V. RÉSZ.
A NEMZETEK HATALMÁNAK LELKI TÉNYEZŐI.
1. Egynéhány másodrendű tulajdonság szerepe a népek életében.
Oly tulajdonságok, amelyek nem használhatók a művelődés bizonyos korszakaiban, előmozdíthatják a nép boldogulását, ha megváltozott életkörülmények megengedik hasznosításukat.
Az irodalmi, művészi és értelmi fölény bizonyos civilizációkban (pl. a régi görögöknél, a renaissance olaszainál) a nagyság főelemei voltak. Ellenben a türelem, kitartás, a szabályoknak való engedelmesség és egyéb sajátságok, amelyeket egykor közepeseknek tartottak, az ipari jellegű művelődésben a siker föltételei közé sorakoznak.
A modern kor szövevényes technikájával és munkamegosztásával, megköveteli a türelem, éber vigyázat, aprólékos pontosság, kitartó erőfeszítés és szolidaritás erényeit, amelyeket az élénk eszű individualista-fajok csak nehezebben tudnak megvalósítani.
A folytonosság érzése a népek számára az állandóságot jelenti, amelyet csak nagyon lassan tudnak elérni, de amely nélkül nem tudnának sem tartósan élni, sem emelkedni.
A modern népek ereje egyre kevésbbé függ kormányzóitól, ellenben millió és millió apró erőfeszítések összeadásából sommázódik össze. Valamely ország növekedik, ha minden polgára dolgozik a nagyságán. Ám hanyatlása rohamos, ha ráhagyja az államra a kezdeményezést és felelősséget.
A népek sikereit manapság kevésbbé köszönheti kormányzói vagy élite-je értékének, mint bizonyos másodrangú tulajdonságoknak, amelyekkel azonban a polgárok többsége dicsekedhetik.
Az egyéni fölényes tulajdonságokat néha teljesen helyettesíthetik szerény kollektiv sajátságok. A németek pl. közepes egyéniségek porszemeiből nagyon erős tömegeket tudtak megalkotni. A nép élite-jének fölénye nem elég a nép nagyságának megalapozására.
2. Az akarat és erőfeszítés.
A Marne-i csata, amely megmentette Párist a pusztulástól és a franciák nemzeti életének legfontosabb eseménye, emlékezetes példája az emberi akarat uralkodó szerepének, amelyet a történelem úgynevezett végzetszerűségei fölött gyakorol.
A modern lélektan egyik legtermékenyebb fölfedezése, hogy tudatos cselekvőségünk csak fölszínes nyilvánulása a még sokkal fontosabb öntudatlan cselekvőségünknek.
Az akarat lehet tudatos és öntudatlan. Az öntudatlan akaratnál az elhatározás egészen megformálva lép a tudat mezejére. A tudatos akaratot ellenben megelőzi az indokok megfontolása s következéskép értékelése.
A legmegfontoltabb akarati elhatározás majdnem mindig magában foglal egy rész öntudatlan akaratot, amely hozzájárult, ha nem is megszűléséhez, de legalább erősítéséhez. Amikor az Egyesült-Államok megüzenték a háborút Németországnak, valószínű, hogy az indokok serpenyőjében, ahol elhatározásaink mérlegelődnek, öntudatlanul is belekerültek olyas tényezők is, mint pl.: a hadsereg hasznossága a Mexikóval vagy Japánnal való háború esetén, az elsőrangú szerep, amelyre az Egyesült-Államok a világ dolgainak intézésében hivatva van stb. A motivumoknak ébből a tömbjéből végül előugrott a háborús elhatározás.
Ha sokszor nagy eltérés van valakinek beszédei és tettei közt, ez azért van, mert az öntudatlan akarat élesen különböztet a fölületes befolyások teremtette tudatos akarattól. Láttuk ezt a háború kezdetén, amidőn pacifisták és szocialisták elméletüktől annyira eltérően cselekedtek.
Az öntudatlan akarat, amelyet bennünk őseink teremtettek s utóbb a nevelés és a környezet befolyása erősítettek meg, irányozza cselekedeteinket. A tudatos akarat ellenben különösen beszédeinket irányozza.
Az ember helyét az életben nem az határozza meg, hogy mit tud, hanem, hogy mit akar és mit bír.
Az események uralkodnak a gyenge akaratokon. Ellenben az erős akaratok uralkodnak az eseményeken.
Hogy előrehaladjunk, nem elég cselekedni akarni, hanem mindenekelőtt tudni kell, mily értelemben kell cselekedni.
A tisztánlátás még ritkább, mint az akarat.
A tett embere vagy alkotó vagy romboló, erőfeszítéseinek iránya szerint.
A haladás az erőfeszítés folytonosságából születik meg; a hanyatlás a pihenésből.
Az erőfeszítés állandóságára csupán az által lehet szert tenni, hogy ezt az erőfeszítést kellő neveléssel szokássá változtatjuk. Nem lehet ezt az eredményt a könyvmagoltatástól várni.
A folytonos erőfeszítés valóban csodákat tud teremteni. Neki köszönhette Anglia, hogy oly kevéssé militarista létére megtudott teremteni egy négy milliós hadsereget és hogy át tudta alakítani összes létföltételeit.
A világ legközelebbi fejlődése arra utalja a népeket, hogy számítsanak egy keveset szövetségeseikre, de sokkal inkább tulajdon erőfeszítéseikre. Miután tapasztalásból megtanulták, hogy a jognak erő nélkül mily kevés az értéke, meg kell szerezniök az arra szolgáló hatalmat, hogy sohase váljanak legyőzöttekké.
Bizonyos, mindenfajta erőfeszítés ellen lázongó emberek sötét tétlensége nem különbözik lényegesen a sír nyugalmától. Az ilyen élőholtak csak látszólag élnek.
3. Az alkalmazkodás.
Az alkalmazkodás törvényét uralja minden élőlény. Alkalmazkodva átalakulni, vagy anélkül eltűnni: egyetemes szükségszerűség.
Ahogyan az éghajlat minden változása a fauna és flóra gyökeres átváltozását idézi elő, akképen minden gazdasági, vallásos, politikai vagy társadalmi változás szükségszerűen követeli, hogy a hatása alá tartozó népek lelkivilága is új alkalmazkodáson menjen keresztül.
A lelki ragály az alkalmazkodás hatalmas eszköze. Az ember önkénytelenül is meghajol a környezetétől elfogadott módosítások előtt. A nehézség csak azok kiválasztása, akik hivatva vannak példát adni.
A lelki életnek két főbefolyás szab irányt: a múlt környezeté, amelynek bélyegét az átöröklés tartja fenn, s a jelen környezeté, amely fokról-fokra átalakítja az élőlényeket. Ettől a kétféle befolyástól nem lehet menekülni, de a haladás lehetetlen, ha az egyiknek hatalma megbénítja a másikat.
A néplélek állandósága, amely a rendes életben a nép főerőforrása, akadályául szolgál oly korszakokban, amidőn a gyors alkalmazkodásra van szükség. Ez volt az eset Angliában, amelynek a háború megüzenésétől kezdve több mint egy évet kellett áldoznia arra, hogy az egészen új körülményekhez alkalmazkodjék.
A gyors alkalmazkodás mindig kínos; mert ha már csak nagy ügygyel-bajjal alakítjuk át életmódunkat, gondolkozásunk módját még nehezebben változtatjuk meg.
Valamely nép hanyatlásnak indul, ha társadalmi meze, vértezete túlságosan merev arra, semhogy meghajolhasson a lét új feltételei előtt. A nagy birodalmak bukásának leggyakoribb oka az volt, hogy képtelenek lettek az alkalmazkodásra a körülmények által váratlanul előidézett szükségletekhez.
Minden nép a civilizációnak csupán egy bizonyos, elhatárolt mennyiségét tudja fölszívni.
A társadalom legnagyobb veszélye, ha sok olyan egyént foglal magában, akik alacsonyabbrendű evolució-korban maradtak meg s ennélfogva rosszúl alkalmazkodtak a társadalom jelen állapotához.
A modern kor egyre könyörtelenebbé válik a nem-alkalmazkodottakhoz. Az új szükségletek csakhamar ki fogják küszöbölni a letűnt korok e túlélőit.
4. A nevelés.
Az emberek viselkedését sokkal inkább vezeti jellemük, mint értelmük; ennélfogva a nevelés céljáúl a jellem idomítását kellene kitűzni. A németek ismerik ezt az igazságot, de a francia Egyetem, úgy látszik, egyáltalában nem ismeri.
A nevelés beleolthatná a tanítvány lelkébe a testületi szellemet azzal, hogy úgy érdekelteti az osztálya sikereivel, mintha a tulajdon sikerei volnának. Megtanulná akkor, hogy a versenytársakkal jobb társulni, mint velük küzdeni. Mig Franciaország nagyon nem ismeri ezt az alapelvet, Németországban az az ipari hatalom egyik eleme.
A technikai nevelés, az iskola s utóbb a kaszárnya fegyelme, az együttes erőfeszítés képessége könnyítik meg a németeknek az elrendelt munka aprólékos végrehajtását. Nem is a tanító, hanem a technikus teszi lehetővé Németország ipari terjeszkedését.
Egy tudós professzor tökéletes módon összegezte technikai nevelésünk állapotát, ezt írván:
«A háború arra hajtott, hogy néhány hónap alatt megteremtsünk egy félelmetes kémiai fölszerelést, amikor béke idején vonakodtunk tökéletesíteni valamely kezdetleges anyagot, amelyért versenytársaink lesajnáltak.»
Már akkor is fölfogjuk a technikai nevelés hasznosságát, ha csupán a földművelési oktatást vesszük szemügyre. A szakemberek azt állítják, hogy ha gabonaneműekben elérnők ugyanazt a hektárhozadékot, mint a németek, – pedig az ő földjük sokkal silányabb, mint Franciaországé – a mi nemzeti vagyonunk évente két milliárddal növekednék.
Franciaországban a földművelés még mindig kevésbbé tekintélyes foglalkozás, ámbár változatosabb ismereteket igényel, mint a legtöbb egyéb szakma. «Az az ember, aki jól tud igazgatni egy majort, képes volna kormányozni az indiai császárságot is» – mondá az angol miniszter.
Az ipari és kereskedelmi oktatás reformja, amelyet Anglia abszolut hasznosnak itél, még szükségesebb lenne Franciaországban, de sokáig fog még az Egyetem ellenkezésébe ütközni, amely azt követeli, hogy mindent ő igazgasson, holott tusakodik minden változtatás ellen.
A vessző az iskolában, a bot a kaszárnyában teszi a németeket képessé, hogy ellentmondás nélkül engedelmeskedjenek főnökeik parancsainak. Ámde az energia, amelyet a háború alatt oly népek fejtettek ki, amelyeknél az említett eljárás ismeretlen, bizonyítja, hogy az emberi lélek fegyelmezhető kevésbbé szolgai módszerekkel is.
Egy porosz hadügyminiszter állította a mostani viszály folyamán, hogy az ifjúság katonai előkészítésének az iskolában ne csupán az legyen a célja, hogy az ifjúság erősödjék, hanem az is «hogy féket vessen a személyes függetlenségnek és kezdeményezésnek, amely azzal fenyeget, hogy szétbomlasztó szubjektivizmussá fajul el, ami a demokráciák végromlása.» Az ilyen elvek csak arra jók, hogy katonákat formáljanak, akik készek magukat feláldozni egy uralkodó nagyravágyó terveinek.
Ha a demokratikus egyenlőség megvalósítható, az csak oly nevelési rendszerrel érhető el, amely minden egyén sajátságos képességeit hasznosítja. Politikai intézményekkel e részt nem lehet célt érni.
A német nevelés egyik erőforrása, hogy változatos tanítás segítségével mindegyik tanítványból ki tudja csiholni a különböző képességeket. A latin fajok rosszabb nevelésének egyik oka viszont éppen az, hogy ugyanazt az oktatást alkalmazzák elütő elmebeli képességek mellett is.
Nem volna szabad, hogy a nevelés célja kézikönyvek szajkózása legyen, hanem csak az, hogy gondolkozási és jellembeli szokásokat teremtsen. Egyetemeink tisztán emléző oktatása kevéssé fejleszti az értelmet, a jellemet meg sehogysem. Ezt egyaránt kevéssé értették még meg a tanárok, szülők és tanítványok.
Nem lehet remélni semmiféle javulását a francia nevelésnek, amig továbbra is olyan egyetemi tanárok irányítják, akik csak könyveiken át ismerik a világot.
A merőben értelmi nevelés hamar oka lesz a dekadenciának.
A könyvek elméletei a világegyetemnek csak elnyomorított nézését szolgáltatják, amelynek nincs kapcsolata a tapasztalat tanításaival.
Az angolok joggal azt tartják, hogy bizonyos iskolai játékok nagyon hasznosan készítenek elő az életre. Egy sportcsapat csakugyan magában foglalja a társulást, a hierarchiát, fegyelmet, megannyi oly tulajdonságot, amelyet egy, boldogulni akaró társadalom sem nélkülözhet.
Egyik legszükségesebb reform lesz: minden francia ifjúba és leányba beleoltani a fegyelem tiszteletét. Ez semmivé vált a családban, semmivé az iskolában, semmivé az igazgatásban, semmivé a fegyvergyárakban, – egy szó, mint száz: semmivé mindenütt.
Aki önmagától nem tud magán uralkodni, azt kényszeríti a törvény; de ez a rátukmált fegyelem soha sem ér föl a belső fegyelemmel, amelyet a nevelés megadhat.
A háború után a nevelés reformja lesz a legégetőbb feladat. Ámbár fölvilágosult szellemek hiába próbálták meg egyetemünk módosítását, azért nem kell kétségbeesni, hogy ez nem sikerül. Arra kell gondolni, hogy a nagy katasztrófák szülői a reformoknak, miket a békeidők minden vitája sem tudott elérni.
Az a nevelés, amely eléri, hogy az itélőképesség és az akaraterő növekedjék, tökéletes, akármit is tanítottak légyen. Egyedül ezekkel a tulajdonságokkal az ember már irányítani tudja a sorsát.
Többet ér a megértés, mint a tanulás.
5. Az erkölcs.
A népek erejének okai közt elsősorban szerepel erkölcsösségüknek foka. Amidőn Oroszország hadifölszerelés és élelem nélkül látta magát, egész sora miatt a megvesztegetett minisztereknek, tábornokoknak és hivatalnokoknak, világosan tapasztalhatta az erkölcsnek szerepét a nemzetek életében.
Valamely nép erkölcse múltjának műve. A jelen teremti meg a jövő erényeit. Mi apáink moráljából élünk s a mi fiaink a mienkből fognak élni.
Minden erkölcsszabály először nyűg, kényszer, amit ránk kell tukmálni. Csupán az ismétlés csinál belőle könnyen elfogadható szokást.
Az emelkedett kereskedői erkölcs bármely népnek felsőbbséget biztosít vetélytársain, amelyek még nem érték el az erkölcsiségnek ugyanazt a fokát. Ha például egy kiadó valamely régi utazási kalauz borítékára friss évszámot nyomat, hogy megtévessze a vevőt, vagy ha egy jónevű objektiv kereskedő ráteszi a cégjelét egy közönséges gyártmányra, ezzel csak kedveznek az idegen versenytársaknak, akik folyamatos sorban tartják kalauzaikat, s hitelesítik eszközeiket.
A mostani háború adalékot szolgáltat annak a bizonyítására, hogy még a politikában is hasznos a becsületesség. Németország ma már tudja, mibe került neki Belgium tekintetében vállalt kötelezettségeinek megsértése. Az orosz miniszterek, akik elárulták hazájukat és okozták a balszerencsét, amelynek viszont a forradalom volt a következménye, bizonyosan komoly gondolatokat gondoltak végig celláikban a becsületesség előnyeiről.
Az okokkal támogatott tisztesség bölcs dolog, de már annál a puszta ténynél fogva, hogy okoskodik, az az irányzata, hogy ne legyen tisztesség.
A német diplomácia egyik legbiztosabb eredménye volt, hogy az egyetemes bizalmatlanságot idézte föl. Németország az egész világon aláásta a beszédeiben való hitet. Soká fogja megszenvedni ezt az ezentúl leronthatatlan bizalmatlanságot.
6. A szervezet és az illetékesség.
A szervezet egyszerűen a minden tudomány uralta alapelvek alkalmazása: valamely jelenség szülő elemeinek szétkülönböztetése, külön-külön tanulmányozása, s mindegyikük befolyásának kutatása. Az ilyen módszer magában foglalja a munkamegosztást, az illetékességet és a fegyelmet.
Nagy Sándortól Augusztusig s Napoleonig minden magasabbrendű szellem nagy szervező volt. Egyikük sem ismerte félre, hogy szervezni nemcsak annyit tesz, mint szabályokat alkotni, hanem annyit is, hogy végre is kell hajtatni azokat. Ebben a végrehajtásban rejlik a szervezés fő-fő nehézsége.
A szervezés lehetetlen, ha minden egyén és minden dolog nincs a maga helyén. Ennek az elemi igazságnak alkalmazása, sajnos, olyan éleslátást igényel, amely bizonyos népeknél elég ritka.
Bármely szervezet értéke a főnöktől függ, akit élére állítanak. A kollektivitások alkalmasak a végrehajtásra, de képtelenek az irányításra és még kevésbbé képesek az alkotásra.
Az együttes munka megszokása és fegyelme – a szociális előrelátás intézményeire, a biztosításra, a munkaképtelenség és aggkor esetére való gondoskodásra, s a technikai nevelésre alkalmazva – végtelenül jó szolgálatot tettek a németeknek. Így pl. a tanoncügy szervezése náluk megakadályozta a kézmű válságát, amely annyira fenyegeti Franciaországot.
A szolgálati ágak egymás mellé rendelésének hiánya nyilván a leghelyrehozhatatlanabb hibája a latinfajú népek közigazgatásának. Egész sorozata a minisztereknek hiába próbálta ezt orvosolni. Ez a baj annyira dühöngött, hogy Párisban ugyanannak az utcának a kövezetét egy hónap alatt háromszor vagy négyszer bontották föl és burkolták be, mivel a gáz, a vízvezeték és villamosság üzemvezetőségei nem jutottak megegyezésre, hogy az egész műveletet csak egyszer hajtsák végre a kellő sorrendben. A háború alatt is láttuk, hogy Amerikába két különböző miniszteriumnak kiküldött hatósági közegei versengtek egymással, hogy ugyanazt a lóállományt vásárolják meg s a vevő természetesen, megegyezés hiányában, végül négyszer oly magas árt fizetett.
Ha valamely közüzemben az ellenőrzést nagyon szaporítják, ez annyira elaprózza a felelősséget, hogy végezetre az egészen elsikkad. Akit túlsokan ellenőriznek, azt sohasem ellenőrzik jól.
Sok országban a nyilvános üzemek szervezetének csekély értéke nemcsak az alkalmazottak közömbösségének és a felelősségtől való félelmüknek tulajdonítható, hanem annak is, hogy gyakran a protekció helyettesíti a rátermettség adta illetékességet.
Az amerikaiak nagyon a nyitjára jöttek a szervezés minden csínjának-bínjának. Nagy mérnökük: Taylor megmutatta, hogy a legtöbb gyári munkában – módszeresen kiküszöbölvén a haszontalan erőfeszítéseket, – ugyanazt az eredményt sokkal kevesebb fáradsággal lehet elérni. Most már sok német gyár is ugyaneszerint az alapelv szerint van megszervezve.
A szükség hamarosan hatalmas tényezőjévé válik a szervezésnek. Kétséges, hogy a németek nagyhírű rendszeressége felsőbbrendű-e azzal a szellemmel szemben, amely lehetővé tette az angoloknak, hogy két év alatt négymilliós sereget alakítsanak összes tisztjeivel, municiójával, s azzal a szövevényes anyagkészlettel, amelyet a modern háború megkövetel.
Gazdasági és kormányzati gyöngeségünk egyik oka azzal függ össze, hogy nálunk az iparosokat a kormányok vagy nem vették tekintetbe, vagy gyanús szemmel nézték. A háború szükségletei azonban nélkülözhetetlenné tették közreműködésüket s megkellett állapítani, hogy a nagyon is bonyolult problémák, hála az ő munkájuknak, könnyen megoldódtak. És ha nem dolgoztak elég gyorsan, ez onnan volt, hogy a hivatalok félelmetes illetéktelensége állandóan akadályozta munkájukat.
Az amerikai élelmezési főbiztos programmszerű nyilatkozatát nagyon üdvös volna kiragasztani bizonyos hivatalokban, amelyek szervezete annyira hiányos volt a háború alatt: «Az élelmiszereknek nincs szükségük diktaturára, hanem csak okos igazgatásra. Persze én a magam részéről ezt az igazgatást nem drákói rendeletekben és önkényes inkviziciókban látom, hanem az érdekelt három nagy csoport: a termelők, elosztók és fogyasztók harmonikus megegyezésében és értelmes összműködésében. Tanácsadóimat kizárólag ebből a három csoportból fogom választani, nem pedig az elméleti emberek és a bürokraták közül.» Mily óriás szakadék tátong a mi kormányzóink és a nyilatkozatot tévő értelmi állapota közt!
Oroszország kisérleti úton győződhetett meg arról, hogy egy nagy birodalomnak még csak közepes szervezését is mily hosszú idő alatt lehet megalapozni, s hogy azt nem lehet máról-holnapra rögtönözni. Mert ez a szervezet csak akkor értékes, ha már megrögződött a lelkekben.
A szervezés túlsága nem mindig látszik üdvösnek a haladás tekintetében. Khina aggályosan pontos szervezete minden kezdeményezés megbénítására s a nyavalyás állapotnak olyan fokára vezetett, hogy nem tud belőle fölépülni.
A szám megadhatja a tekintélyt, de nem az illetékességet, a rátermettséget.
Az iparnak egyebek közt az biztosít nagy fölényt a közigazgatás fölött, hogy a rátermettség ott nagyobb szerepre tesz szert, mint a ranglétra s különösen a protekció.
A tekintély nélkül való illetékesség ép oly tehetetlen, mint az illetékesség nélkül való tekintély.
A rátermettség hatástalan marad, ha rá nem termettség parancsszavának kell engedelmeskednie.
7. A társadalmi cohaesio és a szolidaritás.
A fegyverek maguk nem alapíthatják meg a népek hatalmát. Az mindenekfölött a lelki cohaesion alapszik, amelyet megteremtenek a közös érzelmek, a közös érdekek, a közös hitel. Valamíg ezeket az elemeket nem teszi állandókká az átöröklés, addig a nemzetlét mulékony lesz és ki lesz szolgáltatva minden vakesetnek.
Bár láthatatlan: a társadalmi rend befolyása roppant súllyal nehezedik mindennapi életünkre. Sokkal erősebben irányítja gondolatainkat és tetteinket, mint okoskodásaink.
A társadalmat tagjai érdekeinek egyensúlya tartja fenn. Ha ez az egyensúly megbillen, a mohó vágyak és gyűlöletek, amelyeket eladdig a lassan fölépült társadalmi gátak tartottak mederben, szabadon kiáradnak és csaponganak. Ilyenkor a hatalom szüntelenül kézről-kézre jár és az anarchia addig a napig tart, valamíg a közóhajtás egy erős tekintélyt nem követel, amely képes helyreállítani a rendet.
Valamely népnél faji közösség híjján is a közös vallásos, politikai vagy társadalmi eszménybe vetett hit meg bírja teremteni a gondolatok és magatartás azonosságát, amely fennmaradásához szükséges.
A politikai pártok egyetértése elengedhetetlen kelléke annak, hogy valamely ország ellenségeivel megküzdhessen. Ha a civódás, amely minket a bukás szélére vezetett, a háború után újraéledne, Franciaország gyógyíthatatlan dekadencia veszedelmében forogna.
Nem lenne hiábavaló a parlamentek falára vésett fölirattal arra emlékeztetni, hogy a népek, amelyek – mint hajdan a görögök és később a lengyelek – nem bírtak lemondani belső viszálykodásaikról, végül szolgaságba sülyedtek és megszünt a joguk a történelmi létre.
Ha egy politikai párt csakugyan arra törekednék, hogy hasznossá tegye magát, vállalnia kellene annak a bizonyítását a tömegek előtt, mily üdvös, ha az osztályok fuziója váltja föl versengéseiket. S ha olyan régen hiába próbálták meg ezt a fuziót, talán lehetségessé válik a társulás hasznának gyakorlati bemutatása révén.
A különböző társadalmi osztályok közti személytelen és hideg viszonyt a lövészárokban eltöltött közös élet bizonyára benső viszonnyal s merevség nélkül való fegyelemmel fogja majd helyettesíteni. Ha az emberek megismerik egymást, hamarosan rájönnek, hogy sok pontban megegyeznek és könyvekből eredő nézeteltéréseiknek nincs jelentőségük.
A hosszantartó háború során fölidézett közös lelkiizgalmak közelebb hozzák az embereket s olyan szolidaritást teremtenek meg köztük, amely képes túlélni ezeknek az izgalmaknak eltüntét is.
A népek, amelyeknek összetartását a háború nem kovácsolja össze végképpen, a katonai harcok után biztosan következni látják majd a szocialis, gazdasági és még egyébfajta harcokat.
Az érdeken nyugvó szolidaritásnak szilárd az alapja. Ellenben a testvériségre vagy kegyességre alapított épület mindenkor ingatag. Elsősorban hasonló érdekű csoportoknak köszönheti Németország gazdasági haladását.
Az üdvös társadalmi átalakulások nem a mostan uralkodó szocialista elméletekből fognak eredni, hanem a dogma nélküli szolidaritásból, amely különösen azzal fog foglalkozni, hogy mindenki létét javítsa az új szükségletekhez jobban alkalmazkodó nevelés s a társulás különböző szervezetei révén.
Ha ez a jelszó «szolidaritás» helyére tudna lépni a «szocializmus»-nak, nagy haladás valósulna meg, mivelhogy a jelszavaknak rendesen sokkal nagyobb a hatalmuk, mint az elméleteknek.
Hiábavaló a népeknek azt szavalni, hogy testvérek, mikor mindegyikük bölcsen tudja, hogy ez nem igaz. Még hiábavalóbb osztályharcra buzdítani őket, mert ez kölcsönös romlás kútforrása. Ehelyett egyszerűen azt kell bebizonyítani, hogy érdekük egymást segíteni az erők összetevése által.
8. A forradalmak és az anarchia.
A legsúlyosabb forradalmak az erkölcsök és gondolatok forradalmai.
A forradalmak közt talán a legmélyebb az volt, amidőn Anglia évszázados hagyományaival ellentétben a háború alatt hozzájárult ahhoz, hogy minden hatalmat áttegyenek az állam kezébe s feltétlen jogot adott neki a polgárok élete és vagyona fölött. Az egész nemzetnek ez a felforgatása rendetlenség nélkül ment végbe, mert minden párt közremunkált benne és nem csupán egynek műve volt, mint az előbbiek.
Fölidézni a forradalmat mindig könnyű, de bajos tartóssá tenni.
Egy kényurat letaszítani trónjáról még korántsem annyi, mint az önkényuralmat elnyomni. Mert valójában ezer meg ezer felelőtlen alkényúr, akire szüksége van egy ország igazgatásának, tovább bitorolja a hatalmat. Az uralom neve változhat, de ők maradnak a tényleges urak.
Egy máról-holnapra való forradalom csak arra jó, hogy új önkényt tegyen a régi helyére.
A társadalmi korlátok, amelyeket a forradalmak ledöntenek, előbb-utóbb újra feltámadnak, – mert a népek nem tudnak fennállani az ő elhatároló hatalmuk nélkül, – de rendesen nem ugyanazon a helyen támadnak fel.
Sokszor egy nép könnyebben bírja elviselni bajait, mint az orvosszereket, amelyekkel gyógyítani akarják.
Ellenkező érdekű osztályokra oszló országokban a forradalom békésen mehet végbe, de nagy ritkán marad sokáig békés.
Ha a forradalom egyszer megindult, nem kormányozható többé nagyobb mértékben, mint a lavina zuhanása közben.
A szellemi ragály a forradalmak terjesztésének legbiztosabb tényezője.
A forradalmi gyülekezeteket fenyegető legnagyobb veszély nem a reakció, amely jobbján fölüti a fejét, hanem a túllicitálás, amely balján támad.
A tömegek által véghezvitt forradalom csak azt az irányt veszi, mint ennek a tömegnek izgékony és rendetlen ösztönei. Az ilyen mozgalmaknak nagy az erejük, de nem tartanak soká és végzetszerűen anarchiára vezetnek.
Az orosz forradalmárok elfelejtették Napoleon szavát: az anarchia mindig az abszolut hatalomra vezet.
A kezdődő forradalmak az illuziók és túlkövetelések légkörében mozognak, amelyek társadalmi rendetlenségből erednek és ahonnan végül a restaurációk kelnek életre.
A forradalmak okai közt szerepel az, hogy mindenki elveszti a hitet a hajdani eszmék értéke iránt, amelyek a társadalmi életet azelőtt vezérelték. Az ebből eredő anarchia ilyenkor olyan új igazságok nyugtalan keresése, amelyek képesek legyenek a népet irányítani.
A nélkülözhetetlen szerep, amelyre a társadalomban a fegyelem és cohæsio hivatva van, a legvilágosabban akkor tünik ki, amidőn a forradalom diadala alatt a társadalmi kötelékek fölbomlottak és mindenki szabadon követi ösztöneit.
A forradalmi eseményeket megitélő történetírók gyakran olyan okoknak tudják be azokat, amelyek egészen távol esnek valódi eredetüktől. Amikor, az orosz forradalom kezdetén, a katonák odahagyták lövészárkaikat, ezt nem tették nekik fölfoghatatlan eszmék nevében, hanem egyszerűen azért, hogy kivegyék részüket a szocialistáktól beigért földosztásból.
Az orosz forradalom egyik legborzasztóbb eredménye az volt, hogy a szocialis összetartás lerombolása által azt a sokmilliós hadsereget, amely az előző este még egészen harcképes volt, átalakították egy léleknélküli csordává, amely a legkisebb támadásra is szétfutott.
A belső ellenségek a nemzetet tehetetlenné teszik a külső ellenséggel szemben.
Némely forradalom, mint az orosz, néhány hónap alatt lerontja a szerveződésnek százados erőfeszítések révén megvalósított művét.
A tisztánlátás ritka a forradalmároknál. Az oroszok például első diadalaik után három, az ország jövőjére egyaránt végzetes célt követtek: 1. a rögtöni békét, következéskép a szövetségesek elhagyását, akik a háborúba őérettük bocsátkoztak, 2. a földosztás igéretét, amely területük minden pontján állandó harcot fog fölidézni, 3. Oroszország különböző nemzetiségeinek szétválasztását, ami a roppant birodalom szétrombolását vonja majd maga után.
Miután levált Ukrajna, ez a harmincmilliós, igen termékeny és igen gazdag, nagy tartomány, levált Litvánia: Oroszország még mindig a legnagyobb birodalom marad, de egyszersmind a legszegényebb, s amelyet örökösen harcoló ellenséges tartományok fognak környezni.
Az orosz forradalom a kemény uralom helyére egyszerűen egy még keményebbet tett. Újból megmutatta, hogy a népeknek olyan a kormányuk, aminőt megérdemelnek.
Semmiféle analógiát nem lehet vonni a francia forradalom és az orosz forradalom közt. Az elsőt tanult polgárok csinálták, a másodikat tudatlan munkások és parasztok, akiknek színvonala alig volt magasabb az ősi skythákénál.
Az orosz munkások többsége számára a forradalom ezt jelenti: senkisem parancsol, mindenki azt teszi, amit akar.
Míg Németországban az eszmék ugyanazok maradnak, Európát gyakori háborúk fogják fenyegetni. A németek azonban egy szép nap maguk is rájönnek arra, mily mesterséges építmény ez a német birodalom, amely az ipari államot megfejeli egy hűbéri állammal. Ebből szükségképen az eszmék forradalma támad, amelyek mindenkori szülői a mély politikai forradalmaknak.
Ámbár a nagy forradalmakat könnyen meg szokták jósolni, aligha van példa arra, hogy legfontosabb következményeit megsejtették volna.