Múlt és jövő

1. A tudományos igazságok és bizonyosságaink határai.

A tudós hasznosítja a természet erőit és meghatározza törvényeit, de mélységesen rejtve marad előtte azok való lényege.

A tudományok hajnalhasadásakor a tények úgy tünnek föl, mintha igen könnyen volnának megmagyarázhatók. Mikor azonban a tudomány bővül, az olyan, látszólag egyszerű jelenség is, mint egy gyantásbot villamossá tétele, egy gyertya elégése, vagy egy test esése, megmagyarázhatatlanná válik.

A megfigyelés birodalmában a tudomány sohasem mondott csődöt. Csupán a magyarázatok birodalmában állhat be igazi csőd.

Minthogy minden tudományos igazságunk csupán a mi mértékünkkel alkalmazott hozzávetés, magyarázata attól az agytól függ, amely megformulázza.

A tudományos törvényekből levont következtetések, végül rendesen nagyobb fontosságra tesznek szert, mint ezeknek a törvényeknek a fölfedezése. A thermodynamika három főtörvényét néhány sorba lehet összefoglalni, s mégis alkalmat adtak számos kötetnyi magyarázat megszületésére.

A látszólag legbiztosabb tudományos igazságok is csupán egyezményes bizonyosságok. Igy pl. a geométria lényeges sarktételei a gondolkodásnak fölfoghatatlan testekre vannak alkalmazva.

Igy pl. hiába próbálnánk elképzelni egy pontot, amelynek ne volna három kiterjedése. Egy reális pontnak, – azaz olyannak, amelyet a gondolat föl is foghat – szükségkép van kiterjedése és következésképen átmehet rajta több párhuzamos vonal, ami ellentétben áll a geométria egyik leghíresebb sarktételével.

A nagy tudományos fölfedezések azzal kezdődnek, hogy intuiciók ébrednek a lélekben föltevések formáját öltve, s ezeket kell azután a tapasztalatnak igazolnia.

Aki nem akarja a hipotézist vezérül elfogadni, az arra kárhoztatja magát, hogy a vakeset legyen a mestere.

Minden idők emberei éltek a föltevésekkel, azonban míg a tudatlan végleges bizonyosságul fogadja el azokat, a tudós csupán kisérleti igazolás után tulajdonít nekik értéket. A föltevés az ő szemében csak egyik lépcsőfoka az igazságnak.

A tudományos és különösen a filozófiai tannak, hogy győzzön, nincs szüksége nagyon biztos okok támasztékára. Elég, ha csupán nagyon erős hiten alapszik.

A banalitás, mihelyt algebrai nyelvbe ültetik, sok ember szemében megszünik banalitás lenni. A leghatározatlanabb elméletet is könnyen elfogadják, hacsak mathematikai képlet mezét ölti föl.

A tudományok története bizonyítja, hogy az igazságul fogadott tételek java része a legtöbbször csak egyszerű pillanatnyi szempont, amelynek rendeltetése az, hogy eltűnjék.

Valamely dogma régisége egyáltalában nem bizonyít még szabatossága mellett. A bölcselők és a tudósok két ezer éven át hittek az atóm elpusztíthatatlanságában. Ma ellenben már bebizonyult a tapasztalásból, hogy az anyag is alá van vetve annak az egyetemes törvénynek, amely szerint a dolgok megöregedésre s elhalásra vannak kárhoztatva.3)

Még tudományos kérdésekben is ritkaság, hogy meggyőződéseink csak tapasztalaton alapuljanak. Még a legkönnyebben bizonyítható elméleteket is, mint a vérkeringésről, vagy az anyag anyagtalanításáról szólót, csak azután fogadták el, miután hivatalos tekintéllyel fölruházott tudósok is hozzájárultak.4)

A hasznosság és igazság nagyon különböző ismeretek. Lehet, hogy az ember kénytelen elfogadni valamely szükségszerűséget, de veszélyes volna az emberi szellem haladására, ha – amint ezt a pragmatisták teszik – azonosítanák az igazat a hasznossal.

Két, ellentétesnek látszó igazság néha nem egyéb, mint ugyanannak az igazságnak egymást kiegészítő töredéke.

2. Az aktiv és inaktiv igazságok.

A viselkedésre való hatásuk szempontjából bizonyosságainkat be lehet osztani aktiv és inaktiv igazságokra. Ez utóbbiak merőben banális állítások formáját öltik magukra, amiket mindenki megismétel, anélkül, hogy befolyásolnák az embert, valamíg egy katasztrófa el nem árulja erejüket.

Az az igazság, amely érzelmekbe, szenvedélyekbe, hitekbe, érdekekbe vagy egyszerűen csak a közönbösségbe ütközik, inaktiv igazság marad; sőt sok szellem számára nem is igazság többé.

Volt nekünk a háború előtt sok inaktiv igazságunk, így pl.: a messzevívő ágyúk fölénye, a bő munició haszna, a lövészárkok fontossága és még több más. Ámde csak a tapasztalat tette nyilvánvalóvá az értéküket.

Valamely igazság kimondása nem ér semmit, ha nem ragadja meg eléggé a lelket, hogy tett indítékává is legyen.

A katasztrófák sokszor szükségesek, hogy aktiv igazságokká változtassák az inaktiv igazságokat. A német visszavonulás megállása a marne-i csata után, bebizonyította – könyveink elméletének egészen megfelelőleg – hogy a lövészárkokkal meg lehet állítani egy betörést. Minálunk nyolc département pusztult el abból az okból, hogy ez az igazság, amely aktiv volt a németek számára, inaktiv volt a mi számunkra.

Némely igazság azért marad hatástalan, mert látszólagos egyszerűsége elfödi a nehezen fölfogható következményeit. Igy pl. nyilvánvaló igazságnak tekinthetjük, hogy nem kell mindenáron versenyre kelni vetélytársainkkal olyan területeken, ahol a természetes kútforrások mindig erősebbekké fogják őket tenni. Ennek az igazságnak a tartalma jóval többet ér, mint amit külseje elárul, ámbár még – úgy látszik – kevéssé értették át. Pedig teljes átértéstől függ egész gazdasági jövőnk.

A nyilvánvaló igazságok hamar hatástalanokká válnak. Ezért kell azokat gyakran, s változatos formában ismételgetni.

Valamely igazság sikere nagyban függ attól az időponttól, amelyben kifejezték. Amikor egy jeles angol tábornok a háború előtt hazájának egy hatalmas sereg szükségét hirdette, nem hallgattak rá. Ugyanígy áll a dolog a tiszta tudomány birodalmában is. Senki sem fogadta be Lamarck eszméit, amidőn, Darwint megelőzőleg, a transformizmust tanította.

Még olyan igazságok is, amelyek képesek a jövőt bevilágítani, hatás nélkül maradnak a jelenre, amikor még csak kevés szellem tudja fölfogni a horderejüket.

A tévedés gyakran termékenyebb nemzője a cselekedetnek, mint az igazság.

3. A természet és az élet.

Minden lény élete millió és millió apró sejt életének summáját képviseli, amelyek mind más és más funkciót végeznek és úgy viselkednek, mintha külön egyéniségük volna, s képesek volnának külön-külön megszabni evoluciójuk irányát.

Az élő lényt olyan épülethez lehet hasonlítani, amelynek kövei nagyon hamar elhasználódnak, úgyhogy folyton meg kell újítani. Az épület majdnem egészen megtartja eredeti alakját, azonban nemsokára nincs már semmi benne eredeti anyagából.

Evoluciójuk alatt az élő lények sejtjei egész sereg fizikai és kémiai műveletet végeznek, amelyek hasonlíthatatlanul bonyolultabbak, mint aminőket laboratoriumainkban végezünk. Ezekben a műveletekben nincs semmi vak gépiesség, mert a pillanatnyi szükséghez képest módosulnak. Úgy mennek a dolgok végbe, mintha a sejteket a mienktől különböző és bizony sokszor a mienknél sokkal magasabbrendű értelem vezetné.

A pirinyó kezdeti sejt, amelyből minden élő lény ered, s amely határozott irányban fejlődvén ki, majd madár, majd ember, majd tölgyfa lesz, hosszú multat és rengeteg jövőt foglal magában. Ez az elemecske, amelyet évszázadok halmoztak föl, egész világát leplezi le az erőknek; s olyan gépezet irányítja azokat, amelyet elménk sehogysem ér föl.

Az a tudós, aki képes volna megoldani azokat a problémákat, amelyeket egy élő lény sejtjei minden pillanatban megoldanak, a többi emberét oly végtelenül meghaladó értelemmel volna megáldva, hogy szinte istenségnek volna tekinthető.

A létért való harc szörnyű törvénye, amelynek hatásait a civilizációk enyhíteni törekszenek, úgy látszik, örök törvény. Tulajdon testünk sejtjei is állandóan harcolnak egymás ellen. A küzdelem époly heves a növények, mint az állatok életében. A növények harcolnak a föld szinén egy kis napos helyért és a föld alatt a talaj táplálékainak birtokáért.

A mozgás és a küzdelem az élet törvényei. A nyugalom a halál.

A fizikai erők s különösen a nap sugárzása, szabják meg civilizációnk föltételeit és körülményeit. Túlságos meleg vagy túlságos hideg magától értetődővé teszik a vad vagy legalább is barbár életet.

Minden geológiai korszaknak meg volt a maga királya. A piramis-korszak szerény trilobitáit követték a secundair-korszak óriás hüllői és sokkal később az emlősei, amelyek közül egy szép nap az embernek erednie kellett. Ő meg viszont várja, mint fog a világnak új ura keletkezni, akinek talán az lesz a jellemvonása, hogy felsőbb értelmével föltudja majd fogni a ma még érthetetlen életjelenségeket.

Az élő lények hirtelen átalakulásáról szóló mutációs törvény, amely helyettesíteni akarja a lassú evolució törvényét csupán azt jelzi, hogy az észrevétlen belső változások egymásra következő sorozata után az élő lények egyensúlya annyira módosult, hogy már egy könnyű ok is hirtelen megváltoztatja a képüket.

A hirtelen mutáció forradalom, de olyan forradalom, amely lassú evoluciónak koronája. A népek forradalmai ugyanennek az elvnek az alkalmazását jelentik.

Minthogy az idő működik közre a dolgok általános egyenlősítésében, a végtelen kicsiség is szülhet végtelen nagyságot. A legapróbb polyp-félék építettek földrészeket. Szigeteket és hegységeket teremtett a legapróbb homokszemek folytonos fölhalmozódása.

Az idő szükségszerű társa minden teremtésnek.

Nem a természet állapította meg az állatok és az ember közt azt a mélységet, amelyet nyelvünk megvető kifejezéseivel iparkodunk megjelölni. A mi nyelvünk szerint a nőstényállat nem várandós, hanem vemhes; nem szűl, hanem ellik; nem hal meg, hanem megdöglik, nem temetik, hanem bekaparják. Megvetésünk az állatok iránt nem tudható be egyébnek, min a velük való rokonságunk nem ismerésének.

Mindig balgaság a természet állítólagos céljairól beszélni, holott olyan kevéssé ismerjük ezt a természetet. Hisz a mienktől annyira eltérő világban működik. Az ő értékei nem ami értékeink és ő nem törődik ami rendszabályainkkal.

A civilizáció és a természet nyilván nagyon különeső célokat követnek, amelyek sokszor egyenesen ellentmondanak egymásnak. Így például az igazság a társadalmak létére elengedhetetlen emberi alkotás, amelyet azonban a természet vak erői nem ismernek.

4. Az anyag és az erő.

A tudományos gondolkozás evoluciója a föltétlen bizonyosságról a fokozatosan haladó bizonytalanságokra vezetett. Még ötven év előtt a tudomány az igazságoknak olyan koszorúját jelentette, amelyet a kételkedés még nem hervasztott el. Az épület alapjai bámulatot keltettek nagyságukkal. Úgy látszott, hogy a tudósok egyenletei, amelyekkel a dolgok végső elemeit: az időt, tért, anyagot és erőt összekötötték, a természet törvényeihez vezetnek. A legújabb fölfedezések azonban megsemmisítették összes illuzióinkat a világegyetemről.

A klasszikus mechanika, hajdan a látszólag legbiztosabb tudomány, fedte föl a legtöb bizonytalanságot, mióta a tapasztalat kikezdte az alapjait. Abban a korban, amidőn hívei úgy gondolták, hogy megmagyarázhatják a világot a mozgás egyenleteivel, a világegyetem nagyon egyszerűnek tünt föl. Manapság azonban nyilvánvalóvá lőn, hogy a dynamika képtelen a dolgokat megmagyarázni. Az energetikai mechanika, amely a jelenségekben csak az energia módosulásait látja, szintén nem vezetett biztosabb magyarázatokra.

Az új tapasztalatok, amelyek vonatkoznak: a tömegnek a gyorsaságával való változására, az anyag és erő azonosságára, az energia sugárzására változó nagyságok («Quanta») elemei által, következéskép a megszakgatott és folytonosnak a jelenségekben való helyettesítésére: kellőképen megmutatták, milyen gyenge lábon állanak az egykor megingathatlanoknak tekintett tudományos alapelvek.

Egy kiváló mathematikus helyesen jegyezte meg az új eszmékre nézve, hogy manapság tanui lehetünk annak, hogy ugyanaz az elmélet «majd a régi mechanika alaptételeire, majd meg olyan föltevésekre támaszkodik, amelyek annak tagadásai». Amilyen biztos a tudomány, amíg a tények területére határolódik, époly bizonytalanná válik – még pedig napról-napra bizonytalanabbá – a magyarázatok birodalmában.

A mechanika tételei, amelyek már annyira módosultak az utolsó években, még jobban meg fognak változni, ha az az eszme általánosul, hogy az anyag egyszerűen időleges állandósággal fölruházott energiaforma. Az anyag és az erő, amelyek egykor látszólag két különválasztott világot jelentettek, ma már csak mint ugyanannak a dolognak különböző alakjai jelenkeznek.5)

A természet minden elemeit hihetőleg láthatatlan kötelékek kapcsolják össze. A vonzás szálán oscillál az óceán a csillagok és a föld között. A testek térfogata folyton változik a környezet hőmérséklete szerint. Az asztal, amelyen ezeket a sorokat írom, alá van vetve a világegyetem minden csillaga vonzásának, viszont ő is vonzza valamennyit. Semmi sem marad elszigetelve a világ gépezetében.

A váratlan tünemények, amelyeket az anyag disszociációjának fölfedezése tárt elő, megmutatták, hogy körülvesznek minket gigászi erők, amelyekről alig van sejtelmünk s amelyek még ismeretlen törvényeknek engedelmeskednek. Ezek között az erők között leghatalmasabb az atomközi energia, s ez is ismeretlen volt még néhány év előtt, amint ismeretlen volt a villamosság hosszú évszázadokig.

A khémiai reakciók, erőforrások, melyeket kihasználunk, módosítják a molekulák egyensúlyát, de alig érintik az atomok állandóságát. Ha a tudomány elér egészen odáig, hogy képes lesz a testek atomjait egészen szétválasztani, ezzel akkora erőforrás kerül majd a kezébe, amely szükségtelenné teszi a szén használatát s gyökerestől átalakítja a népek létföltételeit.

A legállandóbb anyag is, pl. egy márványtömb, látszólagos mozdulatlansága mellett is intenziv élet s benyomásra való reagálás képességét rejti magában, amelyet könnyű felfedezni bizonyos eszközökkel, aminő pl. a bolométer. Az anyag, amelyet hajdan tétlen elemek, a nyugalom jelképének tekintettek, csakis alkotó atomok roppant gyors, forgatagos mozgása révén áll fenn. Az anyag a mozgás, semmiképen nem a nyugalom.

Az anyag egyensúlyi állapotát jelenti a belső erőknek, amelyek benne székelnek, s a külső erőknek, amelyek körülveszik. A test meghatározása tehát elválaszthatatlan környezetétől. A legkeményebb fém is gőzzé változik, ha környezete bizonyos változást szenved. A víz szilárddá, folyékonnyá, vagy gőzneművé lesz, a környezet szerint, amelybe merítik.

Meglepő látni, hogy a tudomány, amely oly könnyűséggel figyeli meg a tényeket, mily nehezen jut el törvényei meghatározásáig. Több mint félszázadnyi kutatás telt bele, amíg rájöttek, hogy a törvények, amelyek valamely energia-modus (hő, villamosság, mozgás stb.) megjelenését meghatározzák, azonosak azokkal, amelyek valamely folyadék lefolyását irányítják, minélfogva energia nem nyilvánulhat máskép, mint bizonyos elemek denivellációjával.

A természetben az elemek látszólagos kicsisége gyakran nincs viszonyban hatásai nagyságával. Az elefánt vagy a tölgy eredeti sejtje sokkal kisebb, mint egy gombostű feje. A legparányibb fémdarabka végtelen nagymennyiségű atomközi energiát tartalmaz.

Bármely természeti erővel megkaphatjuk az összes többit, kivévén azokat, amelyek az élő lényeket éltetik. Életet csak élet teremt.

5. Filozófiai látomások.

Ha a természetet emberi érzelmeink szerint megitélt formában személyesítenők, az meglehetősen közepes tulajdonságokkal fölruházottnak látszanék. Vadságát leleplezné az a kötelezettség, amelynek minden teremtményt alávet, t. i., hogy faldossák egymást, hogy élhessenek. Értelmisége korlátoltnak tünnék föl, mert látjuk, hogy egymásután sok, sok alakkal próbálkozik, mielőtt a legtökéletesebb sikerülne neki. Jóakarata a mi szemünkben a semmivel volna egyenlő, mert a vészthozó mikroba létét époly gonddal biztosítja, mint a leghatalmasabb lángész életét.

A természetet személyesítő lény, ha szándékai felől megkérdeznék, kétségkívül azt felelné, hogy a szükség és az idő uralma alatt állván, nincs semmi akarata, s hogy nem tud jobban olvasni a végzet könyvében, mint ahogyan a teremtmények tudnak.

Az emberek sohasem szüntek meg az örökkévalóságról álmodozni, azonközben pedig mindig csak a mulékonyat uralják. A legnagyobb birodalmak megsemmisültek, maguk az istenek is elporladtak s manapság a csillagászat bizonyítja, hogy az eget benépesítő csillagok is eltünnek végezetre.

Eszméink a dolgokról szükségkép változnak aszerint, hogy mulékony alakjukat, vagy örök tartalmukat vesszük-e szemügyre.

A vallások hajdan arra tanították az embert, hogy a multba nézzen és úgy tekintették őt, mint aki ma már megvan fosztva eredeti fényességétől. Ellenben a tudomány azt mutatja, hogy a haladás a jövőben van. Erőfeszítéseink a jövendő emberiség hatalmát teremtik meg.

A régi hitek igérte egyéni örökkévalóság helyére lép a faj folytonosságának és tökéletesbülésének érzelme. Nem elégtelen ez az eszmény, hisz a csatamezőn millió meg millió ember áldozza föl az életét, hogy olyan lények jövendő boldogulását biztosítsák, akiket sohasem fognak látni.

Az emberi szellem mindig inkább akar valami délibábos magyarázatot, mint semmi magyarázatot.

A jelenségek törvényei oly könyvben vannak megírva, amelyből csak néhány sort is olvasni, nem elég az emberélet.

Kitartani amellett a meggyőződés mellett, hogy a világ végzetszerűségek uralma alatt áll, amelyek ellen az ember tehetetlen marad, annyit tesz, mint elfelejtkezni arról, hogy a tudomány minden haladása éppen e végzetszerűségek szétbomlasztásában áll. A nagy epidémiák megszüntek végzetszerűségek lenni, mihelyt okaik ismeretesek lettek.

A történet amellett látszik tanuskodni, hogy sokkal könnyebb a természetet leigázni, mint tulajdon érzelmeinket. A természeti erők szolgálatunkba vannak hajtva: a nap, a villám, az óceán rabszolgáinkká válnak, ellenben sehogysem tudtuk még elérni, hogy ősi állatiságunk bizonyos ösztönein úrrá legyünk.

Minthogy a csillagászat is képtelen három egymásra ható test pályáját kiszámítani, fölfogjuk, hogy lehetetlen a társadalmi jelenségeket befolyásoló ezer meg ezer elem kölcsönös működését kiszámítani. Előrelátás e részt csak úgy lehetséges, ha az elemek egyike nagyon túlsúlyba jut a többi rovására.

A tudomány sohasem szolgálhat erkölcs alapjául, mert semmiféle összehasonlítás nem lehetséges az erkölcsi és fizikai törvények közt. Az előbbiek társadalmi szükséget jelentenek, amely népek szerint változékony. Az utóbbiak egyetemesek és sohasem változnak.

Minthogy minden meghatározásunk összehasonlításra vezethető vissza: ami semmihez sem hasonlítható, mint a tér, az idő és az erő, nem is alkalmas meghatározásra, hanem csak a mérésre.

A dolgok jelentőségének filozófiai értékelése teljesen a megfigyelő szempontjától függ. Valamely felsőbbrendű, az időtől független szellem az emberi fajokat jelentéktelen hangyabolyoknak venné, amelyek ezt a fokozatos kihülés által biztos halálra szánt földgolyót benépesítik. Az a szellem, amely csak a természetet nézné, a legnagyobb lángészben csakúgy, mint a leghitványabb penészgombában is egyenrendű szervezeteket látna, amelyek egy pillanatra életre keltek az anyagból s arra vannak rendeltetve, hogy csakhamar visszatérjenek belé. Ellenben kizárólag emberi szempontból az ember oly mindenség középpontja, amely elég hosszú tartamú, hogy örökösnek vehessük.

Nem szükséges gondolatainkat, túlságosan lenyügözni hosszú vitákkal a dolgok hiábavalóságáról a bennünket beburkoló titkokról. Az igazi bölcsesség az, hogy kövessük sorsunkat, anélkül, hogy túlsokat foglalkoznánk egy oly világegyetem titokzatos céljaival, amelyeket nem fogunk föl. Mi lenne a tiszavirág egynapos élete, ha idejét arra fecsérelné, hogy ennek az egyetlen napjának rövid voltáról vitatkozzék?

A boldogság keresése s az igazság keresése nagyon különböző. A boldogságra vágyó embernek bölcs dolog, ha nem kutatja túlságosan a dolgok alapját. Ellenben az, aki csak az igazságra mohó, köteles megkisérleni, hogy mindent elmélyítsen.

Az volna a legmagasabb rendű filozófiai fölfedezés, mert megengedné, hogy a dolgok lényegébe hatoljunk és behajózzuk a végtelent, ha sikerülne az anyagot és erőt máskép is megismernünk, mint a külső világgal való viszonyunkban. Pedig máskép fölfognunk jelenleg lehetetlen, mert egyedül e viszonylatok alkotják a sajátságokat, amelyek alapján a dolgokat meghatározzuk.

Minden tudomány csakhamar az oksorok áthághatlan falánál ér véget. Egyetlen jelenségnek sem tudjuk a végső okát.

A csillagászati megfigyelés fölfedte, hogy a csillagok alakulásuk különböző korszakait élik Úgy látszik tehát, azok is megfutják a dolgok végzetszerű körpályáját: születnek, nőnek, hanyatlanak, meghalnak. Valószínű, hogy lakott világok, mint a mienk, amelyeket virágzó, a tudomány és művészet csodáival telt városok borítottak, már nem egyszer bukkantak föl az örök éjszakából, s megint visszahanyatlottak, nyomot sem hagyva maguk után.

A mindenség és a rajta lakó lények átmeneti formák, amelyeket örök erők irányítanak.