BORBÁLA KUTYÁJA.
I.
A vén cseléd szomoruan baktatott le a lépcsőn. Durva kötélen egy kis kutyát vezetett. Girhes, alázatos kis állatot, félig juhászkutya, félig foxterrier, különös vegyüléke a kutyaszépségnek és alávalóságnak.
– Ugy, ugy, csak dörgölődzzél hozzám, – motyogta hozzá Borbála – tudtuk, hogy ez lesz a vége, nem kellünk mi még a kishirdetésnek sem. Hát mért nem szeretnek téged, mikor a gyereket is szeretik! Pedig a gyerek sokkal több bajt csinál, mint a kutya. Már most mi lesz? De nem hagylak el, ne félj semmit, kis kutyám, majd viszlek koldulni, ha kifogytam az utolsó krajczáromból.
A kis kutya, nem tudom, értette, nem-e, egészen gondtalanul virgonczkodott az öreg asszony mellett. Lelketlen kis kutya volt, olyan, mint a gyerek. Gondot csinál, de ő maga nem tudja, mi a gond.
Borbála fakó kendőjébe gyürte piszkos szürke haját. Barázdás, háromszögletü arczán végigcsorgott a köny és gyámoltalanul megállt a nagy bérház kapujában.
– Nem használ semmit, – motyogta a kutyának – akár visszamegyek a régi szerzőhöz, akár ujhoz megyek. Fölbizgatnak, kinevetnek s a vége mindenütt ugyanaz: nem kell a kutyás cseléd.
Egy nagy mészároskutyának volt arrafelé dolga, nagyon sietett, de a Borbála kutyája előtt mégis megállt, ismerkedni akart vele. Borbála elkergette, de alighanem váltottak már néhány szót, mert védencze kedvetlenül rángatta a kötelet, szeretett volna még mulatni. Amugy is olyan szomoru az élet s a mészároskutya nagyon jómódunak látszott.
– Szegények vagyunk mi az ilyesmihez, – korholta Borbála – azt se tudod, lesz-e egy falat kenyered ebédre. Jaj, jaj, jaj, mennyi baj is van egy ilyen könnyelmü kutyával.
De midőn ez virgoncz hizelgéssel a lábához dörgölődzött, majd hátsó lábára állva erőnek erejével meg akarta nyalni az arczát, fölkapta a karjaiba és sirva és nevetve szoritotta magához:
– Aranyom, drágaságom, én életem, gyönyörüségem, ne félj semmit, a jó Isten nem hagyja el, a kik szeretik egymást.
És ormótlan nagy, hasadt férficzipőjével elszántan csoszogott az utczákon végig, ölében a kutyával, a ki lenyalta pergő könyeit. Nincs a jó istennek más teremtése, a ki a Borbála ványadt, háromszögletü bagolyarczát olyan szépnek tartotta volna, mint ez a rongyos kutya.
A helyszerzőhöz érve, Borbála elszontyolodott.
– Most eredj le – szólt komoran a kutyához – és ha kinevetnek, ne törődj vele.
– A kutyás Borbála! – sivalkodtak a lebzselő konyhahölgyek és körülfogták őket. – Bodri, psz, psz, kell czukor, Bodri? Hát mi lesz, Borbála? Még mindig nem kaptak helyet maguk ketten?
– A nagyságák – véli egy kirizsporozott szobamacska – még látogatóba sem türik az ismerőst, nemhogy a házukba is fogadják.
Borbála türte az ingerkedéseket, szerényen meglapult a pad végében. Neki a guny jutott, de Bodrinak jó dolga volt, kapott czukrot, kenyeret, sőt még egy kis szalámihajat is, melyre morogva vetette magát.
– Legjobb lenne, – szólt mérgesen a kifutó – ha a peczér elvenné a dögöt, legalább helybe állhatna.
– Jézus Mária! – sikoltott Borbála. – Nem hagyom én, inkább térden csuszva koldulom végig a várost, de kiteremteném a váltságát.
– Már pedig, a mig a kutyához tart, addig nem kap helyet.
Borbála csüggedten horgasztotta le vén fejét. Ez már igaz. De jó az Isten!
II.
Hát jó is volt. Megint csak megkisérlették, megint csak elvitte a kifutó egy nagyságához. Szép, előkelő nagysága, valami török pongyola volt rajta és az előszoba tele volt aggatva koszorukkal, szalagokkal, mint halottak napján a virágos bolt. Vállalt Borbála mindent: fog sütni, főzni, nagymosást végezni, a surolásokat, sikálásokat mind elvégzi, a vasalást is, ha ez a fő, mert tud ő ám ugy vasalni, mint a puczerájban. Hanem megremegett a szive, mikor a nagysága mondta:
– Aztán maga elég öreg már, nem is mondom, hogy ide senkinek se szabad magához járnia, mert félek az idegenektől. Nincs ugyebár senkije?
Borbála elszontyolodott, a köny is végigpotyogott az arczán.
– De bizony van – motyogta és már fordult az ajtónak.
– Nem szégyelli magát! – kiáltott a nagysága, de aztán elkaczagta magát.
– Ó kérem, szólt közbe a kifutó, – félreérteni tetszik, egy kutyát szedett föl egyszer az utczán és attól nem tud megválni. Pedig tessék elhinni, ilyen okos cseléd nincs több Budapesten és a kutyája sem csinál semmi bajt.
A nagysága kezdett érdeklődni. Hát mért ragaszkodik a kutyához? De mikor megértette, hogy a szegény asszony inkább koplal, semhogy pártfogoltját elhagyja, nagyon meg volt hatva.
– Hát jól van, – szólt – fölfogadom magát kutyástul, de meg kell rá tanitani, hogy ne ugasson, ha valaki jön. Érti? Se éjjel, se nappal ne ugasson, ha valaki jön.
Borbála szegény térdre esett, ugy csókolgatta a nagysága kezét és török ruháját. És legyen nyugodt a nagysága, az ő kutyája olyan okos, mint az ember, nem fog az meg sem mukkanni és aztán tiszta is, a nagysága tudni sem fogja, hogy kutya van a háznál.
– Hát hol van az a csuda-kutya? Hadd lássam, – kiváncsiskodott a nagysága, a ki már igen jól mulatott az eseten.
– A gangon van, a rácshoz kötözve. Tessék elhinni, ha majd szépen ki lesz kefélve, nagyon szép állat is lesz.
Behozta a gangról s Bodri fiatal kutya módjára farkcsóválva egyenesen a török ruhának tartott s kezdett a szélével játszani.
– Milyen herczig! – sikongott a nagysága. – Hisz ez nagyon kedves állat, jaj, be örülök neki! Tudja, Borbála, majd én is játszom vele. Hagyja itt a könyvét, vagy akár maradjon maga is itt. És márkája sincs? Hisz igy elviszi a sintér! Mindjárt márkát és szájkosarat is veszünk neki.
A vén Borbála pedig ismét térdre hullott az aranyos nagysága előtt s megeredt a szeme boldogságos könye.
– Mind a ketten imádkozunk majd a nagyságáért.
– Mind a ketten? Hát a kutya is tud imádkozni?
– Tud – mondja mély meggyőződéssel Borbála. – Mikor rátaláltam és éhesen, fázva nyöszörgött az utczán, én a pékhez vittem a kenyeret, hát csak ugy imádkozott a szeme hozzám. Nem én vagyok a jó isten, mondtam neki, de a jó isten a kutyáját se hagyja el. És fölvettem s magammal vittem s mivel a nagysága nem akarta megengedni, hát otthagytam a helyemet. Aztán szépen megtanult imádkozni. Imádkozz Bodri.
S Borbála ájtatosan letérdelt, a kutya hátsó lábára ülve szolgált s a fejével bólogatott mindaddig, mig Borbála áment nem mondott.
– Egy kutyáért – csodálkozott a nagysága – otthagyta a helyét és azóta sem kapott másikat, hisz ezt gyerekéért se teszi meg más. Nagyon derék asszony maga Borbála, ne féljen semmit, a mig jól viseli magát, a kutyájának is jó dolga lesz.
III.
Hogy jól viselte-e magát? Kora hajnalban talpon volt és surolt. Reggeli-készités után a piaczra ment Bodrival, a ki csak ugy feszitett szájkosarában és márkájával s szinte szeretett volna kutyapeczérrel találkozni. Dolgozott a szegény asszony rogyásig boldogan és Bodrinak igazán fejedelmi dolga volt. Nemcsak jó ebédet kapott, hanem a nagysága, a ki, ha a szinháznál nem volt dolga s vendégei sem voltak, szeretett heverészni, órák hosszat a szalónjában tartogatta és játszogatott vele. Nagyokat mulatott a kis állat virgonczságán, s mindenféle hunczutságra tanitotta, hogy szegény Borbála csak ugy hizott, milyen okos az ő kutyája. Egy kicsit féltékenykedett is, mert reggel a kutya rögtön a belső szoba ajtaján kaparászott, szivesebben volt a szalónban, mint a cselédszobában.
– Azért ne hordd fenn az orrodat, – korholta Borbála – mégis csak szegény kutya vagy és ha a nagyságának eszébe jut felmondani, hát vége a jó életnek s mehetünk megint ázni-fázni az utczára.
Bodri azonban nem sokat törődött a jövővel és azzal sem törődött, mikor Borbála a szemére vetette gőgjét.
– Hiszen már alig vagy velem, te rossz kutya, mindig a nagyságánál vagy, tán azt hiszed, hogy az urasághoz tartozol és én a te cseléded vagyok? Vigyázz magadra, mert ha én nem volnék, te sem volnál olyan urisorban.
Télre a nagysága még bundát is csináltatott Bodrinak. Ez már nem tetszett Borbálának.
– Megkövetem a nagyságát, – szólt – ne tessen ezt a kutyát ugy elkényeztetni, mert hozzászokik, aztán mégis csak szegény kutya az istenadta, nem győzném ilyen sorban tartani.
– Menjen a dolgára – szólt mérgesen a nagysága – és ne törődjék a kutyával. Ugy tartom, a hogy nekem tetszik.
Borbála nem mert szólani, de este megint a szivére kötötte Bodrinak, hogy becsülje meg magát, jöhet egy sorsfordulás és benne lesznek a nyomorban. A nagysága utóbbi időben már is nem olyan, mint azelőtt volt.
Bodri az ifjuság könnyelmüségével, a tisztelet minden megadásával végighallgatta az oktatást, de csak oly szemtelen meghittséggel ugrott a nagysága ágyára, mintha ehhez joga volna. És a nagysága meggyurta finom kezével és a paplanába burkolta. Ettől még el is lustult a kutya és sehogy sem tetszett neki éjszaka a kuczkóban való alvás.
A nagysága csakugyan nem volt már olyan jó, mint azelőtt, sokat szidta, kergette, korholta a szegény cselédet, a ki akárhogy iparkodott, nem tudott a nagysága izlése szerint főzni. Végre is bekövetkezett, a mit már előre látott, a nagysága fölmondott neki.
– Ugy-e megmondtam? – panaszkodott Bodrinak. Van egy kis pénzecském, ne félj, hogy koplalnod kell mindjárt, de az urimódnak vége és ha megint oly soká nem jutok helyhez, jön a koplalás is.
Bodrit azonban a küszöbön levő nyomor sem tette komolyabbá, sőt még jobban huzott a nagyságához, a ki vele szemben ugy viselkedett, mintha nem is mondott volna föl neki.
Mikor a tizennégy nap letelt, Borbála összeszedte szegényes holmijait és beállitott a nagyságához:
– Csókolom a kezét, nagysága. Ha föl tetszett is mondani, mindig imádkozni fogunk a nagyságáért, hogy eddig jó volt hozzánk.
A nagysága ekkor fölpattant.
– Mit gondol? A Bodri itt marad. Csak nem engedem őt is csavarogni? No ilyet; idehozza a kutyáját, megkedvelteti velem, hogy nem is tudok nélküle élni s most elvinné.
Borbála magánkivül kiáltotta:
– A kutya az enyém! Nem hagyom itt, én neveltem őt fel keservesen, én dolgoztam érte, engem szeret legjobban, nem hagyom itt.
– Én váltottam neki márkát, az én nevemre van irva, s ha mindjárt nem takarodik, rendőrt hivatok.
Borbála rémülten látta, hogy a szegény ember a kutyáját sem védheti meg a gazdag ellen. Elhallgatott, de nem adta meg magát. Félszemmel intett Bodrinak, a ki megértette, s mikor Borbála kinyitotta az ajtót, hirtelen iramodással kint termett a folyosón.
– Bodri, Bodri! – kiáltott a nagysága, de már késő volt, az öreg Borbála már kint volt szintén és diadalmasan szaladt a kutyája után.
– Te édes, hüséges, drága fiacskám te, nem hagytad el vén anyádat, mindig mondtam, hogy te hü, becsületes kutya vagy, odafönt tejbe-vajba fürösztöttek, de én az életemet is odaadnám érted.
S boldogan és háladatosan Bodri iránt kereste föl a régi kvártélyát, a hol szivesen látták, mivel megmondta, hogy helyben volt és van pénze. Bodrinak azonban nem tetszett a szokatlan környezet s csak nyugtalankodott, egyet-kettőt vakkantott s mikor esteledett, kinosan szaladt Borbálához, majd az ajtóhoz és kaparászott rajta.
– Nem megyünk már oda vissza, kutyuskám, – magyarázta neki Borbála – de azért ezentul is imádkozunk a nagyságáért, mert jó volt hozzánk.
Másnap reggel az első ajtónyilásra Bodri kiiramodott és nem jött többé vissza.