell vigyázni Magyarországra, mint nekem. Megigérték ezt apámnak.

– Mindenki a magáéra vigyáz. Elhozattad a primástól a zálogba tett ezüstöket? – folytatta Mária az uralkodást.

– Hát ezt már megint honnan tudod? – kiáltott fel Lajos király bizonyos gyermekes szégyenkezéssel, mintha bizony olyan nagy ritkaság lett volna a budai várban, hogy bizonyos dolgok darabidőre zálogba mennek.

– Némely magyar urak, akikhez bizalommal vagy: nem olyan titoktartók, mint hinnéd, – felelé Mária. – Mindenki tudja az országban, hogy a királynak a holmijai zálogba szoktak vándorolni. De ezentul majd ezen is segitünk.

Lajos felsóhajtott:

– Hogyan lehetne ezen segiteni, amikor nincs pénzünk? Nem ád már pénzt se Fugger, se Fortunátus, se a pannonhalmi apát… Talán csak az egy Szapolyai adna.

– Igen ám, de attól nem kérünk, – rebbent fel Mária. – Nem kérhetjük olyan embernek a segitségét, aki az életünkre tör. Majd kigondolok én valamit, hogy pénzhez jussunk. Utóvégre Miksa császár unokája és magyar királyné vagyok, nem szorultam arra, hogy attól a fanyüvő medvétől kölcsönözzek pénzt.

Mária minden feszély, elfogultság nélkül beszélt, mintha tudj’ Isten, mióta ismerné Lajos királyt…

– Sokat beszélgettem én veled álmaimban, Lajos. Óvtalak, intettelek, féltettelek, mert mindig éreztem, hogy ellenségekkel vagy körülvéve. Hányszor ugrottam fel az ágyból, hogy a térdeplőzsámolyra siessek, amikor rossz álmok, lidércnyomások gyötörtek miattad? Hányszor hivtam égi anyámat, Máriát, hogy vegyen oltalmába tapasztalatlan ifjuságodban, boritson be mennyei palástjával, hogy ellenségeid el ne találhassanak! Hányszor tártam ki a két karom arra felé, amerre Magyarországot véltem és azt kérdeztem a fuvó szelektől, a jövőmenő felhőktől, hogy vajjon nincs rám szüksége a magyar királynak, hogy otthágy tespedni a kolostorban?

– Én is mindig sorsom jobbrafordulását vártam a te megérkezésedtől, – felelt Lajos király és talán le is lépett volna most trónusáról, ha a neveltetésénél fogva nem tudja vala, hogy a királynak a trónját nem szabad elhagyni. – Én is álldogáltam az ablaknál és a gondolataim elszálldostak hozzád, messzire, mert itt nem tudtam volna másra gondolni, mint szomoruságra. Még nem voltam tizennégyesztendős, amikor lerongyolódott a csizmám és a velencei követeket trónusomon rongyos csizmában kellett fogadni, hogy majd lesült az arcom a szégyentől. Akkor tudtam meg, hogy van rongyos csizma is a világon. Csak te ne lássál rongyos csizmában soha, Mária.

– Attól ne félj, királyom, amig engem látsz.

– Ebben a trónteremben, amely a nagy Hunyadi Mátyás emlékeivel van telve, országainak cimereivel feldiszitve, gazdagságával bélelve, hatalmától megvilágitva… ahol minden szög a falban, minden biborszinü márványlap a földön, minden aranyajtókilincs a magyar király dicsőségéről beszél: itt fogadtam rongyos csizmában a velencei követeket.

Mária töprengve, megrendülve a szégyenérzettől kulcsolta össze a kezét:

– Miért? Hát a magyar királynak nincsen jó csizmája sem.

– De van. Ám, nevelőim mondták, hogy a velenceieknek azt kell látniok, hogy milyen szegény a magyar király.

Lajos király azért változtatta igy szavait, mert észrevette, hogy mély csüggedés fogja el Máriát panaszaira. Ebben a kupolateremben, ahol a trónus körül mindig csak meghajtott derekakat és áhitatos arcokat lehet látni, mintha a szivek felmagasztosultak volna, amikor a márványküszöböt átlépték: ebben a teremben valóban furcsán hangzott a kiskirály panasz-szava, – de hát a boldog fiatalkorral együtt jár, hogy panaszkodni szoktunk annak, akit szeretünk… Lajos pedig az első pillanatra megszerette Máriát. Megszerette méltóságáért, bátorságáért, elszántságáért, amely erények, mint elérhetetlenségek tündökölnek vala előtte.

A trónus lépcsőjén azonban még mindig meghajtott derékkal ült Mária, mintha folyton az a rongyos csizma járna az eszében, amelyben az ő jövendőbelije a rosszmáju velenceieket fogadta. Lajos ugyanezért fiatalos hévvel vigasztalni igyekezett Máriát:

– Igérem neked, hogy nem sokáig fogsz ülni a trónus lépcsőjén, hanem ide kerülsz mellém királynénak, mert már Székesfehérvárott van a korona, amellyel megkoronáznak. Itt ülsz mellettem búban és örömben, hogy tanácsaiddal, közbenjárásoddal megint olyan dicsőségessé tedd a magyar király életét, mint amilyen a régi királyok élete volt. És most menj, Mária, a kihallgatás véget ért.

Mária szinte megbüvölten emelte fel a fejét, amikor a király szájából ezeket a váratlan kijelentéseket hallotta. Egyik szavával megteszi őt királynőjének, a másik szavával alattvalóságára figyelmezteti őt, – az osztrák császár unokáját!

A király most a trónusból kezét nyujtotta, amit tulajdonképpen nem merészelt volna megtenni, ha a trónteremben rajtuk kivül még valaki tartózkodik.

– Meg kell tartanunk a ceremóniákat, Mária, – szólt most Lajos, a régi meleg, hárfázó hangon. – Még nem vagyunk férj és feleség, a kiséret az ajtó előtt leskelődik, mint már atyámra, Ulászlóra is leskelődött. Holnap megint kihallgatásra rendellek.

Mária ámulatában egy szót sem válaszolt, hanem megindult ama aranyos arkangyalok által őrzött szárnyasajtó felé, amelyen a trónterembe jött. Lajos király a tenyerébe döntött állal nézett a csodálatos nő után, aki tüneményszerüleg lebegett végig a biborszinü márványkockákon. Ó, be nehezére esett megmaradnia a trónuson, hogy le ne pattanjon onnan és amugy páncélosan, kardosan a hölgy lábai elé vesse magát, amint azt a szive diktálta volna! De királynak kellett maradnia, mert nem lehessen tudni, hogy mely kulcslyuknál figyelik őt kiváncsi szemek, mint gyermekkorában ezt gyakorta látta, mikor gunyos kacagások hangzottak fel, amikor atyja a trónteremben a pénzkölcsönzőkkel huzakodott.

A király az ajtó bezáródása után tovább a trónusán maradt, mert tudta, hogy látogatója érkezik. Valóban rövid vártatva megjelent az ajtóban egy széles, beretvált arc, amelyet kétoldalt ama pofaszakállnak nevezett szőrzet boritott.

– Brandenburgi! – kiáltott fel látható örvendezéssel a király, amint az öles, vállas férfiu hatalmas léptekkel feléje közelitett. A trónus előtt a bársonyba, selyembe öltözött vitéz, mintegy megszokásból térdet hajtott, de minden különösebb ceremónia nélkül állott meg a király előtt. A király élénken, türelmetlenül kérdezett, mintha már régen szomjuhozná a Brandenburgi válaszát:

– Mondd el utazásodnak történetét, őrgróf. Képzelheted, hogy szerfölött érdekel minden szavad.

– Az országtanács rendelkezésére Budára kisértem Innsbruckból Mária főhercegnőt. A főhercegnő itt van és a megboldogult Anna királyné lakosztályát rendeztük be számára.

– Tehát nem a Keresztelő Szent János-utcában kell neki laknia? – kiáltott fel örvendezve a király.

A Brandenburgi könnyedén vállat vont:

– Miután Bakócz uram, a primás elköltözött ebből az árnyékvilágból és nem adhat többé rendelkezéseket, azt hiszem, eltekinthetünk ettől a csekélységtől. Felséged arája bizvást lakhatik a budai palotában is.

– Nagyon helyes, mert az anyám mindig nagy gondot forditott a maga szobáinak a tisztaságára, – felelt a király. – Jól cselekedtél, Brandenburgi. És most mondd, mi a teendő? Mert egy fedél alatt sokáig nem élhetek a menyasszonyommal! Nem tudnám megállani, hogy meg ne csókoljam, mint az a szentföldi lovag, akiről nekem meséltél, aki örökös tisztaságban élt a feleségével.

A Brandenburgi atyai elnézéssel mosolygott, – ő ötvenéves volt, sok mindent látott már a világon, nem csodálkozott a király szaván:

– Azt, hogy mi a teendő ezután, meg kell kérdezni valamelyik jogtudóstól, akik örökké itt sántikálnak a palotában és minduntalan olyan törvényeikre hivatkoznak, amelyeknek én soha hirét nem hallottam. Ezeknek a jogtudósoknak, vagy talán a pápai nunciusnak kell tudomással lenni arról, hogy mikor házasodhatik a király. Én csak arról tehetek tanubizonyságot, hogy a király járatos a fegyverforgatásban és minden különösebb erőfeszités nélkül döfi le a vadkant a visegrádi erdőben.

A Brandenburgi egykedvüen beszélt, mint a világ fennállása óta beszélnek a bajnokok, akik testi ügyességüknél fogva fölényben érzik magukat mindenféle világi kérdésben.

Lajos azonban nevelőjének eszében is bizott, mert hiszen megismerte őt erről az oldalról is.

– Az lehetetlenség, Brandenburgi, hogy te nem tudnád a jövőt, hogy mit terveznek a magyarok, mert hiszen van elég ismeretséged közöttük.

– Amennyiben, felséged, magyaroknak nevezi Stubitzsot, Zettevirtzet és Krabatot, akikkel vivni szoktam.

– Krabat egy ördögien vadember, de hát vele is elbántunk a minap, – nevetett a király, amikor valamely emlék jutott eszébe a lovagjátékból. – De csak halljuk, hogy mit tudtál meg a magyarok magatartásáról, amikor hirét vették, hogy a királyné Budára érkezik?

A Brandenburgi látszólag nem szivesen beszélt a magyarokról, hiszen őt Miksa császár küldé ide a kiskirály nevelőjének…

– A magyarok, a szokásos országgyülésüket akarják összehivni a Rákosra, amely majd arról határoz, hogy a királynét megkoronázhatják-e, hogy felséged, mikor házasodhatik, mert a magyarok szerint felséged még nem nagykoru.

Még ha király is valaki, akkor is rosszul esik neki, ha azt mondják róla, hogy kiskoru, Lajos pedig talpig férfinak érezte magát.

– Az öreg csősz, Bornemissza, tán többet tudna erről a dologról, – fejezte be mogorva szavait a Brandenburgi. – Én csak annyit akarok felségednek jelenteni, hogy Mária főhercegnő szokatlan erélyt, testi megbizhatóságot árult el az utazás alatt, ugy a hajón, mint a lóháton. Nem kell szégyenkeznünk a királyné miatt sem a vadászatokon, sem a lovagi játékokon. Felségedet sokan irigyelni fogják a királynéért, – Szapolyai uram Pozsonyban már be is mutatkozott.

– Szapolyai! Mindenütt utamban áll ez a Szapolyai! – kiáltott fel Lajos. – Démonom.

A Brandenburgi nem is várta meg, amig a király bővebben kifejezést ád Szapolyai ellen érzett indulatának, jól ismerte ő azt.

– Csak azt akarom jelenteni felségednek, hogy a királyné nyugodalma érdekében vacsorához a nagy földszinti ebédlőben teritettünk és a vacsora körülbelül készen van. Ezt csak azért mondom, mert az öreg Bornemisszát láttam az ajtó körül ólálkodni, – hosszubeszédü ember.

A Brandenburgi térdethajtott a trónusnak és táncos, vitézi léptekkel kikanyarodott a trónteremből.

A király lehajtotta a fejét, gondolatokba mélyedt arról a nőről, aki hajón és lóháton tanuságot tett testi rátermettségéről.

– Felséged ugy él, mint Marci Hevesen, nem tudja, hogy mi történik országában! – dörrent most meg egy kongó hang a trónus lépcsőinél, hogy Lajos király felriadva ábrándjából, szinte kardjához kapott a goromba szó hallatára.

Bornemissza állott előtte.

– Csendesedj, urambátyám. Mondd el, hogy mi a kivánságod, jól tudod, hogy mindig engedelmes tanitványod voltam.

A hang a trónus előtt tovább kongott, hogy a hangtól (vagy talán a nyitott ablakokon beáramló esti széltől) meglobogtak a szövétnekek, mintha kisértet suhant volna át a termen, amelyet csak a lángok látnak. A régi királyok aranyozott bronz-szobrai sáppadoztak, mert a Dunából kinyujtotta félszarvát a hold és elküldé Budára a maga különös világosságát. Valahol bagoly huhukolt a bástyák körül, vagy talán itt a trónteremben…

A nagy, molyos, bolyhos, őszszakállból tovább kongott a hang:

– Pozsonyi utazásomból hazatérve: szemlét tarték a palotában, amelynek rendjét még dicsőséges Mátyás királyunknak esküvel fogadtam meg. Nem beszélve a rendetlenségekről, a dáridók nyomairól, amelyekkel mindenütt találkoztam, mióta az esztergomi primás halála valóság lett: egy földszinten eldugott szobában három elbusult nándorfejérvári hirnökre akadék, akik már napok óta itt vannak és nem tudnak felséged szine elé kerülni.

– Nándorfejérvár? Más dolgokkal is találkozhattál volna a palotában, – felelt szórakozottan a király. – A nándorfejérvári követek éjszaka az ágyból szoktak kihuzni.

– Ha ugyan van éjszakai nyugalom! – dörrent vissza a baljóslatu hang. – Azt hallottam, hogy mostanában is rövidek az éjszakák Budán… Azokat a követeket nem engedheti felséged üreskézzel vissza Fejérvárra. Tenni kell valamit, mert elégedetlenség van a végvárakban. Massaro, a velencei követ amugy is a legnagyobb hazugságokat költi rólunk. Azt, hogy hatszor-hétszer ebédelünk naponta Budán.

Lajos ugy nézett maga elé, mintha nem is hallotta volna öreg nevelője szavait.

– Tehát a nándorfejérvári követek, – szólt suttogó hangon, mintha valami rémet látna maga előtt.

– A követek, – ismételte a konok öreg. – Mit szól a kalocsai érsek, ha meghallja, hogy követei napokig hiába várakoztak felségedre? Mit szól Tomori?

Tomori nevének emlitése valóban kellő hatással volt, mert a király félig felemelkedett székében:

– Hivd nyomban a követeket… De megállj! Te öreg, bölcsember most az egyszer mondd meg nekem, hogy mit feleljek a követeknek, amikor a fejérvári veszedelemről fognak beszélni?

Bornemissza a szakállába markolt:

– A végváriaknak igazat kell mondani. Azt kell felelni, hogy sereget gyüjt felséged… Sereget, pénzt, ágyut, szerzeteslovagokat, akikre mindig lehet számitani a pogány elleni harcokban.

– Még eddig a pápa Őszentsége sem válaszolt segélykérő levelemre.

Bornemissza megrázta a két kezével azt a nagy gubancos szakállát:

– Én pedig azt mondom, hogy nem lehet az, hogy keresztény fejedelmet itt Kelet felé cserbenhagyják a veszedelemben. Sőt a világ összes keresztényeinek segitségére kell lenni, mint mentek valaha a Szentföldre, mikor azt a pogány elárasztotta. A német császár, a francia király, a spanyol király, a lengyel király, Velence: nem nézhetik ölbetett kézzel, hogy a pogányság megrohanja a keresztény Magyarországot, mert az időt erre alkalmatosnak véli.

– Ó, bár dicső elődeimnek lett volna érkezésük arra, hogy végérvényesen leszámoljanak a pogánysággal! – sóhajtott fel Lajos. – De most már hadd jöjjenek ők maguk, akik két szemükkel látták a veszedelmet.

Bornemisszának kedvére volt a megbizás. Gyorsan vette a lépést, hogy a végváriakat a király elé állitsa.

Brandenburgi lépett elő az aranybrokátos, biboros ajtófüggöny mögül, ahol eddig nyugodtan hallgatózott:

– Te hallgatóztál, őrgróf? – kiáltott fel Lajos.

– Igen, mert I. Miksa császár, a mi leghatalmasabb urunk és pártfogónk kötelességemmé tette, hogy vigyázzak reád, felség. Én eskümet, amelyet császáromnak tettem: végső lehelletemig megtartom. A Brandenburgiak között még nem volt szószegő, – mondá a hatalmas lovag.

– Te hallgatóztál, mint egy asszony? – csóválta még mindig a fejét Lajos király és ifju arca valamely belső lángtól pirult. – Mióta ismerlek, mióta atyám helyett atyám lettél: mindig a lovagi erényekre tanitottál. Mondd, őrgróf, szabad egy lovagnak hallgatózni, amikor királya magánakvaló kihallgatást tart?

– Szabad, – felelt nyomatékosan Brandenburgi – mikor a hü barát azt látja, hogy királya élete veszedelemben forog.

– A végvár forog veszedelemben, nem a király élete! – felelt Lajos.

A Brandenburgi azzal a tudatos, bölcs tekintettel hallgatta a királyt, amely fölényességgel az öreg, tapasztalt emberek szokták hallgatni a fiatalokat.

– A király nem tudja, hogy mi történik körülötte, de Brandenburgi tudja, hogy mi történik a király körül. A királyt az esküvője előtt Nándorfejérvárra akarják csalogatni, hogy ott megmutassák őt ama mezitlábas rongyosoknak, akikből a végvári vitézek rendszerint kitelnek. A király személyét tartják némelyek szükségesnek ahhoz, hogy ezek a sehonnaiak, ezek az ágyutöltelékek kedvet kapjanak a nyilt csatához is a suttyomban elkövetett, évek óta üzött rablások, tolvajlások után. Azt akarják némelyek, hogy maga a koronáskirály álljon oda a sarcoló, fosztogató végváriak élére, hogy szembe merjenek szállani Piri basa janicsárjaival. Csak éppen erről van szó, nem pedig egyébről. Most aztán meghallgathatja felséged a nándorfejérvári követeket.

– De hát Tomori? – kiáltott fel a király.

– Ugy látszik a kalocsai érsek megunta a gondoskodást a végvárakról, holott nagyobb birtokai vannak, mint a királynak. A papzsák telhetetlen, szeretné megtakaritani a király révén a végvárak ellátását, – felelt a Brandenburgi és jelentős tekintettel bucsuzott a királytól.

*

Hát a nándorfejérvári hirnökök valóban nem mutatkoztak olyan külsőben, amely külső bizalomgerjesztő lehetne. Toprongyos, elvadult vitézek voltak, akiken ugy lógott a kard, mintha nem is volna közük a kardjukhoz. Ilyen vitézeket még a leszegényedett Budán sem lehetett látni, – messzeföldről kellett nekik jönni, hogy megmutassák a királynak, hogy milyen szegény a magyar katona, aki az ország határaira ügyel fel a végvárakban.

Bornemissza haladt a rongyosok élén és ez látható örömet okozott neki.

A királyon nagy felindulás vett erőt, mert hatékony kezdett lenni a méreg, amely a Brandenburgi szavaiba volt rejtve.

– Ki küldött benneteket Budára, hozzám?

A sehonnaiak összenéztek, erre a kérdésre nem tudtak felelni, mert valójában senki sem küldte őket. Csak ugy maguktól indultak el szerencsét próbálni, miután Tomori amugy is mindenfelé küldött segélykérő követeket.

– Tehát nem küldött benneteket senki, csak a magatok szakállára vágtatok neki a világnak? Amit cselekedtetek: megsértése a végvári rendnek, amiért sulyos büntetés jár. Tömlöcbe velük!

Ezután a király Bornemissza nagy ámulatára elhagyta trónusát és méltóságteljes léptekkel indult a szomszédszobába nyiló angyalos ajtó felé. Bornemissza megvakarta a fejét:

– A király parancsolt. Börtönbe veletek.

II.
A házasság a trón fényében és árnyában

Másnap Máriát ismét kihallgatásra rendelte Lajos király, de most nem a nagy trónterembe, ahol kihallgathatják beszélgetését, hanem egy kisebb teremben, ahol ugyancsak királyi trónus volt. (Mátyás óta több trónus is állott a budai palotában, amely trónusok mind ékkövekkel voltak kirakva.)

– Hogyan töltötted a palotámban első napodat? – kérdezte a király.

Mária megint csak a király lábához telepedett. Szelid arckifejezés ült az arcán, mindenképpen meglátszott magaviseletén, hogy engedelmes, példás feleség akar lenni.

– Megismerkedtem az udvari hölgyekkel, akiknek némelyike még Anna királynétól maradt itt, mások pedig a testvéredet szolgálták, felség, és most ajánlkoztak, hogy engemet fognak szolgálni. Körülnéztem a lakosztályomban és mondhatom, hogy kedvemre van minden. A nagy rezes szekrények, a vasalt ládák, amelyekben kelengyémet elhelyeztük, valóban pompásan zárnak, még a mi németalföldi kovácsaink sem tudnak ilyen zárakat késziteni.

– Tehát elsősorban a zárakat vetted szemügyre? – kérdezte mosolyogva Lajos.

– Régi szokásom, hiszen szüleim halála óta jóformán egyebet sem teszek, mint vándorolok. Egyik esztendőben Brüggében, a másik évben Bécsben, majd megint Brüsszelben laktam. Minden kastélynak, minden várnak meg van a maga története, amelyet nagyon szerettem hallgatni. Néha bizony véresek ezek a történetek, amelyek éjszakának idején kisértettek. Ezért féltem és bezárkóztam, – felelt gyermekes panasszal Mária, hogy Lajos megint csak mosolygott ifju nőiességén.

– Ablakodból a palota kertjére láthatni. Ugy tudom, hogy az most kissé el van hanyagolva.

Mária felrebbent:

– Ó, már ezen segitettem is. Még reggel irtam Németalföldre egy ismerős kereskedőnek, aki majd a legszebb növényeket szállitja. A németalföldiek, ha egyébhez sem értenek: kerteket tudnak csinálni.

– Csak nagyon drágák ne legyenek azok a növények, mert kincstárosunk, Bornemissza uram, fogához veri a garast, minden kiadásra azt mondja, hogy felesleges! – mondta halkan Lajos, mintha nem merészelt volna hangosan beszélni Bornemisszáról.

Tovább beszélgettek, mind bizalmasabban, ahogyan gyermekekhez illik.

– Én nagyon keveset fogom elhagyni a palotát, mert itt minden nagyon tetszik nekem, – szólott Mária. – Én otthonülő természetü vagyok, szeretem magamat elfoglalni, még háziteendőkkel is. Mikor néha elmegyek a szobámból és oda ujra visszatérek: ugy érzem, mintha elveszitettem volna valamit. Egy jó percet, amely bizonyosan meglátogatott volna, ha odahaza maradok. Tudod, felség, hogy én már gyermekkorom óta megfigyeltem azt, hogy a butorok élnek körülöttünk. Vannak rosszkedvü és vannak jókedvü butorok. Semmiféle idegen táj mosolygása nem pótolhatja a házibutoraink mosolyát.

A király csendesen nevetett: neki még senki se dicsérte az otthonát. Nem volt arra alkalom, hogy a király körülnézzen a maga palotájában. Ha Budán volt, – gondok és bajok zaklatták. Igy felelt Máriának:

– A „csibe-falókról“, ahogyan a németalföldieket nevezik: hallottam én is, hogy mindenféle kincsekkel szerelik fel otthonaikat, mert szeretnek otthon ülni. Van szibériai hermelinjük, keleti borostyánuk, génuai bársonyuk és atlaszuk, indiai drágakövük: minden, amiben otthon gyönyörködni lehet. Ez pedig azért van, mert nincsenek kirándulóhegyeik, erdőségeik, ahol a természet mutogatja a maga végtelen kincseit. Én a legszebb indiai drágakövekért sem adnám oda például a visegrádi erdőmet.

A király elhallgatott és Máriát nézte, aki ajkához illesztett kézzel figyelt rá, mintha minden szavát örökre emlékezetébe akarta volna vésni.

– A budai hegyek bővelkednek vadban. Vén agancsosok jönnek le a Mátrából, amelyeket akár holnap is megtekinhetünk, mert most van itt az ideje a szarvasbőgésnek. Én már elejtettem egy huszonnégyes aggancsost is.

– Imádom a vadászatot, – felelt áhitatosan Mária – de eddig nem gyönyörködhettem a vadászatban másképpen, mint zárt vadaskertekben, ahová a legények beterelik a vadakat és mi kocsink tetejéről néztük, hogyan bánnak el a megvadult disznókkal, a menekedő szarvasokkal. Olyanforma az ilyen vadászat, mint mikor a szeliditő megy be az állatseregletbe. Csak sok vért látni, amely emberből és állatból egyformán folyik. Nagyatyámnak, a császárnak voltak ilyen vadaskertjei Bécsujhelyen és Linzben.

– Mi, magyarok és lengyelek másképpen vadászunk, – mondá most Lajos király nem minden büszkeség nélkül. – Mi kimegyünk az őserdőkbe, ahol még nem kopogott favágó fejszéje és megkeressük a vadat a maga buvóhelyén. Felriasztjuk és szembeszállunk vele. Üldözőbe vesszük, ha menekülni próbálna ijjaink, dárdáink, tőreink elől. Arravalók kutyáink és lovaink, hogy beérjük a leggyorsabban futó vadat.

– Vadászni! – sóhajtott fel Mária és Lajos nagy örömmel tapasztalta, hogyan derül fel mindinkább Mária arca, amidőn a zordon vadászatokról beszél:

– Az aggancsos csak a kutyákkal mer szembeszállni, a bika néha kiforditja a kutya belét, de az embertől menekül, ugyanezért igy szarvasbőgés idején a vadászaim jóelőre kilesik, hol szokott megfordulni a szarvasbika. Hol tartózkodik teheneivel, amelyekkel most üli nászát, ahol legsürübb az erdő, hol birkózik meg féltékenységében az ellenfelével, a másik bikával, amelyet bőgés idejére el kell verni a csordától, hogy békesség legyen… Hol iszik hajnalonként friss forrásvizet, mert a szarvasnak ez az éltetője, a szépitője. Nos, egy ilyen erdei forrásnál akadtam rá az én huszonnégyaggancsosomra, amelyet sikerült nyillövéssel leteritettem.

– Be szerettem volna ott lenni, – epedett a trón lépcsőjén Mária.

– Ezentul minden vadászatomban elkisérendesz, Mária, – felelt kegyesen a király. – Vadászatot pedig elég gyakran tartunk, mert Brandenburgi utálja a városi életet az irigy főurakkal és a szájbanéző polgárokkal. Ő, és vele én is legszivesebben vadászunk, mikor már összegyülnek a bajok Budán, sem az uzsorások, sem a nyakgató követek nem találnak utánunk például a hegyek közé rejtett Zsámbékra, sem Visegrádra, ahol a vaddisznókkal szoktunk megküzdeni. Ha neked fogalmad volna, Mária, hogy milyen nagyszerüen lehet enni, inni a vadászat fáradalmai után, sohase tennél mást életedben, mint mindig vadásznál.

– Azt fogom tenni veled együtt, – fogadkozott Mária.

A király merengett:

– Majd elviszlek Diósgyőrbe, amely ugyancsak a hozományodhoz tartozik. Van ott egy torony, ahonnan olyan messzire elláthatni a hegyek közé, hogy az embernek kedve volna elrepülni a toronyból. Elviszlek Csepel-szigetére, ahol megmutatom neked a sólymaimat. Nincsen olyan sólymásza még a lengyel királynak sem, mint az én Krispérem. Csak a kezét emeli fel és a sólyom a legmagasabb felhőből is a vállára száll. Itt vannak madarászaim, akik ugyancsak mind derék legények, seregéllyel, harissal, fogollyal, fürjjel, vadtyukkal, fajddal, fácánnal ők látják el a királyi konyhát. Most, amint muladozóban van a nyár és a főur és paraszt behordta a maga termését a földekről: munkába állanak madarászaim a kihizott szárnyasokra. Nagy hálókat feszitenek ki és kerepelővel felriasztják a mezők, erdők madarait, amelyek megakadnak a hálóban. Majd meglátod, Mária, milyen helyes dolog a madarászat.

– A kedvedért madarászni is megtanulok, holott idáig nagyatyám asztalánál nem láttam másképpen a madárpecsenyét, mint aranyozott lábakkal…

– Ó, nálunk nem kell külön bearanyozni a madarak lábait, – dicsekedett Lajos király. – Különösen azokét a madarakét nem, amelyeket az erdélyi vajda szokott hébekorban küldeni az Aranyos folyó mellől.

– Az erdélyi vajda? Szapolyai? – kérdezte hirtelen Mária. – Ő szokott neked, felség, ajándékot küldeni, habár egyébként az életedre tör?

Lajos elkomorodott és sóhajtott:

– Tudom, hogy utjában vagyok. Azért jöttem erre a világra, hogy ő ne lehessen magyar király. Isten akarta igy, hogy Jankónak félre kellett állni. A Jagellók cimerében van egy karmait nyitó oroszlán, egy arany vadkacsa, két csillag a félholddal és sárkány. Ezek még nem éltek annyit, hogy Zápolya a maga cimerével felcserélhesse őket. Ámde ne beszéljünk szomoru dolgokról, ostáblázzunk, Mária. Ott van a játékszekrény az asztalkán.

Mária felugrott a trón lépcsőjéről, olyan igyekezettel, mintha jóvátenni akarná azon hibáját, hogy a királynak rosszkedvet szerzett.

Az ostáblaszekrényke arannyal kivert ébenfából készült és öt szines mellkép volt rajta, amely mind Lajos királyt ábrázolta: különböző korban. A gyermekkorától kezdve mostani koráig. Alant, a középső kép alatt az aranygyapjas-rend jelvénye függött.

– Tudod-e, ki küldte nekem ezt a játékot? Senki más, mint nagyrabecsült rokonom, Ferenc, a francia király. Igaz, hogy most jobban tenné, ha pénzt és sereget küldene Nándorfehérvár védelmére.

– Mi történt a nándorfehérvári követekkel? – kérdezte látszólagos szórakozottsággal Mária, miközben az ostábla köveit kirakta a trón lépcsőjére.

– Mit tehettem velük? Aranyat, katonát, igéretet nem küldhettem velük Tomorinak, hát bezárattam őket. A börtönben legalább hallgatnak, nem zavarják ostoba, otromba panaszaikkal udvarom népét. Az ilyen messziről jött emberek szeretnek nagyokat mondani, hogy megérdemeljék a vendéglátást. Nem ez a te véleményed is Mária?

Most volt az első eset, hogy Lajos király Mária véleményét nyiltan kérdezte. Mária tehát ügyelt szavaira… Nő volt és egy esztendővel idősebb Lajosnál…

– Felség, a követek jóhelyen vannak a börtönben, de a nándorfejérváriakon segiteni kell. Pénzt fogunk veretni, felség, hogy pénzt küldhessünk Tomorinak sereg helyett.

A király az ostábla köveit rakosgatta:

– Ó, Mária, te nem tudod, hogy mit jelent Magyarországon a pénz! Egy gazdag országból jöttél ide, ahol a császárnak van legtöbb pénze, de itt viszont a király lát legkevesebbet azokból az aranytallérokból és ezüstgarasokból, amelyek az ő arcképével vannak diszitve. Van nekem olyan aranyom is, amelyen lóháton ülök, de ebből aztán igazán nem láttam még mutatóban sem. Az ezüstgarasok vetődnek ide, hogy darabig csörgedezzenek, amig valaki el nem viszi őket.

Mária elhatározottan felelt:

– Majd uj pénzt fogunk veretni, amelyre mindketten ráüttetjük az arcképünket, mint az apám és anyám tették Németalföldön. Ha elfogyott az apám pénze, az anyámnak mindig maradt az ő tallérjaiból. Meglátod, felség, a királynénak mindig lesz a maga pénzéből.

A király mosolyogva hallgatta Mária ábrándjait, jobban ismeré az életet már ebben a korában is, mintsem hiu reményekben bizakodott volna.

– Van egy lótenyésztőtelepem Féltoronyban, ahol az udvar lovait nevelik, majd zálogba teszem ezt, hogy pénzhez jussak.

– Csak a lovakat ne, felség. Inkább majd körülnézek, hogy mi nélkülözhető a kelengyémből, – kiáltott fel őszinte ijedelemmel Mária. – Ló nélkül én nem tudnék meglenni, mert az egészségem megkivánja, hogy mindennap lovagoljak. Csak akkor érzem az életem pezsgését, a lelkem bátorságát, a szivem elszántságát, amikor lovam a széllel versenyt fut és ereimben lobogni kezd a vér, mintha az égbe repülnék. Nem, felség, a lovakat nem adjuk zálogba sem a zsidóknak, sem a pannonhalmi főapátnak.

– Hát valóban szeretsz lovagolni? – örvendezett a király, mintha valami nagyon kedves meglepetést hallott volna.

– Inkább a kelengyémet teszem zálogba, mint a lovakat, – felelt Mária. – Igaz, hogy a kelengyémre itt nagy szükség van, mert nagyon sok mindent kell pótolni Anna királyné halála óta, ami boldogult anyósom életében bizonyosan meg volt. Igy nagy hiányosságot veszek észre az asztalnemüekben, különösen az asztal ezüst felszerelésében. De nem baj, majd mindent kipótolok, hisz hoztam magammal bőven mindenből.

Az ostáblajátéknak vége lőn, megint csak Lajos nyert, mint hajdanában a bécsi udvarnál, amikor Miksa császárral és Zsigmond lengyel királlyal az eljegyzése napján ostáblázott. Igen ügyes volt ebben a játékban, hála velencei nevelőinek, akik korán megtanitották a játék furfangjaira.

A köveket beleseperte a szekrénykébe és hosszadalmasan nézett a lábai előtt ülő Máriára:

– Tehát, te valóban azért jöttél ide, hogy velem a gondokat megosszad? Te akarsz pénzt szerezni a királynak?

– Még pedig nem olyan kamatra, mint Fugger, vagy Fortunátus, ha jól hallottam a helybeli uzsorások neveit.

– Ó, te máris mindent tudsz… Mária, a kihallgatásnak mára vége van. Holnap ismét elvárlak ebben az órában, amikor alkonyodik és már békében hagynak urak, papok és zsidók.

Mária megint csak csodálkozva emelte a két szemét Lajos királyra. Hát ez igy lesz most már mindig, hogy a király akkor szünteti meg a vele való beszélgetést, amikor akarja? Őt, Miksa császár unokáját: akkor lehet kiküldeni a trónteremből, amikor a királynak szeszélye ezt igy akarja? Ámde nem hiában részesült humanisták és apácák nevelésében, hogy meg ne tudott volna alkudni a sors változataival. Majd elhivatja magához Logus Tamást, a humanistát, akitől megtudja, miért akar Lajos király a nap bizonyos órájában magára maradni.

Azt pedig Logus Tamáson kivül is bárkitől megtudhatta volna az udvarnál. A király alkonyattal szokta venni ama langyos fürdőit, amelyekhez a vizet a budai forrásokból szállitották fel a hordós kocsik. A király minden alkonnyal ezeknek a kocsiknak zörgésére figyelt a várudvaron és még a hatalmas Velence követének is abba kellett hagyni a mondókáját, amikor a király fürdéshez készülődött. Honnan örökölte Lajos király ezt a fürdési szenvedélyét? Atyja, Ulászló még arcára is ritkán vett vizet, mert nem szerette a felesleges testimozgásokat. Lajos fürdőmestere ugyancsak Brandenburgi volt, aki idős lovag létére igen jól kitanulta az élet örömeit.

– De nem elég magában a fürdés, hogy testünket felüditsük, – mondogatta a Brandenburgi – hanem fürdésközben enni is kell, hogy a forrásvizek által kiszivott erőket helyrepótolhassuk.

Ugyanezért, amikor Lajos király elindult ama biborszinü márványból épült kád felé, amely még Mátyás király idejében került a budai palotába: a konyhában is megszólalt a harang, amely a konyhamestert figyelmeztette, hogy a király szokásos étkezési ideje elkövetkezett. A konyhamester kardosan és ércből font kanálnyéllel megjelent a király fürdőszobájában:

– Felség, felolvasom mai étkezésünk rendjét, hogy az ezután következőket megállapithassuk, – kezdte a konyhamester azzal a szapora beszéddel, amellyel a világ fennállása óta a szakácsok beszélnek. – Első reggelije volt felségednek: töltött vadkanfő, amelyet angliai módszer szerint készitettünk, a Kendali grófok szakácsának irásban megküldött receptje szerint. Észrevételem szerint, felséged, már unja a töltött vadkanfőt és ezután más reggelivel szolgálok.

– Meglátom, meddig terjednek képességeid, – felelt Lajos király a fürdőmedencéből.

– Második reggelije volt, felségednek, az az ökörcimer, amelyet mindennap elhoznak a budai mészárosok, amely ökörcimerből, miután azt kellően megfőztük: felséged sajátkezüleg szokott vágni magának és asztaltársainak.

– Ezt nem fogom ezentul sem elmulasztani, mert ennek az ételnek a tápláló hatásáról megvagyok győződve.

– Ebédje, felségednek, ama harcsa volt, amelyet óbudai halászaink mérföldnyire huzódó hajsza után csak ugy tudtak kihuzni hálójukkal a Dunából, hogy egy bátor halász versenyt uszott a harcsával és fakalapáccsal addig verte a fejét, amig a hal megadta magát sorsának.

– A hal kövérebb is lehetett volna, – felelt a király.

– Pedig a legfelségesebb V. Károly római császár főszakácsmesterének a receptje szerint készitettük, finom süteménymorzsával és tiszta vajjal kirántva, a rántásba csak éppen annyi zöldséget tördelve, hogy valami mezei illata legyen a halnak ama partokról, amelyek mellett életében eluszott. Burgio, pápai nuncius ur, aki ebédután aludni szokott: tudomásom szerint igen könnyü álmot szerzett ettől a haltól. Massaro ur, a velencei követ, akinek legbensőbb inasát ugyancsak van szerencsém ismerhetni: nagyon meg volt elégedve a harcsával. Szerémi uram, az udvari káplán sem panaszkodott az ebédre, pedig éppen elég mondanivalója van máskor arról a szegénységről, amelyben itt élünk. Csak éppen Brandenburgi őrgróf nem volt megelégedve, mert azt mondá, hogy ugyanekkor Thurzó uram budai palotájában is megsütöttek egy harcsát, amely egy mázsát nyomott.

– Brandenburginak van igaza. A kincstárnok eltehette volna máskorra is az ő mázsás harcsáját. Képzelem, most mind erről beszélgetnek a Budán időző külföldi követek és már irják is javában leveleiket. Mondd, Bosnyák Mátyás, derék főszakácsom, ki adott neked pénzt a mai udvari koszt ellátásához?

– Tegnap is, ma is a királyné őfelsége! – felelé a konyhamester.

Lajos király elgondolkozva ült a vizben. Gondolatai oly változékonyak voltak, hogy azokat még legbizalmasabb embere, Bosnyák Mátyás konyhamester előtt sem merte elárulni. Hál’ Istennek, nem Mátétól, a pannonhalmi főapáttól, sem Széchy Károlytól nem kellett az ebédrevalót megszerezni.

Bosnyák Mátyás igy folytatta:

– Most pedig, miután felséged esteli étkezésének ideje elkövetkezett: gondoltam nyirfajdokra és fürjekre, amelyeket Burgundia királyának előirása szerint vörösborban fagyasztottam meg, miután elég jegünk maradt a vermekben. Olasz gesztenyével töltöttem őket, mert talán ez a legfontosabb.

– Ezeket a madarakat hol szerezted?

– Nagy dinom-dánom volt tegnap a pécsi püspöknél, ott kértem kölcsön a palotai szakácstól a feleslegből.

– Hát hozzad a fagyasztott fürjeket, mert valóban szükségét érzem annak, hogy magamat valamivel felüditsem.

A konyhamester bizalmasan mosolygott, mint aki belát a királyok gyomrába, mint akár másokéba.

– Volna még egy örvendetes hirem felséged számára. Itt van Csepelről a sólyommester és jelenti, hogy az a jó sólyom, amely felségednek kedvence volt: megkerült. A Mátrában fogták el.

– Adjatok neki hatvan aranyat! – kiáltott fel élénken Lajos király. – És hozd a fajdokat, amelyeket most már magunk vadászunk, miután jó sólymom megkerült.

… A király sokáig időzött ezután a langyos fürdőben, amig ama burgundiai módra készült pecsenyéket elfogyasztotta, amelyekkel meghitt konyhamestere kedveskedett.

*

Mária másnap a szokott időben ismét megjelent a trónteremben, – megint csak Mátyás király tróntermében, mert Lajos királynak jóformán egész napját a trónuson kellett töltenie. Külföldi követek, magyar főpapok és magyar urak zaklatták… A király fáradtan mosolygott Máriára, amikor az a trón lépcsőjén szokásos helyét elfoglalta:

– Rólad volt szó egész nap, Mária. A veled való egybekelésemet beszéltük meg.

Mária megint csak váratlanul felemelte a tekintetét:

– Hát nem elintézte azt már Miksa császár?…

– Leghatalmasabb pártfogóm, I. Miksa császár már nincs az élők sorában. Márványba vésetten térdepel immár az idők végtelenjéig az innsbrucki vártemplom bolthajtásai alatt, – felelt Lajos lemondó hangon.

– De él a testvérem, V. Károly, a római császár, aki tiszteletben tartja nagyapja szerződéseit, – szólt most erőteljesen Mária.

Lajos király erre a hangra felemelkedett trónusáról. Lelépett a lépcsőn és két kezét áldólag és bocsánatkérően Mária barna fejére helyezte:

– Ó, Mária, hát nem hiszed, hogy az lesz életem legboldogabb napja, amikor feleségemmé tehetlek? Még mindig kételkedsz szivemnek érzelmeiben, amelyek együtt születtek zsenge ifjukorommal, amikor eszmélni kezdtem? A királyoknak éppen ugy vannak csillagaik, mint a hajósoknak. Gyermekkorom óta a te csillagod vigyázott reám, miután se anyám, se apám nem volt.

– Árva király! – sóhajtotta Mária és megcsókolta Lajos király kezét. – Én is árva vagyok. Se apám, se anyám, – most már nagyapám sincs – csak testvéreim vannak, akiknek legkisebb gondjuk én vagyok. Mit törődik velem Eleonóra, a boldog portugál királyné, vagy a még boldogabb Izabella, a dán királyné? Mi egymásra vagyunk utalva és egymásra hagyatva: Ludovicus, ezért kell összetartanunk.

Mária ekkor először hagyta el a felség cimzést és a királyt Ludovicusnak nevezte. A király borusan bólintott Mária felé, – nem szerette, ha elszomorodnak azok, akik vele beszélgetnek, elég szomoru volt ő magának.

– Tehát miért volt szó éppen én rólam, akit alig ismernek a magyar urak?

Lajos még mindig bólintgatott:

– A házasságunkról beszéltünk, amely házasság csak akkor jöhet létre, ha előbb téged megkoronáznak, valamint engem nagykorusitanak. Burgio, a pápai követ, valamint Massaro, a velencei követ mindenben pártolják ügyünket, de a magyar urak közül néhányan, akik Szapolyaival fujnak egy követ, már megint csapdosni kezdték a kardjuk tokjával a pádimentumot. Az egyik még azt is merészelte mondani, hogy minek a királynak feleség, mikor még a szakálla sem nőtt ki. Pedig, ugy-e, Mária, van már nekem olyan szakállam, amelyre megházasodhatok.

Mária a két tenyerébe hajtotta gyönyörü homlokát, amig a király a trónuson beszélt. Élesen gondolkozott valamin és nem felelt mindjárt Lajos szavára.

– Mária, te is azt hiszed talán, hogy korai még nékem a házasság?

Mária összerázkódott:

– Felség, én azért jöttem Budára, hogy minden poklokon keresztül a felesége legyek, hogy megmenthessem a magyar koronát, amely után kapzsi kezek nyulnak ki itt az országban. Látom én már jól, hogy itt mindenki király akar lenni, akinek sikerült a rablás. Pénzt kell szereznünk, mert addig nem tisztelnek a magyar urak. Amikor pénzünk lesz: ugy táncolnak, ahogyan mi fütyülünk.

– Egész nap ezen töröm a fejemet én is, – felelt borongósan Lajos. – Amikor a követekkel beszélek és ravasz nyájaskodásaikra még ravaszabb nyájaskodásokkal felelek, mert jól tudom, hogy minden szavamat a kalapja bélésébe irja titkos jelekkel különösen a velencei: akkor is azon gondolkozom, hogy mennyivel is tartozom a budai kereskedőknek, akik már nem akarnak többé hitelezni. Mialatt ma, Dubravszky János, az olmützi püspök beszélt cseh hireket: hallom, hogy egy budai kereskedő, akinek már régebben tartozunk bélésáruért, nagyban kiabál az ajtó előtt, alig lehetett őt elküldeni.

– Máskor csak küldd hozzám a türelmetlen hitelezőket, – ajánlkozott Mária – én tudok a nyelvükön.

– Ó, Mária, attól kiméljen meg a jósors, hogy valaha is meg kellessen ösmerned a tiszteletlen, közönséges embereket, akik már a királyuknak sem hisznek, a királyi szóban kételkednek és mindenféle zálogokat követelnek biztositékul, – kiáltott fel Lajos király. – Miután aranyom és ezüstöm nincs, amit zálogul odadobhatnék nekik: kénytelen vagyok azokat az adókat nekik ajándékozni, amelyek a biztosok hanyagsága miatt nem folytak be a királyi kincstárba. Ők be birják hajtani az ilyen elmaradt adókat, mert a vérét veszik a parasztnak és városi polgárnak a dézsmával együtt.

Mária félig felemelkedve hallgatta Lajos szavait, aztán a hüvelykujjával „fügét“ mutatott:

– Adnék én nekik adókat! – küldd hozzám a hitelezőidet, Ludovicus. Én majd beszélek velük, hogy hagyják nyugodni régi követeléseiket és ujabb hitelt nyissanak részedre. Ne hidd, hogy az én eszemen tuljár akár Fugger, akár Fortunátus, vagy az a budai rőfös, aki lármázni merészkedik Mátyás király trónterme előtt!

A király bágyadtan mosolygott, mint aki már nem hisz sorsának megjavulásában.

– Bizonyos, hogy az olmützi püspök, akinek jó fülei vannak, mert hiszen a legtitkosabb gyónásokat is meghallgatja, még a mai nap folyamán levelet ir a lengyel királynak a budai kereskedő lármás magaviseletéről.

Mária vállat vont:

– Fizesse ki a lengyel király a budai kereskedőt! Nem törődhetünk minden csekélységgel, ami körülöttünk történik. Az emberek többsége gonosz, alattomos, rosszakaratu, aki szivesen kivánja még királyának vesztét is, ha a maga rongyos életét azzal meghosszabbithatja. Hiveink közül nem járt nálad senki, Ludovicus?

– Igen, itt volt Burgo, a római császár megbizotta, aki elhozta azt az udvari szabályzatot, amely szerint a magyar királynak ezentul élnie kell, ha azt akarja, hogy alattvalói tiszteljék és megbecsüljék, – mondá most Lajos félig tréfásan, félig gunyosan. – Vajjon honnan tudja a római császár, hogy Magyarországon miért becsülik meg a királyt?

– A pénzéért! – szólt keserüen Mária.

Lajos a dolmánya zsebébe nyulott és egy összegöngyölitett hártyapapiros ivet vont elő, amelyet térdén kiteritett. Mária az állát a tenyerébe hajtotta, amint a trón lépcsőiről a király szavait ügyelte.

– Hát elsősorban azt akarja V. Károly császár, hogy tiltsák el Budán a vadászebeket attól, hogy ellepjék a király szobáját, ebédlőjét, mert a kutyák nem valók a palotába.

– A vadászaton kivül magam sem szeretem a kutyákat! – helyeselt bátyja levelén Mária.

– Másodsorban nem helyesli a római császár, hogy a magyar király bizalmas udvarnokai, tanácsosai előtt akár mezitelenül is megmutatkozik, mert bárki szabadon beléphet a termeibe, bárki meghivás nélkül is letelepedhetik vendégasztalához, ha van bőviben a konyhán…

Látszik, hogy V. Károly nem ismeri Magyarországot, ahol a jóbarátokat fesztelen érintkezéssel, valamint fehérasztalnál lehet megszerezni.

– No, már az én asztalomnál nem ülhet le más, mint akit meghivok, – szólt most Mária. – Az embernek meg kell magát becsülni, mert ugyan ki becsülje meg az embert, ha még saját maga sem?

– Nem ismered még a magyarokat. Halálos, engesztelhetetlen gyülöletek fakadhatnak abból, hogy a király nem ültet le valakit asztalához, aki véletlenül éppen ebédidőben jött látogatóba. Vajjon, miért szálljak szembe a feldühitett vaddisznóval, ha annak pecsenyéjéből még csak meg se kinálhatok senkit? Vajjon, miért öltözzek fel azért, mert udvarnokomnak valamely mondanivalója van az időjárásról, vagy pedig valamely friss tréfáról, amelyet a palotában elkövettek?

– Mit akar még bátyám szabályzatba venni?

Lajos az ujjaival követte a latinnyelvü irat sorait.

– Azt irja, hogy a király a templomban nem imádkozik, hanem szórakozottan ül helyén és látszólag máshol jár az esze, mint az ájtatosságon. A királynak jópéldával kell előljárni az áhitatban, neki kell legjobban verni a mellét alattvalói vétkeiért is, amelyekért Isten és a világ előtt felelős.

Mária erre nem válaszolt, mert ugyancsak az volt a véleménye, hogy az imádkozás a sirjuk felé közelgő öregembereknek való, – Szerémi György, az udvari káplán már harmadik napja hiába invitálta Máriát a szentmiséhez a budai várkápolnába. „Én akkor megyek templomba először Magyarországon, amikor királynévá koronáznak“, – üzente Mária a káplánnak, aki, persze, nyomban jelentést tett erről a pápai nunciusnak.

– Mit kiván még császári bátyám? – kérdezte Mária az iratba pillantva.

– Azt kivánja, hogy mostani udvarnokaimat, akik mit sem értenek a királyi szertartásokhoz: bocsássam szélnek, majd küld ő Budára a maga hiveiből, akik a királyt megtanitják uralkodni. A királyné számára pedig gondoskodik udvarhölgyekről, akik a Dunán már utban is vannak egy hajórakománnyal.

– Az bizony nagyon jó lesz, mert már végtelenül unatkozom ezeknek a vén skatulyáknak a társaságában, akik még az öreg királyné idejéből maradtak itt, akik olyan nyelven beszélnek, amit nem értek.

– Milyen nyelven?

– Azt hiszem tótul vagy lengyelül.

A király elnevette magát:

– Igen, ők még a nagybátyám, a lengyel király küldeményéből valók, – azokból a hölgyekből, akiknek már az ó-hazai kolostorokban sem tudtak megfelelő alapitványi helyet biztositani, idejöttek tehát az apám udvarába.

– Csak azt szeretném tudni, hogy miért nevetnek, amikor pirossarku facipőt huzok fel? – mormolta Mária.

– Bizonyára azért, mert azelőtt sohasem láttak olyant. De folytassuk a császár levelének tartalmát, – szólott Lajos, mert nyilván csak most vette magának azt a fáradtságot, hogy a napközben átnyujtott iratot áttanulmányozza. Magában olvasta a latin mondatokat, amelyeket németre forditva közölt Máriával:

– Az uj szabályzat szerint a királynak nem szabad ünnepnapokon vadászni, se madarászni, mert amugy is sok időt fordit a király a vadászatokra. Mise előtt tartózkodni kell az evéstől, bármilyen étvágyas volna is a király. Nem szabad kerülni a komoly és unalmas emberek társaságát, mert azoktól bölcsebb dolgokat hallhatni, mint a részegeskedőktől és poharazóktól. Nem szabad puhitó és gyengitő fürdőket használni. Távol kell tartani a könnyelmü embereket, akik akár szakállasak, akár szakálltalanok, mindig csak szórakozások, tivornyák és más becstelen dolgok felől beszélgetnek.

Lajos mondatról-mondatra derültebb hangon olvasta a részére megszabott uj életrendet. Végül is összehajtani készült az iratot:

– Az uj szabályzat intézkedik a kutyáimról, csak arra nézve nincs semmi mondanivalója, hogy honnan szerezzen pénzt a király.

– Olvassuk csak tovább, hátha erről is találunk valamit, – sürgette Mária a királyt.

Lajos végigböngészte a levelet:

– Nincs, erről egyetlen szó nincsen. Az van még itt, hogy a szabályzat pontos betartására Kozicki Mihály, a pozeni püspök és alkancellár öccse, valamint Wirth György orvos Budára érkezendenek. Most már nem csodálom, hogy Burgo gróf miért adta át térdreborulva a levelet, esetleg az arcába vághattam volna, mint Bornemissza uram szokta tenni az én adósleveleimmel, amikor a zsidók bemutatják őket.

Mária elgondolkozva ült a trón lépcsőin. Nem mondta meg Lajosnak, hogy a császári követ, mielőtt a királynak átadta volna az uj udvari szabályzatot, előzőleg nála is járt és közbenjárását kérte, hogy Zsigmond és V. Károly császár kedvéért birja rá a királyt, hogy pecsétét ráüsse az uj udvari törvényekre. Mária látván a király indulatosságát, halkan felkelt a lépcsőről és igy szólott:

– Felséged ma nagyon ki van merülve az egész napi foglalkozástól, pihennünk kell. Holnapig gondolkozunk a dolgokon. – És mielőtt még Lajos egyetlen szót is szólhatott volna, Mária kisurrant a trónteremből. Lajos látván, hogy egyedül maradt háborgásával, hangosan elkiáltotta magát:

– Hé, őrség, legénység! Bocsássátok be a kutyáimat!

A trónterem ajtaja kivágódott és egy tucatnyi különbözőfajta vadászeb rohant be, amelyek nagy ujjongással, kutyaörömmel vették körül a trónusán ülő királyt. Volt közöttük borjunagyságu sinkorán, amely habozás nélkül veti magát a vaddisznó hátára, hogy a nyakánál fogva lebirja; volt vizsla és kopó, amely abszolute nem respektálta Mátyás király tróntermét, hanem hangos ugatással futkározott a biborkockákon. A király megelégedetten nézte kutyái játékát, mintha indulatossága csillapodott volna ettől a látványtól. Megszokta, hogy többre becsülje az állatokat, mint az embereket.