A kutyaugatásra csakhamar felnyilott a szomszédos szoba szárnyasajtaja is és a hatalmas termetü Brandenburgi György bodorintott pofaszakállával és életvidám mosolyával belépett:
– Ezt már aztán szeretem, felséges uram, hogy a nehéz napi munka után a játékban keressen feledést. Aki annyit dolgozik, mint felséged, annak jussa van a szórakozáshoz is.
– Őrgróf, holnap vadászatot tartunk, mert ki tudja, meddig engedik meg ezt a mulatságot a gyámjaim!
– A legjobb időben! – pendült fel az életkedv Brandenburgiban, olyan erővel, hogy az csakhamar átáramlott a királyra is. – Visegrádról itt járt a vadász és jelenté, hogy a szarvasbőgéstől hangos az erdő. Valami fiatal aggancsos tévedt ide a hegyekből, amely sorra elveri az öreg bikákat. Felséged ijjára vár egy szép lövés.
– Holnapután pedig lovagjátékot rendezünk, olyant, amilyent mi szoktunk, Mária még talán ugy sem látott ilyesmit.
– Hát az bizonyos, hogy Stubitzs és Zettevirtz fene vad viadorok; Holubár óta nem mutatkoztak ilyenek Budán.
– És Krabát, az ördög, – lelkendezett Lajos, kutyái felé csettintgetve ujjával. – És amint Mária udvarhölgyei megérkeznek: táncmulatságot rendezünk a palotában, ugy sem táncoltunk kisasszonyokkal már nagyon régen.
Brandenburgi olyannak mutatta magát, mintha örömében a bőréből akarna kibujni, – tudta ez az uriember, hogyan kell a királlyal bánni, hogy feledtesse vele borus gondolatait.
– Valóban az utóbbi időben a folyton alkalmatlankodó külföldi követek, valamint a szemtelen hitelezők miatt nem értünk rá még csak arra sem, hogy a sarkunkat összeperditsük. Pedig a buskomolysággal még senki sem tudta eloszlatni a felhőket. Véleményem szerint csak a vigkedélyü embereknek lehet szerencséjük. Az az ember, aki otthon tudja hagyni a gondjait: életrevaló, mert a halál ugy is eljön mindenkiért, szomoruságban vagy vigalomban.
Lajos már sokszor hallhatta ezeket az aranymondásokat nevelőjétől, de az ötvenéves, életvidám lovag szavainak most is meg volt a hatékonyságuk, hogy Lajos király apránként felvidámodott. Csak akkor támadt ránc megint a király homlokán, amikor Bornemissza uram egy pergament-darabbal a kezében belépett a trónterembe és dühösen szétrugott a neki kedveskedő ebek között.
– Felség, – állott meg a trón lépcsőinél az öreg, molyette bácsi – itt megint valamely adósságot kérnek, amelyről eddig nem tudtam. Felséged kért kölcsön harminchat forintot a pápai nunciustól?
– Kénytelen voltam, mert nem tudtam miből elküldeni a legutóbbi hirnököket Velencébe, – felelt elvörösödve a király. – Nem hittem, hogy ilyen sürgetős a pénz a nuncius urnak.
– Megszokhatta volna már felség, hogy Magyarországon nincs hitele a királynak. Azért kell vigyáznunk minden meglévő tallérunkra, mert ujat nem kapunk helyébe, ha kiadjuk, – felelt korholó hangon Bornemissza.
A király most felcsattant:
– Talán nekem adtad, öreg, a kincstár pénzét?
– Nem adtam és nem is fogom adni, – felelt Bornemissza az öregek konokságával. – Csak arra akarom kérni felségedet, hogy a kihallgatásra jelentkező külföldi követektől ne kérjen kölcsönt minden alkalommal, mert amilyen igaz, hogy Bornemissza a nevem: nem fizetem ki a legkisebb adósságokat sem. Rosszabb már ugy sem lehet a hitelünk, legalább a pénzünk megmarad.
A király lemondólag legyintett:
– Csak ülj tovább is pénzesládádon, öreg, hagyjad, hogy György őrgróf a magáéból fizesse az udvari testőrök zsoldját, mert szerinted ezek a léhütők nem érdemelnek meg egy ezüstgarast sem. De vajjon kik védelmeznek meg a magyar nemesek ellen, ha azoknak egyszer eszükbe jut beváltani fenyegetésüket és a Rákosról valóban betörnek a palotába?
– A törvények, felség, régi szent királyaink törvényei, amelyeket megszegni nem juthat eszébe egyetlen magyarnak sem. Szent István utóda szent és sérthetetlen. Attól ne féljen felséged, hogy kezet emelne egyetlen kar is felségedre, még ha tárva-nyitva volnának a palotának kapui, – felelt Bornemissza Lajos szavaira. – Testőrökre tehát nincs szükség. Ezt a 36 forintot most az egyszer még kifizetem, mert a nuncius urral valóban magam sem akarok ujjat huzni 36 forint miatt. De kérve kérem felségedet, hogy hagyná békében ezután a látogatóit. Ha már adni nem tudunk nekik, legalább ne kérjünk tőlük.
A vén kincstárnok ezután kiballagott a trónteremből, hogy valamely titkos helyen lévő ládafiából előkeresse a nuncius pénzét.
– Hallottad? – fordult most Lajos a Brandenburgihoz. – Hát hogyan legyen nekem kedvem Budán maradni, mikor egész nap csak szemrehányásokban van részem? A vadászatokra legalább nem jönnek utánam sem a nunciusok, sem a kincstárosok. Fuldokolnak is a méregtől, amikor egy-két napra megszököm tőlük.
– Holnap tehát megszökünk, – gurgulázott Brandenburgi, mintha a legmulatságosabb dologról hallana.
– És Máriát is magunkkal visszük, nem hagyjuk itt őt sem martaléknak.
Lajos ezután felvidámodva vonult a fürdőkádas terem felé, ahol a kőasztalra Bosnyák Mátyás már előkészitette mindazokat a szereket, amelyek a király kellemetes fürdőzéséhez szükségesek voltak. E napon éppen Massaro ur, a velencei követ, adott lakomát követtársai tiszteletére. Bosnyák Mátyásnak onnan sikerült kikölcsönözni két tucat tengeri csigát, amelyhez egy nagykancsó ciprusi bort készitett a márványasztalkára.
III.
Pénz beszél, kutya ugat.
A visegrádi vadászatot Burgos császári követ és Brandenburgi őrgróf vezették, ez a két főur csakhamar ugy rendezte a dolgot, hogy Lajos király és Mária hátramaradhasson a vadászok zajongó csapatától, az üzőbe vett vadkant a kutyapecérek észak felé hajtották, az urak lóháton, vagy gyalogszerrel utána… Mindenki jól tudta az udvari emberek között, hogy a vadászatnak tulajdonképpeni célja az, hogy Lajos és Mária kedvükre beszélgessenek, – a felesleges szemtanukat otthon hagyták Budán.
Mária is lóháton volt, – a király ajándékozott a részére a féltoronyi lótenyésztésből két kancát, habár Mária kijelentette, hogy jobban szereti a szilaj méneket, amelyeknek megfékezésével gond van. – Lajos és Mária a Duna mentén kanyargó uton lovagoltak, mig a vadászat zenebonája erdős hegységekből hangzott alá.
– Az érsek valóban férfinek látszik a talpán, – mondá Mária a császári követre célozva, aki mellékesen érsekséget is viselt, habár alig vetekedhetett vele valaki a tornában, vadászatban, lovagjátékban. – Örülök, hogy a császár ilyen követet rendelt Budára, akire büszke lehetek itt még a gőgös magyar urak között is.
– Lásd, Mária, én az érseket nem annyira testi ügyességéért tisztelem, – mert ez feltalálható Brandenburgiban is, hanem azért becsülöm nagyra, mert nagymestere ő a tudományoknak, – mondá most Lajos olyan őszinte hangon, amilyent Mária az eddigi kihallgatások alkalmával még nem hallott tőle. – Bár tudom, hogy más a hirem, mert az emberre inkább szeretnek rosszat, mint jót mondani: én a tudományokat becsülöm a legtöbbre a világon. Ha nem kellene szegénységgel küzdenem, ha nem kellene örökösen hitelezőimre gondolni és ha olyan békét tudnék kötni a török szultánnal, hogy az nem fenyegetné állandóan országomat: – én Budán megint ugy rendezném be a palotát, mint az Corvin Mátyás idejében volt. Tudósokkal és költőkkel venném magam körül… A szellem kincsében gyönyörködnék, ha módon volna hozzá, – ördög vigye a vadászatokat. Az érsek akkor is első helyen volna a budai palotában, ha humanista tudósok mérnék ott össze csillogó fegyvereiket, mert az érsek tökéletes udvaronc, amilyen csak a gazdag királyi udvarokban található.
– Ne busulj, felség, nem sokára mi is gazdagok leszünk, – felelt Mária, amint elmerengve és uj érzésekkel szivében hallgatta a bensőjét feltárogató király vallomásait.
A király nem felelt Mária szavaira, kezdte megszokni, hogy ettől a nőtől mindig csak biztatásban, reménykeltésben legyen része. Folytatta őszinte vallomásait, mert itt a dunaparti országuton, amelyet még az Anjou-királyok épittettek, nem kellett tartani attól, hogy valaki is kihallgatná beszédét:
– Tudod-e, Mária, mit szeretek legjobban cselekedni? A Corvinákat forgatni a könyvtárteremben, amikor a türelmetlen magyar urak a kihallgatási teremben a kardjuk tokjával verdesik a pádimentomot. Én nem tudom az ő törvényeiket, mert azt másképpen magyarázta Werbőczy is, meg a primás is, amikor engem a törvényekre tanitottak. Mindegyiknek a kezében volt valami ócska kutyabőr, amelyről állitásaik megerősitésére felolvastak régi királyi leveleket. Néha azon vettem magamat észre, hogy nem is én uralkodom Magyarországon, hanem Könyves Kálmán, vagy pedig talán éppen Bakócz uram, aki legjobban ismerte a régi királyok leveleit. El is neveztek a hátam mögött „árnyékkirálynak“, – de én azzal nem sokat törődtem, ha elővehettem Corvináimat.
– Hallottam ilyesmit, – felelt Mária, megveregetve lova nyakát. – A magyarok módfelett fel voltak mindig bőszülve, amikor rákosi országgyüléseiken hiába hoztak mindenféle törvényeket, amelyekkel a király nem törődött. Ugy veszem észre, hogy ebben az országban sok a kiskirály… Ámde mindenféle törvényeik közül engem mégis csak az a törvény érdekel leginkább, amely arról szól, hogy az országgyülés bizottságot küldött ki, amely ezentul majd ellenőrzi a király háztartását, hogy vajjon nem folyik-e ott felesleges pazarlás? Megnézi a bizottság, hogy mennyi sáfrányt teszek a levesbe, hány pogácsát sütök, vagy hány inget varratok magamnak… Itt meggyülik a magyarok baja velem, mert én a háztartásomba belenézni nem engedek. Unus rex, unus princeps.
– De néha még a tanácskozásban is felkelek a trónusomból, hogy elmenjek kedvenc könyveimhez, – folytatta a király, akit bizonyos időben ugy megleptek a gondolatok, hogy végtelenül szórakozott lett, még Mária szavaira sem tudott ügyelni. – Otthagyom az emberölőket, a részegeseket, a királysértőket, mert hiszen valamennyien azok a nádortól kezdve az utolsó csizmahuzóig. Nem hiába szokta volt mondogatni Burgio uram, a pápai nuncius, hogy Magyarországon nincsen olyan három ember, aki rászánná magát arra az áldozatra, hogy az országot három forinton megmentse. Ezért aztán ott szoktam őket hagyni, mikor azon tanakodnak, hogy milyen törvényeket hozzanak királyuk ellen.
– Ennek megint csak a szegénységünk az oka, – felelt Mária, hogy a király gondolatait végre odaterelje, ahová szerette volna: a pénz-szerzés módozataihoz.
De a király, ha belejött a magyarokról való panaszkodásba, nem engedett:
– Tegnap is milyen uj dologgal leptek meg a magyar tanácsurak. Maguk között elhatározták, hogy a király ujjáról le kell huzni a pecsétgyürüt, hogy többé adósleveleket ki ne adhasson. Salamon Imrét pedig, aki még talán az egyetlen ember az országban, aki a királynak kölcsönöket szokott adogatni: el kell távolitani az udvarból, sőt példásan megbüntetni, mert a királynak olykor segitségére volt.
– Majd elbánik velük az én innsbrucki kereskedőm, akinek már irtam, hogy jönne Budára a pénzügyeim rendbehozatalára, – kiáltott fel Mária.
– Azzal az innsbrucki kereskedővel megint csak felingereljük a magyarokat magunk ellen, mert a legközelebbi rákosi országgyülésen éppen azt akarják törvénybe foglalni, hogy minden idegent el kell távolitani a királyi udvarból, – mondá panaszosan Lajos. – Törvényt hoznak arra, hogy a kincstáros, a főudvarmester, a pecsétőr, de még a fővadászmester se lehessen más, mint magyar. A várakat, földbirtokokat meg pláne el kell venni az idegenektől, még ha fegyverrel is… Ez az utóbbi törvény éppen a jó Brandenburgi őrgróf ellen készül, aki a minap szerezte meg Medved várát a hozzátartozó jószágokkal.
– És felség aláirja azt a törvényt, amelyet éppen leghivebb embere ellen hoznak? – kérdezte Mária és hirtelen s hosszadalmasan a királyra nézett.
– Mit tehetnék egyebet? – felelt vállát vonogatva Lajos király. – A magyarok szilaj, fékezhetetlen emberek, akik képesek dühükben mindenre, az emberölés egyáltalában nem sokat számit náluk. Ugyis mindig egyre fenyegetnek, hogy ugy járok majd, mint a dán király, akit, tudvalevőleg, elkergettek. Azt fogom tenni a törvényekkel, amit ők tesznek. Meg fogom találni a módját, hogy kijátszam őket.
Mária elgondolkozva lovagolt a király mellett. Jó darab ideig hallgatott, amig válaszolt, mintha jól meggondolta volna minden szavát:
– Őszintén megmondom, hogy engem azok a törvények nem nagyon érdekelnek, amelyeket a magyar urak hoznak. Az én törvényeimet a mindnyájunkban lakozó Istenség szabja meg. Nem hiába voltak humanisták a mestereim, megtanitottak gondolkozni. Engem a törvények csak a pénzszerzés szempontjából érdekelnek. Ennél a pontnál nem akarok összeütközni a törvényekkel. Tehát a Brandenburgitól el akarják venni Medved várát?
– Nem csak Medvedet, hanem Varasdot, Rokonokat és Lukavecet is a hozzájuk tartozó népekkel, – felelte a király. – A jó Brandenburgi már tudja is, hogy a horvát jószágoktól meg kell válnia, ha nem adja el idejében: elveszik tőle erőszakkal. Ezért vevőt keres…
– És ki volna a vevő? – kérdezte hirtelen Mária.
– Az, akinek egyedül van pénze ebben az országban. A rabló Zápolya.
Mária negédesen hintázta magát a nyeregben:
– Bevallom, ilyen nagyurral nem konkurrálhatok, holott éppen arra gondoltam, hogy az őrgróf jószágait megveszem én magamnak. Tőlem, remélem, nem veszik el a lovagias magyar urak.
Lajos király nagyot nézett:
– Milyen pénzből vennéd te meg a nagyértékü birtokokat?
A királyné elnevette magát, amint az oldalán függő vadásztáskára ütött a tenyerével:
– Van nekem pénzem, nem hiába töltöm az időmet Magyarországon. Levél várt rám Selmecről, amelyben jelentik, hogy az ottani bányáim, amelyeket még boldogult apósom ajándékozott nekem: igen jól jövedelmeznek. Erre a jövedelemre csak kaphatok tán kölcsönt bármelyik budai zsidótól. Én már kiszámitottam magamban, hogy 40.000 arany évi jövedelmem van. Kár volna ezt az egész jövedelmet a budai mihasznákba önteni. Lehet azon hasznos dolgokat is vásárolni.
Lajos felkacagott:
– Még megérem, hogy te fogsz nekem kölcsönpénzt adogatni!
– Miért ne? – felelt Mária csodálkozó hangon. – A jóbarátok között ez kötelező. Különösen, ha tervem sikerül.
Lajos a nagy érdeklődésben megállitotta hátaslovát és egészen Mária felé fordult:
– Halljuk hát tervedet, Magyarország jövendőbeli királynéja.
– Többféle tervem is van arra nézve, hogy ebből a pénzügyi nyomoruságból, ebből az utálatos, megalázó szegénységből megszabaditsam mindkettőnket. Először is birtokokat, várakat, jószágokat fogok vásárolni, mindent megveszek, ami eladó ebben az országban.
– De hol veszed a pénzt a vásárhoz? – nevetett megint Lajos király, aki nem tudta még akkor megérteni, hogyan lehet pénz nélkül is vásárolni.
– Éppen ez a kérdés az, amihez a felség segitségére van szükségem. Tudnod kell, felség, hogy a magyar forint most jobb a rajnai forintnál. 25.000 magyar forintért bármikor könnyü szerrel kaphatunk 31.250 rajnai forintot, 2000 magyar forintért pedig kaphatunk 1000 morva schokot, amely most Európában a legjobb pénz. Magyar forintot kell tehát szereznünk, hogy rajnai forintot és morva schokot szerezhessünk. Erre nem fogunk ráfizetni.
Lajos király álmélkodva hallgatta Mária nyugodt, higgadtan elmondott szavait, mintha valami csodát látna a visegrádi Dunaparton. Hiszen beszélgetett ő már azelőtt is pénzről és még többet hallott róla, amikor atyja, a csavaros észjárásu Ulászló lábainál üldögélt, amig az mindenféle furfangokkal pénzt hámozott ki a palotába rendelt zsidókból. Atyja módszerét követte Lajos is, bár korántsem volt olyan találékony a zálogbaadásnál, mint Ulászló. Ulászló fantasztikus dolgokat is el tudott zálogositani, talán még a lelkiüdvösségét is felkinálta egyszer-másszor a budai zsidóknak, mig Lajos a meglévő dolgokon, az adókon, a dézsmákon, a királyi jövedelmeken kivül mást nem tudott zálogbavetni, ha pénzmagra volt szüksége. Honnan tudta volna ő azt, hogy a magyar forint jobb, mint a rajnai forint. Mindegy volt neki, hogy a zsidók milyen pénzben fizették ki a kölcsönt: csak pénzt lásson.
Mária megismételte szavait:
– Magyar forintot kell tehát veretnünk.
– Vernek eleget Körmöcbányán.
– Csakhogy az nem a miénk, abból mi nem látunk egyetlenegyet sem. Felséged csak kölcsönbe adja a képét a pénzekre. Olyan magyar forintot kell szereznünk, amilyent mi magunk verünk.
A király meghökkent:
– Pénzt akarsz veretni, Mária? Hiszen ehhez nincs jogunk!
De Mária nem hagyta magát megzavartatni a király közbeszólásával.
– Megnéztem tegnap azt a házat ott Budán, a Keresztelő Szent János-utcában, amelyet ugyancsak apósom jóságából birok. Jól megépitett, falakkal körülvett, nagyudvaros ház az, ahol ugy lehetne felállitani a pénzverő mühelyt, hogy még a szomszédok se vennék észre.
Lajos megint legyintett:
– Vajjon miből akarsz pénzt veretni, Mária? Ha csak a trónusomból nem, mert a palota egyéb kincsei már régen zálogba vannak téve.
– Hát gondolkoztam én ezen is, mert olyan természetü vagyok, hogy ha valamit a fejembe veszek, abból egykönnyen nem engedek. Szeretek végére járni minden dolognak. Makacs Máriának hivtak a brüggei Herceglakban. Ez a nándorfejérvári veszedelem éppen kapóra jönne nekünk, ha azt jól ki tudnánk használni. Nándornál valóban ott áll a török, ezt már tudja mindenki, még a római pápa Őszentsége is. De ugy-e bár, idáig sehonnan se küldtek pénzt, egy fityinget sem, hogy segitségünkre legyenek a törökök visszaverésében. Legfeljebb tanácsokat küldenek jobbról is, balról is, – tanácsot pedig nem kell adni, tudom én a dolgomat Zsigmond nagybátyád nélkül is, felséges uram.
– A nagybátyámat ne bántsd, Mária, – szólt most elkomolyodva Lajos. – Ő jóember, csak hát éppen ugy meg van kötve a keze a maga országában, mint az enyém. Valamelyik lengyel nemesnek széles jókedvében eszébe jut elrikkantani magát, hogy: Nyepoz volim! Mire aztán sutba kell dobni a legjobb törvényeket, amelyeket Zsigmond nagybátyám kigondolt.
– Hát a magyar nemes urak vajjon nem ugyanezt cselekszik? – szisszent fel Mária. – Tudom én, hogy őkelmék azért jönnek fegyveres hadakkal a Rákosra, hogy ha másképpen nem megy: az erősebb joga révén érvényesitsék az akaratukat. De hát minden fegyvernél erősebb fegyver a pénz, amelynek láttára majd a nyakas magyar urak is beadják a derekukat.
– Amint Szerencsés Imre mondja: pénz beszél, kutya ugat, – mondá most Lajos király, aki élete végeig nagyon szerette ezt a mondást. – De hát mondd már, miből akarsz a Keresztelő Szent János-utcában pénzt veretni, Mária?
– Megérkezésem után, természetesen, bejártam a budai templomokat, mert hiszen egy magyar királynénak illik ismerni azokat a templomokat jóelőre, ahová majd népéért imádkozni jár, – felelt elkomolyodva Mária, aki általában igen komoly volt az egész beszélgetés alatt, a királynak egyetlen megjegyzésére sem mosolyodott el. – Templom-látogatásaimban feltünt, hogy mennyi mindenféle kinccsel vannak felruházva ezek a templomok. Arany és ezüst mindenütt, amerre a szem néz. Kelyhek, keresztek, keresztelő-medencék vert ezüstből, aranyból. Régi pásztorbotok gyüjteményben, amelyeknek a végük szinaranyból van. Misemondóruhák ékkövekkel diszitve…
– Hja, a mi papjaink nagyon gazdagok, – mondá Lajos király nem minden büszkeség nélkül.
– És ott hever mindez a temérdek egyházi kincs a maga tétlenségében, holt mozdulatlanságában, amikor veszélyben van Nándorfejérvár! Az én katolikusságom ellen nem lehet kifogása Őszentségének, mert gyermekkorom óta megtartok minden bőjtnapot és bucsunapot, de még a legmélyebb vallási áhitat közepette is megfordult fejemben az a gondolat, hogy minek a papoknak ez a teméntelen kincs, amikor ugy sem tesznek vele egyebet, mint jól elzárt szekrényekben tartják? Nem adhatnák azt kölcsönbe a királynak?…
Lajos ijedten, tiltakozva, szinte megborzadva emelte fel a kezét:
– Az egyház pénzéhez nem szabad nyulni, mert átkot vonhatunk a fejünkre, ami már nem ismeretlen a magyar királyok előtt.
Igy szólt a király és sarkantyuba kapta lovát, mintha erről a témáról többé nem is akarna beszélni. Mária alig észrevehetőleg az ajkába harapott és követte a királyt, aki valamely különös dologra lett figyelmes.
Az erdőből ugyanis emberi kiáltozás hallatszott, még pedig oly félelmetes erővel, kétségbeeséssel, amilyenre csak ritkán képes emberi hang. Lajos király bátor ember volt, nem ijedt meg a kisérteties üvöltéstől, hanem behatolt az erdőbe, ahol a szörnyü rémet kereste. Mária mindenütt nyomában.
Rövid keresgélés után egy fára kötözött emberi alakra találtak, aki teli tüdőből orditott, amire volt jó oka is.
Emberünk ugyanis a lábainál fogva volt felakasztva egy kinyuló faágra és a feje éppen egy hangyabolyhoz ért, amelyből a harcias vörös hangyák annál bőségesebben rohantak elő, minél jobban kapálózott emberünk. A hangyák már ellepték az ember fejét és testét… A királyné irtózva nézte a látványt, de nem igy Lajos. Pillanat alatt leugrott lováról és tornászi ügyességgel felkuszott a faderékon addig az ágig, amelyhez az ember lábai szijazva voltak. Az éles vadászkés hamarosan végzett a szijakkal és a felkötött ember a földrezuhant. A király lecsuszott a fáról, felült lovára és megvárta, mig az ember megtisztálkodik a hangyáktól.
– Ki kötött a fára? – kérdezte a király.
Az ember vakarózott:
– Felséged vadászai.
– Miért kötöttek fel?
– Egy kis szarvasünő miatt!
– Ha tudtam volna, nem váglak le a fáról, – felelt egykedvüen a király. – Pusztulj a szemem elől.
Az ember az erdő sürüje felé hátrált nagy nyomorékságában, mert most már az is látszott rajta, hogy a fárakötés előtt jól megütlegelték vala a vadászok.
A királyné egy tallért vetett az ember után, aztán lova fejét a királyé után forditotta. Megint a dunaparti-uton voltak, amikor azt kérdezi a király:
– Mondd, Mária, mért adtál pénzt ennek a vadorzónak?
– Gyakran szándékozom az erdőségben vadászni. Ki tudja, mikor lehet rá szükségem.
A király nem felelt, csak elgondolkozott Mária különösségén. Ő már adott nagy ajándékokat a hiveinek, de az ellenségeinek még soha. A vadorzó pedig, miután az ő vadját pusztitotta: mi lehetett volna más, mint ellensége?
Mária pedig halk, oktatós hangon beszélt, a király mellett lovagolva:
– Az én véleményem szerint minden embert meg lehet pénzzel venni. Legyen az nyomorult vadorzó, vagy pedig zászlós ur. A különbség csak annyi, hogy egyiknek-másiknak nagyobb az ára. Adnál bőséges pénzt a nándori végvárnál a török előtt legyávult katonáknak, majd meglátnád, milyen hősiesen harcolnának.
– A nyomorultak! – felelt Lajos király a fogát szíva. – Hát az nem elég korbács a hátukba a bátorság megtalálására, hogy a török rabszijra kötve hurcolja el őket, ha a csata után életben maradnak? Még pénz is kellene nekik?
– Pénzzel a halál is olcsóbb, – folytatta Mária. – A katona szivesen meghal, de tudni akarja, hogy miért. Én hallottam arról a Nándorfejérvárról. Azt mondták nekem, hogy az maga a pokol, ahonnan ritkán jön valaki vissza elevenen. Tudják ezt maguk a kapitányok, vitézek mind, hogy Nándorfejérvár az utolsó stáció az életükben. Innen nem lehet csak a másvilágra menni. Hát most, könnyen elképzelhető, hogy milyen kedvvel mennek azok az emberek a másvilágra, akik még a zsoldjukat sem kapták meg!
– A kutyák! – felelt megint a király. – Mióta az eszemet tudom, mindig ők nyuznak, ők követelőznek, ők fenyegetőznek. Miattuk kellett Zsigmondtól csaknem térdenállva pénzt kéregetni, hogy befogják a szájukat. És most, amikor annyi idő után: egy kis harcra kerül a sor, feledve a mult és a sok áldozat. Megint csak ugy ostromolnak pénzért, mintha sohasem kaptak volna.
– A pénz elfogy, a barátság elmulik, azért kell mindig friss pénz, hogy az embernek friss barátai legyenek, – mondá Mária.
A Dunapart mentén immár feltünik a vizivár hasas alakja, ahol a vadászat végeztével az urakkal a találkozás meg volt beszélve.
Salamon-tornyának kerek udvarán már ott találták a Brandenburgit az általa elejtett vadakat rendezgetve festői helyzetekbe, mert nem szerette, ha a vendégek tévednének a vén vadkan korában, – amelyet agyarairól és sörtéjéről is meg lehet állapítani, valamint a szarvasok agancsainak a számában. Véres volt az őrgróf, mint egy mészáros.
A várudvar másik felében De Burgos gróf, császári követ és érsek akasztgatta hurkokra azokat a madarakat, amelyeket sólyma segitségével elejtett. Hires sólyma volt az érseknek. Kétszáz aranyat is hiába kinálgattak érte. A jeles sólyom most is kitett magáért, mint mindig: tucatszámra függtek a karikákon a pettyes nyirfajdok, a tuzokok, a foglyok, a vadkakasok, – nem is hinné az ember, hogy milyen vérengzést tud elkövetni egy ilyen jól betanitott madár, ha szabadjára eresztik.
A vár pincéjében pedig éppen azokat a halakat jegelték, amelyeket a dunai halászok hoztak a királyi vadászat örömére. A dunai halászoknak Sárkány Ambrus szalai főispán volt a prefektusuk, aki nagyon jól tudta, hogy Mária mily határtalanul szereti a halpecsenyét. Nem nyugodott tehát addig, amig csukát nem fogott, amelyet majd a királyné gusztusa szerint megtöltenek.
Mária nagy érdeklődéssel nézegette a vadászat zsákmányát. Sörtét tépett ki a Brandenburgi vadkanjából, mert tudta, hogy ennek örvendez a vadász. Megemelgette, megfontolgatta a kövér madarakat a császári követ kiállitásában. Kérte, hogy egy nyirfajdot tegyenek félre a számára, mert ilyen madarat még sohasem evett. A halakra pedig rámosolygott az izzadó, fujó Sárkány Ambrus uram nagy örömére.
– A potykát majd rácosan fogjuk megfőzni, itt is van már Szentendréről egy ember, aki ért az ilyesmihez, – szólt homlokát törölgetve a szalai főispán.
Amig a vacsora elkészült, Mária felment a királlyal a vár legmagasabb emeletére, ahol megtalálták azt a kerek szobát, amelyben valaha Salamon király töltötte napjait. Bizony, nem igen volt ez a szoba királyhoz méltó, de az ablakaiból, ezekből a keskenyre szabott lőrésekből csodálatos tájképet lehetett látni az ég mind a négy tája felé. Zöld hegyek rakták örökös koszorujokat a tájra és mély völgyek mutatkoztak, ahonnan az égbe lehet kivánkozni. Magyarország őre volt ez a táj, ahol még a Duna is irányt változtatott, mintha álomba szenderült volna a nagy folyam Magyarország ölében.
A király, aki sokszor gyönyörködött innen országa tájaiban, feszülten várta az Innsbruckból jött Mária megjegyzését a tájképre, amely az emberi szivekben a legkedvesebb indulatokat szokta felébreszteni.
– Mennyi gazdag falu látszik ezen a környéken! – sóhajtott fel Mária. – Amerre a szem eltekinthet, mindenütt jómódu tornyok és megelégedett házak látszanak. Amott szemben, a hegyoldalban valami nagyon gazdag községnek kell lenni, mert legalább száz házat olvastam meg…
– Szentendre, ahol jeruzsálemi András szeretett mulatozni, amikor már Budán nem birta a magyar urak nyakaskodását, – felelt a király.
– Vajjon fizetnek-e elegendő adót a királynak ezek a községek? Kiváncsi volnék a számadásaikra, – folytatta Mária. – Ha majd az innsbrucki kereskedőm megjön: átvizsgáltatom ezeket a számadásokat. Mert az talán még se türhető, hogy a parasztok, ispánok, földesurak itt a legnagyobb boldogságban éljenek, amikor a királynak a legszomorubb anyagi gondjai vannak. Talán mégis csak az ország van a királyért…
– A király van az országért, Mária, – szólt Lajos király elkomolyodva.
A hegyekből mindenfelől kürtök zengedeztek alá. Egyik hegy a másiknak adta a visszhangot. Olyik kürt percekig zendült és szép zenét szolgáltatott, mert nyilvánvalóan a kürtösök erre a percre tartogatták a tudományukat. A kürtszóra felemelték fejüket a várudvaron foglalatoskodó vadászok, akik a vadak megtisztitásával voltak elfoglalva, – a nagy Dunán uszó tutajosok ugyancsak lassitani látszottak, amig a kürtök a hegyekből hangzottak.
A torony lépcsőin most döngő lépések közeledtek felfelé. Vajjon, ki az a vakmerő, aki a király és Mária együttlétét megzavarni bátorkodik? Senki más, mint a Brandenburgi őrgróf, aki véres ruháját immár levetvén, selyembe és bársonyba öltözött, mint egy lovaghoz illik. – A megtermett lovag alatt nyikorogtak a lépcsőfokok.
– Már teritik az asztalokat! – kiáltotta szemhunyoritva a Brandenburgi, mint aki tudja, hogy nem a legrosszabb hirrel köszönt be.
Valóban, Mária, elsápadva az egésznapi lovaglástól, kinzó éhséget érzett, de erről nem mert szólani. A szabadban lévő vadászkonyhákról venyigék fanyar-füstjei, öreg fagyökereknek parázs-párái, rotyogó ételeknek az izei szálldostak fel a toronyszobába. Nagy lajtokban hordták a vizet a hegyiforrásból és a pincékből boroshordókat guritottak elő pirosképü pincemesterek, akik arra látszanak teremtve lenni, hogy vidámságot és borszagot árasszanak maguk körül. Mária szenvedett az éhségtől, de még mindig nem mozdult:
– Egyedül leszek az asztalnál, udvarhölgyeim nélkül? – fordult a királyhoz.
Brandenburgi őrgróf, aki bár a legtiszteletteljesebb állásban várakozott, most vidoran megszólalt:
– Ó, az udvarhölgyek már mind megérkeztek, persze, csak a fiatalabbak, akik elbirják az ilyen vadászutnak a viszontagságait. És itt vannak már a zenészek, a muzsikusok, az énekesek, a táncosok, akik minden vadászatunkra hivatalosak szoktak lenni.
– Akkor talán mehetnénk, – mondá Mária óvatoskodva, bár a szeme csaknem szikrázott az éhségtől.
A várudvaron volt teritve, – természetesen, jól elkülönitve minden nem odavalósiaktól – és az elsőfogás turkesztáni dinnye volt, amelyet török foglyok termesztettek Szentendrén. A dinnye jégbe volt hütve és csodálatos zamatot, étvágyasságot, felfrissülést szerzett az éhségtől elgyötört gyomroknak.
– Ezt nagybátyámtól, Zsigmond királytól tanultuk, – mondá Lajos király Máriának, amikor az megdicsérte a dinnyét.
Ezután ugyancsak lengyel-módon készült leves következett, amelyet közmegelégedésre főzött egy Lesieczki Márton nevü nemesember, aki a lengyel király ajánlatára, már kora ifjuságától kezdve Ulászló és Lajos király udvarában tartózkodott.
A leves elfogyasztása után Brandenburgi a lengyel nemest valóban be is mutatta a királynénak.
Most következtek Sárkány uram halai, amelyek feltálalásánál a főispán felügyelt és több pofonokat osztott ki a halfőzők között, bár gesztenyével töltött csukáért valóban nem kellett szégyenkezni.
Szerémi György, udvari káplán, aki darabideig Tomori mellett is szolgált a végvárakban, most arra kért engedelmet, hogy a törökök nemzeti ételét, a piláfot felszolgálhassa, mert nem árt, ha azt is tudjuk az ellenségről, hogy az milyen étellel táplálkozik. Fogoly török szakácsok főzték a rizskásából és bárányból való eledelt, amelyet olyan szerszámokkal füszereztek, amelyeket eddig nem ismertek Magyarországon.
Borsos és paprikás természete miatt a piláf megköhögtette Máriát, amire a király megjegyezte:
– Én alig tudom elhinni, hogy a törökök, mint bornemissza népek, ilyen erős eledeleket fogyasszanak.
– Azt hiszem, az érett paradicsom hiányzik belőle, – mondá Mária.
A káplán ur nem is felejtette el sohasem Máriának a köhögését…
Természetesen, minden étel után különböző borokat öntöttek a kelyhekbe a nemesi apródok, akik ott lábatlankodtak mindenkinek a háta mögött. A dinnye volt csak kivétel, mert az magában is szomjuságcsillapitó volt, de például a leves után már használatba kerültek azok az apró kelyhek, amelyekben a tokaji aszut szolgálták fel. A halakat nem hiába ajánlotta ama régi mondással Sárkány Ambrus uram, hogy ne felejtsük el: a hal uszni akar. Somlai bor járta. A török eledel után szerémi ürmös következett, miután ez a bor ott terem, amely földet bőven öntözi a portyázó ellenség vére.
Most Del Burgos gróf, az érsek lépett elő nagy ünnepélyességgel és a kifogástalan udvaronc modorában jelenté, hogy a királyi pár utólagos engedelmével néhány hizott ökröt hozatott Bécsből, amely városban emberemlékezet óta a legjobb marhahust mérik. A legszebb ökörcimert személyesen hozta ezüsttálcán a királyi párnak. Mária, miután hazájáról volt szó: ujult erővel látott neki az evésnek. Az ökörcimerhez mustárok, szószok és olyan tormák voltak mellékelve, amelyek Máriát ugyancsak megköhögtették.
Most megint a nemes őrgróf Brandenburgi állott elő és a következőket jelenté:
– Miután a mai vadpecsenyék még alkalmatlanok arra, hogy abból emberfia ehessen, ugy intézkedtem, hogy egy két hét előtt elejtett vaddisznó pecsenyéjét vegyék elő a szakácsok, mert ez a vaddisznó eleget állott bepácolva ahhoz, hogy a felséges párnak örömére legyen.
– Brandenburgi érti a vadakat! – sugta Lajos király Mária fülébe.
És a vaddisznó, bár már némi szaga volt: oly porhanyósnak mutatkozott, amint azt a fejedelmi udvarok szakácsai előirják.
Most még szakajtókban felszolgált apró, piruló tiszai rákok következtek, amelyeknek ollóját, farkát harapdálni, szopogatni lehet, amelyekből akár száz darabot is elfogyaszthatni, anélkül, hogy az megkottyanna. A rákok harapdálása mellett, – amelyeknek héjait Lajos a tenyerébe gyüjtötte, hogy aztán a várudvar sarkába vesse őket, mig Mária egy tányérkára helyezte a rákmaradványokat – csendesen beszélgetett egymással a királyi pár.
– Azért szeretem a vadászatokat, – mondá Lajos király – fesztelenül lehet étkezni. Budán mindenki a király szájába néz és hire megy minden jófalatnak, hogy szóbeszéd, irigység gerjesztője legyen a budai palotákban. Mig itt csupa meghitt embereimmel vagyok körülvéve, akik valóban szivből örvendeznek annak, ha a királynak jóétvágya van.
Mária a rákcsemegét igen jóétvágyassággal falatozta, mert ilyen eledelhez, tiszai rákhoz, még eddig nem jutott. Ügyes keze hamar megtanulta a rákkal való bánásmódot és az ollókat, farkokat pompásan nyitotta fel, hogy a benti hushoz jusson. Majszolásközben helyeslően bólintott a királynak:
– Mindaddig, amig nem lesz elegendő pénzünk ahhoz, hogy a budai palotában éppen olyan konyhát vezethessünk, mint bármely püspök vagy főur a maga palotájában: vadászatokra fogunk járni, hogy jóllakhassunk. De, ha egyszer rendbejövünk, nem cserélem el én a budai konyhámat a visegrádival.
– Mária, ne álmodozzál, mi sohasem jöhetünk rendbe, mert a magyar urak azt el nem viselhetnék, hogy a királyuk gazdagabb legyen, mint ők. Elég volt nekik Mátyásból, aki kisegitette őket, ha nem pénzzel, hát a fekete seregével. De már atyámat, Ulászlót, nem engedték lélekzethez jutni…
Mária abbahagyta a rákok tördelését:
– Vajjon, mennyit ér most egy Mátyás-arany?
– Nagyon sokat, bár elég van belőle az országban. A pénzváltóknak az átszámitási kulcsuk a Mátyás-arany. Mindenféle pénzt azzal hoznak kapcsolatba. Ennyi, meg ennyi Mátyás-aranyat ér ez a pénz, vagy amaz a pénz.
Mária elgondolkozott:
– Én ezt a számitást meg fogom tanulni. Nyomban leckét veszek az innsbrucki kereskedőmtől, amint az megérkezett, mert Logus Tamást hiába kérdezném ebben az ügyben. Ő csak a tudományokhoz ért.
A király legyintett:
– Ne hidd azt, ezek a humanisták jobban értenek a pénzhez, mint azt mi gondolnánk. Bankár mindegyik.
Ezenközben halkan pengeni kezdett valahol a zene, amelynek étkezés alatt tilos volt megszólalni, hogy ne zavarja az uraságok étvágyát. Hárfa volt, amely valahol megszólalt és oly andalgó hangzatokat hallatott, hogy a király elfelejtette a Mátyás-aranyakat, amelyekről éppen bővebben akart Máriának beszélni.
– Itt a hegyek között már augusztusban érezni az őszt, amint a nap lement a hegyek mögött. Menjünk a várba, Mária, ahol bizonyára már együtt vannak hiveink és gondtalan mulatozással töltik idejüket.
– Csak a kezemet mosom meg előbb! – felelt Mária és egy kis apródot ugyancsak zavarba hozott ama kivánságával, hogy az mosdóvizet hozzon neki.
A bálteremben valóban ugy piroslott az élet, mint akár a szövétnekek lángja.
A német udvarhölgyek igen rövid idő alatt megismerkedtek a magyar urakkal, hiszen az volt a tennivalójuk, hogy mindenkihez kedvesek legyenek. Rövid fertályóra alatt mindenkinek tudták a nevét, – néha csak a keresztnevét, amint egymást szólongatták a jóbarátok. Az udvari hintók hét udvarhölgyet hoztak a visegrádi vadászatra Budáról, körülbelül annyi uriember volt, aki a király legbensőbb környezetéhez tartozott. Brandenburgi, Burgos érsek, Sárkány Ambrus, Lesieczki… Az öreg Bornemisszát, mint amugy is hasznavehetetlen embert, szokás volt otthon hagyni az ilyen mulatságokból.
A várterem olyan szőnyegekkel, függönyökkel volt diszitve, amelyek bizvást beillettek volna a budai palotába is. (Talán éppen onnan kerültek ki.) Brandenburgi töltötte be a házigazda tisztét és ő vezényelte a mulatozást, miután a királyi pár elfoglalta helyét egy törökös kereveten, amely az ablak mellett állott és összehuzható függönyökkel volt ellátva. Mária figyelmesen körülnézett, mielőtt leült volna és mindent kedvére talált, csupán az nem tetszett neki, hogy éppen a háta mögött jött fel a hold, amely oly pirosan izzott, mintha távoli csatáknak a képét mutogatná. Talán csata van valahol, a végeknél, Nándornál?
De már megszólaltak a muzsikások, akiket ugyancsak a bécsi udvarból szerzett Brandenburgi ama lengyel zenészek helyett, akik valaha Ulászló királynak muzsikáltak. Ezek tanult zenészek voltak, akiket akár a templomi kórusokra is lehetett volna alkalmazni. Volt közöttük egy trombitás, aki az ötödik királyi udvart szolgálja. Képzelhető, hogy mennyi nótát tudott ez a trombitás, amig a spanyol félszigetről a budai palota szolgálatába került!
A Brandenburgi tapsolt, mire a zenészek elkezdték játékukat, miközben egy függönyt leeresztettek a mennyezetről, amely a muzsikusokat elrekesztette a mulatóktól. Jó volt ez a függöny a mulatóknak is, meg a zenészeknek is. Emezek ölükbe vehették azokat a kőkorsókat, amelyekből a németalföldi sört élvezhették a Brandenburgi bőkezüségéből; amazok pedig nem feszélyezték magukat többé az alsóbbrendü népség előtt.
A Brandenburgi most mindenkinek kijelölte a helyét. A várteremben és szomszédos fülkékben pihenők voltak felállitva, ahol majd a fáradalmakat kipihenhetik azok, akiknek erre szükségük van. Természetesen, Heléne, a cseh udvarhölgy, kapta a legkényelmesebb helyet a királyné után, – az udvari pletyka jól tudta, hogy miért?
– Ez az a bizonyos Heléne? Akit Csehországból szöktetett meg az őrgróf? – kérdezte halkan Mária a királyt, amint szemügyrevette a sudártermetü, vöröshaju, lángoló tekintetü udvarhölgyet, aki pirossarku cipőjében éppen táncba indult a Brandenburgival.
Más, hivatalos udvari bálokon rendszerint férfiak férfiakkal párosulva szokták megnyitni a fáklyatáncot, a hölgyek csak később következnek sorukra, amikor is álarcot szoktak viselni. A Brandenburginak az volt az ujitása, hogy álarc nélkül táncolhattak a hölgyek, miközben szenvedélyes tekintetük ujabb lobogásra gerjesztette a táncban fáradozó férfiakat.
Heléne valóban papnője volt a táncnak. Bár, már nem látszott egészen fiatal nőnek: termete kifogástalan volt és egyetlen lépést sem tévesztett. Amint a zene ütemeire, kezében gyertyával, táncolni kezdett a Brandenburgival, hol kacéran közeledve, hol csalogatóan távolodva; amint ezt ama tánc természetrajza előirja. Olykor a levegőben látszott szállani Heléne, miközben az őrgróf hatalmas ugrásokat tett feléje, amely ugrások azonban nem voltak medveszerüek, hanem könnyedek és fiatalosak.
– Furcsa öregember! – sugta Mária a királynak. – Ugy táncol, mint egy legény.
– Még sok furcsaságot fogsz tapasztalni a Brandenburginál, ha őt közelebbről megismered, – felelt Lajos ama fiatalos lelkesedéssel, amely néha elővette.
A táncoló pár most a kezükben tartott gyertyákat átadta egy másik párnak, (Lesieczkinek és Hartlében grófnőnek) akik most folytatták a gyertyákkal a táncot az őrgróf és Heléne körül, akik egymás két kezébe kapaszkodva lejtettek.
A zene mind tüzesebben vonta és a két gyertya megint tovább vándorolt egy másik pár kezébe, amely most már a karéjba fogózkodott négyest táncolta körül. Amig az utolsó párra is rákerült a sor és a gyertyákat tartóikba visszatéve, az egész társaság körbefogódzva lejtette a gyönyörüséges táncot. Egyforma piros álarc költözött az urak arcára a tánc hevületében, szemeik ijesztően kezdtek lobogni, homlokuk csapzottan világitott, – mig a hölgyek többnyire megkisebbitették szemük bogarát, amint figyelmesen nézték a lovagjaikat.
– Felség, ha megengedi, én is szeretnék táncolni, – szólalt meg most Mária a király mellett, aki előrehajolva ült helyén és egy pillanatra se vette le szemét a táncosokról.
– Táncolj a Brandenburgival. Ő a mester, – felelt nagylelküen a király.
Mária azonban hizelkedően akaratoskodott:
– Én felségeddel szeretnék táncolni.
– Hát akkor várj, frissitőt veszek magamhoz, mert a vacsora sokkal bőségesebb volt, mint gondoltam volna. Reggel mindkettőnknek inni kell ama források vizéből, amelyek budai hegyeimben fakadnak.
– Ezentul majd én állitom össze az ebédek és vacsorák sorrendjét és igérem felségednek, hogy sohasem lesz szüksége források vizére.
– Az nagyon jó, Mária, Budán mind azt isszák a hosszuéletü emberek. Én pedig most már hosszuéletü akarok lenni a te kedvedért.
A király a szomszéd fülkébe távozott, miközben a tánc szünetelt, – Brandenburgi, mint figyelmes házigazda, nyomban az egyedül maradott Mária mulattatására sietett.
– Mondd, őrgróf, mennyi fizetést kapsz a királytól, hogy ilyen mulatságokat rendezel? – kérdezte Mária váratlanul a felhevült lovagot.
– Kétezer arany a fizetésem! – felelt Brandenburgi és csodálkozva nézett Máriára.
– Nekem negyvenezer arany az évi jövedelmem, de sajnálnék ennyi pénzt elherdálni táncra, muzsikára, borra…
A lovag meghajolt:
– Felséged még nem tudja, hogy a Brandenburgiak királyukért nemcsak a vagyonukat áldozzák fel kész örömmel, hanem az életüket is.
– Majd meglátjuk! – mondá Mária és jelentőségteljesen a lovagra nézett és abban a másodpercben éreznie kellett, hogy egy másik női szempár hirtelen, mint a fellobbanó tüzjel az éjszakában, ugyancsak kettejük közé furakodik. Heléne volt, a Brandenburgi által ünnepelt udvarhölgy, aki a hegyes tekintetet a várterem sarkából a királyné felé repitette, hogy Mária nem tagadhatott meg tőle egy szánakozó pillantást.
– Hallom, lovag, – folytatta a királyné odavetőleg, mintha valami érdektelen kérdezősködéssel akarná tölteni az időt a király visszaérkezéséig – hogy vagyoni romlás fenyeget. A magyarok el akarják venni Medved váradat.
– A magyarok! – felelt az őrgróf és valamely kicsinylő mosoly futamodott végig beretvált, patkóval környékezett, széles arcán. – Kettőn áll a vásár, felség. A magyarok el akarják venni, én nem akarom odaadni.
– Törvényt hoztak ellened. És ebben az országban a törvényeket tiszteletben tartják.
– Ha valakinek haszna van belőle.
Mária most hátrafordult, mintha a várablak mögött pirosló holdvilágtól kérne tanácsot:
– Ha egyszer eladni akarnád a váradat, gondolj reám. Adok érte annyit, mint Szapolyai, vagy Fugger.
A király visszatért, Brandenburgi Heléne mellé vonult, a zenekarból az eddigi tánczene helyett andalgó hárfapengetés hangzott, amely oly szomjassá teszi a sziveket, mint a forrásukat hiába kereső szarvasokat. Ám Heléne, az ünnepelt, igen elkomolyodva nézett maga elé, holott eddig a zene ütemeire arckifejezése mindig más és más érzelmeket árult el, mint aki szivből együtt érez a zenészek vidor vagy bús dallamaival. A király hallgatott, Mária nyugtalankodva nézegette a háta mögött emelkedő holdtányért, mintha a holdbeli emberkék különböző jeleket adnának neki.
A hárfa pengett és valahol, valamerre, – ki tudná, hogy mely függöny mögül – csiklandós, egerésző női nevetés hallatszott… Bizonyosan egy pirosarcu magyar ur dicsérgette felhevülten valamely udvarhölgy piros cipősarkait.
A hárfa pengett és a király alig észrevehetőleg megérintette Mária kezét, amelynek olyan formája volt, mint egy litániának az innsbrucki apácakolostorban, – hosszukás volt ez a kéz, a szentek örökké imádságra nyult ujjaival.
– Megkoronáztatlak, Mária, és feleségül veszlek, – rebegte a király, mintha most eszmélt volna arra, hogy miért is üldögél ez augusztusvégi éjszakán a római császár huga mellett.
Mária hálatelt pillantást vetett Lajosra:
– Köszönöm, felség, hogy mindig reám gondol, itt a hegyek között is, ahol gondtalan szivvel mulatoznak a vadászok a jól sikerült vadászat után. Sohasem fogom elfelejteni felségednek, hogy éppen akkor vigasztalt meg szavával, amikor éppen borus gondolataim kezdtek támadni.
– Hadd most a borut, Mária, ugy sem kerülhető el annak árnyéka a mi életünkben, – szólt Lajos és gyengéden megszoritotta a Mária kezét. – Holnap visszamegyünk Budára és a máért felelősségre von Burgio báró, a pápa küldötte, miközben gyanakvólag vizsgálja, hogy hol töltöttem az éjszakát. Rókamosollyal jelentkezik kihallgatásra a velencei Massaro, aki olyan szégyenteljes dolgokkal feketit be a Doge előtt, hogy az elbujdosáshoz volna kedvem, ha nem volnék magyar király. Dörmögve, mint valami vén erdei szellem, jár Bornemissza uram, a kincstárnokom és pénzt kér tőlem, holott azt neki kellene megszerezni. Holnap visszamegyünk Budára és megint csak a trónuson találkozhatunk mindaddig, amig a veszprémi püspök Szent István koronájával meg nem érinti a jobbválladat… Vigadjunk kevés hiveink között.
– Táncoljunk, felség, mint ahogy megigérte, – felelt Mária hirtelen nekividámodva, mintha ebben a percben ébredt volna tudatára annak, hogy neki voltaképpen nincs más hivatása, mint a buskomoly király mulattatása.
A király felemelkedett ültéből és Máriát kézenfogva, a terem közepére sietett ama könnyed, fiatalos léptekkel, amelyek csak jóidőben tisztelték meg vendégségükkel a lábszárait.
– Lejtsünk, amig nem virrad! Reggel templomba megyünk.
Brandenburgi, aki házigazdának példája volt ebben az országban, két aranyozott gyertyát hozott elő, amelyeket a szövétnek lángjánál meggyujtva a király és királyné kezébe adott. Tapsra verte a tenyerét, mire az eddigi hárfahang méla zokogásba fulladt és a függöny mögött a trombitások előrántották hangszereiket, hogy a fáklyatánc ütemes tánczenéjébe kapjanak.
Mária – Lajos király toborzó lépései helyett – oly andalgó szelidséggel kezdte a fáklyatánc lépéseit, mintha az innsbrucki vár termében táncolna, ahol a karra kötött fehér kendő jelezte a női növendékeket, akik a táncnál a férfiak szerepét töltik be…
A király szépen táncolt, meglátszott táncán a Brandenburgi nevelése.
Habár toborzósan kezdte: még se táncolt ugy, mint azok a magyar urak, akik mindennap teleitták magukat és ugyanezért mindennap táncoltak. A király nagyon birta az italt és a vacsoránál elfogyasztott bormennyiség meg se kottyant neki. (Ezt is Brandenburgitól tanulta.) Ugyanezért hibátlanul táncolt, anélkül, hogy ingadozott vagy csetlett-botlott volna, ami étkezés után nem volt szokatlan a budai palotában.
Mária táncán viszont meglátszott, hogy koragyermeksége óta olyan atmoszférában nevelkedett, ahol nagy sulyt helyeznek vala a táncra és zenére. Táncát nézvén, a szemlélőnek eszébejuthatott akár a brüggei ódon Herceg-lak, akár I. Miksa császár bécsi udvara. Báj és kivánatosság volt ebben a táncban, amelyet Mária lejtett karjára kapott lovaglóöltönyével. Szarvaslábai pontosan kirakták a taktust, mint valamely életfigurát, amely szerint a fiatal hölgynek majdan folytatni kell életét. Egyetlen lépést sem hibázott a pirossarku cipőben, amelyet sohase mulasztott el vadásztarisznyájába tenni későbben sem, amikor a vadászat véget ér és az ezüstsarkantyus csizmák lekerülnek a lábról.
Lajos király nedvesedő halántékkal figyelte arája táncát, gyönyör és elámulás ült arcára, röviden, forrón lélekzett, mint akár a leghevesebb lovagjátékban, a Jagellók szlávos mélabúja eltünedezni látszék tekintetéből, hogy helyet adjon ama paradicsomi kedélynek, amely anyja, De Foix Anna, révén spanyol és francia királyok véréből került ereibe.
– Kik tanitották táncolni, felség? – kérdezte Mária, amikor a tánc végeztével visszatért Lajos királlyal a kerevetre.
A király egy velencei kendővel a homlokát törölgette.
– Mesterem volt György őrgrófon kivül Balbi főtisztelendő ur is, aki valaha Firenzében az Ifjak Virágos Kertjének tanára volt. Némely figurát az érsek urtól, Burgos urtól tanultam. És te hol tanultad ama istennői mozdulatokat, amelyek oly rózsaszinüek, mint maga a nagy Reneszánsz, amelynek mi ketten késői maradékai vagyunk?
– Ne mondja, felséged, hogy a Reneszánsz elmulott… Itt van az bennünk, felettünk, körülöttünk, csak éppen Magyarországon nem mivelhetjük a helybeli szilaj, akaratos, nyakas életmód miatt. Persze, a szegénységünk is hozzájárul, hogy ne élhessük ki magunkat, hogy ne gyümölcsöztethessük a bennünk rejtőző értékeket, hajlamokat, hangulatokat, müvészi becsvágyakat… Az emberi életmód itt oly megkötött, mint valami régi törvény, amelyet ódon, dohos királyok állitottak fel arra nézve, hogy alattvalóik lelkét megkötözzék. Az életnek pedig egészen más célja van, mint a régi királyok törvényeinek a betartása. Minden élet külön élet, – független a többitől – nem igazodhatik senkiéhez sem, mert az a rabszolgaságot jelenti. Egyedül él mindenki, mint ahogy egyedül hal meg…
Nem tudta Mária teljes bizonyossággal, amikor Logus Tamás, a humanista szavait idézte itt a vizivárban Lajos király előtt, hogy vajjon a király megértette-e ezeknek a szavaknak jelentőségét? Nyakszirtjét hátrafeszitve várta a király válaszát… De a király látszólag nem figyelt szavaira, azok a halk sikolyok, kuncogó kacajok, fojtott kiáltások kötötték le figyelmét, amelyek a biboros, bársonyos függönyök mögül hangzottak, ahol a lovagok mulattatták az uj udvarhölgyeket. Brandenburgi mély hegedühangja valahonnan nagy távolságból hallatszott. Mintha távolodott volna a vizivárból, hogy egyéni külön életet éljen valahol az erdő lombjai alatt, vagy a Dunapart füzeseiben. A király fájdalmasan hallotta, hogy az éjszakában egy női hang is felelget az őrgróf bugó, bika-morduláshoz hasonlatos hangjaira. Vajjon, beváltja régi fenyegetését Brandenburgi és valóban megházasodik? A király nagyon egyedül érezte magát, amikor leghüségesebb hivének, mentorának, nevelőjének hangját kivül a váron hallotta. S ezért szórakozott gőggel szólalt meg:
– Azt kérdeztem tőled, Mária, hol tanultál táncolni, te pedig olyan dolgokról beszélsz, amelyeket egy király sohasem érthet meg. Mi nem élhetünk magunknak, mi az országnak élünk. Arra felelj tehát, amit kérdeztem, hol tanultál táncolni?
Mária feszült magatartása felengedett. Kutató, gyors, lélekbenéző pillantást vetett a királyra és mosolyogni kezdett, mintha édes ábrándokat hallgatna abból a hárfa-hangból, amely a függönyök mögött ismét megszólalt…
– Én tulajdonképpen senkitől sem tanultam táncolni, mert hiszen a nőkkel együtt születik a tánc. Amikor először lábamra vonták a pirossarku cipőt: már ugy éreztem, hogy táncolni is tudok. Brüggében minden este táncoltak a palotában…
– Budán nehéz volna ezt megtenni a primás és többi magyar urak miatt, – felelt Lajos király panasztalan hangon. – A primás azzal fenyeget, hogy árnyékkirállyá válok a magam országában, ha táncmulatságokat rendezek a palotában. Egy magyar királyhoz nem méltó a tánc.
Mária megint csak azzal a különös, kutató tekintettel nézett a királyra, mintha legrejtettebb elhallgatott gondolatait akarná kikémlelni, aztán, miután a zene megint táncütembe kezdett, hirtelen felemelkedett, mint egy virágszál, amely az imént még térdepelt a nap előtt.
– Lejtsünk egyet, felség, miután Budán amugy sem szabad táncolni!
A függönyök mögül lovagok és urnők jöttek elő a tánczenére, akik azonban nyomban visszavonultak, amikor Máriát táncba indulni látták. Valami titkos parancs lehetett arra nézve, hogy a királyi jegyespár mulatozását ne zavarja senki.
Mária talán megejtőbben táncolt, mint az előbb. Bűbáj volt a táncában, amelyet késő öregségükig nem felejthetnek el a férfiak. Babonázás volt minden mozdulatában, amely babonásság holdvilágos éjszakán is eszébejut az erdőn járó lovagnak. Alattomos láz rejtőzött lépéseiben, mintha valamely olyan vérhullám hajtaná lábait, amely vérhullám a nagy boldogságokat, vagy a nagy boldogtalanságokat okozza a szivekben. Egész lénye, valója felnyilni látszott, mint egy érett gyümölcs, amelyből méz csurgadozik… A király, aki Máriát a táncban követte, megittasult darázsként hömpölygött az előtte ringó-rengedező rózsaszál után. Brüggében, a Herceglakban valóban jól tanitották a táncot.
Mikor a zenekar elhallgatott és Mária kezét nyujtotta Lajosnak, hogy a kerevethez visszavezesse: a király halántéka lobogott…
– Mit adhatok neked azért a gyönyörüségért, amelyet nekem okoztál táncoddal, te égből földreszállott tünemény, te sohasem látott pillangó?
– Ajándékozd nekem, felség, Vöröskő váradat, hogy megvethessem alapját jövendőbeli gazdagságunknak, – felelt Mária olyan egyszerüen, mintha egy tyuktojásról lenne szó.
– Legyen mától fogva a tied Vöröskő vára, bár nem látom be, hogy ennek az eladósodott, elhagyott bagolyfészeknek bármi hasznát is vehetnéd, – mondá hirtelen Lajos.
Mária ugyan felhevült volt a tánctól, de fekete szeme nyugodtan, felindulás nélkül tapadt a királyra, mint az örök józanság és számitás.
– Köszönöm ajándékát, felség, majd megkérem Logus Tamást, hogy az irást készitse el.
– Gyermek! – kiáltott fel Lajos király. – Ne köszönd meg ezt az ajándékot. Rosszabb ez, mintha kigyót ajándékoztam volna neked. Harminchatezer aranyforint adósság terheli Vöröskő várát. És azzal a pénzzel éppen a Szapolyainak tartozom.
Mária halkan nevetett:
– Majd elszámolok én Zápolya urammal. Nemcsak elszámolok vele, de leszámolok vele, mert szivemet nem sérti egyéb, mióta ennek az országnak a földjére tettem a lábomat, hogy itt vannak mindenféle Zápolyák, akik sokkal gazdagabbak a királynál. Elpirulok akkor is, amikor egyedül vagyok és megfeszitett erővel gondolkozom azon, hogyan segithetnék uram, királyom, Ludovicusom bajain. Vajjon hány vára, hány földje van annak a Zápolyának? Akármennyi is legyen neki, majd rajta leszek, hogy nekünk is ugyanannyink legyen.
– Mielőtt elmennék Ferences barátnak, aki II. Gyula pápa utasitására már atyám életében a magyar királynak adta az összegyüjtött Péter-filléreknek felét.
Mária egyik percben tudott könnyein át mosolyogni, másik percben mosolyogva sirni. Most az utóbbit választotta:
– Felség, ne beszéljen igy, mert szivem szakad. Mi nem lehetünk elveszve addig, amig a török veszedelem fenyegeti Magyarországot. Ez a veszedelem pénzt ér, – ez a veszedelem nekünk arravaló, hogy mindig találjunk forrást kiürült erszényünk felujitásához. Nem hagyhatnak el bennünket se a napnyugati királyok, se a pápa Őszentsége, de még a nyakaskodó magyar urak sem, amig a török a határon áll. Mi vagyunk azok a szegények, akiken akkor is kell segiteni, ha törik-szakad. Mért nem küld felséged Nándorfejérvárnak segitséget?
– Mert ötven forintba kerül az ágyuknak elszállitása Budáról a Szávához. Ez az ötven forint se égen, se földön nincs.
A zene ujra megszólalt és most már Lajos állott fel Mária mellett:
– Lejtsünk egyet, Mária, mert lelkemben kisérteteket ébresztettél szavaiddal. Segiteni ugy sem tudunk azzal, hogy itt egymást gyötörjük e kellemetességekre szánt éjszakán. VIII. Henrik angol királynak már megirtam, hogy az ország erei annyira megtörvék a hosszas háborukban, hogy semmi módon már fel nem tartóztathatja akkora ellenség támadását. Erre az évre ötmillió aranyat ajánlottak fel adóba az ország rendei, de 45.747 forintnál többet behajtani nem lehetett. Mért busulnánk tehát, Mária? Lejtsünk egyet!
Mária tiltólag emelte fel a kezét.
– Nem, felség, hagyjuk most már a táncot, gyönyörködjünk inkább jóhiveink táncában, akik szegénységünkben is kitartanak mellettünk. Nézzük táncra perdülni a lovagokat, akik eddig hölgyeikkel kénytelenek voltak a függönyök mögött meghuzódni, mert a király táncolt… Beszéljünk nyitott szemmel a veszedelemről. Mindig csak a felettünk lévő veszedelemről beszélgessünk, amig a jótanácsot megtaláljuk. Nem azért lettem magyar királyné, hogy elveszitsem a koronámat, mielőtt azt a fejemre tették volna.
Lajos kiegyenesedett a kérlelő, kedvszegő, fájdalmat célzó szavakra és álltában igy válaszolt Máriának:
– A magyar királynak ugyan kevesebb a hatalma, mint például a békaszemü VIII. Henrik angol királynak, akinek olyan vastag nyaka van, hogy alig fér bele a gallérjába… Kevesebb hatalma van tán Zsigmond nagybácsinál is, akinek csak annyit engednek meg az országában, hogy hosszu bajuszt nevelhessen. De annyi hatalma még mindig van a magyar királynak, hogy táncra perdüljön, amikor a lelke kisértetei elől szabadulni akar. Jer, tehát Mária és kisérj táncba észvesztő gondolataim elől.
Mária bár kelletlenül követte Lajost a táncba, ezt nem mutatta, mert a királynak testi nehézségei az este elfogyasztott ételektől és italoktól voltaképpen csak most kezdtek muladozni. Bár még nem töltötte be tizenhatodik életévét, különös táplálkozása miatt olyan volt az emésztése, mint azoké az idős embereké, akiknek ejtőzni, vagy aludni kell étkezés után.
A király most kézenfogva táncolt Máriával, a nemes apródokat, akik a gyertyákkal elősiettek a fáklyatánchoz, visszaparancsolta. És átadván magát a tánc gyönyörüségének, vidám hangon beszélt Máriához, aki hiába próbált elhaloványodott arcára mosolyt erőltetni. Valamely vándorgólya, amely ezen az éjszakán a Duna felett átrepült: elvitte kedvét Máriának a vizivár lovagterméből.
Táncközben igy beszélt Lajos király Máriához:
– Az apám gyakran látott kisérteteket, amelyekről nekem beszélt, amikor gyermekkoromban a térdén lovagoltatott. A budai palota folyosóján gyakorta szemközt jött vele Szapolyai György, vagy Werbőczy, mindketten ellenségei, akiket hiába akart megragadni, mert csak levegőt markolhatott. A palotát akkor kivülről fütötték, amig Diósgyőrből, a mi birtokunkról pontosan küldték a fás-szekereket. A kisértetek rendszerint egy ilyen fütőlyukban tüntek el apám elől. Apám felnyitotta a kályhaajtót, odabenn a zsarátnok világitott és a piszkafa, a fütő lopott sódarjait és kolbászait találta a kályhakürtőben. Holt anyámat is évekig látta a palota kertjében, ahonnan hivogatólag integetett felé fehér kezeivel… Mária, te mégsem tudsz ugy táncolni, mint eleinte hittem!
– Felség, a szivem…
– A szivükre hivatkoznak mindazok, akik félnek az élettől vagy a haláltól. Apámnak is nyomban megfájdult a szive, amikor Esztergomból a palota udvarára berobogott Bakócz primás uram, a maga hatszáz lovasával, mert sohasem lehetett tudni előre, hogy miféle kivánságokkal jön ez a félelmetes pap. Az én szivem is mindig fáj, mert tudom, hogy a halál, amely apámat elvitte: leselkedik körülöttem. Ezért felejteni akarok… Mária, mosolyogj rám!
– Felség, a kedvem…
– Gyermekkorom óta megszoktam, hogy mindig rosszkedvü embereket lássak magam körül. Ezért szeretem most azt az embert, akinek jókedve van… Ne légy tehát szomoru soha Mária, mert a szomoru ember nekem olyan, mint a füst, amelyet a nyári nap heve a kéményből a nyitott ablakon szobámba fuj… A szomoru ember nekem olyan, mint az éjszaka virrasztó szél, amely egymagában csavarog a pusztaságokban, hegységekben.
– Felség, én szeretem a szomoruságot. De felséged kedvéért ezentul vig leszek.
– A legtökéletesebb szomoru ember, akit valaha láttam, az apám volt. Ő már olyan szomoru volt, hogy a szakállát sem vakarta meg, mert az esetleg örömet okozott volna neki. Az apám azt hitte, hogy minden mosolyért, minden kedves óráért jóelőre meg kell szenvedni az embereknek, mert az örömöket nem osztogatják ingyenben. Igy aztán tulajdonképpen sohasem bocsátotta véglegesen fejét a bubánatnak az apám, mert meggyőződése volt, hogy a rossznapok nélkül nem következhetnek el a jónapok. – Mária, hiszel abban, hogy még reánk is virradnak jónapok?
– Fiatalok vagyunk, felség, még sok mindent megérhetünk. Különösen, ha pénzünk leend.
– Én nem értek a pénzszerzéshez, csupán a pénz elköltéséhez. Nem tanitott engem arra senki, hogy lehetne akár egy rajnai forintot is szerezni, ha csak nem kölcsönbe a zsidóktól. Talán te hoztál magaddal valamely tudományt a külső országokból, vedd hasznát.
A király időközben megunta a táncot, mert verejtékezni kezdett és nagy szomjuság lepte meg. A kancsók és a vödrök, mint minden vadászatkor, szinültig voltak töltve a vizivár pincéjébe, ahová néhány lépcsőfok vezetett. A király a pincének vette az utját, mint aki jól ismeri erre a járást.
Brandenburgi őrgróf éppen megérkezett az éjjeli kalandozásból és egy függöny mögül megmutatkozott. Mária nagy örömmel intett neki.
– Van már valamim, amit cserébe felajánlhatok Medved várért. Vöröskő vára a király ajándékából mától fogva az enyém.
A Brandenburgi hódolattal meghajolt:
– Felségednek csak egy szavába kerül, hogy az ország bármely várát lábai elé rakják.
Mária ugy tett, mintha nem is hallotta volna az őrgróf szavait. Szemöldökét magasan homlokára vonta, amikor tovább alkudozott a Brandenburgival:
– Nos és mennyi készpénzt kell fizetnem, hogy a csere létrejöhessen?
– Valami csekélységről van szó… Jóformán beszélni sem érdemes róla, – legyintett az őrgróf. – Valami adósság van a birtokon, amelyet Szerencsés Imre hitelezett. Ezt az adósságot meg kell fizetnünk.
– Tehát mennyi az a pénz? – ismételte Mária sürgetőleg, mert elhatározásaiban szerette magát gyorsnak mutatni.
Brandenburginak láthatólag nehezére esett a pénzügyi tanácskozás, mert hiszen mégis csak a bécsi udvar lovagja volt, ahol a hölgyekkel nem volt szokás pénzről tárgyalni.
– Az összeget, őrgróf!
– Hát bevallom, hogy mindenféle kamatokkal együtt 17 ezer és kétszáz forinttal tartozom Fortunátusnak…
– Mennyi az rajnai pénzben? – kérdé Mária és magában számolt.
Brandenburgi kivágta:
– Ahogyan mostanában Budán számolják a zsidók a rajnai forintot: ez az összeg megfelel 26 ezer és 812 rajnai forintnak.
– Nem lehetne arról tenni valamit, hogy a magyar forintot a budai zsidók kedvezőbben számitsák? – kérdezte hirtelen Mária bizonyos elgondolkozás után.
– A magyar királynak erre nézve semmi hatalom sem áll rendelkezésére, – felelt a Brandenburgi.
Mária ezután sokáig szórakozott szótalansággal ült helyén és a táncosokat nézte, de nyilván nem látta őket. Messzirejártak a gondolatai… Olyan messze, ahol tizenhétéves leányoké nem szokott. Számolt magában…