BEVEZETŐ.
Dr. Gustave Le Bon, a nálunk is népszerű francia szociológus és természetbúvár, akinek egy kitünő munkáját («A tömegek lélektana») már hozta ez a vállalat, jelen aforizmáit Párisban 1917 év végén tette közzé «Hier et demain» címmel. Tehát a háború folyamán, s ez bizonyos bélyeget is nyom a műre.
Háborús szemlélődései előterében áll hazája, de még inkább – s olyankor is, midőn be nem vallja – ősi ellensége, Németország, amely akkor, amikor a szerző rövid gondolatait – gyakran valóságos éleslövedékekké – kihegyezte, még egész fenyegető hatalmában félelmetes Gorgo-főként meredt rá minden franciára. Ez a «csaták közben» való filozofálás persze a mi szociológusunk pártatlanságát is befolyásolja, aki mint hazafi osztozik a szövetséges hatalmak tömegverdiktjében, hogy a háború oka hol keresendő. Ez a fölfogása sokszor olyan igazságtalan és heves kiszólásokra ragadja, amelyeket – úgy hisszük – ma már maga sem ismételne meg, s amelyek túlnyomó részét, minthogy tárgyilagos értékük úgy sincs, veszteség nélkül mellőztük a fordításban.
Ha azonban ezzel az aktuális politikai színezettel leszámoltunk, a munkát gazdag objektiv igazságtartalma s formája révén haszonnal és élvezettel forgathatjuk.
Le Bon tömeglélektanának vezérlő eszméjét már ismerjük. Ez egyezik a Taine-ével, amelyet a «Jelenkori Franciaország kialakulásá»-ban mesterileg kidolgozott: a tömegek életét elsősorban nem gondolatok, észszerű elemek, hanem érzelmek és szenvedélyek vezetik és terelik határozott mederbe. A racionális megfontolás, sőt még az érdekmérlegelés is éppen a határozó percekben mond csődöt a történelemben. Világháborúk és forradalmak mutatják, mily esendők a bármily szépen megtervezett, de önkényes gondolatépületek, s mily illetékteleneknek bizonyulnak a merő doktrinairek, akik a politikai küzdőtéren, a csaták mezején s egész társadalmak megszervezésének felelősségterhes munkájában sokszor teljes jóhiszeműség mellett is oly sok és súlyos bajt okoznak.
A tömeg vezetőinek ennélfogva nemcsak az észszerűséggel és anyagi érdekkel, hanem a nép érzelmi, kedélyi, öntudatlan és misztikus szükségleteivel is kell számolniok.
Természetes, hogy Le Bon, annyi anatomiai, fizikai és kémiai vizsgálódás szerzője az agyvelőről, a dohányfüstről fénysugarakról stb. természettudós mivoltát itt sem tagadhatja meg, amidőn kellőkép méltányolja az érzelmek és szenvedélyek fizikai alapjait, biológiai gyökereit. Ezek egybefoglalják az élet föntartásához elkerülhetetlenül megkivánt összes szükségleteket, amelyek minden eleven cselekvőség két főcsatornáján: az élvezet és fájdalom csatornáján át áradnak tova. És éppen, mert az érzelmek és szenvedélyek biológiai talajban gyökereznek, bizonyul az értelem velük szemben sokszor tehetetlennek. A belátás, haladás, fölvilágosulás, civilizáció Szézam-varázsigéjére sokszor bizony nem hallgatnak, s a «feljebbfejlődés» értelmében vett evolució felé csak csigalassúsággal haladnak. Egyénekre, mint nemzetekre egyaránt áll ez: nem egyszer az intelligencia, tudás bámulatos magaslatán állanak, s ugyanakkor olyan érzelmi világot árulnak el, amely még a «barbár»-nevezetet sem érdemli meg, hanem csak az «egészen vad»-nevezetet; mintha az emberi lélek még mindig a trogloditáé volna, aki tízezredéve szunnyad barlangjában élet, munka, magasabbratörés nélkül. Sőt katasztrofális időkben a vadság, gyűlölet, kapzsiság, zsarnokság, ősi «survival»-ei vérszomjas falka módjára szabadulnak el a konvenció és jogrend pórázáról; a kultura, mint csillogó, hívságos fátyol rongyolódik le; előttünk áll mez nélkül az ember-állat.
Le Bon fölfogása azonban nem egyoldalú pesszimizmus; méltányolja a nemes érzelmeket is, mint az emberszeretet, a haza szeretetét, a hősi önfeláldozást, a halálmegvetést, amelyek meghazudtolják a panegoizmust és materializmust s mint teremtő erők működnek a háború ban s forradalmakban is.
Ezek az érzelmek az emberi társadalomban, a kollektiv lélekben vallásos, politikai vagy szociális hitté sűrűsödnek, amelyeknek megvan a külön, a racionális logikától eltérő logikájuk. Terjedésük is eltér az észszerű igazságok terjedésétől. Nem beláttatás, megértetés, észokok útján terjednek, hanem utánzás, érzelmi visszhang, «kollektiv dresszura» s valóságos ragály útján.
Hogy ez a sűrűsödés, terjedés milyen erővel történik, s hogy nemesebb vagy nemtelenebb szférákban mozog-e: ez adja meg a népek emelkedésének vagy hanyatlásának irányvonalát. A régi Róma, a mai Anglia és Németország itt Le Bon példái, amelyeket hallgatagon hazája figyelmébe ajánl.
Az érzelmek, az öntudatlan misztikumok, sőt a merő illuziók is sorsdöntő órákban legmagasabb konkrét valósággá válnak. Így pl. szerinte a hazaszeretet hosszú béke idején kissé ködös és elmosódott, szinte absztrakt érzelem, de mihelyt a haza veszélybe kerül, hatalmas erővel ébred föl, eleven élménynyé, a legmagasabb mozgató erővé fokozódik mindnyájunkban.
Ilyen időkben lesz nyilvánvalóvá az a megdönthetetlen igazság, mily határozó szerepet játszik a faj, azaz bizonyos erők évszázados fölhalmozódása. Különösen Anglia példáján mutatja be ezt szépen Le Bon. Ugyanilyen meggyőzőek kapcsolatos szemlélődései a múlt, az ősök «subconsciens» továbbéléséről, továbbhatásáról mi bennünk.
Persze, Le Bon, mint tudós megállapítja ez irracionális elemek óriás szerepét, anélkül, hogy egyoldalúan lándzsát törne mellettük. Hisz látja, hogy éppen ezeket az irracionális elemeket a tömeg félrevezetésére, rosszra is lehet fölhasználni, amint ezt annyiszor teszik ravasz demagógok. Kemény szavai vannak ezek ellen, s nem hallgatja el, hogy modern társadalmakban is azért van annyi baj, mert a rátermettség és tett illetékességét a nagy száj, a csalafinta rabulisztika bitorolja. Javulást vár a tudomány, a technika, az ipari kultura terjedésétől. Az óriás gazdasági s politikai átalakulások a népeknek nemcsak életkörülményeit, hanem egész életnézetüket meg fogják változtatni. Ezzel kell, hogy megváltoztassák élite-jüket és vezéreiket is.
A politikai és társadalmi kollektiv reformok, s különösen a nevelés reformján kívül Le Bon hangsúlyozza az önmagunk reformjának sürgős szükségét, tehát megismétli a tolsztoji, jobban mondva őskeresztény gondolatot, melynél alapvetőbb igazság kollektiv szempontból sincs.
Meglepőek s minket, szegény, levert, szétmarcangolt magyarokat egyenesen megragadóak és fölemelők a háborús hódítások, leigázások, szétdarabolások és nemzetfojtogatások balsikeréről szóló aforizmák, amelyeket mintha nem is Párisban s az Úr 1917. évében írtak volna. Nem lagymatag elméleti pacifizmus mondatja ezeket vele, hanem a nemzetek igazi konstitutiv elemeinek átértése és átérzése, amelyben benne rezg a saját hazájának és kulturájának féltése is. Féltette akkor, 1917-ben, de – a sorok közt kiolvashatjuk – félti bizony a jövőre is.
Vigasztalást meríthetünk perspektiváiból is, amelyeket a jövő felé föltár. A jövő meghozza majd a nemzetek «interdépendance»-át, a diadalra jutó demokráciák gazdasági hálózatát, amely lassan-lassan átalakítja majd a népek értelmi és érzelmi világát s megteremti, ha nem is az «örök» békét – ez Le Bon szerint délibáb, – hanem legalább a hosszú békét.
En attendant, addig is, míg ez elérkezik, dolgozni kell és nem kétségbeesni. Reménységszövétnekünk legyen a tudomány: «a nagy vigasztaló azokban a sötét órákban, amidőn az élet minden kelleme eltűnt s a halál árnyéka napról-napra nő s a jövő is megfosztva látszik lenni a reménytől. Az órák vasláncai túlontúl ránknehezednének, ha a történelemelőtti idők vadságára emlékeztető realitások lidércnyomásától nem lehetne menekülni a tudomány távoli berkeibe, ahol a souverain törvények kialakulnak, amelyek a világokat titokzatos utak felé vezérlik.»