Munka

CAMPIS ÉS BOX.

I.

Finfully, a bohócz, végigvágódott az öltöző falóczáján s a semmibe bámult. Tim és Tom, a zenebohóczok, kipingálták magukat, August a pálinkás flaskóját konzultálta, mielőtt megint kibukfenczezett a porondra. A bohócz-garderobeban a hangulat borus és üzletszerü volt és senki sem törődött a másikkal.

Ekkor nyilt az ajtó s egy elegáns ur lépett be. A zenebohóczok, a kiknek nem szólt a látogatás, rá sem hederitettek, Finfully azonban felugrott s nyájas alázatosággal üdvözölte:

– Báró ur, van szerencsém, legalázatosabb szolgája vagyok.

– Nos, Finfully? – szól a báró ur, keztyüs kezét nyujtva a bohócznak.

Finfully sóhajtott.

– Nos, hát igen, báró ur, igaza van. Ez a trükk már nem hat. Campis és Box lejárták magukat. Átlátom, hogy magamban nem tudok már dolgozni.

– Tehát áll az alku?

– Igen, báró ur, Campis és Box az öné, ha ugy akarja.

– És mikor?

– Elsejéig még ki kell huznom, akkor letelik a szerződésem. Nyakamba veszem a világot és töröm valamin a fejemet.

– Derék dolog. Tehát elsején eljövök Campisért és Boxért.

Campis és Box ez este még nem sejtették, hogy el vannak adva. De másnap már hallották. Este pedig érezték. Campis, hátán a széles nyereggel, fülei között a bohócz-sapkával, iszonyu sok ostorcsapást kapott Finfullytól, holott azelőtt csak a levegőben pattogott az ostor. Box, ugyanolyan szamárfejes nadrágban, mint maga Finfully, ugyanolyan kakastollas kis sipkával a fején, a nyeregre pattant és dühösen csaholt Finfullyra, a ki mindenféle gáncsokat vetett neki. A végén pedig, mikor Finfully egyszerüen torkon ragadja és lerántja a vágtató lóról, a vonitás olyan dühösen erősen volt hogy szinte kilógott a nyelve.

– El vagyunk adva, – szól Box elkeseredve Campishoz.

Campis a jászol előtt állt s komolyan, szenvtelenül ismételte:

– El vagyunk adva.

– És mi lesz belőlünk?

– Nem tudom, szól Campis – én hátasló leszek, vagy kocsiba fognak. Később majd fiakkeres ló leszek, végül levágnak és kolbászt csinálnak belőlem.

– Rettenetes. És én?

– Te? Te eleinte a ház kedvencze leszel s ha jól viseled magad, az maradsz, mig meg nem öregszel. Akkor vagy megveszekszel, vagy agyonlőnek.

– És te ebbe belenyugszol? – dühösködik Box.

Campis rámereszti okos szemét és nyugodtan mondja:

– Bele.

– És a gazda? A hüség! Mindegy neked, hogy ki adja az abrakot? Egyre megy neked, hogy egy idegen fog a kocsija elé, vagy az parancsol neked, a ki fölnevelt, a ki szeretett, a ki a nyakadat simogatta, a ki sirt, mikor beteg voltál? Nincs neked szived? Nincs neked becsületed?

Campis végignyult a szalmán. Az istálló során végig mozgolódott a ló-sokaság. Még az elefánt is elbődült. Valamennyien együttéreztek Box-szal és megvetették Campist.

Ez pedig rá sem nézve a kutyára, egykedvüen mondta:

– A gazdánk elad bennünket. Szeret minket és én is szerettem őt. De mivel nem tetszünk már, hát elad, mert élni akar. S ha eladott, akkor én is szolgálom uj gazdámat, mert élni akarok.

– Én nem hagyom el gazdámat! – csaholt Box. – Én csak egy gazdát tudok szeretni, szolgálni, s ha az elüz, akkor meghalok, de máshoz nem szegődöm.

– Ne felejtsd, hogy gazdánk eladott. Ha meghalsz, akkor nem kap érted pénzt.

– Harapni fogok.

– Akkor visszaadnak és visszakövetelik a pénzt.

– Megszököm.

– Gazdánk becsületes ember. Visszavinne.

– Ismét megszököm. Nem bánok akármit, de én nekem van lelkem és becsületem s nem ismerek uj gazdát. Hü vagyok, de nem szolgalélek.

Campist ez a beszéd nem hozta ki a sodrából.

– Kedves Box, – mondotta – régi jó társam vagy és értelek. Sőt irigyellek is, hogy olyan hevesen tudsz érezni. De én tudom, hogy ló vagyok és te kutya vagy. Nekünk nincs jogunk fogadkozni, érezni, ragaszkodni és ellenkezni. El fognak bennünket adni és a ki pénzt ád értünk, az legalább ugy megbecsül, mint az, a ki értünk a pénzt elfogadja.

– Elég, – kiáltott Box – látom, hogy alávaló vagy. Mától fogva nem ismerlek.

És az istállón végig megint dobogott a helyeslés. Az elefánt ormányával megfenyegette Campist és azt trombitálta:

– Rabszolga-lélek.

Campis pedig fáradtan behunyta szemét és aludt nyugodtan, mint a nyugodt lelkiismeret.

II.

Campist a lovász fogta kantárszáron, Boxnak a zsinórját a báró maga fogta. Finfully bő koczkás nadrágjában mellettük állt. Átfogta Campis nyakát, a ki szenvtelen türelemmel várt, majd két térde közé fogva Box fejét, ugy beszélt neki:

– El kell válnunk, Box, vége a szép időnek s a szivem majd megszakad. De neked jó dolgod lesz, kikötöttem a báró urnál, föltéve, hogy engedelmes és hü leszel hozzá, mint hozzám voltál. Aztán együtt maradsz Campissal, s ugy mint eddig, egy istállóban háltok.

Box nyöszörgött. Magasra emelte orrát és szükölt. Ráugrott Finfullyra, hogy majd feldöntötte és nyaldosta arczát.

– Nono, – kaczagott a báró és egyet rántott a zsinóron. Box nyeldekelt és meg hempergődzött a porban. Majd dühös csaholással a báróra támadt, de az végigsuhintott rajta a kutyakorbácscsal, hogy csak ugy tüzelt.

– Lassan, lassan, barátom, – szólt a báró nevetve – tudok ám kutyával bánni.

– Majd megismeri a báró urat, – biztatja Finfully, aztán egyet ütve Campis hátán, kurtán szólt:

– Most menjetek.

A lovász megindult és Campis vele. Okos feje megfordult Finfully felé, de különben nem árult el semmiféle érzelmességet. Box-ot ellenben vonszolni, rángatni és korbácsolni kellett, mert semmiképpen sem akarta gazdáját elhagyni.

– Milyen okos dög, – mondotta a báró – tudja, hogy el van adva.

És duplákat vágott ostorával az okos dög hátára.

Campist bekötötték egy illatos, tiszta istállóba és Boxot melléje lánczolták. Szegény lógó nyelvvel zihált. Halálra volt fáradva és sanyargatva. Az ut második felét egy kocsi hátsó tengelyéhez kötve tette meg. A báró a kocsiban ült és Box, akarva akaratlan, sebes ügetéssel igyekezett lépést tartani a vágtató lovakkal. Ostort nem kapott, de annál mélyebben fájt neki a szégyenérzet, hogy mennyire meg lett alázva, tehetetlensége érzetében.

– Szegény, – mondotta Campis és beleharapott a zabba.

Box nem felelt.

– Alszol?

– Nem, – üvölt Box – hanem hozzám ne szólj. Ilyen hitvány lélekkel, mint te vagy, nem állok szóba.

Campis ropogtatta a zabot.

– Barátom, – szólt nyugodtan – a te kiváló lelkeddel mégis csak ott vagy, a hol én a hitványságommal. Csak verést kaptál, – tette hozzá – ez az egész különbség.

Másnap Campist megnyergelték és a báró a hátára pattant.

– Pompás, kezes és gyors – szólt lovaglás után megelégedve s megveregette a nyakát. Majd czukrot adott neki, a mit Campis engedelmesen fogadott s rögtön összeropogtatott.

– Box! – kiáltott most a báró az istállóba. – Ide jer.

Box ugy tett, mintha nem is hallaná.

– Box! – kiáltott ujra a báró és bement az istállóba.

Box morogva forditotta feléje a fejét s a fogát vicsoritotta.

– Box! – kiáltott harmadszor a báró.

Ekkor Box mint a villám ráugrott, de nyomban sikitva, behuzott farkkal meglapult. Az ostor az orrába vágott, hogy csak ugy ömlött a vére.

A báró pedig, mitsem tartva fogaitól, egy nedves spongyával megmosta orrát s megvakarta az állát. Box pedig, a fájdalomtól és a kapott enyhüléstől megtörve, farkát csóválta s hasával a földet surolva kuszott a báró lábaihoz.

A báró visszakötötte az istállóba s barátilag fültövön ütögette.

– Majd megbarátkozol, – szólt szeretettel – most gyógyuljon az orrod és egyél, finom csirkecsontot kapsz ma, aztán majd holnap meglátjuk, mire megyünk.

Egy bádogcsészében finom csirkecsontot adott neki sajátkezüleg s aztán fütyörészve otthagyta őket.

– Fáj? – kérdezte Campis szokott kifejezéstelenségével.

Box megint nem felelt, csak nézte és szaglászta a csirkecsontokat. Föltette magában, hogy nem eszik, de nagyon éhes volt s a csont előtte volt. Nem birt ellentállani. Kezdte ropogtatni őket, lehetőleg halkan, hogy Campis meg ne hallja.

Mikor a lovász meggyujtotta az istállólámpát, Box, a mennyire láncza engedte, Campishoz közeledett s fölnézett rá.

– Nos, – szólt emez – kibékülsz velem?

– Nagyon jó ember a báró, – mondotta Box csöndesen – megmosta az orromat s ez olyan jól esett.

– Nagyon jó ember, – szólt Campis. – Finfully is jó volt.

– Eladott bennünket, – szólt Box keserüen – pedig mennyit dolgoztunk neki!

– Szegény ember, – szólt Campis. – A szegény ember eladja kutyáját és a gazdag megveszi. Ezt én már régen tudom, de te csak most tanultad meg.

– Én sohasem adnám el az embert, ha én volnék a gazdája. És a báró sem adna el engem, ha ugy szeretem, mint Finfullyt szerettem.

– Hát szeresd ugy.

– Szeretem is. Finfully nem érdemelte meg, hogy szeressem.

Campis ránézett pajtására, okos, nagy szeme hosszan függött rajta.

– Minek okoskodni? – szólt végre. – Akár igy, akár ugy, mi háziállatok a gazdánkhoz ragaszkodunk. S te azért nem vagy rosszabb kutya, ha az ostor és a simogatás szeliditett meg, mintha Finfullyban csalódtál volna.