A KÁNYA.
Az adjusztálóban négy lány ül és fölszerelik a czukrokat. Az ötödik benyit hozzájuk, szó nélkül leül s hirtelen sirva fakad.
A négy lány fölrezzen.
– Mi bajod Málcsi?
Málcsi kötényével törli a szemét, majd suttogva, félős arczczal mondja:
– Kilencz koronás orvosságot hoztam.
Erre a többi lánynak is leesik az álla. Dermedten, szótalanul bámulnak egymásra, aztán szinte taktusra valamennyiből kitör az indulat:
– Megveri az Isten!
– Ha koporsóban fekszik, akkor tánczolni fogok!
– A kánya!
– Megint verést kapok otthon, mert nem hiszik el.
– De alig áll már a lábán, hátha most nem teszi?
– A felől alhattok – mondja Málcsi elkeseredve. – Mikor odaadtam neki a reczeptet, meg az egy koronát, a mi visszajárt a tizből, már rám kiabált: nem csalsz te együtt a patikussal? Aztán mérgesen nézett rám és világosan láttam szemében a gondolatot, hogy ezt bizony megveszi rajtunk. Délután itt lesz, ha négykézláb is.
– Ne is menjünk el ebédre, akkor nem igazithatja az órát.
– Én bizony ebédelek azért, – véli hepcziásan az egyik, az öt lány között a szépség – ugy is hiába minden, ha a kánya büntetni akar, talál rá kifogást.
Ez már igaz.
Tizenkettőkor a lányok elmennek s háromnegyed kettőkor már lihegve a czukrászbolt elé érkeznek. Az udvar felől benyitnak az adjusztálóba s erükben megdermed a vér. A kánya már ott van s egy pillantás az órára: az óra negyedhármat mutat. Málcsi még megfigyeli, hogy az óra alatt szék van, mely nem szokott ott lenni s a szék porában az öregnek a papucsa nyoma.
Az öreg az asztal mellett ül és pakkolja a czukrokat. A lányok megállnak előtte, elbüvölve, mint a madár a kigyó pillantásától. Az öreg rájuk lövelli a csontok közé süppedt szeme pillantását, mely tánczol rezeg, foszforeszkál. A szája szöglete rángatódzik, rövidre nyirt fehér szakála remeg. Aztán fölkel, jobbjával az asztalra csap, baljával az órára mutat s köhögő-rohamba fuló rivalgással mondja:
– Most kell jönni? Nekem kell dolgoznom helyettetek?
– Háromnegyed kettő van, – mondja nagy bátran Gizi – az óra rosszul jár.
– Majd ti jártok rosszul, haszontalan naplopók, egy forint büntetés! Majd megtanitlak benneteket lelkiismeretességre.
– Ugy is tudtuk – szól fullánkosan Gizi s a többivel leül a munkához.
– Mit mondtál, hány óra van most? – kérdi az öreg fölemelkedve.
– Háromnegyed kettő, – felel a szájas Gizi – egy perczczel sincs több, akárki mondja is.
– Háromnegyed kettő? – Ugy, – hápog az öreg. – No hát akkor igazitsd vissza háromnegyed kettőre. Ha olyan bizonyosak vagytok benne, hogy háromnegyed kettő van, akkor csak maradjatok itt, mig szerintetek hét óra lesz. Megfogtalak, ugy-e? Hehehe! Máskor ne hazudjatok nekem! Fölmegyek.
Erre a szóra Málcsi és Juli, a két legnagyobb lány közrefogja az öreget, a ki hajdan magas, most mélyre görnyedt testével rájuk nehezedik, hogy majd kettétörnek. Igy viszi a két lány lassan, lihegve a levegőt kapkodó öreget a lépcsőkön föl, minden harmadik fokon megállva s gyülölettel nézvén le reá.
Az előszobában eléjük lép a kisasszony. Egy sápatag szőke leány, virág van a hajába tüzve és keze tele gyürükkel.
– Ne, ne – tiltakozik az öreg, mikor át akarja venni a lányoktól a támogatást. – Tegnap fejfájásról panaszkodtál, nem szabad erőlködnöd. Édes, drága, aranyos kincsem te!
Az öreg hangja szinte forró, a hogy e beczéző szavakat ejti. Kezébe fogja a lánya kezét, ugy viteti magát a karosszékébe. A mint ott leül, az ajtó nyilik s egy erős szép fiatalember lép be, könyvvel a kezében.
– Béluska, kincsem, – rebegi az öreg – milyen jók vagytok hozzám.
S a két lány, a mint gyáván kioldalog az ajtón, még látja a csoportot. Karosszékében a kánya és előtte térden és guggolva a két gyereke, a kiknek a nyakát átfogja és reszketeg ajkával az arczukat csókolgatja.
– Azt meg kell hagyni, – véli Mari – a mit rólunk lenyuz, mind ezeknek rakja félre. Azt mondják, hogy életében nem evett még czukorsüteményt, mert azzal is szegényebb lenne a pereputtya.
– A Béla urfiról ne mondd, hogy pereputty, az egészen más, mint az apja.
Biz az egészen más. Négy óra tájt óvatosan bedugja fejét az ajtón.
– Lányok, adtok czukrot?
– Adunk, adunk! – kiáltják vigan és feléje szaladnak. A fiu nevetve fogja át a nagy Marit és rápislog a többire.
– Hát neked mért foly az orrod vére? – fordul Málcsihoz, a ki meg sem mozdul a helyéről.
– Megint megmozdult az óra – szól ez epésen. – Kilencz koronás mediczina kellett, ilyenkor mindig későn jövünk és egy forint a levonás.
A fiu elképed.
– Nem akartam hinni, – hebegi – de most már hiszem. Nem értem apát, hogyan képes ilyesmire!
– Nagyon szereti a gyerekeit, – mondja Gizi – hát nekünk kell viselnünk a költséget.
– Gyerekek, itt a forint, csak ne busuljatok.
S minden lánynak a kezébe nyom egy ezüst forintot.
– De most már vigan legyetek és adjatok czukrot.
Adott mindegyik. A szájukkal adták és nem is a bolt készletéből.
*
Éjjel az öreg ur nagyon rosszul lett. Előbb orvost hivtak, aztán papot. S mikor ez is elment, az öreg ur jobban lett. Mindegyik kezében egy-egy gyermeke kezét tartogatta, szorongatta.
– Drágáim, édeseim, – rebegi – apátoknak vége, talán a reggelt sem éri meg. Pedig legalább még öt esztendeig dolgozhatnék, hogy gazdagok legyetek. Ó Istenem, tegnap majdnem öt forintot adtam ki erre a mediczinára, megspórolhattam volna nektek… Béluska, édesem, nem lesz bajod a vizsgán? Ugy-e jól férjhez adod a hugodat? Meg tudtok majd élni abból, a mi van? Ne hagyjátok meglopni magatokat. Istenem, a sirban sem volna nyugtom, ha nem lennétek ellátva egész életetekre. Menjetek aludni, fáradtak vagytok, nem baj, ha nem is látlak már, csak ne ártson nektek az álmatlanság.
Reggelre az öreg ur halva volt. A lányok zajongva nyitottak be az adjusztálóba s nyomban elnémultak. A bolt zárva maradt, a temetés emberei fekete kárpitot vonnak a kapu elé. Marinak a gyászruhás boltba kell szaladnia, Gizinek az urfi szabójához. A többi meglapul egy sarokban és félénken bámulnak ki.
– Holnap lesz a temetés?
– Vajjon eladják az üzletet?
– Nem is szenvedett, nem is volt mellete senki. Reggel halva találták.
– Szegény, ki hitte volna tegnap?
Mari visszajő, Gizi visszajő.
– Szegények, – ujságolják – ugy sirtak.
– Jó apjuk volt, azt meg kell hagyni. Szegény és tegnap még átkoztuk. Pedig hát – talán mégis negyed három volt már?
– Higyjétek el, a betegsége tette csak olyanná. Szegény öreg ur, ha ezt sejthettük volna!
Odafönt a két testvér félénken bámul át a halottas szobába.
– Nem nézed meg? – sugja a fiu.
– Nem merem, – sugja a leány. Majd görcsös zokogásban tör ki.
– Mit gondolsz? A jó Isten meg fog neki bocsátani?
A fiu komoran elfordul.
– Ugy-e nem gondolod? – zokog a leány. – Ugy-e nincs számára bocsánat?
– Imádkozzunk érte, talán a mi kedvünkért lesz.
– Ó jaj, szegény apa, hát miért is volt olyan szivtelen mindenkihez.
S a fiu lógatja fejét és sóhajt.
– Szivtelen volt, ezt nem lehet eltagadni.