Múlt és jövő

1. A háború néhány következménye.

Az európai háború egyikét nyitja meg a történelem ama nagy korszakainak, amikor – mint a reformáció és a francia forradalom idején – a népek egész életfelfogásukat, eszményüket és ezzel élite-jüket is megváltoztatják.

A béke másnapjára fognak a háború legnevezetesebb visszahatásai megnyilvánulni. A küzdelem tovább fog húzódni a gazdasági, ipari s társadalmi harcokban, amelyek azután átalakítják a népek jövőjét.

A világháború anyagi következményei talán nem is lesznek annyira fontosak, mint a nyomában járó szellemi átalakulások. A külső, anyagi világ megváltozása rohamosan új belső világot alakít ki.

Kétségtelen, hogy Európa földrajzi határait nem fogja túlságosan módosítani a háború, de meg fognak változni a lelki határok.

A háborúk az erkölcsi értékek egész ranglétráját fölforgatják. A cselekedet, amelyet rendes időkben mint bűntettet szigorúan megtorolnak, a csatában dicsőséges erénnyé válik. Az egyéni érdek eltünik. Az emberi életnek immár csak kollektiv fontossága van.

Annak a gyakorlati bebizonyítása, hogy idegen népeknek katonai leigázása költséges, meddő és ennélfogva haszontalan művelet, talán meg fogja kimélni a világot újabb öldöklésektől.

Helyesen jegyezték meg, hogy sok nagy lángész gyakran a háborús korszakban bukkant föl. Az a század, amelyben Raphael, Michelangelo, Galilei, Copernicus megszületett, olyan idő volt, amikor példátlan vad harcok marcangolták az egész világot. Descartes a háborúban írta meg a módszerről szóló munkáját. Úgy látszik tehát, mintha a háború minden energiát föltüzelne. Valószínű, hogy egész sereg tudományos és ipari fölfedezés és tökéletesítés nem valósult volna meg a mai háború nélkül.

A háború valamely népet magas kedvre tüzel, vagy lehangol, aszerint a lelkiállapot szerint, amelyben a harc kitörésekor leledzik. Az 1870-iki háború nagyon lesujtotta Franciaország lelkét. Ellenben a mostani háború fölélesztette szunnyadó energiáit.

Németország abban a hitben, hogy új piacokat szerez, végül elvesztette azokat is, amelyeket bírt, különösen a Keleten. Kétségtelen, hogy Japán lesz az európai háború eredményeinek fő élvezője.

Mit fog találni tűzhelyénél, ha sebei hazaviszik, a német katona, aki határtalan bőségről, a zsákmányból kikerülő kincsekről álmodott. Az adók mumusát, amelyek megőrlő munkára és reménytelen szegénységre kárhoztatják majd. Ha ezt a tényt millió és millió ember fogja megállapítani, ez talán módosítja majd eszméiket a háborúk előnyeiről.

Csak a tények taníthatják meg a német népet, mit érnek filozófusainak elméletei.

Gazdasági romlás, elvesztett kereskedelmi piacok és összeköttetések: íme ez ellensúlyozza a németek meddő győzelmeit. Minden statisztika azt mutatja, hogy a «Mittel-Europa», bármily tökéletesen szervezzék is, nem pótolhatná a többi országokkal való forgalom hiányát.

A középeurópai gazdasági tömbbel szemben fog állani a többi hatalmasság még sokkal erősebb tömbje.

A háború közvetlen következményei eléggé kézzelfoghatóak: a munkáskéz és nyersanyagok hiánya, a pénzügyi terhek és adók emelkedése, a többtermelés szüksége a megkevesbbedett eszközök mellett. S ezeken a látható jelenségeken kívül fölütik majd fejüket olyan távoli következmények, amelyeknek annyira számos a lehetőségük, hogy ma nem is képzelhetjük el.

Egy német statisztikus az európai háború első három évének költségeit így állapítja meg: pénzkiadás 430 milliárd, halott 7 millió, nyomorék 5 millió. Bajos volna fölfedezni, mit nyernek ezzel a világpusztulás szerzői.

Nem is szólva Oroszországról, ahol a bankok, az ipar és a kereskedelem teljesen német kezekben volt, Németország beszivárgása egyebütt is rohamosan terjedt. Csak a háború fedhette föl a veszélyt, amellyel a német császárság a világot fenyegette.

A földmívelés a háború után kétségkívül nagyobb fontosságra tesz majd szert, mint az ipar. A készletet, amely gabonaneműekben és húsban a népek rendelkezésére állott, végkép kimerítik majd a tömérdek seregek, amelyeket etetni kellett, úgy hogy az országok hiába próbálják magukat a külföldről újra ellátni. Ebből az árak hallatlan emelkedése következik be majd mindaddig, valamíg új élelemforrásokat nem sikerül teremteni. Ennélfogva a területek és gyarmatok földmívelési kihasználása lesz szükségszerűleg a népek főfoglalkozása.

Némely országban, s különösen Angliában, a mezőgazdasági ipar egyre jobban háttérbe szorult. A szükség, amelyet a torpedózás tett fenyegetővé, rohamosan az első helyre tette. S ugyanígy lesz ez minden országban, amely önállósága megőrzésére igényt tart.

Ha csak félszázaddal képzeljük is vissza magunkat, láthatjuk, hogy valamely nép virágzó földmívelés és közepes ipar mellett is sokkal boldogabb életet élhet, semmint ha gyárait túlzottan fejleszti. Bizonyos, hogy a háború egyik hasznos következménye lesz, hogy a népek egy kicsit elhagyják a gyárakat a föld kedvéért.

A békében érzik meg majd istenigazában a polgárok a háború terheit.

A középosztályoknak a háború következtében beálló elszegényedése az országokat állandóságuk egyik főelemétől fogja majd megfosztani.

Franciaország ebből a háborúból kétségkívül emberben, pénzben egészen kimerülve kerül ki, de talán megszabadulva politikai és társadalmi ábrándjaitól, amelyek végezetre gyógyíthatatlan elfajulásra vitték volna.

A háború, befejeztével, nagy elpusztítója lesz majd minden ügyességnek: a katonai, az ipari s különösen a szellemi ügyességeknek.

2. A politika jövendő veszélyei.

A háború végeztével az új emberekben szükségszerűen új hitek is keletkeznek, de beleütközve olyan fölfogásokba, amelyek túlságosan ősiek arra, semhogy gyökerestül kiirthatók lennének, erőszakos viszályokra adnak majd okot.

A béke fölkeltette problémák épúgy meglepnek majd előre nem látott voltukkal, mint a háborús kérdések. Kétségbeejtő lenne, ha csak a politikusokra bíznák megoldásukat.

Már most gondolni kell arra, hogy a háborúra következő napon Franciaország nyersanyag nélkül, ipar nélkül, hajótér nélkül, szén nélkül, háromszoros adók és számos város fölépítésének szükségletével találja magát szemben. Ilyen körülmények közt elméleti politikusokra bízni az ország kormányzását, nem pedig iparosokra, gazdákra és kereskedőkre: ez egyértelmű volna a romlással és anarchiával.

A kritikai szellem és a dogmatikus szellem minden időben kibékíthetetlen ellenfele marad egymásnak. Az előbbi az értelem körébe, az utóbbi a misztikus és érzelmi világ körébe tartozik.

A dogmatikus szellem hisz és nem okoskodik. Nemcsak a vallásokban uralkodik, hanem a társadalmi és katonai intézményekben is.

A jakobinizmus, az állami védelem rendszere és az államszocializmus a háború után époly végzetes ostorai lehetnek a világnak, mint a germán betörés. Akkor ezek lesznek a legfőbb kormányzati eszközök: kényszerrendszabályok, inkviziciók, rekvirálások, maximálások.

Olyan országokban, ahol a politikai pártok türelmetlenek egymással szemben, az igazgatási központosítás soká szükséges marad, s csak az ipari és pénzügyi decentralizáció látszik lehetségesnek.

A jövendő kormányok legnagyobb nehézsége lesz a különböző társadalmi csoportok sokszor eltérő érdekeinek egyensúlyozása olymódon, hogy ne ártsanak egymásnak kölcsönösen és tartsák szem előtt a közérdeket.

3. A jog és az erő.

A jog filozófiai története három, egymásra következő korszakra osztható: 1. az élettani jog korszakában az állatvilágra és az embernek az állatokhoz való viszonyára terjedvén ki: egyedüli szabálya az erősebb törvénye; 2. a társadalmak belső jogának korszakát jellemzi a kollektív lény közérdekű uralma az egyénen; 3. a társadalmak külső joga, vagyis a nemzetközi jog korszakában a jog, amelyet eleddig csakis az erő által gyakorolt uralom alapított meg, most már csak úgy fog fejlődni, ha a népek közös érdekei teremtik meg szankcióját.

A társadalom kebelében a jog előbbrevaló az erőnél; a különböző társadalmak közti viszonylatokban ellenben a jog szorul háttérbe az erő elől.

A tisztán katonai szellemű népeknél a jog valamit megtenni egyszerűen annyit jelent, hogy van hatalmuk valamit megtenni. Az ilyen fölfogás ellen egyedüli érv az ágyú.

Az állatok irtásának a joga egyedül értelmi erőnkön alapul. Ugyanennél az elvnél fogva adják meg a német bölcselők a magasabbrendű fajoknak a gyengébbek megsemmisítésének jogát. Ennek következményekép minden civilizációt végromlással fenyegethetne a pillanatnyilag legerősebb emberi csoport, s a népek visszaesnének a történelemelőtti idők barbárságába.

Ha metafizikai tartalmuktól megfosztjuk, a jog meghatározásait vissza lehet vezetni Justinianus Digestáinak erre a tételére: «az, ami minden országban mindenkinek, vagy a legtöbb embernek hasznos.» Tehát a hasznosság uralma a jog egyetlen alapja, azonban, minthogy ez a hasznosság országonkint változik, ez esetben nem lehetne beszélni egyetemes jogról.

Az erkölcsök haladása bizonyos alapelvekre vezetett, amelyekben minden polgárosult nemzet megegyezik és amelyek megsértése egyetemes fölháborodást vált ki világszerte. A népek ezeket az alapelveket akarják megvédeni, ha azt mondják, hogy a «jogért» harcolnak.

Egy társadalmon belül az egyének közötti viszonylatokban a jognak szükséges támasza a rendőr. A népek közötti viszonylatokban eleddig egyedül az ágyú tudta helyettesíteni a rendőrt.

A jog a társadalmi szükségletek szülötte. A törvényeket csak akkor lehet haszonnal kodifikálni, ha a szokás már állandósította azokat.

A törvénykönyveknek csak akkor van értékük, ha már gyökeret vertek a lelkekben. Ha csupán a büntetésre támaszkodnának, nem volna hatalmuk.

A világi jog először csak a vallásos jognak kiterjesztését jelentette. Az isteni akarat helyét később a királyok, és még sokkal később a kollektivitások akarata foglalta el. Bizonyos népeknél, mint a muzulmánoknál, a világi jog nem lévén elválasztva a vallásos jogtól, annak a törvénynek, amelyet a vallás nem támogat, nincs tekintélye. Erről gyakran elfelejtkeznek a mi gyarmatosítóink.

A hódítás joga, hajdani eszmék maradványa, s a függetlenség joga, amely a népek modern eszméje, semmikép sem egyeztethetők össze. Ezért a Németország és a többi világ közt kiütött háború meg fog ismétlődni, valamíg ezeknek az elveknek egyike teljesen el nem tünik.

Egy gyönge állam szövetsége egy erős állammal nem eredményezhet a gyönge állam számára egyebet, mint szolgaságát, ha az erős állam győz, vagy végromlását, ha az erős állam vereséget szenved. Törökország a német birodalommal való szövetségének nem köszönhetett egyebet, mint Arábia, Örményország, Mezopotámia, Syria elvesztését és teljes pénzügyi összeomlását.

A jognak, amely arra számít, hogy betartsák, szükségszerű kisérője az erőhatalom.

Az erő nem nyomja el sokáig az eszmét, mivelhogy az elnyomott eszme hamar erő szülőjévé válik.

A német psychologusok azt tanítják, hogy a siker vak helyeslést vált ki és, hogy a népek szemében a diadalt ülő ügy mellé szegődik mindig a jog is. Már pedig látniok kellett, hogy éppen abban a percben fordultak országuk ellen a semlegesek, amikor győzelmeit aratta.

Az erővel való visszaélés az erő lerombolásával végződik. Ilyenkor az elkövetett erőszakosságokat és bűnöket kiengesztelik a fiak, akik soká nyögnek az apáiktól elkövetett igazságtalanságok súlyos terhe alatt.

Leigázni még nem annyi, mint meghódítani.

Az erő, amely csak anyagi fegyverekre támaszkodik, végül époly tehetetlenné lesz, mint az erőnélküli jog.

Az erőszakra alapított jog uralkodhat egy ideig, de nem lehet tartós, mert csakhamar szövetségeket teremt, amelyek ellene szegzik a még erősebb jogot. Az ilyen szövetségek keletkezése állandó törvénye a történelemnek. Látjuk, mint alakult ki minden kisérlet után, amely európai uralomra tört; így V. Károly, XIV. Lajos és Napoleon alatt.

Nagy haladást jelentett a népek számára, amikor az egyéni erőhatalom ellen egy még erősebb társadalmi erőhatalmat szerveztek. A jövő fő szocialis haladása az lesz – bizony elég távol van még – hogy egyetlen nép támadó ereje helyébe lép majd az összes többi népek kollektív ereje.

A székesegyházak, könyvtárak és műremekek fölgyújtása, a rendszeres öldöklések, a foglyok elhurcolása a civilizáció oly nagy visszaesését képviselik, amely – huzamossá válván – véglegessé is válhat s megfoszthatja a népeket az évszázados erőfeszítéssel kiküzdött minden erkölcsi vívmánytól.

A katonai siker szempontjából előnyösnek látszik a nemeslelkűséget, az emberiességet, méltányosságot és a szerződések betartását, mint ballasztot, kidobni a hajóból, azonban ez az előny csak úgy válik tartóssá, ha az illető nép beláthatatlan ideig az erősebb is marad. Ámde nincs rá példa a történelemben, hogy valamely nép mindig a legerősebb maradt légyen.

A gyönge népeknek hamar támad aggályuk; az erősebbek ezt nem ismerik.

A hódítók istenítik az erőszakot, valamíg a legerősebbek maradnak. De ha elgyöngültek, rögtön kárhoztatják azt.

A hágai jogászok bizony nagy adag illuzióval lehettek eltelve, ha azt hitték, hogy lehet törvénykönyvet alkotni szankciók nélkül is. A történelem nem ismert még ilyen törvénykönyvet, sem vallásosat, sem világit.

A népek közti viszonyban állandó törvénnyé tenni azt, hogy az erőszak megakadályozandó: ez lesz talán a jövendő legnehezebb problémája. Mindazonáltal nem haladhat a civilizáció egy lépést sem, valamíg meg nem oldották.

A civilizációnak még sokat kell haladnia, míg a népek joga másra is támaszkodhat, mint katonái tömegére.

A társadalmi igazság feladata szankciókkal megakadályozni a társadalom életéhez szükséges szabályok megsértését. A nemzetközi igazság jövendő szerepe ugyanaz lesz, ha sikerült majd fölfedezni szankcióit. De ennek ma még nem látszik a lehetősége.

A szerződéseiket s az emberiség törvényeit megszegő népek iránt föltámadt közbizalmatlanság lesz kétségkívül a csirája egy nemzetközi törvénykönyv szükséges szankcióinak.

Az erő – gyökerezzék az az erkölcsi vagy anyagi világban, a törvények, eszmék, vallások, avagy a fegyverek hatalmában – szükségkép szuverén ura marad a világnak. A civilizáció legfontosabb haladása lenne, ha helyettesíthetnék a fegyveres erőt erkölcsi erőkkel.

A civilizációkat eszmékkel építik, de ma még csak ágyúkkal védik.

4. A reformok és a törvények.

Hosszú évekig tartó utazásokra és megfigyelésekre van szüksége, amíg fölfogja valaki, hogy az igazi reformokat nem lehet csupán törvényekkel végrehajtani.

A tudománynak és a politikának nem lehet ugyanaz a módszere. Az előbbi elsősorban az általánossal, az utóbbi a különössel foglalkozik. A tudomány az állandó vagy mesterségesen megrögzített dolgokat tanulmányozza, s ezért könnyen megállapítja a dolgok elemein uralkodó törvényeket. A politika ellenben élő és gyakran váratlan behatások által mozgatott lényekkel áll szemben.

Az intézmények értéke egyesegyedül alkalmazásuk módjától függ. Egyiküknek sincs szuverén ereje.

Valamely társadalmi vagy politikai reform ritkán hasznos, ha nem lép nyomába a lelkivilág átalakulása is.

A törvényeknek csak úgy van hatásuk, ha követik a szokásokat, anélkül, hogy megelőzni törekednének. Az a rendeltetésük, hogy szentesítsék azokat, nem pedig az, hogy megteremtsék.

A reform csak akkor tartós, ha apró, egymásrakövetkező reformok összetevődését jelenti.

A törvények és szabályok ártalmasokká válnak, ha – ahelyett, hogy közérdekű szükségleteket elégítenének ki – egyszerűen az a céljuk, hogy egy párt követeléseit elégítsék ki.

A törvények nem lehetnek igazságosak, ha egyenlőtlen lelkivilágú emberekre egyformán alkalmazzák. Európai kódekszekkel kormányozni a gyarmatokat, az alatt az ürügy alatt, hogy beolvasszák: veszedelmes utópia.

A szabályzatokat csak úgy fogják föl és veszik figyelembe, ha rövid és világos formába foglalják. A hosszú szabályzat szükségkép rossz, mert az emberek nem tudják észben tartani minden részét.

Németország egyik erőforrása az volt, hogy militarizmusa révén be tudta tartatni a szabályokat és törvényeket, amelyeket a latin népek csak kevéssé tartanak tiszteletben.

Egyetlen törvény tiszteletét megingatni annyi, mint az összes többinek erejét megingatni. A háború elején életbeléptetett moratóriumrendeletek ürügyül szolgáltak arra, hogy az emberek kivonják magukat a szerződéses kötelezettségek alól s ez olyan csapást mért a társadalmi szervezetre, amelytől csak igen nehezen fog magához térni.

A háború után nem az lesz az igazi haladás, ha új törvényeket bocsátanak ki, hanem az, ha a meglévők egy nagy részét eltörlik.

A háború nem lesz hiábavaló, ha megtanított arra, hogy ahelyett, hogy mindig csak az állam reformját követelnők, önmagunkat kell reformálnunk.

A nép ereje nem lehet tartós, ha a törvényei, intézményei, eszméi és tanai nem állandók.

A jogot nem csinálják, az magától csinálódik. Ez a rövid formula tartalmazza egész történetét.

5. A népek jövő függetlensége.

Az életkörülmények általános megdrágulása a háború alatt s a szigorú szükség, amely egy sereg termékben világszerte beállott, megmutatta a népeknek egymástól való ipari, kereskedelmi és pénzügyi függését. A közgazdák már jelezték ezt, de sohasem győztek meg senkit.

A népek egymástól való függésének példájául föl lehet hozni azt a tényt, hogy a háború előtt a francia fémipar az ország keleti részén Westfáliából szerezte be a szenet és cserébe vasércet adott. A francia kohászat époly kevéssé tudott ellenni a német szén nélkül, mint a német kohászat a francia érc nélkül.

A népek egymástól függése még a háború alatt is megnyilvánult. A robbanóanyagok gyártásához szükséges gyapot az Egyesült Államokból, a földmívelésben használt nitrátok Chiliből származtak. A pyrit, amely a sok lőszer gyártásának alapjául szolgáló kénsav előállítására szükséges, Spanyolországból és Norvégiából jött hozzánk.

Bár a szabadkereskedelemnek vannak bizonyos előnyei és valószínű, hogy a jövőben diadalmaskodni is fog, azt hisszük, hogy a háború nagy erőt kölcsönzött a védővámos iránynak. Valójában bebizonyította a népeknek azt a követelményt, hogy lehető legnagyobb mennyiségben termeljék a maguk földjén az anyagokat, amelyekre szükségük van, hogy függetleníthessék magukat.

A lelkiviláguk közt leronthatatlanul fönnálló választófalak ellenére is a népek napról-napra szorosabbra fűződő gazdasági viszonyra vannak rendelve. Továbbra is gyűlölik majd egymást, de nem kerülhetik ki, hogy ne csereberéljék különböző javaikat, amelyeket földjüknek, éghajlatuknak, munkaképességüknek megfelelőleg termelni tudnak.

Ha Európa hozzájut egy hosszú béke áldásához, ezt nem jog és nemzetközi egyezmény fogja fenntartani, hanem annak a döntő bebizonyítása, hogy a népek gazdaságilag egymásra vannak utalva.

A népek egymásra utaltsága, amely minden külön akarattal szemben fölényes erejű, fölidézheti majd a nemzeteket és uraikat ma vezető eszmék mélységes átalakulására.

6. A világ militarizációja.

A történelmi idők kezdete óta az élet létföltétele volt a védőképesség. A lefegyverzett lényt rohamosan kiirtják.

A szükségletek leigázzák az embert s nem tűrnek vitát. Ámbár csakugyan nem lehet összeegyeztetni a civilizációval, a militarizmus, úgy látszik, egyedüli ismert eszköze a védelemnek azzal a veszéllyel szemben, amely hatalmasan fölfegyverzett államok részéről fenyeget.

A népeknek, mielőtt a haladásra gondolhatnának, arról kell gondoskodniok, hogy kikerüljék a rabigát.

A mostani századnak talán legjellemzőbb vonásává válik a polgárosult világ militarizációja, s mindaz a visszaesés, ami ebből a rendszerből következik.

A társadalmak, miután sorban alapultak vallási, katonai, jogi, gazdasági rendszeren, úgy látszik, visszatérnek a merőben katonai rendszerre.

A gazdasági és uralmi terjeszkedés szükséglete végzetszerűen kifejlődik a népeknél, amelyeknek katonai hatalma növekszik. Fölszerelésük sokba került, s megkísérlik, hogy befektetésüknek hasznát is lássák.

A békeidők fegyverkezései mintegy biztosítási díjakat képviselnek a külső támadással szemben. Ámde a hadfelszerelési anyagszükséglet fejlődése ezt a biztosítási díjat oly borzasztóan emeli, hogy csak igen kevés nép lesz abban a helyzetben, hogy elviselhesse.

A jövő egyik legnehezebb problémája lesz, mint lehet a túlfinomult civilizációkra rátukmálni a szigorú katonai rendszert, amely ellentétben áll ugyan az értelem fejlődésével, de elengedhetetlen a függetlenség megóvására.

Ha az egész világ védekezésből kénytelen magát katonaivá átalakítani, az individualizmus szükségszerűleg el fog tűnni még az olyan nemzetek kebeléből is, ahol legjobban ki volt fejlődve.

A fegyverkezés túlzása, amely a népek hatalmát megteremti, végeredményében romlásukra vezet. A csupán militarizmusra alapított birodalmak éppen a militarizmuson omlanak össze.

A római császárság hanyatlása akkor kezdődött, amikor nem volt már egyéb támasza, mint a katonai erő.

Tegyük föl, hogy a német militarizmus szét lesz rombolva. Hogyan lehetne újjászületését máskép megakadályozni, hanemha azzal, hogy egy még erősebb militarizmust szegezünk vele szembe. Így hát egy egyetemes militarizmus lesz szükséges, hogy egyetlen egy nép militarizmusát leszereljük.

Európa csak úgy kerülheti ki a militarizmust, ha a német nép lelkivilága gyökeres átalakuláson megy keresztül. Lehet, hogy ez végbemegy majd egyszer a jövőben: ma még bizony elég valószínűtlen.

Valamíg Németország militarista eszméi át nem alakulnak, a népek csupán fegyverszünethez fognak hozzájutni, nem pedig tartós békéhez is.

Gyakran beszélnek a nemzetek szövetségéről; de – amint ezt egy miniszterelnök a parlamentjében kijelentette – ezt a szövetséget csak fegyverben álló nemzetek alakíthatják meg. Ámde viszont kevéssé valószínű, hogy jól felfegyverzett népek sokáig maradnának békességesek. Legalább is nem ezt tanítja a népek lélektana és történelme.

7. A mai háborúk ipari kialakulása.

Az ágyúöntő lett az új idők nagy döntő bírája. Nélküle a világ urai mire sem képesek.

A jelenkori háborúk sokkal inkább gyárosok háborúi, semmint a tábornokokéi. Cæsar és Napoleon lángelméje is tehetetlennek bizonyulna egy ellenséggel szemben, akinek korlátlan számú ágyú állana rendelkezésére.

A mostani háborúban a pénz fontos, de nem leglényegesebb szerepet játszott. Ellenben szinte döntő súlyúak voltak a rombolás mechanikai eszközei, amelyek a jövőben – az ipar haladásával, még döntőbb hatásúak lesznek. A jövőben bizonyára nem a legnépesebb országok, hanem azok nyerik el majd a katonai hegemóniát, amelyeknek legtöbb romboló gépük lesz.

A bölcselők, akik azt akarják bizonyítani, mily bajos bizonyos elemi igazságok elterjedése, mindenesetre hivatkozni fognak majd, hány hosszú hónapnyi megfigyelésre, s hány százezer ember elvesztésére volt szükség, míg megértették a lövészárok, a drótakadályok s a messzevivő ágyúk szerepét.

A háborút olyan eszközökkel vívták, amelyek egyike sem volt tábornokaink előtt közelebbről ismeretes: tengeralattjárók, lövészárkok, drótakadályok, repülők, nehézágyúk.

A lövészárok mozgatható erődöt képvisel, amelyet tetszésszerinti helyre lehet tologatni, ha beveszik vagy lerombolták.

A modern lövészárok lehetetlenné tette az olyan döntő csatákat, aminő a multban az actiumi, jénai és waterlooi volt, amelyek egy nap alatt megszabták egész országok jövendő sorsát. Mert ámbár igen hosszúak és igen gyilkosak, a mostani harcok mindig eldöntetlenek maradnak.

Eredetileg a hadvezérek lenézték a nehéz tüzérséget, ellenben ma már kénytelenek az ütközetek egyik nagy tényezőjének tekinteni. Hatékonysága azonban mégis korlátolt, mert pl. a németek nem tudták vele Verdunt bevenni.

A modern offenziva nehézségei és az a gyakori tapasztalat, hogy lehetetlen a lövészárkok vonalain áthatolni, nyilvánvalók a statisztikából. Eszerint egy méter lövészárok szétrombolása 30,000 frankba, 3 tonna acélba és 5 napi munkába kerül, ellenben már egyetlen nap munkájával helyre lehet állítani egy ugyanilyen terjedelmű lövészárkot.

A háború újabb bizonyítéka annak, hogy bármely romboló eljárás mindjárt maga után vonja új védőeszközök teremtését. A 420-as gránátvetők, a Zeppelinek, fojtógázok stb. hatása csakhamar többé-kevésbé megsemmisült. Ezt a törvényt még a tengeralattjáró sem tudta tartósan kikerülni. Hogy valamely rombolóeszköz valóban győzhetetlen legyen, annak oly rögtöni hatásúnak kellene lennie, hogy képes legyen a hadseregeket és városokat megsemmisíteni, mielőtt még idejük volna a védekezésre.

Ha a háborúsipar egészen kifejlődik, a rombológépek tömérdek számát fogja kezelhetni a gyakorlott specialisták egy kis csoportja. Akkor az öldöklő gép fogja helyettesíteni a harcost, ahogyan a szén lépett a rabszolga helyébe.

8. A jövő lehetőségei.

A mostani zavaros időkben az előre nem láthatónak birodalma annyira terjed, hogy a gondolkozás visszahőköl a jövendő homályossága elől. S mégis csak ez a gondolkozás tudja valamennyire is megvilágítani az utat, amelyen a népeknek haladniok kell.

A multak tanításai már nem elegendők, hogy a népeket ismeretlen utakon vezessék. Minthogy sok olyan irányban kénytelenek cselekedni, aminőben még sohasem cselekedtek, gondolkozásuk új vezéreszmék szerint fog igazodni, amelyeket új szükségletek teremtenek meg.

Ámbár a jövő benne van már a jelenben, azt csak a lehetőségek formájában lehet fölfogni.

Az érdekek mérlegelésére alapított gondoskodás és előrelátás lehet észszerű, de ritkán egészen helyes. A szenvedélyek és a misztikus befolyások olyan hatalmas mozgatói az életnek, hogy velük szemben az érdekek minden szempontja megsemmisülhet.

A jövőről való látomásaink főképen reményeink látomásai, amelyek azonban nincsenek szükségszerű rokonságban a realitással. De azért nem kell azokat megvetni, mert már hatalmas mozgatói voltak a tetteknek. Az olyan emberiség, amely meg volna fosztva a reménységtől, csak nagy kínnal tudna élni.

Ha a jövőre a mult alapján következtetünk és fölidézzük emlékünkbe a misztikus eredetű eszmék szívósságát, attól kell tartanunk, hogy Európára egy újabb 30 éves háború szakad, amelyet csak bizonytalan tartamú békeidő szakít majd meg. A mai viszály is hosszúranyúlással fenyeget, hacsak a németek lelkivilága meg nem változik. Mert a vereségek a keresztesháborúk és a vallásháborúk újjáéledését sem akadályozták meg s azok addig tartottak, míg az őket előidéző misztikus illuziók makacsul megmaradtak.

Mentől jobban fejlődik ki a civilizáció, annál fenyegetőbb viszályokat idéz föl. Ha a hegemóniára való minden, növőben lévő vágyódás (a németeké, oroszoké, a balkáni népeké, a japánoké stb.) összemérkőzik, a béke korszaka hosszú időre bezáródik.

Lehetetlen a mai háborúk kimenetelét a régebbiekre alkalmazható szabályok szerint megjósolni. Egykor már egy-két zászlóalj elvesztése eldöntötte egy nép sorsát, minthogy a megvert seregeket nem tudták pótolni. Ma ellenben sok százezer ember elvesztése sem hozhatná meg a végleges döntést, a mostani védelmi eszközök és a harcolók könnyű pótlása következtében.

Az új háború fő-főtanulsága, amely talán meg is fogja akadályozni túlsűrű megismétlődését az, hogy ebben a küzdelemben, amely millió és millió embert dob a harcba, egyik ellenfél sem szenvedhet teljes és végleges vereséget. Szét lehet rombolni a seregeket, de nem lehet megsemmisíteni a népeket.

Hogyha meg akarjuk mondani valamely háború előrelátható tartamát, mérlegelni kell a hadviselő felektől maguk elé tűzött reális célokat. A mai európai háború tétje valójában Antwerpen és különösen Konstantinápoly, a Földközi-tenger, Egyiptom és az indiai utak kulcsa.

Ennek az ősi városnak a birtoka annyit jelent, hogy birtokosa Európa egy részét is gazdasági függőségben fogja tartani.

Hogy Franciaországnak mily életbevágó szüksége van kikerülnie a bizonytalan békét, erről igen helyes megjegyzéseket tett egyik ellenségünk, Hohenlohe herceg: «Franciaország életre-halálra, váltig fog harcolni; a francia nép nagyon is jól tudja, hogy létéről van szó. Nagyon jól tudja azt is, hogy soha többé nem lát majd oldalán olyan sok és olyan hatalmas szövetségest. Nagyon jól tudja, hogyha nem kerül ki győztesen ebből a borzasztó küzdelemből, minden győzelmi esélye örökre el fog tűnni.»

Remélni lehetne, hogy a világháború okozta pusztulás és romlás emléke sokáig meg fogja akadályozni a háborúk fölújulását, ha az ember nem tudná, milyen rövid a népek emlékezőtehetsége.

A csodálatosan szép városok elpusztítása hordák által, amelyek nem bírták fékezni ősi vadságukat, azzal a félelemmel tölthet el, hogy az évszázadokon át megőrzött műremekek mind elpusztulhatnak majd. A jövő talán csak egy olyan világot tart meg az emberiségnek, amelyben az összes elpusztított műremekeket gyárak, kaszárnyák és lövészárkok fogják helyettesíteni. Akkor azután a civilizált népek sajnálni fogják, hogy oly soká éltek.

A jövő csatái, amelyek valószínűleg a levegőben fognak lefolyni, főcéljukul a városok fölgyujtását és lakosaiknak kisszámú gépészmérnök által való kiirtását fogják kitűzni. Kétségkívül a polgári népesség rendszeres kipusztítása fogja helyettesíteni a fegyveres katonaság kipusztítását.

Egy német diplomata azt állította, hogy a rombolóeszközök rohamos fejlődése következtében a legközelebbi háború megsemmisíti a fehér fajt. Bár e faj teljes eltünése kétséges, az bizony lehetséges, hogy az ilyen küzdelmek megismétlődése esetén a boldogulás és virágzás kormánypálcája a szélső kelet nemzeteinek kezébe száll át.

A népeket a háború új formái annyira hozzászoktatják majd ahhoz, hogy az állam ráteszi a kezét polgárai nemzeti életére, a szabadságára, vagyonára és létföltételeire, hogy fölmerül az a kérdés, vajjon nem lesz-e a világ jövendő törvénye az ó-kori rabszolgaságra való visszatérés. Az egyéni jog és szabadság ismerete akkor annyira megsemmisülne, hogy az emberek még mint eszmét sem tudnák már fölfogni.

A német birodalom egyik legfontosabb személyisége követelte, hogy az állam az elvesztett vagyona helyreállítása céljából kötelezze összes polgárait valamely mesterség gyakorlására. A fényűzési tárgyak gyártása meg lenne tiltva, szinte megsemmisítő adókkal terhelnék az embereket, akik ilyen tárgyakat, különösen festményeket akarnának birtokukban tartani. Ha az efféle tervek megvalósulnának, Németország egy gigászi gyárrá válnék, ahol a polgárok tömegei szigorú káplárok vesszője alatt kiviteli cikkeket és ágyúkat gyártanának, egy igen szerény adag sör és káposzta fejében. Egészen különös lelki berendezés szükséges ahhoz, hogy valaki ilyen poklot állítson föl eszményül.

Hogy kaszárnyában, gyárban töltsük az életünket csak azért, hogy várjuk a halált a csatatéren: ez volna hát a művelődés és erőfeszítés annyi századának a betetőzése? Hiszen akkor jobb volna visszatérni a barlanglakók korszakába.

Az ember a barlangokban kétségkívül veszélyektől környezve élt, de legalább valamelyes szabadságot is élvezett.

Tartós békére nem nyujt biztos kilátást sem a népek szövetsége, – mert ezek a szövetségek bizonytalanok – sem a nemzetek egymásra utaltságának kimutatása, – mert a misztikus hit uralkodik minden érdek fölött, – hanem csak az, ha a német népben új filozófia foglalja el a hegemónia misztikus eszményének helyét. De az efféle átalakulás mindig igen lassan megy végbe.

Nem nagyon valószínű, hogy Európa nemsokára újra felvirradni látja majd a szabadság korszakát. Mert a militarizmus reáleselkedő mumusán kívül, miképpen kerülheti ki azt a sokféle láncot, amiket az állami beavatkozás és szocializmus teorétikusai álmaikban már testére kovácsolnak.