ALARICH FELESÉGE.
Az orosz-japán háborura félkettőig kellett várni, a mig kisült, hogy a nevezetes csatát nem vivták meg. Tahi Béla nagyot káromkodott, de miközben a télikabátjába bujt, elgondolta:
– Szamár vagy, barátom, hiszen ha meg lett volna a csata, még egy órát kellett volna itt rostokolni. Dühös vagy, hogy egy órával hamarább szabadulsz?
Frissen esett hó boritotta az utczát. S Tahi egyszerre könnyünek érezte a lelkét. Mintha csak hazaérkezett volna, nevető tekintettel üdvözölte az utczát. Az Andrássy-uton, a hol a szerkesztőség volt, egy lélek sem volt látható s ez még jobb kedvre hangolta.
– Késő van, – gondolta – most talán a hiéna sem fog már háborgatni.
Csakhogy a Gyár-utcza mélyéből elébetoppant a hiéna. Fiatal ficzkó, czilinderrel a fején, könnyü nyári felöltőben s óriási pamutsállal a nyaka köré csavarva. A hogy Tahit meglátta, széles, gyermekes mosolylyal elébe sietett, de nem nyujtott kezet s nem is köszönt. Várta, mig mind a kettőre engedelmet kap. Nem kapott.
– Nos? – szólt Tahi. – Mit csináltál?
– Vártam.
– Nem fagytál meg? Nem untad el? Azt hiszed, összeomlik a világ, ha egyszer nem állsz az utamba?
A fiatal ember nem ütközött meg sem a durva hangon, sem a durva szavakon. Egy darabig némán mentek együtt, ekkor Tahi kezet nyujtott neki:
– Szervusz.
A két ember most szó nélkül ment végig az Andrássy-uton. Tahi mogorván, nyugtalanul belekémlelve minden mellékutczába, a másik feszült figyelemmel az arczán, le nem vette a tekintetét társáról. Néhány elkésett ember, néhány munkásformáju alak, itt-ott egy rendőr s egy-egy csapat éjjeli pillangó maradt el mögöttük. A Bajza-utcza sarkán Tahi megszólalt:
– No hát süsd ki, mit csináltál ma este?
– Semmit – felel a másik és sóhajt.
– Nem sok, azt hiszem, jobban is megerőltethetted volna magadat, minden kár nélkül.
– Igen – szól amaz tétova hangon – a Népszinházba kellett volna mennem Rébék Ernáról irni, aztán megundorodtam e gondolattól és nem mentem a Népszinházba.
– És Rébék Erna?
– Bizonyosan hasból irtak róla.
– Tehát nem is jelentkeztél a szerkesztőségben?
– Nem.
– S tudod-e, hogy most már irgalmatlanul elcsapnak és igazuk is van? Nem menni a szerkesztőségbe! Egy ujságiró, a ki nem törődik vele, hogy valami kimarad a lapjából! Tudod-e, fiu, hogy haszontalan vagy?
– Tudom – suttogja amaz és szemébe köny gyül. – Előbb tudtam, mint bárki más és jobban, mint akárki. Nem tudom megtenni, a mit akarok, nem tudok dolgozni, ha nincs kedvem, s mihelyt dolgozni kell, nincs kedvem. És semmi erkölcsi érzésem. Honnan van ez? – tette hozzá gyermekes kiváncsisággal.
– Honnan, honnan! – morog a másik. – Mert haszontalan vagy, mert jobban szeretsz csatangolni, mint dolgozni, mert most is jobb volna aludnod, vagy dolgoznod… Minek vártál rám? – ordit föl haragosan.
– Nem akartam, – szól a fiatal – de muszáj volt. Egy órakor idejöttem s mikor nem jöttél, gondoltam: nem jösz, most beülök a kávéházba és megkezdem a regényemet. S megálltam s gondoltam, hátha abban a pillanatban jönnél, mikor én odábbálltam? Még öt perczet! Aztán még öt perczet, aztán már nem gondoltam semmit, csak álltam és vártam s ha nem jösz, sohasem tudtam volna elhatározni magamat, hogy haza menjek.
– Báb! – morog a másik és megáll. Szeme szeretettel nézett fiatal társa arczába.
– Most jut eszembe, – mondja – tudod-e, hogy hogy hivták Alarich feleségét?
– Nem tudom, de ha tudni akarod, holnapig megnézem.
– Hazudsz! – kiált Tahi haragosan. – De ha mégis képes volnál reá, ugy őrizkedj tőlem, mert megfojtalak!
– Miért?
– Miért, miért? Mert akkor még te is különb legény volnál nálam. Holnap megnéznéd? Meg tudnád tenni, még holnap, a mire én husz év óta nem vagyok képes?
– Hogyan? Husz éve?
Tahi fitymálva fordult el barátjától.
– Azt hiszed, te husz év mulva nem ott fogsz tartani, mint ma? Hát hallgass ide. Husz éve vagyok riporter és nem tudom többre vinni. Pedig remek irói tehetségem van, emésztő ambiczióval léptem erre a pályára, hogy megszerezzem a paszust a dicsőség számára. Remek a tragédiám, én mondom, kölyök, a ki nem szoktam sem henczegni, sem tévedni. Azzal feküdtem le, azzal ébredtem. Minden egyes jelenetét át meg átgondoltam, át meg átéltem. Ma is két nap alatt le tudnám irni az egészet, annyira készen van. Nem irtak, nem gondoltak még e földön oly nagyot és szépet.
– Alarichról szól?
– Alarichról. De nem jutott eszembe a felesége neve. Majd megnézem, gondoltam, és mentem a műhelybe és átéltem ujból a tragédiát a névtelen feleséggel. Akármelyik történelmi könyvben megvan s van otthon vagy két tuczat egyetemes történelmem. S husz év telt el, odalett az ifjuságom, megcsontosodtam mint riporter, senkisem vár tőlem semmit, magam sem. Mert nem tudtam magamat rászánni, hogy felüssem egyikét a két tuczat történelmemnek, hogy megnézzem, minek hivták Alarich feleségét.
– S nem irtad le a darabot név nélkül?
– Ördögöd van, kölyök. Persze, hogy eszembe jutott. Ird le, gondoltam és majd ha megvan, utána nézed a nevet és kitöltöd a kéziratban.
– Nos és?
– Ne légy képmutató, fiu, mintha nem tudnád magadról!
– Nem tudom, igazán!
– Nem? Hát megijedtem ettől a gondolattól és elsikkasztottam. Mert mihelyt erre került a sor, éreztem, hogy a név csak kifogás. Ha tudom a nevet, akkor le kell irnom a darabot, ha pedig leirom a darabot név nélkül, akkor mire való a kifogás?
Megálltak és egymásra néztek. Mint két idegen kutya, ha találkozik s nem érzi még, hogy ellenséggel, vagy jóbaráttal találkozott-e. Egyszerre csak Tahi éktelen káromkodásra fakad.
– Vitt volna az ördög, mielőtt megismertelek, komisz tolvaj. Hát ezért mondtam el neked ezt? Hogyan csináltad, hogy ezt kiloptad belőlem? Mi közöd hozzá? Minek van most egy ember, a ki ismer engem?
A fiatal ember könyörögve tekintett rá. Egész testében reszketett. A kezét is összekulcsolta egy pillanatra, de még ezt sem merte tenni. Végül köny gördült a szeméből s ettől Tahi haragja lelohadt.
– No, jól van, – szólt enyhén – de el ne árulj.
– Igen, – rebegi a másik – és igazad van, olyan komiszság volt tőlem, de én nem tettem semmit, hogy elbeszéld. De azért mégis én vagyok az oka. És komiszság tőlem, mert nekem is van titkom… nem, nem titok, magam sem tudom, minek nevezzem és értelek, mert iszonyu fájdalom volna, ha valaki más is tudna róla. Azaz egy tud róla, egyetlenegy… ó szegény kis feleségem! – zokogott föl hangosan, de csak egy pillanatra. Aztán kővé meredve bámult barátjára és gyámoltalan kézlegyintéssel mormogta:
Tahi megrendülve fogta meg fiatal barátja vállát.
– Nyugodj meg, fiu, feleséged van? Nem tudom, igérem, hogy el fogom felejteni. Ha ugyan nem volna jobb neked, ha nem felejtem el. Ez sulyosabb, mint az Alarich felesége. Nem, hogy van, az nem szégyen, hanem hogy mégis itt vagy velem, félháromkor éjjel, és mindig és mindig másokkal. No de mindegy, nem akarod, hogy tudják, hát én sem tudom.
– Nem, nem, – szól amaz szomoruan – most már tudhatod, mivel én is tudok a te darabodról és a te szomoruságodról. Olyan rossz volt amugy is, közel vagyok az öngyilkossághoz, talán még jó, ha más is tud róla, ha te is tudsz róla.
– A mint akarod.
– Megházasodtam, titokban, magam sem tudom, hogy miért. Ugy szerettem szegény kis lányt és… nem tudom, ugy éreztem, hogy egy kis lánynak szégyen, ha másnap tudják róla, hogy asszony.
– Gyerek vagy, de igazad van. A házasság privát ügy, senkinek semmi köze hozzá. Mikor történt?
– Három hónapja.
– Három hónapja? Hiszen… várj csak, már három hónapja, hogy minden éjjel együtt vagyunk!
– Igen.
– S te még a mézeshetek alatt sem birtad ki otthon?
– Ó, ha tudnád, hiszen magam sem értem. Emlékszel, mikor három hónappal ezelőtt először találkoztunk?
– Emlékszem.
– Te akkor olyan érdekesen beszéltél és kitüntettél barátságoddal. Tegeztél és arczul ütöttél, mert megvártalak.
– Nos?
– Hát ez esküvőm előestéjén volt. Másnap délben megesküdtünk.
– Lehetetlen! Hisz másnap éjszaka kávéházban ültünk reggel hatig?
– Igen. Te, mikor elváltunk, meginvitáltál, hogy redakczió után várjalak. Ez olyan kitüntetés volt…
– De ember, másnap már feleséged volt!
– Igen, de te nem tudtad és én nem akartam megmondani.
– Akkor engem kellett volna felültetned. Rettenetes.
– Ezt gondoltam magam is. Hidd el, komolyan elhatároztam, hogy felültetlek. Aztán jött az este, édes kis angyalomat vacsora után hazavittem. Mondtam neki, hogy mivel senki sem tud a házasságomról, el kell végeznem a dolgomat, aztán visszajövök. Megcsókolt és azt mondta: siessek, mert fél. És én siettem, mikor elvégeztem a dolgomat, azt gondoltam, hozzá megyek, és mentem hozzád. Nem tehetek róla, hogy te neked előbb tettem igéretet, ez ugy rajta feküdt a lelkemen, mint valami szuggesztió.
– És másnap?
– Már nem tudtam elmenni. Mardosott a lelkiismeret és elképzeltem angyalomat könyezve, kétségbeesve. A lépcsőn visszafordultam, nem volt erőm letörülni a könyeit. E helyett levelet küldtem neki, hogy fontos dolgokban járok, el kell utaznom, de holnap itt leszek.
– És jöttél megint hozzám?
– És mentem megint hozzád, és másnap még kevésbé mertem eléje állni s megint hazudtam. Majd holnap! És megszoktam, hogy rád várjak és minél nagyobb lett a bünöm vele szemben, annál gyávább lettem. S ennek most már három hónapja, hogy feleség vár rám, s hajléktalanul bolyongok, mert nincs erőm hozzámennem.
– Meddig fog ez tartani? – kérdi Tahi szigoruan.
– Nem tudom, – felel a másik sóhajtva – minden nap azzal válok el tőled, hogy hozzá megyek és…
– És ma hozzá fogsz menni, mert nem válsz el tőlem. Fiu, most megint szuggerálok. Én most elviszlek a lakástok kapujáig és te bemégy. Beverlek, bepofozlak, érted?
A fiu reszketett.
– Jó, – mondta forró hangon – verjél, pofozzál be, ó, ha csak ott volnék már.
– Ott leszel, – szól Tahi és különös ellágyulás fogja el. Mintha maga is megszabadult volna a huszesztendei tunyaságtól, bünbánó felbuzdulással mondta:
– Meg kell változnunk. Igérem, hogy én is még ma megnézem, minek hivják Alarich feleségét.
A szitáló hóban a két ember férfiasan kezet fogott. Ugy érezték, mintha uj lélek szállt volna beléjük. Testükön végigfutott a cselekvés vágya.
– Siessünk, fussunk, – suttogta a fiatal ember – minden pillanatért kár.
– Fussunk, – lihegte a másik is és nekiiramodtak az éjszakának.
A Wesselényi-utcza egy komor, barátságtalan háza előtt álltak meg.
– Itt van?
– Itt. – A fiatal ember egész testében reszketett.
– Nyomd meg a csengőt, – sugja a másik és szintén reszket.
– Igen.
Reszkető ujja alig talál a piszkos rézgombra. Egyszerre megijedt.
– Megnyomtam, – rebegi és hideg verejték ül arczára.
– Jó, – sugja rekedten a másik.
Soká kellett várni. A Wesselényi-utczai házmester nem szokta meg a kapupénzt. A két ember alig birt magával.
– Tán be sem lehet menni? – szól a fiatal és hangjában mintha reménység lett volna.
De ekkor csoszogó léptek hangzanak, a kulcs megfordul, a két barát még egyszer kezet szorit.
– Isten veled, – sugja Tahi – jó ez igy és én is megnézem – még ma.
Barátja ugy szoritja a kezét, mintha belekapaszkodna. Tahi egy erélyes lökéssel kiszabadul.
– Szervusz! – És rohan. Még hallja, a mint a kapu becsapódik.
– Megváltoztam, – mormogja, a mint végigsuhan a házak során, a Józsefváros felé, a Pál-utczába. Messze az ut odáig.
*
A fiatal ember, a mint a kapu bezárult mögötte, fölbotorkál a lépcsőkön. Szive a megrepedésig dobog. A harmadik emeleten van a lakása, a lépcsőről még nem látja. A mint nagysokára fölér az emeletre, szinte eláll a szive. Ott az ajtó – s a felső üvegablakból világosság látszik. Ébren van, várja!
S mint a ki kisértettel találkozik, megfordul, lerohan, hosszan csenget.
– Valamit elfelejtettem, – rebegi a házmesternek és kint terem az utczán.
*
Tahi Béla kezében a történelem. Mereven, mozdulatlanul bámul rá. Olyan furcsának tetszik neki felbuzdulása, meg hogy a kölyök feleségét kapcsolatba hozta Alarich feleségével.
– Nevetséges, – gondolta s ellökte a könyvet. – Azért sem. Hiszen ha ezt komolyan venném, bolond volnék. Ma azért sem, hanem holnap, – rögtön, mihelyt fölkelek.