AZ ÖREG NAPOK.
– Aztán mi lesz belőlem? A mi az apám. S a gyerekeimből? A mi én. A csontomban fogy a velő, mégsem tudok annyit keresni, hogy a gyermekeimet is eltartsam, a szülőmet is. Három gyerek, egy apa, egy anyós. A gazok kiszivták az ő velejét is, aztán odalökték nékem: most tartsd el, minekünk már nem tud dolgozni. Hát igazság ez? Engem gazdagított? Én vagyok kénytelen megadni neki azt a penziót, melyet rajtuk követelhet?
Helyeslő zugás. Csontos Géza az öklével az asztalra csap, aztán a pohár után nyul. Keserü arczczal, összevont szemöldökkel, a távolba gondolva kocczint az elvtársakkal és iszik. Majd odatolja az üres féllitert a korcsmárosnak, a kinek nem kell utasitás.
– Aztán itt van az anyósom. Hát ki lökhetem az utczára? Két évvel ezelőtt még keresett, ma már nem ér semmit. Hát az ő munkaerejét ki nyütte el? Én talán? A feleségem? Tagjaiba ki szakasztotta a szaggatást? Mellébe ki ültette a köhögést? A két lába bénaságát ki okozta? Nem én, nem én, nem én! Tiszteld apádat és anyádat, jó, helyes. De a hasznát a gazok látják. A vén kutyákat kilökik, majd tisztelje a fia, meg a lánya.
– Bizony, bizony, – mormogja pipája mellől a cseh arczu Billinger kárpitos – meg kell csinálni a rokkant-kasszát.
– Csinálják a fityfirity-kasszát, nem a rokkantat. A gyerekeink megesznek, aztán mi eszszük meg a gyerekeinket. De én tudom, mit csinálok majd, ha kiesik kezemből a kalapács!
– Hát mit?
– Hát felakasztom magamat – szól csöndesen Csontos s ráborul kovács-öklére. Helyeslő zugás és a cseh arczu kárpitos megint himbálja a fejét s a pipája mellől mormogja:
– Bizony, bizony.
*
– Aztán nagyapó is evett hust vacsorára?
– Ettem bizony. Meg az apátok is kapott, pedig még olyan nagy sem volt, mint ti vagytok. Hát nem mindig, mert nem dolgozott, de ilyenkor a kenyér mellé egy krajczárt is kapott, azon vehetett magának, a mit akart.
– Jé, nagyapó, aztán mért nem kapunk mi is krajczárt?
Nagyapó sóhajtott.
– Csak rontsa a gyerekeket! – sivalkodik a konyhából Csontosné. – Bizony nem bánná, ha a gyerekeknek vacsorapénzt kellene adni. Persze, magának mindegy, egész nap ül a kuczkóban s szakadjon derékban az ember, hogy vacsora-krajczárokat is teremtsen.
Nagyapó két válla közé kapja a fejét s eltolja magától a gyereket.
– Csak meséltem, – mondja halkan – a gyerek mesét akart hallani.
S kis zsámolyát a szoba szögletébe hordva, rátelepszik és meg sem mukkan. A gyerek pedig odébb áll, kiszalad a kapuba, nézni, hogy jön-e már apa.
A másik pedig a konyhában ül, csöndben, áhitattal és szagolja a pörkölt illatát. Ötéves kis fiu is az illattól elkábitva álmokat álmodik. Ha majd nagy lesz és a gyárba megy, akkor odaül az asztalhoz és vacsorára megkapja az egész pörköltet, ugy mint apa. Hej de messze ut van odáig. Szinte sirna, hogy annyi évig kell várnia, mig ember lesz belőle.
A szobában sötét volt. Éppen csak az ablak mellett lehetett valamit látni. Egy rongyokkal kipárnázott széket s abban egy öreg asszonyt. Akkora feje volt, mint egy alma, szeme lehunyva, a szája nyitva és egyre lihegett, mint a fáradt állat. Olykor a karja megrándult, olykor a lábával kapált. Kimeredt szeme a semmibe bámult, nem volt más gondolata, csak magára figyelt, a kezére, a lábára, meg a tüdejére, melyik van most rosszabbul.
A szoba sötétjéből pedig egyszerre gyereksirás hallik. Nagyapó odatotyog és rázogatja. Nagyanyó egyszerre megelevenedik. Szeme üvegesen a sötétbe bámul, két kezével a térdét csapkodja s egyre rikoltja:
– A gyerek, Mari, a gyerek!
– Csitt! – hangzik a konyhából szinte kommandószerüen és az öreg asszonyból kiköltözik a lélek. Megint liheg, megint behunyja a szemét és kapál a lábával.
– Apa jön!
S erre a konyhából a lámpa beköltözik a szobába, nagyapó a kis gyerekkel a kuczkóba ül, a két nagyobb gyerek az ágy mellé kuporodik s tágra nyitja orra likait. Az ablak előtt egy nehéz árnyék vonul el, s a mint nyilik a konyhaajtó, már az asztalon van a párolgó étel s nagyapó kinosan nyöszörög – csiklandja a pörkölt illata.
Se szó, se köszönés. Nyomasztó csönd a kis szobában, csak a kis óra tiktakozása hallik. Csontos Géza, a bizalmi férfiu leveti kabátját s oda könyököl a tányér elé. Előbb nagyot huz a palaczkból, aztán nekiesik az ételnek. Az asszony nagyapó öléből kiveszi a gyereket s szintén az asztalhoz ül. Előtte egy pohár kávé, meg egy darabka kenyér, azt adja be a gyereknek. S akkor lassan, félénken, hangtalanul a két kicsi gyerek az asztalhoz lép s fölmarkol négy darab kenyeret. Egyet-egyet odaadnak a nagyapónak, nagyanyónak, aztán különös hangverseny fejlődik. A száraz kenyér csak ugy csattog az éhes szájakban. A gyerekekében könnyen és gyorsan, az öregekében kinosan, nyikorogva. Közbe pedig csörömpöl Csontos kezében a villa, a pohár, a tál, a mint oldalt hajtja, hogy a pörkölt levét kanalazza. Az asszony meg csöndben dugja a gyerek mosolygó kis szájába egyik darab kávés kenyér után a másikat.
Az ember gyorsan eszik, étvágygyal és méltósággal. Szeme szigoruan, uri szabadsággal néz körül. A gyerekek azonban még gyorsabban esznek, s mire apa vacsorája feléig ér, ők már végeztek a kenyérkéjükkel. S a szájuk kinyilik s a szemük odatapad apjuk villájának a hegyére. Követik a tálba, látják, mint czikkázik válogatosan a hus- és krumpli-darabok között, mig valamelyikre lecsap s ives uton apa szájához vezet. A mint egy-egy falat ott eltünik, a gyerekek nagyot nyelnek, aztán ujból kezdődik a villa utja. Közben az ember hatalmas falatot vág a kenyérből, ilyenkor a gyerekek megrázkodnak.
A kuczkóban pedig nagyapó még birkózik a maga kenyerével. Egy kőkorsó van mellette, abból minden falat után iszik, hogy a kenyeret csuszósabbá tegye. Közben a morzsák megakadnak torkában s nagyokat krákog és köhög, hogy szegény melle csak ugy remeg belé. Az öreg asszony csak a belét szedi ki a kenyérnek s száját szélesre huzva nyomkodja magába, miközben szinte őrjöngő pillantásokat vet a gyerek kávés poharára.
Csontos Géza pedig végül kanyaritó mozdulatokkal kimártja kenyérrel a tál fenekét, aztán leteszi a villát. Négyfelől mély sóhaj szakad ki négy emberből. Nagyapóéból szinte hörögve, a gyerek tátott szája lecsukódik, az igézet megszünt, most csak a tálat kémlelik, nincs-e benne maradék. Nincs. A kis lány kiviszi s a kis fiu irigykedve látja, a mint mutatóujja bütykét végigsurolja rajta, aztán lenyalja.
Csontos Géza hátradől a székén és kiveszi pipáját.
– És te? – szólal meg most.
– Már ettem – felel az asszony.
Rendben van. Az ember rágyujt a pipára, s ekkor a hangulat megváltozik. A gyerekek előbujnak s szabad hangosan beszélniök is. Nagyapó nyeli a füstöt, nagyanyó köhög tőle. Csontos Géza most ölébe veszi a legkisebb gyereket, a ki belemarkol a bajuszába. Az asszony pedig vigan meséli, mi történt, mi nem és hogy anyóval ma a kórházban is volt.
– És mit mondtak?
Az asszony nem állhatja nevetés nélkül.
– Mit? Hát azt, hogy jól táplálkozzék és legyen sokat a levegőn… hahaha!
– Hahaha! – kaczag Csontos ur. – Hahaha – kaczagnak a gyerekek, hogy szinte belekékülnek. – Hehehe – kaczag nagyapó és szeme szinte boldogan csillog.
– Hihihi! – kaczag az öreg asszony is és ész nélkül veri a térdét.
– Nem volna jobb nyaralni menni? – kaczag Csontos Géza, a bizalmi férfi. – Mért nem rendelte mindjárt Budakeszit?
Erre igazán nem tudnak magukhoz térni a nevetéstől. Az öreg asszony egyre rikoltja:
– Igen, Budakeszi, hihihi, Budakeszi!
Nagyapó kitámolyog a kuczkóból s a könye csordul, amint ismétli:
– Budakeszi… és talán csibehust vacsorára…
A fiatal asszony pedig magasra lóbálja legkisebb gyerekét és danolászva mondja:
– Hallod? Ha öreg leszek, vigyél friss levegőre, te rossz gyerek. Ugy-e?
S az édes anyja felé fordul. Harmincz évvel fiatalabb, de a mint igy szembenéz vele, kitünik a két nő hasonlatossága. Harmincz év mulva csakugyan olyan lesz.