A PÁLINKA.
Este nyolcz órakor. Felcsákné a kályha mellett áll és jókedvvel főzi a birkapörköltet. Mellette a nyolcz éves gyerek tágra fujt orrlyukkal szagolgatja a ritka meleg vacsorát. Negyed kilenczkor a gyerek nagyot sikit örömében: anyja ráparancsolt, hogy teritsen, mindjárt itt lesz apa. Viszi a piros abroszt, a három vastag tányért, gondosan letörli a fekete kést, villát, aztán az udvarra szalad és teli vizes-korsót állit az asztal közepére. Majd átszalad a füszereshez kenyérért, mert elfogyott a kenyér. Pontban fél kilenczkor minden rendben van: az asztal meg van teritve, az étel meg van főzve.
– Mindjárt itt lesz apa – biztatja kipirultan az anya gyermekét.
– Jó lesz, mert olyan éhes vagyok már – sóhajt a gyerek, de ezuttal az éhség nem fáj neki. Hiszen meleg vacsora van.
Kilencz órakor az asszony kiáll a kapuba és a gyerek boldog türelmetlenséggel toporzékol mellette. Néznek fölfelé az utczán, a honnan apának jönnie kell. Nyolczig tart a munka, most már itt lehetne. Csak késik.
Fél tizkor az asszony és a gyermek a kályha mellett gubbaszkodik és hallgatják az elfőtt étel rotyogását. A szobában lesrófolták a lámpát, hogy ne fogyjon a petróleum s lehessen hirtelen világosságot teremteni, mihelyt Felcsák belép. Háromnegyed tizkor a gyerek keservesen sir és rágja a száraz kenyeret. Az asszony ölébe vonta a gyereket s az ajtó felé forditott arczczal, simogatja a haját. Tiz órakor elhamvadt a kályhában az utolsó parázs és anya és gyermek egymásba ölelkeznek, a sötétben ülnek és reszketnek. Eddig várták apát, most remegnek tőle, hogy jön.
– Anyuska, – sugja a gyerek – én az ágy alá bujok.
Anyuska kimondhatatlan sajnálkozással néz a kis gyerekre. A kis gyerek arczán komolyság, aggodalom és rémület, de hangjában megadás, türés és engedelmesség. Mintha arról lenne szó, hogy vihar lesz, a miről senki sem tehet.
– Jó lesz? – sugja a gyerek.
Az anya szomoruan rázza a fejét. Odahajol a gyerek füléhez, ugy sugja:
– Ott is megtalál.
– Hát hova bujjak? A multkor az udvaron bujdostam, de az első lármára megijedtem és beszaladtam.
Az asszony magához szoritja a gyermeket.
– Majd megvédlek én. Az ölembe bujsz, mint most és akkor…
Nagyot sóhajt és a gyerek folytatja siralmas kétségbeeséssel:
– És akkor téged ér minden ütés.
Az asszony a kezével int.
– Nem baj, tudod, hogy anyának nem fáj az ütés.
A gyerek ugy tesz, mintha elhinné és szorosabban buvik az anyja ölébe. Tizenegykor elaludt, s az asszony óvatosan a fekvőhelyéhez viszi, ott leteszi. Nem vetkőztette le, ilyenkor jobb, ha a gyerek fel van öltözve.
Aztán egy kicsit felsrófolja a lámpát és körültekint. Az asztalról leszedi a tányérokat, késeket, villákat. A konyha sarkából kiveszi a baltát, a kalapácsot, a konyhaszekrényből minden vágó- és ütőszerszámot. A falakról leszedi a tepsiket, a tányérokat és egyéb törékeny holmikat egy halomba gyüjti a konyha sarkában s elébe tolja a koffert. Még egyszer körülnéz, hogy nem felejtett-e el valamit, aztán hirtelen kitör belőle a zokogás, de csak egy másodperczre. Hallgatagon, a sötétben tapogatózva megy az ágyhoz és belefekszik. Hanyattfekve, összekulcsolt kézzel, minden neszre figyelve vár, vár a viharra.
Egy óra tájban a kapu felől veszekedés hallik. Az asszony fülére huzza a dunyhát s minden izében remeg. Hallja a házmester káromkodását, az ura részeg feleselését. Aztán elhallgat a házmester, s az ura egymagában káromkodik. Közelebb, közelebb. Egy irtózatos rugás, – ajtó recseg, zár zörög, irtózatos, orditó szidalom s a szoba küszöbén egy alacsony zömök árnyék; az árnyékból két macskaszem sárgán villog bele a szoba félhomályába.
– Már megint? – ordit az ember. – Nincs vacsora? Hol vagy, komisz boszorkány? Meg a kölyök? Én vagyok itt az ur, vagy más? Hol a vacsora? Fölfaltátok ugy-e?
A szoba megtelt pálinkagőzzel. A gyerek fölriadt álmából és moczczanni sem mer. Az asszony felül ágyában és száraz, fásult hangon mondja:
– A vacsora kint van, ha éhes vagy, egyél, ha verni akarsz, verjél, de hamar, mert késő van és aludd ki magad.
A részeg ember egy pillanatra meghökken a száraz hangtól s csak ugy dünnyög magában. Már leül az ágy szélére és egy vidám nótát dudolász. De mikor a fél csizmáját lehuzta, egy darabig a sötétben nézi a talpát, aztán a gyerek felé hajitja. Ez fölsikolt. Az asszony kipattan az ágyból és a gyerekhez ugrik. Ettől egészen megvadul az ember. Odaront hozzájuk és üt-vág, a hol éri őket. Aztán vadul topogni kezd, kést, baltát keres, hogy agyonüsse őket. Mert ő az ur a háznál. A konyhában megbotlik valamiben, végignyul a földön és elhallgat. Néhány perczig bent az asszony figyel, a gyerek magába fojtja a sirást, aztán az asszony hevesen megcsókolja a gyereket és sugja:
– Már elmult.
Hat órakor reggel az asszony a kályhánál áll és főzi a tejet. Az ember egyet trüsszent s fölébred. Sárga arczán az éjjeli tivornya mély barázdákat szántott, apró sárga szeme hunyorog az éles világosságtól. Lassanként tápászkodik föl és ránéz a felesége arczára, felesége homlokán a nagy kék daganatra. Ugy áll ott, mint a megvert kutya, aztán térdre hull az asszony előtt és keservesen sir.
– Már megint, már megint! – nyöszörgi. – Édes feleségem, hát mért nem ütsz ilyenkor agyon? Tartsd készen a baltát és vágj fejbe vele, megérdemlem. De nem teszem többé, soha többé, átkozott pálinka!
Az asszony nem tud ránézni, csak engesztelőleg bólogat a fejével és hagyja csókolni durva kezét. Az ember tovább szórja magára az átkokat és önti a fogadalmakat. Aztán nagyot csuklik és félénken kérdi:
– A gyerek is?
Az asszony szeméből elkeseredés lövell felé.
– Igen, a gyerek is, – kiáltja – majdnem kiütötted a szemét, a csizmáddal ütötted a szemét!
Az ember arcza elé csapja a kezét és felhördül. Aztán becsoszog a gyerekhez, a ki sirva csapja nyaka köré a karjait.
– Nem iszom többet – fogadkozik a gyereknek is, ám ez nem akar neki hinni. Rázza a fejét és csak sir.
Ekkor az ember fölkel. Ünnepélyesen a feleségéhez lép és összekulcsolja a két kezét.
– A gyerek elhiszi, – mormogja – és… és én nem hiszem. De tégy valamit, találj ki valamit, hogy legalább ne bántsalak többet. Hisz meghalnék értetek, de ha az a pálinka belém száll, akkor megvett az ördög. Ne eresszetek be, zárjátok be az ajtót.
– Betöröd – mondja szárazon az asszony. – Fölriad az egész ház és a házmester betöri az ablakot.
– Igaz – csügged az ember. – Hát mit csináljunk?
– Megyünk a Dunának, – mondja az asszony – előbb-utóbb ugy is az történik, hogy agyonütsz bennünket, hát minek bevárni, mig gyilkos leszel?
– Nem, nem – sugja az ember – és kezével részegesen hadonáz az arcza előtt.
– Dolgozz, – mondja az asszony – és Isten őrködjék fölöttünk.
Mikor az ember délben hazajön, az arcza diadalmas.
– Kitaláltam valamit, – mondja – velem fogsz jönni, megtiltod az ivást. Ha te ott vagy, nem ragad el a pálinka.
– Jó – mondja az asszony – de nem hisz maga sem benne.
Vagy két hétig a szegény munkásfamilia boldog, mint a madár az ágon. Felcsák Lajosnál nincs nyugodtabb, szelidebb, szeretőbb ember. Térdén lovagoltatja a gyereket, megkiméli az asszonyt minden fáradtságtól. Maga megy a kutra vizért, átszalad a gyerekkel a füszereshez és czukrot is vesz neki. A második hét vége felé ebédnél egy kicsit rosszkedvü, este pedig egy félliter bort hoz a vacsorához. Ezek a végzetes jelek.
Az asszony nézi az embert s komolyan mondja:
– Holnap érted megyek.
Az ember csüggedten ereszti le a fejét. Már nem mer fogadkozni, hogy nem fog inni.
A gyerek jól van ellátva. Turót kap vacsorára, s egy egész marékkal czukrot, sőt datolyát is.
– Nem fogsz félni?
– Nem, anyuska, aztán nem is játszom gyufával, hogy tüz ne legyen.
– A lámpához se nyulj.
– Ahhoz sem nyulok. Aztán ugy-e, ma nem lesz baj apukával?
– Nem, nem, aranyvirágom, hisz vele megyek.
Éjfél után a gyerek nyugodtan alszik a földön, az asztalon a lámpa ég, mert a gyerek csakugyan nem nyult hozzá. A kapunál éktelen veszekedés a házmesterrel, de most asszonyhang rikácsolja tul a birokra menő férfiakat. A házmester a kapukulcscsal fejbevágta Felcsákot, a ki berohan baltáért, hogy a házmestert agyonüsse.
– Az élivel, – rikácsolja az asszony – csak az élivel, hogy kettéhasadjon.
A mint berontanak a szobába, a gyerek fölriad és megijed az apja véres ábrázatától.
– Jézus, – kiáltja – apuska vérzik.
– Mit? Te nem alszol? Égve hagytad a lámpát, hogy fogyjon a petróleum? No megállj, te komisz, majd megtanitlak rendre.
Ezt az asszony rikácsolta. S kibomlott hajjal, a pálinkától kivörösödött, kidagadt arczczal, magasra emelt ököllel ront a gyerekre és üti, a hol éri. Az ember megáll a küszöbön és nézi.
– Ugy, ugy – motyogja – emberségre kell tanitani a gyereket.