AZ EGYENSULY.
A tétel.
Hagyj békén a moralizálással – mondotta a nagyságos ur és fölkelt. – Könnyü neked, te békés családi életet élsz, ha haza jösz, öröm vár reád és a feleséged olyan asszony, a ki mellől lehetetlen elkivánkozni. De az én otthonom csupa kinszenvedés, gond, nyugtalanság, veszekedés, jajveszékelés. Valamivel csak helyre kell állitanom az egyensulyt, hogy egészen meg ne bolonduljak! S azért, hogy más asszonyhoz járok, én mégis csak jó férj vagyok. Sőt, ha meg nem csalnám a feleségemet, nem is birnám ki mellette.
A demonstráczió.
1.
A nagyságos ur: Ma nincs leves?
Ő nagysága: Van, a moslékos tálban. Az a haszontalan megint ugy elsózta, hogy lehetetlen az asztalra adni.
A nagyságos ur: Ugy, különös gondosság, mondhatom. Hátha mégis megehettem volna, tudod, hogy mindig utána sózom és azt is tudod, hogy leves nélkül az ebéd semmit sem ér.
Ő nagysága: De kérlek, a minap mondtad éppen, hogy inkább ne is tálaltassam az ételt, ha valami hibája van.
A nagyságos ur: Nagyszerüen értesz engem. Az borjuhus volt, a mit amugy sem eszem, ez pedig leves, melyet mindenek fölött megkivánok. Gondos asszony, a ki tiszteli ura fáradtságát, ilyenkor tud segiteni magán s egy-kettőre valami más levest készit.
Ő nagysága (fejét lehajtva): Jövőre majd ugy teszek.
A nagyságos ur: Jövőre, jövőre! Azt hiszed, nekem nem másra kell az eszem, minthogy helyetted gondolkozzam a háztartásban? Jövőre! És ma? Ma? Különben igazad van, te igy akarod, nekem meg mindegy. Jó étvágyat kivánok! (Fölkel.)
Ő nagysága: Mit akarsz?
A nagyságos ur: Mit akarok? Mondd inkább, mire kényszeritesz? Ha reggel nyolcztól déli kettőig véresre körmölöm az ujjamat, akkor déli félháromkor csak táplálkozhatom? Mivel pedig nagyon tulzott kivánság, hogy itthon várok megehető ebédet, hát megyek a korcsmába.
Ő nagysága (ijedten): Édes, ne tedd ezt, bocsáss meg, lásd, én olyan nyügös vagyok, a takaritás, a gyerekek, a látogatások, igazán nem tehetek róla.
A nagyságos ur: Nem is büntetni akarlak, csak ebédelni!
Ő nagysága (sirva): Ne szégyenits meg, édes, ugy fáj, hogy igy bánsz velem, maradj, öt perczig várj, csináltatok levest.
A nagyságos ur (kifelé indulva): Ezt előbb kellett volna tenned.
Ő nagysága: De kérlek, várj, hiszen a mig a vendéglőbe érsz, addig már elkészül a leves. (Hozzásimul, átkarolja.) Édes, édes uram, tedd meg, amugy is annyit szenvedek.
A nagyságos ur: Most már még kevésbé maradhatok, s ha teknősbéka-levest adsz, akkor sem maradok, mert most már a szenvedéseidnél tartasz, s ha ezeket kipakolod, akkor vagy összeveszünk, vagy amugy is elmegy az étvágyam. Te nem érted, hogy az embernek, a ki dolgozik, kimélni kell az idegeit.
Ő nagysága: Nem, nem fogok panaszkodni, egy szót sem szólok, csak maradj.
A nagyságos ur: Csábitó kilátás. A márványasszonynyal ebédelni. A kit elnémitottam és a ki hallgatásával egyre azt mutatja nekem: ilyen zsarnok férj vagyok! Eh, legjobb lesz, ha nem állasz utamba, nem valók nekem a drámai jelenetek.
Ő nagysága (kétségbeesetten): Hát nevetni, csevegni fogok, olyan vidám leszek, hogy elvisznek a bolondok házába!
A nagyságos ur: No tessék, már itt az idegroham. Kedvesem, jól tudod, mi lesz belőle, ha rád jön az idegroham. Legjobb lesz, ha ennyiben hagyjuk a dolgot.
Ő nagysága: Hát engedj, engedj, a feleséged ér annyit, mint egy tányér leves, ne lökj el magadtól egy tányér levesért!
A nagyságos ur: Itt nem a tányér levesről van szó, hanem a jogaimról és a kötelességeidről. No de hagyjuk, ezt te sohasem fogod megérteni.
Ő nagysága: A jogaid, a kötelességeim! Hát nekem nincsenek jogaim, neked nincsenek kötelességeid? Cseléd vagyok vagy feleség? Nem dolgozom én is, mint te? Nem szenvedek sokkal többet, mint te, tapasztalok csak századrészannyi gyengédséget és figyelmet, a mennyit tőlem megkövetelsz?
A nagyságos ur: Nem rossz, nem ad levest és még neki áll feljebb!
Ő nagysága: Nézz a tükörbe és kérdezd magad, tudnál-e ilyen emberrel élni, ha asszony volnál. Soha egy jó szót nem kapok, soha egy perczet velem nem töltesz. Ha elköltöd ebéded, már rohansz, este későn jössz haza, házonkivül vacsorálsz, teszel, a mit akarsz s ha egy szót szólok, rám rivalsz.
A nagyságos ur: Kukliprédikáczió? No, ebből igazán nem kérek. Nyugodt lehetsz, most már nem megyek vendéglőbe, jóllaktam már.
Ő nagysága (szeliden): Maradj! Meglátod, jó lesz minden.
A nagyságos ur: Barátom, ismersz. Ha valamit kimondtam, ahhoz ragaszkodom. Hát legyen elég a szczénából, mert csak czifrább lehet a dolog.
Ő nagysága (belekapaszkodik): Nem eresztlek, jogom van, hogy az urammal legalább ebédeljek.
A nagyságos ur: Még egyszer, szép szóval: ereszsz.
Ő nagysága (görcsösen a kabátjába fogódzva): Nem, nem!
A nagyságos ur: Te akartad. (Brutálisan kifejti kabátját az asszony kezéből és karjánál fogva hátralóditja.) Alászolgája.
2.
A művésznő: Kérem, kiméljen meg a magyarázattól. Akár vannak okai, akár nincsenek, önnek tudnia kell, hogy nem szeretem a meglepetéseket, ha olyan kellemesek is, mint az ön látogatása.
A nagyságos ur: Jolánka édes, nézzen már szépen rám.
A művésznő: Azaz, hogy ne nézzek csunyán. No lám, a nagyságos urban fölülkerekedett a kritikai érzék.
A nagyságos ur: Hogy gondolhat ilyet? Mindig imádni való, mindig szeretem és alázatosan türöm a szeszélyeit is.
A művésznő: Most meg szemrehányást tesz. Hogy türi a szeszélyeimet. Meri a szemembe mondani, hogy szeszélyes vagyok? Különben uram, én nem kényszeritem önt, hogy szeszélyeimet türje. Ön szabad és ott az ajtó.
A nagyságos ur: De Jolán, az őrületbe akar kergetni? Mit vétettem magának? Ide siettem, hódolattal, szerelemtől égve és reméltem, hogy egy édes órával kárpótol az egész nap szenvedéseiért s ön azzal támad rám, hogy mára nem várt. Hát tehetek én róla, hogy nem várt? És parancsolhatok érzelmeimnek, hogy csak akkor szólaljanak meg, mikor ön vár?
A művésznő: Én pedig nem vagyok sétabot vagy esernyő, uram, a melyhez az ember akkor nyul, mikor eszébe jut. Elfogadtam a szerelmét, de nem mondtam le magamról. S ha kettőnk között valakinek tisztelnie kell a másik akaratát, ugy az az egyik nem én vagyok.
A nagyságos ur: Igaza van, édes, de legyen elnézéssel. Én olyan szerencsétlen vagyok!
A művésznő: Jaj, kérem, csak erről ne! A mikor ön szerencsétlennek mondja magát, akkor voltaképpen kiállhatatlan. Különben is, barátom, fölötte kellemetlen és lealázó rám nézve, ha folyton értésemre adja, hogy én holmi csillapitó szer vagyok házassági bajai ellen.
A nagyságos ur: Esküszöm, hogy téved. Igazán, mélyen, örökké szeretem.
A művésznő: Jól van, jó, máskor szivesen hallom ezt, de most hagyjon magamra.
A nagyságos ur: Elküld? Kidob?
A művésznő (toppantva): Elküld? Kidob? Válogasson, barátom, a melyik jobban tetszik, a fődolog, hogy menjen.
A nagyságos ur: Legalább egy csókot!
A művésznő (méltósággal): Uram, kinek néz! Most már utoljára mondom: távozzék.
A nagyságos ur (lobogó indulattal): Nem addig, mig…
A művésznő: Tönkre akar tenni? Ma játszom és ön igy megsanyargatja idegeimet?
A nagyságos ur: Az idegei! Bocsásson meg, édes, már megyek. Mindent megteszek, csak az idegei nyugodtak legyenek. (El.)