A ZSINÓR.
I.
A cselédszoba nem is olyan barátságtalan és szomoru, különösen ha papa szinházba megy a mostohával. Erna ilyenkor az ágya szélére ül, merő sötétben és beszélget a Julcsa cseléddel, a ki a konyhában rakosgatja az edényeket, majd a kis lámpát átviszi a cselédszobába s ugy ülnek egymással szemben, a kisasszony két könyökét az asztalra támasztva, a cseléd komoly, részvétlen arczával és gépies szorgalommal harisnyát stoppol.
Erna: Meglássa, Julcsa, már nem tart sokáig.
Julcsa: Ha én a kisasszonynak volnék, már régen megszöktem volna és beálltam volna igazi cselédnek. Hát hiszen most is ugy él!
Erna: Oh, ha lehetne, megtenném!
Julcsa: Épp ugy dolgozik, mint a szobalány, a konyhában eszik, a cselédágyon hál, nyáron mezitláb jár, éppen csak bért nem kap, meg pofozgatják és szeretőt nem tarthat.
Erna: Jaj, Juliskám, ha nagykoru volnék, nem is maradnék itt. De apa beleegyezése nélkül nem adnak könyvet és könyv nélkül nem fogad föl senki.
Julcsa: Elég lelketlenség a nagyságos urtól, hogy ennyire engedte elzülleni a kisasszonyt. Mintha bizony nem volna még elegendő hely odabent.
Erna (szomoruan): Az én édes kicsi ágyacskám… a padlásra rakták. Még egyszer bele fogok feküdni és aztán…
Julcsa: Mikor?
Erna: Talán még ma.
Julcsa: Setét éjszaka? A padláson?
Erna: Mondja csak, édes Julcsa, hisz maga a kisértetekben?
Julcsa: Nem én!
Erna: Hát fölmenne éjszaka a padlásra?
Julcsa: Nem én.
Erna: Hát mitől félne?
Julcsa: Csak ugy, mégis félnék.
Erna: Lássa, pedig én föl fogok menni éjszaka a padlásra, egészen egyedül és nem fogok félni és belefekszem az én régi ágyacskámba és akkor aztán minden másképp lesz.
Julcsa: Tán javasasszony tanácsolt a kisasszonynak?
Erna (titokzatosan mosolyogva): Magam eszeltem ki. És apa aztán meg fog csókolni és a felesége nagyon meg fogja bánni, a mit ellenem vétett. Hiszen olyan kicsire összehuztam magamat, ugy sem álltam soha az utjába (keservesen sir), hát miért bánt velem igy?
Julcsa: Már ilyen a mostoha. De megveri az isten!
Erna: Akkor aztán hizelegni is fog nekem, apa meg fog ölelelni és sirva csókolni fog. Ó, meglásd Julcsa, nekem még nagyon jó dolgom lesz.
Julcsa: Adja Isten, kisasszony, de most menjen teriteni, mert nemsokára itt lesz a nagysága és jaj a kisasszonynak, ha nincs minden rendben.
Erna: Megyek, Julcsa és meglássa, minden rendben lesz, mihelyst lekerülök a padlásról.
II.
A kis lány még javában teritett, mikor kint durván megszólalt a csengő. Ijedtében egy kis tányért el is ejtett. Darabokra tört. Nagy fejvesztetten iparkodott a cserepeket összeszedni, de már késő volt. A mostoha, drága zöld szinházi kabátban, suhogó fehér selyemben megállt az ebédlő ajtajában. Szép piros arcza eltorzult a gyülölettől s mikor a megdermedt kis lányt a cserepekkel kezében látta, rárontott és belemarkolt a hajába:
– Megint kárt csináltál? Hol jár az eszed, te haszontalan? Hát még azt sem tudod rendben megcsinálni, a mihez az utolsó parasztlány is ért? Mi lesz belőled? Mit csináljak még veled, te haszontalan teremtés?
Minden szót egy nagy rántás kisér a kis lány haján. Az térdre bukik, ugy türi szó és sirás nélkül a bántalmat. Ezzel dühiti maga ellen a mostohát. Tán ha sirna, ha könyörögne, nem gyülölné ennyire. De ez a néma türés egy a kitagadással. Nem ismeri el jussát a házhoz, csak idegennek, ellenséges hóditónak látja, a ki eltaposhatja, de jogot nem szerez rajta.
Az apa, kicsi szőke ember, erősen kopaszodva, egy pillanatra fölbukkant az asszony mögött, de nyomban eltünt. Hadd higyje a szegény lány, hogy ő nem tudja, mi történik most.
– Hamar a vacsorát – rikolt még rá a mostoha – s ha még egyszer kárt csinálsz és nem lesz teritve, mire hazaérünk, megfojtalak. Érted?
Erna erre a fenyegetésre csak mosolyog magában. Kimegy a konyhába és hozza szépen föltálalva a hideg fölvágottakat. Apja már ott van az ebédlőben, de nem mer a lányra nézni. Ez meg rá emeli szomoru szemét és halkan mondja:
– Jó estét, apuskám.
Az ember megrezzen, erősen fojtogatja torkát a megindulás, de nem mer lányára nézni, mert a belső szoba ajtaját indulatosan föltépik s már rohan be az asszony omló pongyolában, magából kikelve.
– Hát ez meg micsoda? Ki vágta le a rouleau zsinórját? A hálószoba egyik ablakáról le van vágva a rouleau-zsinór. Minek tetted?
A kis lány arcza fehér lesz, most tán először életében lesüti szemét mostohája előtt, ugy rebegi:
– Nem tudom.
– Julcsa! – ordit a nagysága. – Julcsa jön és a nagysága tőle is számon kéri a rouleau-zsinórt.
– Nem tudom, nagysága, én csak nem loptam el.
– Akkor te voltál, te aljas, levágtad, csakhogy engem boszants. Csupa gyülöletből és ravaszságból. Be fogod mindjárt vallani?
A kis lány hallgat.
– Hova tetted, szólj!
– Nem vágtam le, – mondja a lány most már konokul.
– Hová tetted – rikolt az asszony és ismét nekiesik a kis lánynak.
– De édes! – kiált most az apa. – Ne izgasd magad!
– Még véded? Te? Ellenem?
– Nem, édes, csak az idegeidet féltem. Ne izgasd magad azért a zsinórért, nem érdemes!
– Nem érdemes? Ilyen vakmerő boszantás! Hiszen ezt csak a boszantásomra tehette és más nem tette, mint ő. Hát neked csekélység, hogy a házadnál valaki ilyen szemtelenül boszantsa a feleségedet? No jó, eltüröm ezt is, hanem holnap reggelre meg legyen az a zsinór, különben fölvetem a kérdést: vagy én hagyom el a házat, vagy ő!
Erna nagyon különösen mosolygott s nem törődve többet a mostoha kiáltozásával, kifelé tartott. A konyhában szinte jókedve támadt és odasugta a sápitozó Julcsának:
– Holnapra meg lesz a zsinór! És még ma éjjel megyek a padlásra.
– Kár volt felingerelni a nagyságát – mondta Julcsa. – Lássa, most a nagyságának igaza van, minek vágta le az ablakból a zsinórt?
Erna erre nem felelt, csak odaszoritotta homlokát az ablak üvegére és nézett ki a nagy sötétségbe. Majd hirtelen megfordult és Julcsának mutatta:
– Lássa, itt van a padlás kulcsa is.
III.
A nagysága másnap reggel majd megpattant dühében. Ismételt csöngetésére Erna nem jött be. Nem hozta sem a czipőt, sem a kávét. Ellenben, miután a csöngetés nem akart szünni, becsoszogott Julcsa és nagy szepegve mondta, hogy a kisasszony nincs itt.
Nincs itt? Hát ez hogy lehet? És hogy a czipők sincsenek kitisztitva. Ez már hallatlan. Ezt tovább türni nem lehet.
És hogy a kisasszony éjszaka fölment a padlásra, valami babonaság miatt s nem jött még le. Ez már alávalóság. A padlásra? Hahaha! Korán kezdi! Legénynél volt, most is ott van!
Ezt már a nagyságos ur nem hallgathatta szó nélkül.
– Kérlek, ilyet még sem illik föltenni az én lányomról.
Több sem kellett neki. Megindult feje fölött a förgeteg. Ám a lagymatag emberen különös izgalom vett erőt. Nem válaszolt ugyan a feleségének, de nagy lázasan felöltözködött, aztán sietett a padlásra. Néhány percz mulva orditása betöltötte az udvart. Az emberek összeszaladtak, föl a padlásra! A nagyságának is elakadt a szava és ijedten nézegetett: mi ez? Nehéz léptek közelednek, a házmester, meg az apa és még néhány ember valakit hoznak. Erna volt, a szegény Erna. Fölakasztotta magát a padláson. Nagy sikongva ráborul Julcsa, zokogva ölelgeti, költögeti az apja. Mereven, mint a sóbálvány áll a mostoha és csak bámul, bámul. Egyszerre odaugrik a tetem mellé s mint a ki nagy lelki kintól szabadul föl, kiáltja:
– A zsinór! Nem megmondtam, hogy ő vágta le a zsinórt?