Munka

A GYÁRBAN ÉS OTTHON.

I.
A gyárban.

A kendője fülig ér, a sipkája nyakig. Mohuk Sándor nagyon fázós ember, a pipáját is csak melegitőnek szivja, de csakhamar kiveszi szájából és zsebre gyüri, mihelyt a gyár kapujához ér. A kapus ur tiszteletlenségnek venné, pedig amugy is utazik rá a sipkája miatt, a kendője miatt, minden miatt, mert a kapus ki nem állhatja Mohuk Sándort.

A mint nagy alázatosan süvegelve beljebb kerül, föllélegzik. A kapus háttal állt felé, igy nem is rivalt rá. A mint végig megy a rengeteg udvaron, rozsdás kazánok, kocsironcsok során át, a melyek körül már foglalatoskodnak ingujjra vetkőzött siket kovácsok, foghegyről köpnek az utja irányában és azt mondják:

– A bundás!

Hogy miért? A jó isten tudja. Ezek a meztelen karu legények ha munkába mennek, munkából jönnek, szakasztott ugy vannak bepakolva, mint ő, mint minden munkás ember, a ki utban van. Mégis csak rajta akad fönn a kajánságuk, máson senkin. Tán azért, mivel olyan tutyi-mutyi ember, az orrára van irva, hogy félti a kenyerét, a gyárigazgatótól csak ugy, mint a gazdátlan kutyától. Azért is alázatos mindenki irányában és azért is lovagol rajta mindenki.

Az öntő végében van a furó-mühely. Mohuk Sándor még az óriási szijaknak is hajbókol, mert bizonyos, ha egyszer nem tenné, a gőzfuró szija megharagudna, derékon kapná és fölforditaná a rettentő füstös magasságba, a hol a tranzmissziós rudak, kerekek össze-vissza berregnek, a csattogó szijakat pöndöritve.

A munkás ember isten tudja micsoda módon ugy tudja rendezni a dolgát (föltéve, hogy nem szakmányban dolgozik), hogy akármilyen korán kerülne is a helyére, épen csak a gőzkürt megszólalása pillanatában készült el a munkára. Mohuk Sándor még ehez sem ért. A kik nálánál későbben érkeztek, még bajlódtak a kendőjükkel, bekecsükkel, a kék bluzzal, melyet legalul hordanak, mikor ő már állt a furójánál talpig kékben és fülig piszkosan s zavart pillantásokkal nézte a meginduló szijrengeteget. Ha hozzáfog a munkához, röhögnek rajta a társak, ha veszteg marad, félő, hogy rátámad a művezető:

– Mafla, inkább áll és rontja a levegőt, semhogy egy perczczel előbb fogna munkához, pedig csak kegyelemből tartják, olyan lassu, mint a nagy óramutató.

Végre rászánja magát, neki áll a munkának. Óriási vaskoczkákba lyukakat kell furnia. Nem neki, hanem a gőzfurónak. Rongyos munka, egy ló is elvégezné. A vaskoczkákon szépen ki van pontozva, hogy hová való a lyuk, a nagyságát a furó szabja meg, melyet a müvezető illesztett be neki, csak oda kell tenni, el kell szedni a vasdarabokat, meginditani, megállitani a furógépet, megolajozni a furót és ügyelni, hogy merőleges irányban lefelé dolgozzék, nehogy ferdén furja keresztül a vasat.

Mellette ugyanezzel a munkával inasgyerekek és napszámosok foglalatoskodnak, ő az egyetlen géplakatos, a kit erre a silány munkára fogtak. Lassu, ügyetlen minden egyébhez.

A mint telik az idő, ez is, az is rákiált egy-egy inasra és kiszolgáltatja magát. Mohuk Sándornak nincs erre való vakmerősége. A gyomra kezd korogni, de fél a kabátjához lépni és kiszedni belőle a darab kenyeret, melyet otthon uzsonnára zsebrevágott. Bizony az uzsonnáját csak akkor fogyasztja el, mikor a szigoru gőzkürt gőgösen rárivall: takarodj ebédelni!

A napszámosok körülötte, mig a furót igazitják, maguk között eléggé kedélyesen elmulatnak. Amint a müvezető vagy egyik-másik mérnök hátat fordit, csufosan összeröfögnek s mindig tudnak az illetőről valami becsmérlőt mondani. A müvezetőt rozsdásnak nevezik vörös szakálla és vörös orra miatt, a főmérnökről pedig csak mint a zsidóról beszélnek. Hogy miért, azt tán fölösleges mondani is.

Aztán beszélnek szoczializmusról, vitatkoznak egymással és átkozzák a kapitalizmust, meg a gépeket. Mohuk Sándor meg csak hallgat, azaz még hallgatni sem meri őket. Dehogy is mondaná rozsdásnak a művezetőt, zsidónak a főmérnököt. Sőt ezt valami kutyaszerü ragaszkodással szereti is, mivel az egyetlen ember, a ki jól bánik vele. Gondol is arra, hogy meg kellene tiltani azt a tiszteletlen beszédet, de bizony csak a gondolatnál marad, sőt az is csakhamar gyáván elpárolog.

Ilyen Mohuk Sándor. A mint ott áll a gép mellett, mintha ebben több emberies volna, mint ő benne. Gyáva, ügyetlen, bamba és türelmes. Még csak örülni sem tud, mint a többi, ha fölbúg a hatórai szabaditó gőzkürt, melynek hallatára egyszerre megáll minden kéz, a Mohuk Sándorét kivéve, a ki nem meri abbahagyni a munkát, a mig csak fölötte való embert lát. S a mint aztán mégis csak összeczihelődik s mig a többiek csoportosan diskurálva, nevetgélve kifelé tartanak, ő egymagában, félénken az emberek felé pislogva kifelé bandukol. A gyár nagy kutyája épen csak ő rá veti magát s a kapus káromkodva nevet rajta és nézi, mint védekezik nagy alázatosan a hatalmas állat ellenében, könyörögve szólongatva nevén:

– Neró, Neró!

II.
Otthon.

Ismerik az ujpesti utat? Ott mennek haza az árnyékemberek. Késő este feketén hömpölyögnek rajta végig, a villamos kocsik sisteregve zakatolnak elébök s a levegője több por, mint oxygén. Szomoru deszka-utczák torkollanak belé s mintha minden ember, mihelyt ezekbe az utczákba befordul, rögtön utonállóvá válnék, olyan félelmetes nézni őket, a jámbor gyári munkásokat, a kik nehéz munka után hazafelé tartanak, fülig csavarva a kendőt, nyakig tolva a sipkát.

A mint Mohuk Sándor végigmegy az egyik palánk-utczán, az egyik düledező viskóból egy csaholó kutya szökken elébe.

– Beste lelke, – dörmög Mohuk, s ugy oldalba rugja a hatalmas állatot, hogy az szükölve bukdácsol keresztül a pocsolyán s vonitva menekül az éjszakába.

A viskó világos ablakából rettenetes zenebona hangzik ki. Gyerekek visitanak, asszonyok rikácsolnak. Mohuk Sándor oda toppan az ablak elé és végig csördit rajta az öklivel. Halálos csönd támad ennek nyomában. Aztán ropogó, sulyos léptekkel végig recsegteti a deszkát, a mely a nyilt csatorna fölött a viskó udvarára vezet és lábával egyet rug a nem záró ajtón, hogy az is ijedten fölpattan.

A konyhában csak a kályhatüz rőt fénye világit, a szobából félelmes suttogás hangzik még:

– A papa, csitt, a papa.

S a mint Mohuk Sándor benyit a büzös szük szobába, négy gyerek félénken rá emeli szemét, reszketve járul elébe egy csontig lesoványodott nyügös asszony, kérlelően félő tekintettel leszedi róla a sipkát, letekeri nyakáról a kendőt, lehuzza róla a bekecset, közben pedig a másik, az öregasszony kisuhant a konyhába s mire Mohuk Sándorról a felesége lehuzta a csizmáját is, ott párolog az asztalon a leveses tál s Mohuk Sándor morogva kanalaz belőle.

– Só! – orditja egyszerre s az egész nyomoruság fészke megreszket mérhetetlen félelemben. Csakugyan, elfelejtettek sót tenni az asztalra, isten legyen irgalmas nekik.

– Azt hittem, – szólt az asszony, (ez a legbátrabbik még), – hogy ma el is van sózva.

A kanál odacsörömpöl a cseréptányérhoz, tán szét is repesztette.

– Sót! orditja az ember – s ha még egyszer nem lesz só az asztalon, nyakadba öntöm a levest.

Az egyik gyerek, tán öt éves, valamit odasug a bátyjának.

– Kuss! – ordit rá Mohuk Sándor s a kis gyerek az ágy mögé bujik s a falábat harapja, nehogy a zokogása hallassék.

– Megint lármáztatok, hallottam, de hát előbb hadd vacsorázom meg, majd aztán számolok veletek.

S a mig e fenyegetéstől a gyerekhadnak végtelen fájdalomban és rettegésben megdobog a szive, a félelmetes ember mérges pillantással, de a legnagyobb nyugalommal fogyasztja levesét, hangosat szürcsölve, vastag bajuszát a kabátja ujjával megtörülve, közben pedig nagyokat huz a vizes kancsóból.

Alighogy végzett a levessel, ott párolog már a főzelékes tál előtte, közepén egy nagy darab hussal. Az irigység legyőzi a kicsinyekben a félelmet. Tágra meresztett szemmel követik a husdarabok utját a tányértól a szájig, a nyál összefoly szájukban s mindannyiuk egy gondolattal vivódik; lesz-e ma maradék, a mi nekik jut?

Mert csak Mohuk Sándor eszik hust ebben a házban, a többinek csak nagy ünnepkor jut belőle, meg néha, ha tányérján hágy egy-két harapást.

Az ember az utolsó falat hust a villába szurja, szájához viszi. Mennyi csalódott remény tünik el e falattal a vastag bajusz alatt. De a villa egyszerre csak megáll. Mohuk Sándor mérgesen tekint végig a lélegzetét visszafojtó familián, aztán hirtelen a felesége felé böki:

– Nesze!

– Csak edd meg! – mondja halkan az asszony, egy oldalpillantással a gyerekek felé.

– Nesze! – ismétli most már orditva az ember. Az asszony a kezével óvatosan leszedi a hust és a gyerekek felé huzódik.

– Magad edd meg! – rival rá az ember, – majd kapnak ezek a kölykök hust, ha öregek lesznek.

És az asszony lenyeli a falatot, egyre a gyerekekre nézve, a kik ismét rettegve huzódtak hátra, halk sóhajjal s mig legyüri torkán a falatot, a tekintete táplálja őket: szinte érzik is, az édes anya gondolatban hogy osztja föl közöttük a kis husdarabot, de hát persze, nem teheti meg, mikor apa nem engedi.

– Egy-kettő, éjszaka legyen, – kommandiroz Mohuk Sándor s a kis szoba egyszerre csak fölfordul, szalmazsákok lepik el a fal mentén a padlót, piszkos vánkosok lebegnek a levegőben, czipők koppannak a földhöz s alighogy a családfő maga ágyba feküdt, az asszonyon kivül teremtett lélek nincs többé a talpán.

– Az a rozsdás ma megint nagyon fölbosszantott, – morogja most némileg megbékülve Mohuk Sándor, – no de nem türöm már soká, már szóltam is a zsidónak, hogy vagy a rozsdás megy, vagy én. No hát nem én fogok menni. Ha a főmérnök ember volna a talpán, már rég kitette volna a szürét annak a részeg tolvajnak. De hát hiába, az is csak olyan tutyi-mutyi, mint minden zsidó!