Múlt és jövő

1. A demokratikus haladás.

A háborúnak lesz köszönhető, hogy az egyenlőség, amely eddig csak a törvénykönyvekben létezett, kétségkívül behatol majd egy kevéssé az erkölcsökbe és szokásokba is.

A mostani háború többet tett a demokratikus eszmék megvalósításáért, mint az erőszakos forradalmak. Az egyazon veszélyeknek alávetett emberek megismerték egymást és megtanulták, hogy a különböző fajta képességek is lehetnek egyenértékűek.

A háború bizonyára határköve lesz a világdemokrácia végleges diadalának. Úgy az uralkodók, mint a diplomaták túlkevés éleslátást tanusítottak, semhogy a népek a jövőben rászánnák magukat arra, hogy sorsukat vakon az ő kezeikbe tegyék le. Lehet, hogy a háborúk nem lesznek kevésbbé gyakoriak, de legalább azok fogják megüzenni, akik a terhét viselik.

A háború az összes autokráciákat fenyegeti s mégis az volt az eredménye, hogy a harcban álló országokban autokrata kormányok jutottak hatalomra. Ezek néha hasznosak elhatározásaik gyorsasága révén, azonban mégis olyan nagy hibákat halmoztak egybe, hogy beállott annak a szüksége, hogy ügyvitelüket illetékes bizottságokkal ellenőriztessék.

Az új idők kifejlődésével nem lesz abszolut hatalom, amely arra képes lenne, hogy összeegyeztesse és egymás mellé rendelje a különböző társadalmi csoportok sokfajta és gyakran ellentmondó érdekeit, abból a célból, hogy a közérdekhez alkalmaztassa.

A világháború eredményeképpen az autokratikus formák tekintélye erősen megingott, minek következtében csak azok a monarchiák fognak fennmaradni, ahol az uralkodó nem kormányoz és merőben csak jelképe a nemzeti egységnek.

Az egyéni autokráciáról a kollektiv autokráciára való áttérés sok népnél a világháború egyenes következményének látszik.

Ha a kereslet és kínálat viszonyáról szóló régi törvény tovább is uralkodik a világon, bizonyos, hogy a háború után a munkások helyzetük roppant emelkedését fogják tapasztalni, mivelhogy a munkáskéz ritka lesz az ipar új szükségleteihez viszonyítva.

Egy kis rend és a korcsmák bezárása révén a munkásosztály hamarosan új burzsoáziát fog képezni. Ellenben a régi burzsoázia középső rétege: tisztviselők, hivatalnokok, tanárok és tanítók stb. abban a veszélyben forognak, hogy bizony nemsokára a proletáriátus egyik kategóriája belőlük kerül ki, amely talán kitölti a szocialista hadsereg az által támadt hézagait, hogy a kielégített és sorsukkal megelégedett munkások elhagyták ezt a hadsereget.

Nagy haladás valósul meg, ha a demokratikus országok választói képviselőikül ügyvédek vagy könyvmolyemberek helyett az élet realitásával ismerős iparosokat, gazdákat, kereskedőket választanak.

Az igazi demokratikus haladás nem az, hogy az élitet a tömeg szintjére sülyesszük, hanem az, hogy a tömegeket az elitehez fölemeljük.

2. A német étatizmus és a francia étatizmus.

Az étatizmus (állami beavatkozás) és végső alakja, a kollektivizmus a háború előtt azt az irányzatot követték, hogy a latinfajú népek nemzeti vallásává váljanak. Mint az isten kegyelméből való királyi hatalom örököse, az Állam szemökben valamely misztikus lényeg volt, amelyet a polgárok folyton kritizáltak, de amelyhez viszont szüntelenül fohászkodtak s elsősorban tőle kívánták személyes igényeik kielégítését.

A minden véleményre tekintettel lévő liberalizmus és a maga véleményén kívül mást el nem ismerő étatizmus egyre kevésbbé látszik összeegyeztethetőnek. Az étatizmus továbbfejlése eltüntetné a szabadságnak még a nyomát is az írások, cselekedetek és gondolatok fölött gyakorolt állandó cenzura berendezésével.

Franciaország politikai története harminc év óta az államszocializmus hódításainak története. A számbeli túlsúly híjján megvolt a merészsége, már pedig a szám mindig hátrál a merészséggel szemben. Demagógikus túllicitálásai és fenyegetőzései az országot a mélység szélére vitték, s az a háború nélkül, bizonyosan bele is zuhant volna a mélységbe.

Az étatizmusnak különböző eredményei Franciaországban és Németországban nemcsak azt mutatják, hogy az intézmények hatásai az őket elsajátító népek lelki világától függenek, hanem azt is, hogy ugyanazok a kifejezések egyik országban mást jelenthetnek, mint a másikban.

A német étatizmus elsősorban katonai jellegű. Csak kevéssé lép ki köréből s az iparosoknak meghagyja cselekvési szabadságukat. Ellenben a latin étatizmus azzal az igénnyel lép föl, hogy mindent ő intéz és irányít. Ha nem is nyeli el teljesen az ipari vállalatokat, ellenségekként bánik velük s túlhalmozza őket vexatórius rendszabályokkal, amelyek lenyügözik lendületüket.

A német étatizmus az ország roppant gazdasági haladásának egyik tényezője, míg a latin étatizmus egyik legbizonyosabb oka volt ipari hanyatlásunknak.

Ha valamely állam mindent maga akar irányítani és mindent el akar nyelni, csakhamar ki nem egyeztethető kollektiv érdekekkel találja magát szemben, amelyek működésének határt szabnak. Tehetetlensége ilyenkor anarchiába fúl.

Az országokban, ahol a latin étatizmus uralkodik, az ügyek felsőfokú intézése csak látszólag van a miniszterek kezében. Tényleg pedig egész légiója a felelőtlen hivatalnokoknak tartja azt hatalmában. A miniszterek, akikre rátermettségük hiánya, ügyködésük rövid tartama és az általános fegyelmezetlenség miatt alig hallgatnak, csak illuzórius tekintélyt gyakorolnak.

Minden, olyan közdologban munkálkodó egyén, aki annak sikerében nincs érdekelve, csak gyenge szolgáltatást teljesít. E lélektani alapelvből – amelyet a szocialisták annyira nem ismernek – következik, hogy az állam által kezelt közüzemek sokba kerülnek és keveset hoznak.

Az amerikai ipar egyik ereje, hogy távol tudja magától tartani az állami beavatkozást. A mi iparunk gyengesége viszont az állami béklyók következménye. Ha az eddigi fölfogás nem változik meg, iparunk össze fog roskadni a törvények és szabályzatok súlya alatt.

Ha a polgárok nem tudnak megegyezni ügyeik elintézésében, akkor természetes, hogy az állam nehézkes és költséges gépezete kell, hogy közbelépjen.

Az állam és a magánipar igazgatása közt az az alapvető különbség, hogy az előbbi többet foglalkozik a formával, mint a lényeggel, míg a második megveti a formát s csak a hasznos realitásokhoz ragaszkodik.

A gazdaság törvényeinek megvetése, a háborús árszabások és rekviziciók rendszertelensége, minden kezdeményezésnek megbénítása a zsarnoki és szakavatatlan hivatalok által: mindezek ízelítőjéül szolgálhatnak annak, mily anarchiába sülyedne egy ország, amelyet végkép leigázna az államszocializmus uralma.

A háborús árszabások következményeképp föllépő drágulás csak régi tapasztalatokat erősít meg. Már a Convent kénytelen volt belátni, hogy semmisem tudja helyettesíteni a magánkezdeményezést, a munka szabadságát és a csereforgalom kölcsönös játékát.

Az, hogy visszariasztották a földmívest a gabonatermeléstől olyan adókkal, amelyek termésének az önköltségi árnál is olcsóbban való eladására kényszerítették, úgy hogy abban is hagyta ezt a mívelést, – azután meg az, hogy megpróbálták újra felélénkíteni a közigazgatási önkényre bízott szubvenciókkal: két emlékezetes példája az állami beavatkozás kárhozatos befolyásának.

Ha a háború után az ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi kezdeményezéseket megbénítják majd az állami beavatkozásból folyó vexatórius szabályzatok: az ennek az uralomnak alávetett népek dekadenciája bizonyossá válik. Nincs haladás egyéni kezdeményezések nélkül; e kezdeményezések viszont lehetetlenek, mihelyt az állam azzal az igénnyel lép föl, hogy az ipar és kereskedelem bonyolult szervezetét irányítsa.

A pacifista szocializmus, amely tanaival azt okozta, hogy a háború elején nem voltunk eléggé harckészek s ezzel oly sokban hozzájárult első vereségeinkhez, elvesztett befolyását újra visszanyerte két okból: 1. azért, mert a háborús szükségletek következtében egyetemesen kifejlődött egy állami autokrácia, amely igen közel volt a szocialisták által álmodott igához, 2. azért, mert azt erősítgette – s ez a népképzeletet nagyon befolyásolta – hogy el lehet érni a békét egy nemzetközi szocialista-kongresszus révén.

A latin étatizmus a kormányzat alacsonyabbrendű formája, amelynek – mint egykor a hűbéruralomnak – a maga idején megvolt a maga haszna, amelynek azonban manapság már nincs meg ez a haszna. Ha tartóssá válnék, végeredményében a szolgaságban való egyenlőségre, s azután a dekadenciára vezetne.

A német állam-elmélet az abszolut szuverénitásról, amely csak a maga akaratát ismeri el törvénynek, szükségképpen magában foglalja az erőnek a jog fölött való túlsúlyát. S éppen az a cél, hogy ezt a túlsúlyt igazolják, vezette a német bölcselőket arra, hogy istenítvén az államot, azonosítsák az erőt és a jogot, s hogy az enyheséget és az emberiességet a tehetetlenség jelének tekintsék.

A német állameszme, amely szerint az államot nem kötheti semmiféle szerződés, sokkal ázsiaibb, mint római, sokkal ókoribb, mint jelenkori. Igazi visszaesést jelent, amely ellen az egész világ síkraszállott.

Amikor Hegel és követői az államot szuverén istenséggé tették, csak filozófiiai formulát adtak minden porosz király katonai eszményének.

Az étatizmus és a szocializmus Németországban annyira szomszédosak, hogy ott a szocialisták többsége kormánypártot alkot.

Elvitázhatatlan tény, hogy Németországnak néhány év alatt sikerült az ipar élére állania. De nagyon csalódnék, aki ezt a sikert az állami beavatkozás hatásainak tudná be. Huszonöt év alatt megvalósított haladásának ugyanis ezek voltak az okai: felsőbbrendű technikai oktatás, szigorú fegyelem, a különböző iparágak szolidaritása, nagyképességű egyének a nagy vállalatok élén, s különösen: gazdag szénbányák birtoka.

A németországi étatizmus szervezete, amily becses szolgálatot tesz a közepes szellemek erőfeszítésének egymásmellé rendezésében, nem tudná kedvezésben részesíteni a fontos kutatásokat, amelyek az elite-emberek kizárólagos művei. Németország, elveszítvén egyéniségét, elvesztette nagy tudósait, nagy íróit, nagy gondolkozóit.

Az állami beavatkozás pillanatnyilag ugyan lehet oka a leggyöngébb népek haladásának, de kikerülhetetlenül maga után vonja a dekadenciát. Ha csak az állam az, amely gondolkozik és cselekszik a polgárok helyett, ezek képtelenekké válnak a gondolkozásra és cselekvésre. A felsőbbrendű egyének belemerülnek az általános középszerűségbe s eltünnek.

Az étatizmus kiirthatatlan párthívei a háború után fölötte veszélyesekké fognak válni. Miután azt látták, hogy a háború alatt állami mindenhatóság nehezedett minden népre, ebből azt következtetik, hogy az étatizmus a békében is üdvös lesz. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy annak az uralomnak, amelyet rendkívüli helyzethez szabtak, csak erre a helyzetre nézve van értéke.

Ha a háborúban megteremtett katonai étatizmus a békében is folytatódnék, azt kérdhetné az ember, mily határok közt tűrik meg majd a gondolatszabadságot és az egyéni függetlenséget. A civilizáció jövője fordul meg ennek a kérdésnek megoldásán.

A modern individualizmus ellen két félelmetes ellenség ütötte föl a fejét: a szocializmus és a germánság. Ha az emberiség végeredményében inkább választja a kollektiv szolgaságot, mint a szabadságot, a végleges visszafejlődés korába esik vissza.

Megszabni az individualizmus és az étatizmus kölcsönös határait: ez lesz a jövendő egyik legbajosabb föladata.

3. A szocialista hitvallás.

A hitek szerepe nem kevésbbé fontos manapság, mint volt a multban. Sok ember azt hiszi magáról, hogy levetett minden vallást, holott mindenkor uralja a misztikus szellemet. A szocialista hit is egyik nyilvánulása ennek a szellemnek, ugyanúgy, amint az a buddhizmus és az izlám.

A különböző politikai felekezetek, mint nihilisták, szabadkőművesek, szocialisták stb. vallásos lények, akik elvesztették régi hitüket, de mégsem tudnak meglenni valamelyes hit nélkül, amely gondolataiknak irányt szabjon.

Amidőn az egyetemes testvériséget és az ember gyámoltalanságát tanította, a kereszténység a rómaiaknál lerontotta a haza fogalmát és megsemmisítette az antik művelődést. A szocialista eszmény diadala ugyancsak szétbontaná a haza kultuszát s az osztályharc által polgárháborúkat idézne föl, amely minden hazát önmaga lerombolására hajtana.

A vallásos formájú hitek, mint a szocializmus, megingathatlanok, mert az érvek hatástalanoknak bizonyulnak a misztikus meggyőződéssel szemben. A hivő hisz és nem okoskodik.

Minden dogma, s különösen minden politikai dogma, rendesen az általa fölkeltett reményekkel igázza le az embereket, nem pedig okoskodásaival.

Egyedül az észtől vezéreltetve, a pacifisták alapos okok alapján nyilvánították a háborút lehetetlennek. Csupán azt az egyet felejtették el, hogy a népeket olyan erők irányítják, amelyekre az értelemnek nincs befolyása.

A történetírók csodálkozva fogják megállapítani, hogy a német szocialista káté csak azután kezdte el pusztításait a francia munkások közt, miután azt a kátét Németországban a gyakorlatban már rég elhagyták.

Bármennyire eltérnek is az alapelvekben, a kollektivista szocializmus és a militarizmus pontosan ugyanarra az eredményre vezetnek: a szolgaságra.

Sok gondolkozó vitatja, hogy a szocializmus diadala a barbárságba való teljes visszatérésre vezethet. Oroszország példája legalább azt mutatja, hogy a szocialista hit igájában lévő nép hamarosan az anarchia állapotába esik, amelyben áldozatává válik olyan szomszédjainak, akik bizony édes-keveset törődnek az ilyen következményeket szülő hittel.

Csak képzelt rokonság fűzi össze a latin szocializmust az amerikaival és a némettel. Ez utóbbiak ugyanis főképpen a vagyonosság termelésével foglalkoznak s ezt a termelést mozdítják elő, jól tudván, hogy ezzel egyszersmind a munkás is jól jár. Ellenben a francia szocialisták egyedül a vagyon elosztásával foglalkoznak előszeretettel s ezért ők és törvényhozóik szüntelenül üldözték a tőkét, ezzel eltérítették a nemzeti vállalatoktól s kényszerítették, hogy külföldi piacokra vándoroljon ki. Ilyképpen siettették gazdasági hanyatlásunkat.

Az osztályharc – amelyet a francia szocialisták fölkaptak, miután német elvtársaik már elhagyták – még sokkal gyilkosabb és sokkal költségesebb lenne, mint a népek háborúja. Ez utóbbiak ugyanis csak átmeneti pusztulást okoznak, az előbbi azonban végleges romlást idézne elő.

Az ember csak akkor adja le teljes munkaképességét, ha közvetlenül érdekelve van a vállalt munka jó eredményében. Ebből a lélektani alapelvből folyik, hogy a munkás, aki nem kapja meg a fáradozásával arányos munkabért és a megszabott fizetésű állami alkalmazott mindenkor csak közepes munkát fognak teljesíteni.

Ha a szocializmus csak abban állana, hogy javítani akarja a tömegek sorsát, az egész világ szocialista volna, de az elméletnek két alapvető pontja: az osztályharc és a tőke elnyomása, maguk után vonnák a társadalmak szétbomlását és romlását.

A tőke fontos szerepe még sohasem bontakozott ki olyan élesen, mint a világháborúban. Gazdagságából nemcsak az ország hatalmas gazdasági terjeszkedése következik, hanem különösen védekező ereje s ennek nyomában: függetlensége. Nagy tehát annak a jelentősége, hogy ne gátolják fejlődését, amint ezt a szocialista befolyások uralma alatt álló törvényhozók minduntalan megteszik.

Az államok, ahol a szocialisták megszerzik a hatalmat, a tőkének – nem lerombolására, mert ez lehetetlen, – de kivándoroltatására, rohamos hanyatlásra vannak itélve.

Ha a tőke már a jelenlegi háborúban is elsőrangú szerepet játszott, még döntőbbet fog játszani a jövendő háborúkban. A 75-ös ágyú gránátlövése 60 frankba, a 305-ösé 2500 frankba kerül. Egy 4 kilométerre lévő ellenséges ágyú szétrombolására több mint 1000 lövedéket kell felhasználni a 155-ös tipussal. Egy 10,000 frankot érő ellenséges ágyú szétrombolása több mint 300,000 frankba kerül a 155-össel, és még sokkal, de sokkal többe magasabb kaliberű ágyúkkal. A szakemberek, akik ezeket a számításokat végezték, 25 milliárdra teszik a háború kezdete óta2) csak a tüzérségre költött kiadásokat.

A tőkenélküli ország védelemnélküli ország.

A szocialista illuziók csodálatos makacssága élesen kibontakozik egy tudós író következő soraiból:

«A kemény próba, amelytől három év óta az egész világ szenved, semmi tanulságul nem szolgált a szocialistáknak. Makacsul ugyanazon formulák körül forgolódnak, amelyekkel egykor a legveszedelmesebb illuziókat megteremtették. Az egész háborúban csak azt látják, hogy érvül hozhatják föl a társadalmi osztályharc érdekében, amely tanításuk alaptétele.»

A szocialistáknak, akik a gazdasági törvényektől független, elvont elméletek világában élnek, könnyű megigérniök a tömegeknek a mohón szomjúhozott paradicsomot, míg a szocializmus ellenesei, akik hajthatatlan gazdasági szükségszerűségek határai közé vannak szorítva, nem tehetik ugyanezeket az igéreteket és így nem is lehet ugyanaz a tekintélyük és hatásuk.

A szocialista tévedések közt a legveszélyesebb annak meg nem értése, hogy az osztályharc árt a termelésnek, amelyből a munkás is mindig hasznot húz. A német szocialisták, akik ezt a harcot tovább tanítják könyveikben, gyakorlatilag már régen lemondtak róla.

Az ész, a tőke és a munka: ez a háromság teszi ki a jelenkori ipari fejlődés lényeges tényezőit. Míg olyan országokban, ahol a szocialista illuziók uralkodnak, ezek a tényezők még harcban állanak, addig más népeknél a három elem társulássá alakult ki, amely haladásuk főkútforrása lett.

Lehetetlen megmondani, vajjon a tőke eltünik-e majd a jövőben? Manapság nem lehet tagadni, hogy miután nem egészen egy évszázad alatt átalakította a világot, elengedhetetlen tényezője marad az új haladásnak.

Hogy bizonyos szocialista ábrándok szívósságát megértsük, emlékezzünk arra, hogy egy dogma abszurditása sohasem árt a terjedésének.

Fölfoghatjuk a szocialista hitvallás hatalmát, ha megállapítjuk, hogy a helyrehozhatatlan balszerencse ellenére is, amelyet okoznia kellett, hívei mitsem vesztettek hitükből s még ma is azzal az igénnyel lépnek föl, hogy a társadalmon délibábjaikkal uralkodjanak.

A szocialista hitvallás sok lélekben olyan hódítást tett, hogy egyéni szabadságról, kezdeményezésről, az állam jogai korlátozásáról beszélni előtte annyi, mint valamely letünt kor nyelvén beszélni.

A szocialista tanok szemszögéből a világháború két, látszólag ellentmondó jelenséget mutat. Egyrészt szétrombolta a nemzetköziségi elméleteket, bebizonyítván, hogy a faj teremtette kötelékek sokkal erősebbek, mint a foglalkozás érdekei. Másrészt a szolgaságig menő állami beavatkozás kifejlődése pillanatnyilag megvalósította a legkápráztatóbb szocialista álmot.

A szocialista hitvallás terjedése igazolja a történelemnek azt a törvényét, hogy ha a népek néha meg is változtatják isteneik neveit, nem tudnak szabadulni a nagy fantómoktól, amelyek hivatva vannak életüket irányítani.

4. A kormányok szükséges lelki tulajdonságai.

Az államfő manapság akaratok összetétele, amely az akaratokat irányozhatja, de ha nem tudja irányozni, azok uralkodnak őrajta.

Valamint a természet erőit ismerő orvos ura a jelenségeknek, úgy az államférfiú, aki tudná kezelni a lelki erőket, kénye-kedve szerint irányozhatná az emberek érzelmeit és akaratát.

Az ügyes államférfi fel tudja használni az ábrándokat, amelyektől sok lélek nem tud szabadulni. Ellenben a tapasztalatlan államférfiú üldözi azokat és mégis ő az áldozatuk.

A népek lélektanának nemismerése mindenkor végzetes politikai hibák kútforrása volt.

Kizárólag a könyvek közt élni, ez meggátolja azt, hogy valaki megértse a realitásokat. Ezért oly veszedelmes az országokra az elméleti emberektől gyakorolt kormányzás.

Mentől bajosabb egy politikai probléma, annál több ember találkozik, aki azt hiszi magáról, hogy meg tudja oldani.

A tisztánlátás hiánya és a határozatlanság a politikusok réndes hibái. Minthogy irányítani nem tudják az eseményeket, engedik, hogy azok uralkodjanak őrajtuk s alávetik magukat minden vakesetnek.

A politikusok közt, akik a népek sorsának gyeplőit tartják, nagyon sok szimplista szellem találkozik, aki megvan arról győződve, hogy a természet törvényeit is megmásíthatják az ő rendeleteik. Ellenben ritka a megfigyelő szellem, akinek megvan az érzéke a lehetőségek iránt s aki arra szorítkozik, hogy igazodjék a dolgok folyásához, s nem lép föl azzal az igénnyel, hogy más mederbe terelje azt.

A tömegek hajlandók azt képzelni, hogy kormányzóik valami magasabbrendű, csalhatatlan lények. Ezért olyan nagy a dühök, ha a balsiker leleplezi az embert a bálvány mögött.

A miniszter értéke nagyban függ a környezetétől. Ámde az embereket kiválasztani még sokkal nehezebb művészet, mint a kormányzás.

Ennek az embernek, akiből miniszter lett, jobb lett volna kocsisnak lennie, ez meg, aki kocsis maradt, megérdemelte volna, hogy miniszterré legyen – mondá Napoleon. Ez szent igaz, de hogyan kell megtenni a különbséget és fölfedezni az igazi tehetségeket?

A legrosszabb zsarnokok nem olyan veszedelmesek, mint a határozatlan kormányzók. A határozatlanság mindig katasztrófákat szült.

Ha annyi államférfiú árul el határozatlanságot a cselekedeteiben, ez azért van, mert nincsenek tisztában azzal, mit akarnak és mit bírnak.

Az az ember, aki nem bír uralkodni idegein, méltatlan arra, hogy a politikai hatalomnak akárcsak legalsó fokát is elfoglalja. Az 1870-iki háború azért vált kikerülhetetlenné, mert olyan miniszter vezette az ügyeket, akinek nem volt elég nyugalma ahhoz, hogy cselekvés előtt megállapítsa, vajjon igazak és szabatosak-e azok az adatok, amiket a viszály kitörését okozó hamisított távirat tartalmazott. Egy ellenséges diplomata finom psychologiájának sikerült faji ingerlékenységünket kihasználnia s bennünket a katasztrófák egész sorába dönteni.

Az állam vezetőinek tudniok kell ahhoz, mint válasszák meg az indító okokat, amelyek a különböző lelkivilágú emberekre hathatnak. A német diplomaták például képtelenek voltak erre a megkülönböztetésre s nem fogták föl, hogy a terror, amely olyan hatást gyakorolt a balkáni népekre, semmi hatással nincs más fajokra.

Az átlagpolitikusok egyik legveszélyesebb szokása, hogy megigérik azt, amiről biztosan tudják, hogy nem bírják megtartani.

A politikában az intézmények nem olyan fontosak, mint az erkölcsök.

A parlamenti gyülekezetek eléggé megfelelő politikai uralmat képviselnének, ha távol lehetne őket tartani a félelem, féltékenység, a gyűlölködés nagy fantómjainak lidércnyomásától. De ezek voltak huszonöt év óta az ipart, a pénzügyeket, a hadsereget szétbontó törvényeknek s a politikai üldözéseknek sugalmazói.

A pártszellem és a választóktól való félelem a törvényhozóknak vajmi kevés szabadságot adnak a helyes itéletre.

Az Egyesült Államokban, ahol az állam jogai nem számosak, a politikai befolyások is hatástalanok maradnak. A politikus szerepe csak olyan országokban válik végzetessé, ahol az állam a tevékenység egész körét magának foglalja le.

A népekre mindig veszélyes, ha olyan férfiak vezetik, akik inkább nézik azt, hogy intézkedéseik milyen hatást gyakorolnak valamely pártra, mint azt, hogy mit érnek azok általában s a közérdekre való tekintettel.

A politikai tapasztalatlanság rendesen abban nyilvánul, hogy egyre-másra halmozzák a megszorító rendszabályokat. Minthogy jobbadán vaktára kapkodják elő, rendesen ellentétbe kerülnek a gazdaság minden törvényével és csakhamar vissza kell vonni azokat.

A kormányok, amelyek nem tudták megteremteni a közvéleményt, sokszor csak akkor ismerik meg azt, amikor már az fölborítja őket.

A jellemnélküli államférfiak hiába próbálják egyéni gyöngeségüket a kollektiv gyöngeséggel alátámasztani.

Semmit sem lehet várni a politikusoktól, akiknek a világ csak olyan tükör, amely csupán vágyaikat, ábrándjaikat és rémeiket vetíti vissza.

Míg a tudós kutatja az igazságot, anélkül, hogy félne a következményeitől, a középszerű politikus nagyon bizalmatlan iránta és ellenségének tekinti. Cenzurázza a kifejezését, abban a kába reményben, hogy ezzel megsemmisítheti magát az igazságot.

A legveszedelmesebb politikai hibák közé tartozik az, ha ragyogó szónokokra bízzák a közügyek intézését. Már Napoleon megjegyezte, hogy a nagy szónokok, akik alkalmasak gyülekezetek hangulatának kormányzására, alkalmatlanoknak bizonyulnának a legszerényebb ügy intézésére is.

A nagy szónokok ritkán nagy gondolkozók. A szónok művészete elsősorban abban áll, hogy ügyesen kezeli a csalóka formulákat, amelyek hatást tudnak gyakorolni a tömegekre.

A politikus, aki tevékenységét beszédbe fekteti, ritkán fekteti azt cselekedetekbe.

A diplomaták csak úgy, mint a nők, a legtöbbször hallgatással adják meg a legvilágosabb nyilatkozatot.

Az igazi államférfiú néha hajthatatlannak mutatkozik szavaiban, de sohasem tetteiben. A modern népek életén uralkodó szükségszerűségeket nem lehet összeegyeztetni a hajthatatlansággal.

Kormányozni annyi, mint paktálni, paktálni nem annyi, mint engedni.

A bölcs kormányzónak nem szabad elfelejtenie, hogy a multak befolyása szab határt az ember jelenben lehetséges cselekvésének. Az élők tömegét mindig a holtak kerete fogja körül.

A kormányzók számára hasznosabb ismerni, milyen a felfogásuk az embereknek bizonyos dolgokról, mint ismerni a dolgok való értékét.

Életre ébreszteni, növelni vagy eltüntetni az érzelmeket és hiteket a népek lelkében: ez a kormányzás művészetének egyik lényeges eleme.

Aki a nép érzelmeit kezelni tudja, az akaratát is tudja irányítani. Aki pedig tudja ezeket az érzelmeket állandókká tenni, az újjá is tudja teremteni a nép lelkét.

5. A kormányoknak a háborúban leleplezett tökéletlenségei.

Az éleslátás hiánya volt az államférfiak általános jellemvonása a háború előtt és alatt. Olyan kormányférfiak, akik az eseményeket csak néhány hóval megelőzőleg is előrelátnák, már csak kivételesen akadnak.

Az előrelátásra való képtelenség és a határozatlanság mindig megboszulják magukat. A németek borzalommal gondolnak arra, mily romlás fenyegette volna hajórajukat, ha annak idején egy angol miniszter rövidlátása át nem engedte volna nekik Helgoland szigetét. A szövetségesek csak keserűséggel tudnak visszaemlékezni, milyen más lett volna a háború lefolyása, ha, a hadjárat elején, az egyik miniszter kellő határozottsággal s előrelátással elrendelte volna, hogy néhány páncélos kövesse nyomon a német hajókat Konstantinápoly felé irányult útjokban.

Egy világosan látó császár megértette volna, hogy Németországnak minden más birodalomnál jobban érdekében állott a béke fenntartása. Fölfogta volna Bismarck mélyértelmű tanácsát, hogy sohase vesszenek össze Oroszországgal.

Az előre nem látás következményei alig hozhatók helyre. A szövetségesek százezernél több embert vesztettek el haszontalanul abban a hiú igyekezetben, hogy előzőleg elkövetett vigyázatlanságuk és habozásuk csorbáit kiküszöböljék.

A népek urai folyton csak értéküket vesztett eszmékből élnek most is. A tények által legjobban bebizonyított igazságok egyike, hogy egy ország sem nyer azzal, hogyha idegen népeket akaratuk ellenére szándékozik magához csatolni. Ezt tapasztalta Ausztria egykoron Velenczével, Németország Elzászszal, amely ötven év óta a zavarok és nagy költségek kútforrása számára.

Ez a szó, hogy «túlkéső» mondá egy angol miniszter, sok balszerencse magyarázata.

Míg egykoron semmiféle befolyással nem volt a történelem folyására, a népek akarata egyik döntő tényezője lett a modern politikának.

Ha a nagyhatalmakat olyan rosszul értesítik külföldi ügyvivőik, ez azért van, mert ezek – csak hogy főnökeik megbecsüljék őket – egyebet sem tesznek, minthogy visszhangozzák az ő nézeteiket.

Illuzióink a bulgárokra és görögökre vonatkozólag, a háború kezdetén, aligha fakadtak más forrásból.

A lélektani erők kezelésében elkövetett hibák könnyen megsemmisíthetik a fegyverzet fölényét. Németország is tapasztalta ezt: diplomatáinak pszihologiai vaksága újabb és újabb ellenséget szólított ellene sorompóba.

A gyönge kormányok, épúgy, mint a jellemtelen egyének, kevéssé félelmetesek az ellenségeik, ellenben veszélyesek barátaik számára. Oroszország ennek a példának az illusztrációja a háború alatt.

A «diktátor» csak fikció. Az ő hatalma a valóságban szétoszlik számos névtelen és felelőtlen aldiktátorra, akiknek zsarnoksága és korrupciója csakhamar elviselhetetlenné válik.

Minden felelősségnélküli hatalom gyorsan. zsarnoksággá változik.

Fogalmat alkothatunk borkereskedőink roppant hatalmáról s arról a félelemről, melyek törvényhozóinkat eltöltik, ha megállapítjuk, hogy legkiválóbb hadügyminiszterünk megbukott, mert a katona egészségének védelmére hivatkozva, megpróbálta megakadályozni az ő üzletüket.

Sok szempontból lehet a mi parlamentünk értékét vitássá tenni, de el kell ismerni, hogy a kebeléből kiküldött nagybizottságok nélkül nem lett volna sem municiónk, sem elég ágyúnk a védelemre. Nem tudta volna ezt megszerezni egy kormány sem, még ha abszolut hatalommal rendelkezett is, de bürokrata illuziók rabja volt volna.

A politikában olyan általános túllicitálás mindig veszedelmes módszer volt. Lehet, hogy pillanatnyilag hasznos a pártnak, de sohasem az a kormányzottaknak.

Ha a napi hasznosságokat előnyben részesítjük a tartós igazságokkal szemben s ha a pillanatnyi vélemények szerint kormányoznak, ezzel gyógyíthatatlan helyzeteket teremtünk a jövendő számára.

6. A háború politikai tanulságai.

Sohasem volt a kormányzás bajosabb mesterség, mint aminő lesz a háború után. Egyik legnagyobb nehézség lesz talán az, miképen szakítsanak az egyetemes beavatkozás szokásával, amelyet a háború tett szükségessé.

Biztos kézzel játszani az embereket mozgató érzelmek hanglétráján: ezt a művészetet nem lehet sem könyvből, sem iskolában megtanulni. Tapasztalati ismeret maradt az, amelyet csak a gyakorlatból lehet elsajátítani. Persze, ez az elsajátítás nem könnyű: erről tanuskodik a sok-sok lélektani hiba, amiket a háború alatt elkövettek.

A népek viselkedésének nagy motorai: a hitek és az érdekek. Minthogy a hiteket nem lehet eloszlatni sem észokokkal, sem erőszakkal: a kormányzóknak csak arra kellene szorítkozniok, hogy az érdekeket kiegyenlítsék. Az üldözés és a véres háborúk sok évszázadának kellett lefolynia, hogy ennek a lélektani alapelvnek igazsága bebizonyosodjék.

Az események irányítására legalkalmasabb férfiak is csak bizonyos határig, amelyet nem tudnak előrelátni, bírják irányítani azokat, azontúl ellenben már az események ragadják magukkal őket.

A politika eredményei nem egyszer nagyon különböznek kitüzött céljaitól. Németország bizonyosan nem is sejtette, mily szolgálatot tesz Angliának azzal, hogy belekényszerítette a háborúba. A jelen szempontjából: kikerültette vele az irlandi polgárháborút s roppant birodalma laza elemeit egy homogén tömeggé tömörítette. A jövő szempontjából: jelentékeny módon nőtteti gazdasági és ipari hatalmát, miután megérttette vele a germán beszivárgás veszélyeit.

Ipara haladása révén Németország béke esetén mihamar elérte volna hegemónia-álma megvalósulását. Így pedig fölforgatta a világegyetemet olyan eredményért, amely szöges ellentétben áll azzal, amit elérni törekedett.

Laplace a valószínűségekről írt könyvében bizonyítgatja, hogy a «jóhiszeműség mily előnyökkel jár a kormányok számára, amelyek azt eljárásaik alapjává tették. Ellenben nézzétek – teszi hozzá – a balsors mily mélységeibe taszítja gyakran a népeket vezetőik nagyravágyása és hitszegése. Valahányszor egy hódításvágytól ittas nagyhatalom egyetemes uralomra tör, a függetlenség érzelme a fenyegetett nemzetek közt szövetséget hoz létre, amelynek az az ország csaknem minden esetben áldozatul esik.» Több, mint száz év előtt iratott ez a lap; a benne foglalt igazságok örökéletűek lesznek, ámbár nincs sok kilátásuk arra, hogy a gyakorlati életbe is átmenjenek.

Az alapelvekért vívott háborúk mindig igen sokáig húzódnak. Ilyenek voltak az ó-korban a perzsa háborúk, az új-korban a vallásháborúk, a harmincéves háború, a nagy francia forradalom háborúi. Ha az Egyesült-Államok függetlenségi harca csak öt évig tartott, ez azért volt így, mert a hadviselő felek egyikének pénzügyi összeroppanása lehetetlenné tette a háború folytatását.

A nemzetek számára mindig veszélyes, ha túlsok viszálykodással terhelt multjok van.

Bármily hatalomra tesz is szert valamely nemzet, bármily nagyok is hódításai, bármily fölényes is a hadi fölszerelése: hatalma nem tarthat tovább, ha egyszer már állandó veszedelmévé vált a többi népnek. A multban már nem egy hódítónak kellett ezt tapasztalnia; s manapság a németek ismétlik meg ezt a saját rovásukra.

Már II. Frigyes állitotta föl a tételt, – később utódai gyakorlatilag alkalmazták – hogy a háború olyan ügy, amelyben a legkisebb aggályoskodás mindent tönkretehet. Szerinte nem lehetne háborút viselni, ha nem volna meg a zsákmányolás, gyujtogatás és öldöklés joga.

A közvéleménnyel szemben nem lehet kormányozni, de a közvéleményt viszont meg lehet teremteni. A német kormány egyik erőssége az volt, hogy népének közvéleményét már régtől fogva abba az irányba terelte, hogy a hódító háború szükséges. Ezt egyetemei, ujságai és számos egyesülete útján érte el.

A politikai, vallásos vagy faji csoportok ellen alkalmazott kivételes intézkedések ezt a csoportot csak erősítik. Ha üldözik, ez csak növeli cohæsioját, amely meglazul, mihelyt a bánásmód egyenlőtlenségei megszűnnek. Ez a lélektani törvény tarttatta meg a zsidókkal egyéniségüket évszázadokon át. S hogy félreismerte ezt a törvényt, Ausztriának szükségképen látnia kell országai szétbomlását.

Valamely nép meghódítása lehet egy nap műve. De beolvasztása sokszor századokat követel. Sőt gyakran maga az idő – bármily hosszú az – nem is elégséges. Anglia sohasem tudta egészen magához csatolni Irországot; Ausztriának mindig ellenségei maradnak az uralma alá hajtott népek.

Az erőszak nem elég erős ahhoz, hogy a fajok lelkét összeolvassza. Ámbár ezt a lélektani törvényt a történelem szilárd igazsággá avatta, a népek urai még most sem fogták föl.

A magasabbrendű szellemek hasznát a népek kormányzására nézve nagyon nyilvánvalóvá tette az 1870-iki háborút követő húsz év története. Németország akkori kancellárja el tudta szigetelni Franciaországot, amidőn Olaszországgal, Romániával és Ausztria-Magyarországgal szövetkezett, s utóbb megszerezte Oroszország és Anglia jóakaratú semlegességét. De ez a helyzet fokról-fokra tünedezett, amióta Németországot kihívó vezetők kormányozták, akik folyton készek voltak Európát a német erővel fenyegetni.

A népek számára, amelyek fajban, nyelvben, vallásban, érdekekben különböznek egymástól, csak két kormányforma lehetséges: a tiszta autokrácia és az autonóm tartományok szövetsége. Az utóbbi kormányforma válik manapság országszerte uralkodóvá. Anglia ezt kisérelte meg Transvaal-lal és Irországgal, Ausztria Magyarországgal, s nemsokára bizonyosan többi országaival és tartományaival is. Valószínű, hogy Oroszország, amely annyi különböző népből tevődött össze, a felforgatások egész sorozata után ugyanilyen elkülönülésekre fog kilyukadni.

Egy nép sem remélhet jobb kormányt, mint aminő ő maga. Határozatlan lelkeknek határozatlan kormányok felelnek meg.

Ha a demokratikus kormányok eleddig mindenkor ügyvédek kormányai voltak, ez azért van, mert a parlamenti harcok uralkodó szerepet engednek a beszédnek. Ellenben az ipari civilizációkban a technikai rátermettség sokkal szükségesebbé vált, mint a szónoki képesség, minélfogva – úgy látszik – a technikus van hivatva arra, hogy az ügyvéd helyét elfoglalja. Ez egyike a reformoknak, amelyre leginkább gondol Anglia. A szónok-politikus átlagos tipusa eltünőben van.

Nagy viszontagságok idején a nép ereje adja meg a kormányzók erejét.