AZ APRÓHIRDETÉSEK ELŐTT.
A kiadóhivatal előtt mindennap kiragasztják az apróhirdetéses hasábokat, az ingyen olvasó publikum számára. Budapestnek egészen külön társadalmi osztálya fejlődött ki azokból, a kik az utczán tanulmányozzák az apróhirdetéseket. Reggeltől délig váltják egymást föl a mindkét nembeli tanulmányozók, apró noteszokba beirják a nekik való «keresleteket», félénken benyitnak a hivatalba s a kapott czimekkel estig ajánlkoznak, szóval és irásban. Foglalkozásnak elég egész napra, nem gyümölcsöz semmit, de mivel egyik sem hal éhen, föl kell tennem, hogy meg lehet belőle élni.
Egy kopott fiatal ember, meg egy kopott leány között ezen az úton szövődött az ismeretség. A szegénység huzódik is egymástól, közlékeny is. Két hét multán a leány hiába kutatott zsebében czeruza után s a fiatal ember fölajánlotta a magáét.
A leány: Köszönöm, nem tudom, hol hagyhattam el.
A fiatal ember: Bizonyosan otthon tetszett hagyni.
A leány: Igen. A másik ruhámban.
A fiatal ember (magában gondolja: sohsem láttam rajta más ruhát): Én, kisasszony, elővigyázatos vagyok, minden ruhámban tartok czeruzát.
A leány (magában gondolja: könnyü neki, mikor csak egy ruhája van): Okos is, mert nagyon kellemetlen, ha az ember föl akar valamit jegyezni s nincs mivel. Meglehet, hogy épen ilyenkor, ilyen csekélység miatt szalasztja el a kedvező alkalmat.
A fiatal ember: Bizony, igaza van.
Másnap a fiatal ember udvariasan előre engedi a tudakozó rácshoz. A bediktált czimek után itélve, sejtette, hogy a kisasszony mint bonne, mint elárusitónő, mint probirmamzel, mint társalkodónő, kulcsárnő keres állást.
A fiatal ember: Nagysádnak remélhetőleg már van kilátása állásra?
A leány: Ó, van, hiszen hely akadna bőven, csakhogy megválogatom ám. Nem minden elfogadható, a mi itt kinálkozik. Különben tetszik tudni, nekem nem épen életkérdés, hogy állást kapjak, mert hála istennek, szüleimnél vagyok s csak ugy gondoltam, hogy minek töltsem az időt hiába, ha akad valami megfelelő állás, hát én is keresek valamit. Önnek persze nincsenek szülei?
A fiatal ember: De vannak, hála istennek, s a helyzetem egészen olyan, mint a nagysádé, csakhogy az én szüleim vidéken laknak s férfi létemre természetesen nem akarok örökre rajtuk élni.
A leány: Természetes, természetes, ön férfi. S mi a foglalkozása kérem?
A fiatal ember (némi zavarral): Kereskedő vagyok.
A leány (magában gondolja: Ah, commis!): Szép, szép…
A fiatal ember (buzgón): De tetszik tudni, manapság kevés tőkével az ember nem megy semmire. Minek koczkáztassam kevés vagyonomat önálló üzletre? Inkább beállok másokhoz s megelégszem a biztos keresettel.
A leány (megdöbbenve gondolja: pénze van? Ejha! De hátha csak ugy henczeg, mint én?)
Harmadnapra eszébe jutott a fiatal embernek, hogy:
A fiatal ember: Bocsánat, kisasszony, hogy még nem is mutattam be magamat. Fekete Béla a nevem.
A leány: Igen örvendek, én Gálos Etel vagyok.
A fiatal ember: Etel? A legkedvesebb nevem.
A leány: Ugyan?
A fiatal ember: Igazán sajnálom, hogy magam is olyan idegen vagyok a városban, különben mindent elkövetnék, hogy nagysádnak segitségére lehessek. Nagysád olyan kedves, olyan szép!
A leány (elpirulva): De kérem!
A fiatal ember: Nem fogja rossz néven venni, hogy igy kimondom, a mit gondolok. Hanem azt mondom: mégis van gondviselés. Ime, nap-napután itt lesem a jó szerencsét és ki tudja, hogy nem akadtam-e rá.
A leány (sóhajtva): A jó szerencse? Állás kell ahhoz, Fekete ur, első a kereset.
A fiatal ember (melegen): Igaza van, kedves Etel kisasszony, de ha az ember tudja, hogy miért töri magát, állást is hamarébb kap.
A leány (szomoruan): Ó, uram, én már elvesztettem minden reményemet.
A fiatal ember: Nem szabad csüggedni, kisasszony. Higyje meg, ugy érzem magam, mintha megütöttem volna a főnyereményt. Etel kisasszony, megengedi, hogy a nevén szólitsam?
A leány (halkan): Majd ha állása lesz.
*
Az érintkezés az apróhirdetéses tábla előtt mind bizalmasabb lett, a nélkül, hogy őszintébbé is vált volna. Csak ugy, a hogy az aranyozott rámáról lassanként lepattogzik a hivalgó fény és kibukkan mögötte a nyers és értéktelen puhafa, azonképen támadt a két szegény ember között némi világosság az egymás viszonyairól. Az idő mind zordonabb lett és ruhájuk nem lett melegebb. Esett is az eső, a fiatal embernek nem volt esernyője.
A leány: Tudja isten, a mama mindig ugy szekiroz, hogy vegyem föl a téli kabátomat, de csak nem teszem magamat nevetségessé, hogy november elején már téli kabátban járjak! Aztán nagyon vérmes vagyok (szegénykének violaszinü volt az arcza) nem türöm a meleget.
A fiatal ember (dideregve): Én is jobb szeretem a hideget. Különben rendeltem már téli ruhát, hanem azok a szabók mind megbizhatatlanok. A mult héten kellett volna liferálnia, de el vagyok rá készülve, hogy két hét mulva sem lesz meg.
Viszonyuk bizalmasabbá válván, a kiadóhivatalból együtt szoktak elmenni. A fiatal ember el is kisérgette a leányt ajánlkozó utjain s megvárta lent, a kapu előtt. Meglátta a szegény, nyomorgó arczon a csüggedés kifejezését, de aztán hallotta a leány fitymáló beszédét:
A leány: Megint felültettek. Nem vállalnám el, ha aranyba foglalnának is. Két kis gyerek van, egyik vásottabb a másiknál. Aztán azt is akarják, hogy takaritsak. Ha ezt akarom, akkor mindjárt cselédkönyvet váltok és beállok szobaleánynak. Nem igaz?
A fiatal ember (aki már nagyon az utolját járja): Kedves Etel, mégis, nem volna jobb, ha legalább egyelőre – mig valami jobb nem akad…
A mire a leány mély sóhajjal és megfeledkezve kérkedő magatartásáról, lehorgasztja fejét.
A leány: Bizony jó volna – akármi – de nincs semmi, semmi!
Egy napon a fiatal ember föltünően nyugtalannak találta a leányt. A nyomor csak ugy leritt szegénykéről, a sáros aszfalton ugy járt, hogy a talpa ne igen érje a földet, mert czipője lyukas volt.
A leány (sóvárogva nézi a sarki kofát): Ni, gesztenye. Az idén még nem ettem gesztenyét.
A fiatal ember: Én sem, majd veszek.
A leány: Nem, nem, másra való a pénz.
A fiatal ember: Ugyan ne bánja, az a pár krajczár! (Magában: legfölebb gesztenyét ebédelek.)
És tiz krajczárért sült gesztenyét vásárolt, a mit mohón elfogyasztottak.
A leány: Milyen jó, milyen meleg!
A fiatal ember (önfeledten): Voltaképen szüksége is van az embernek néha egy-egy meleg falatra.
A leány (ugyanugy): De mennyire!
Aztán mind a kettő fölocsudik és szörnyen szégyelli, hogy ennyire elárulta magát. De talán nem is értette el a másik!
És már beszélnek szerelemről és már szövik a közös terveket a közös jövőről és még mindig rejtik egymás elől a nagy nyomoruságot. Már kölcsönösen táplálják egymást néhány garason s még mindig adják az urat, a függetlent, a ki csak passzióból járja a kiadóhivatalt, állást, kenyeret vadászva.
Egyszer aztán a fiatal ember nem jött többé el. A leány várta, hiába. Tanakodott: talán beteg? Sóhajtott utána és nyugtalankodott. Istenem, hátha beteg! Majd a keserü gyanu: hátha állást kapott és most már hűtlenül megfeledkezett róla?
Két hétig tartott ez igy, mig a véletlen összehozta őket. A fiatal ember megijedt, de csak nyult a sapkája után és ugy tett, mintha a leány felé akarna közeledni. Ez azonban hidegen elforditotta fejét és gőgösen átment a tulsó oldalra. A fiatal ember sapkája ugyanis szolgasapka volt. Egy lámpaczég firmája volt rajta. Csak nem áll szóba egy inassal!