EZÜST MENYEGZŐ.
A hangulat ünnepi, de egyszersmind jókedvü. A hosszu asztalon az ünnepelt pár elnököl. Előttük az óriási nászbokréta. Szemközt velük egy kövér, közönséges ember ül, a ki duzzadt arczába hunyoritva szemét, ravasz vigyorgással el-elkiáltja magát:
– Éljen a vőlegény, éljen a menyasszony, éljen az ifju pár!
És nagyokat nevet az elmésségén és az ifju pár is mosolyog és fejükkel bicczentve, nagyon sikerültnek és furcsának találják az elmésséget.
A mint hogy elmés volt minden. Az üzleti személyzet – szintén ott ül a hosszu asztal végén – megfösttette a szeretett ifju párt olajban, a legujabb fotografiák után. Ott áll a hórihorgas ember előrehulló, aszott fejjel, arczcsontján puffadt ránczczal, mig az orczák befelé estek a fogatlan állkapcsok közé. Szürkén, betegen, ránczos homlokkal és mérges komolyságu nézéssel. Mellette a nagyságos asszony, feltornyosított, puderes hajjal hogy őszülése ne lássék, erősen befüzve, hogy melle kidülledt, kicsinyen, tömzsin és elhizva, aránytalanul rövid lábakkal. Selyemruhában, tele ékszerekkel s félkezét ura karjába rejtve, félkezét meg a háta mögé dugva, mivelhogy a keze ő nagyságának nagyon nagy.
A gyerekek viszont megfösttették édes szüléjüket – szintén olajban – a régi menyegzői fotografia után. A férfi magasan, délczegen, duzzadt, piros arczczal és győzelmes, friss szemmel, kifent, fekete bajuszszal, egy nagyon csinos, nagyon önérzetes vőlegény. Félkarját a menyasszony dereka köré fonta birtokba vevő biztossággal, s a fehér ruhás menyasszony hozzá simul, – egy karcsu, vékony gyerekleány, fátyolos, nyugtalan, őzszemekkel, vékonyka ajaka félig nyitva, ugy bámult a fotografus gépbe. A két kép egymás mellett lóg a falon és mindenki nagyon sikerültnek találja az összeállítást.
– Most is olyan vagy, mint voltál, – mondja a humoros bácsi, csak valamivel öregebb, soványabb és csunyább vagy, hahaha.
A gyerekek rajongva néznek szüleikre. Büszkék, hogy az ő apjuk és az ő anyjuk olyan öreg és ünnepelt. A gyerekek között van Linácska vőlegénye is, egy czvikkeres szőke ügyvéd, a ki egyre menyasszonya kezét paskolja s az asztal alatt valószinüleg a lábára is hág. Most egy kicsit izgatott, mert neki kell a legszebb köszöntőt mondania, mint ügyvédnek és mint vőlegénynek egyaránt hivatása lévén a szónak uralma.
Ki is vágja. Az előtte ülő párt példának választja a maga családi boldogsága számára. Ernyedetlen szorgalom, nagy gyöngédség és hüség, a mi nem olyan nehéz, hiszen az ő imádott menyasszonya – lelkes, meleg kézszoritás a piruló, könyes szemü szép leánynyal – édes leánya annak a csodaasszonynak, a ki kerek huszonöt esztendőt ezüstözött már meg és további huszonöt esztendőt meg fog aranyozni.
Ez a gyönyörü ötlet egyszersmind befejezés volt és tapsra ragadta az egész ünneplő közönséget. A fiatal ügyvéd a siker pirjával az arczán izgultan ül le s a kis szégyenkező menyasszony ezuttal önfeledten hozzásimul. A mit a vőlegény nem hagy annyiban, hanem heves csókot nyom a menyasszony arczára, a ki sikolt és a csók helyét keszkenőjével még pirosabbra dörzsöli. Ennek ellenében a vőlegény kap egy hálás, meleg csókot az ünnepelt mamától, egy szerető vállveregetést a papától, s a mint sorba jár poharával, az összes bácsik megölelik, s az összes nénik megcsókolják. Elolvadva, de megelégedetten ér vissza a helyére.
Ekkor fölemelkedik az ünnepelt férfiu, jobbkeze elrévedezve nyul a pohár után, balja két ujja közé fogja az állát, aztán megszólal lassan, akadozva s gyomorbajos hangján a következő beszédet vágja ki:
– Tisztelt hölgyeim, uraim, szeretett gyermekeim, barátaim, ti is kedves barátaim, a kiket szerencsém van üzletemben foglalkoztatni! Nem vagyok szónok és nem találok kellő szavakat a ragaszkodásnak és szeretetnek előttem szólott kifejezéseinek megköszönésére. De ti ismertek engem, s körülbelül gondolhatjátok, hogy egy magamfajta embernek mi mondanivalója lehet a jelenlegi helyzetben. Igenis, mikor a mai napon ezen a helyen ülök, elégedetten és önérzettel tekintek vissza a lefolyt időre. Elégedetten, mert ezelőtt huszonöt évvel jól választottam, az a nő, a ki akkor menyasszonyom volt, a lefolyt idő alatt mindig olyannak mutatkozott, a milyennek álmaimban képzeltem a jó feleséget és jó családanyát. Mindig hüséges, szorgalmas és szerető nőm volt, jó gazdasszony és takarékos és az üzletben ugyszólván a jobbkezem.
(A hölgyek aprókat pislognak, az ünnepelt nő merően maga elé néz és a következő mondatnál szeméhez szoritja zsebkendőjét. A férfiak komor meghatottsággal bólogatnak, a fiatalok áhitatos merevséggel bámulnak maguk elé. A vőlegény pedig gondolja: az érzelem kész szónokká teszi a papát!)
– Mi lett volna belőlem és családomból, ha nem ilyen a feleségem? Ne is kérdezzétek, szeretett közönség. Sohasem lett volna belőlem az, a ki vagyok. Mert, kedves barátaim, a kik most üzleti alkalmazottaim, én nem röstellem bevallani, sőt büszkén hirdetem, hogy ezelőtt huszonöt évvel nekem a Dob-utcza és Kereszt-utcza sarkán volt a boltom és segédet nem tartottam. Apró szabómesterek voltak a kuncsaftjaim és én sajátkezüleg szolgáltam ki az inasokat. És az a nő, a ki most a legjobb társaságban is mutatkozhatik, ha otthon elvégezte a házi dolgokat, eljött a boltba és segitett nekem kiszolgálni. Nem éltünk könnyelmüen a mának, hanem garast garas után félretéve, dolgoztunk és nélkülöztünk, hogy előbbre vigyük az életben s ha majd öreg napjainkban nem tudunk dolgozni, ne legyünk terhére senkinek, s ha édes drága gyermekeink megnőnek, ne kezdjék ott az életet, a hol mi. Igenis, a nagy czég, melynek egyedüli tulajdonosa vagyok s mely huszonöt alkalmazottnak ad kenyeret, a Dob-utczában látott napvilágot, erről mindenki meggyőződhetik a kereskedelmi törvényszéknél, mert a czégem már akkor is bejegyzett czég volt.
(Az alsó asztalon, az alkalmazottak között ámuló mozgás. Bernstein ur, a ki öregebb a princzipálisnál s maga is önálló volt s Gombos urat már harmincz év óta ismeri, tanuskodóan bólogat fejével: csakugyan, ő látta a Gombos Ignácz firmát a Dob-utczában.)
– Ma pedig, tisztelt ünneplő közönség, ha visszatekintek a lefolyt huszonöt évre és annak eredményeire, jogos önérzettel mondhatom: a jó isten megáldott engem és én ezt szeretett nőmmel együtt megérdemeltem. És szeretett nőm ma sem olyan, mint a többi asszony, ma is szerény és takarékos és ma már szeretném, ha kevésbé szorgalmas volna, mert vittük annyira, hogy az életet élvezni is megengedhetjük magunknak. Te pedig, drága leányom, a ki nemsokára szintén egy férfit boldogitani hivatva leszel, végy példát anyádról, az én szeretett nőmről és iparkodjál minden tekintetben hasonlitani hozzá. Ezzel akartam az ovácziót megköszönni.
Szem nem maradt szárazon. Az egész társaság olyan meghatott volt, hogy kocczintani is elfelejtettek. A vörös humorista szó nélkül megszoritotta a szomszédja kezét, az ünnepelt felesége férje vállára hajtva fejét, csöndesen sirt, a vőlegény ajkához vonta menyasszonya kezét és édes nézéssel suttogta:
– Igen, nekünk is ilyen szép lesz az ezüstlakodalmunk.
De végre is a meghatottság átengedte helyét a vidám lakodalmi hangulatnak.
– Táncz! – kiáltotta egy fiatal cousin s a társaság nagy robajjal fölkerekedett, az asztalokat oldalt lóditották s három szál czigány rázenditett a csárdásra. A humorista az ünnepelt nőt vitte tánczra, az ünnepelt férfi azonban elnéző mosolylyal az öreg urak közé vonult és az üzleti viszonyokról vitatkozott.
Már hajnalodott, mikor a mulató társaság eloszlott. Ki melegen, ki alázattal kivánt még egyszer sok szerencsét a mai naphoz. A humorista még egyszer hunyoritott a szemével:
– Ideje, hogy végre egyedül lehessetek.
A gyerekek is sorba elébük járultak s még egyszer megcsókolták szülőjüket. A vőlegény ügyvéd is elbucsuzott, némán, csak hosszantartó kézszoritással fejezve ki érzelmét.
– Most feküdjünk le – mondja Gombos ur ásitva.
– Bizony alig állok a lábamon – mondja Gombosné.
Ahogy a sulyos butorzatu hálószobában magukra maradtak, a ragyogó ebédlő után a kétes világitásu éjjeli lámpa mellett, a két emberen különös elfogultság vett erőt. Az asszony lesütötte szemét, az ember végigsimitotta fakó homlokát, mintha valami nem jutna eszébe. Egyik sem tudta, mi lelte s végül erőszakkal lerázván a sajátságos érzést, vetkőzéshez fogtak és lefeküdtek.
– Jó éjszakát – mondja Gombos ur és kezével a feleségéé után nyul.
– Jó éjszakát – suttogja az asszony, s a két kéz összekapcsolódik.
S ekkor Gombos ur simogatni kezdi azt a kövér, gyémántgyürüs kezet s szivében melegség gyul.
– Édes angyalom, – mondja – az az igazi ünnep, hogy igy egyedül vagyunk, mint régen és én most is ugy szeretlek és mindig szerettelek. Öreg bajtársam, szegény, nem volt részed sok örömben s az ifjuságunk elmult, de azért soha más asszonyon nem járt az eszem és ez is ér valamit, ugy-e?
Az asszony halkan a párnába sir. Igy fogja át félkarjával az ura nyakát, ez meg vigasztalja.
– Ne sirj, édes feleségem, nem éltünk hiába, a gyermekeink már élvezhetik a mi munkánkat és mi nem haltunk még meg. Tudod mit? Megyünk nászutra, ezüst nászutra. Jó?
Az asszony csak egyre sir. S az emberben nyugtalankodni kezd az érzés, ez a sirás nem olyan, mint a lakomabeli meghatottságé volt.
– Mi lelt, drágám? – kérdi megrettenve.
Az asszony közelebb vonja az öreg ember fejét és csókkal és könynyel áztatja.
– Mi lelt, szólj? Ne sirj – dadogja ez nyugtalanul. – Mért sirsz?
S a kövér asszony görcsös zokogásban tör ki s fuldokolva, szakadozottan mondja:
– Olyan boldog vagyok, Ignácz, ma először… mióta együtt vagyunk… nem az üzletről beszéltünk.