WeRead Powered by ReaderPub
Munka cover

Munka

Chapter 36: I.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

A series of linked realist episodes set around a factory and its offices depicts workers, managers, and clerical women in everyday scenes. Two smelters endure dangerous labor and bitterly compare their wages with a comfortably paid director; the director works late, struggles with domestic friction and jealousy as his wife pursues luxury and a youthful companion; newly hired female clerks arrive with contrasting clothes and backgrounds, revealing poverty, pride, and fragile hopes tied to meager pay. The narratives examine economic inequality, the routineness and humiliation of labor, gendered expectations, and the yearning for dignity and escape.

A ZSINÓR.

I.

A cselédszoba nem is olyan barátságtalan és szomoru, különösen ha papa szinházba megy a mostohával. Erna ilyenkor az ágya szélére ül, merő sötétben és beszélget a Julcsa cseléddel, a ki a konyhában rakosgatja az edényeket, majd a kis lámpát átviszi a cselédszobába s ugy ülnek egymással szemben, a kisasszony két könyökét az asztalra támasztva, a cseléd komoly, részvétlen arczával és gépies szorgalommal harisnyát stoppol.

Erna: Meglássa, Julcsa, már nem tart sokáig.

Julcsa: Ha én a kisasszonynak volnék, már régen megszöktem volna és beálltam volna igazi cselédnek. Hát hiszen most is ugy él!

Erna: Oh, ha lehetne, megtenném!

Julcsa: Épp ugy dolgozik, mint a szobalány, a konyhában eszik, a cselédágyon hál, nyáron mezitláb jár, éppen csak bért nem kap, meg pofozgatják és szeretőt nem tarthat.

Erna: Jaj, Juliskám, ha nagykoru volnék, nem is maradnék itt. De apa beleegyezése nélkül nem adnak könyvet és könyv nélkül nem fogad föl senki.

Julcsa: Elég lelketlenség a nagyságos urtól, hogy ennyire engedte elzülleni a kisasszonyt. Mintha bizony nem volna még elegendő hely odabent.

Erna (szomoruan): Az én édes kicsi ágyacskám… a padlásra rakták. Még egyszer bele fogok feküdni és aztán…

Julcsa: Mikor?

Erna: Talán még ma.

Julcsa: Setét éjszaka? A padláson?

Erna: Mondja csak, édes Julcsa, hisz maga a kisértetekben?

Julcsa: Nem én!

Erna: Hát fölmenne éjszaka a padlásra?

Julcsa: Nem én.

Erna: Hát mitől félne?

Julcsa: Csak ugy, mégis félnék.

Erna: Lássa, pedig én föl fogok menni éjszaka a padlásra, egészen egyedül és nem fogok félni és belefekszem az én régi ágyacskámba és akkor aztán minden másképp lesz.

Julcsa: Tán javasasszony tanácsolt a kisasszonynak?

Erna (titokzatosan mosolyogva): Magam eszeltem ki. És apa aztán meg fog csókolni és a felesége nagyon meg fogja bánni, a mit ellenem vétett. Hiszen olyan kicsire összehuztam magamat, ugy sem álltam soha az utjába (keservesen sir), hát miért bánt velem igy?

Julcsa: Már ilyen a mostoha. De megveri az isten!

Erna: Akkor aztán hizelegni is fog nekem, apa meg fog ölelelni és sirva csókolni fog. Ó, meglásd Julcsa, nekem még nagyon jó dolgom lesz.

Julcsa: Adja Isten, kisasszony, de most menjen teriteni, mert nemsokára itt lesz a nagysága és jaj a kisasszonynak, ha nincs minden rendben.

Erna: Megyek, Julcsa és meglássa, minden rendben lesz, mihelyst lekerülök a padlásról.

II.

A kis lány még javában teritett, mikor kint durván megszólalt a csengő. Ijedtében egy kis tányért el is ejtett. Darabokra tört. Nagy fejvesztetten iparkodott a cserepeket összeszedni, de már késő volt. A mostoha, drága zöld szinházi kabátban, suhogó fehér selyemben megállt az ebédlő ajtajában. Szép piros arcza eltorzult a gyülölettől s mikor a megdermedt kis lányt a cserepekkel kezében látta, rárontott és belemarkolt a hajába:

– Megint kárt csináltál? Hol jár az eszed, te haszontalan? Hát még azt sem tudod rendben megcsinálni, a mihez az utolsó parasztlány is ért? Mi lesz belőled? Mit csináljak még veled, te haszontalan teremtés?

Minden szót egy nagy rántás kisér a kis lány haján. Az térdre bukik, ugy türi szó és sirás nélkül a bántalmat. Ezzel dühiti maga ellen a mostohát. Tán ha sirna, ha könyörögne, nem gyülölné ennyire. De ez a néma türés egy a kitagadással. Nem ismeri el jussát a házhoz, csak idegennek, ellenséges hóditónak látja, a ki eltaposhatja, de jogot nem szerez rajta.

Az apa, kicsi szőke ember, erősen kopaszodva, egy pillanatra fölbukkant az asszony mögött, de nyomban eltünt. Hadd higyje a szegény lány, hogy ő nem tudja, mi történik most.

– Hamar a vacsorát – rikolt még rá a mostoha – s ha még egyszer kárt csinálsz és nem lesz teritve, mire hazaérünk, megfojtalak. Érted?

Erna erre a fenyegetésre csak mosolyog magában. Kimegy a konyhába és hozza szépen föltálalva a hideg fölvágottakat. Apja már ott van az ebédlőben, de nem mer a lányra nézni. Ez meg rá emeli szomoru szemét és halkan mondja:

– Jó estét, apuskám.

Az ember megrezzen, erősen fojtogatja torkát a megindulás, de nem mer lányára nézni, mert a belső szoba ajtaját indulatosan föltépik s már rohan be az asszony omló pongyolában, magából kikelve.

– Hát ez meg micsoda? Ki vágta le a rouleau zsinórját? A hálószoba egyik ablakáról le van vágva a rouleau-zsinór. Minek tetted?

A kis lány arcza fehér lesz, most tán először életében lesüti szemét mostohája előtt, ugy rebegi:

– Nem tudom.

– Julcsa! – ordit a nagysága. – Julcsa jön és a nagysága tőle is számon kéri a rouleau-zsinórt.

– Nem tudom, nagysága, én csak nem loptam el.

– Akkor te voltál, te aljas, levágtad, csakhogy engem boszants. Csupa gyülöletből és ravaszságból. Be fogod mindjárt vallani?

A kis lány hallgat.

– Hova tetted, szólj!

– Nem vágtam le, – mondja a lány most már konokul.

– Hová tetted – rikolt az asszony és ismét nekiesik a kis lánynak.

– De édes! – kiált most az apa. – Ne izgasd magad!

– Még véded? Te? Ellenem?

– Nem, édes, csak az idegeidet féltem. Ne izgasd magad azért a zsinórért, nem érdemes!

– Nem érdemes? Ilyen vakmerő boszantás! Hiszen ezt csak a boszantásomra tehette és más nem tette, mint ő. Hát neked csekélység, hogy a házadnál valaki ilyen szemtelenül boszantsa a feleségedet? No jó, eltüröm ezt is, hanem holnap reggelre meg legyen az a zsinór, különben fölvetem a kérdést: vagy én hagyom el a házat, vagy ő!

Erna nagyon különösen mosolygott s nem törődve többet a mostoha kiáltozásával, kifelé tartott. A konyhában szinte jókedve támadt és odasugta a sápitozó Julcsának:

– Holnapra meg lesz a zsinór! És még ma éjjel megyek a padlásra.

– Kár volt felingerelni a nagyságát – mondta Julcsa. – Lássa, most a nagyságának igaza van, minek vágta le az ablakból a zsinórt?

Erna erre nem felelt, csak odaszoritotta homlokát az ablak üvegére és nézett ki a nagy sötétségbe. Majd hirtelen megfordult és Julcsának mutatta:

– Lássa, itt van a padlás kulcsa is.

III.

A nagysága másnap reggel majd megpattant dühében. Ismételt csöngetésére Erna nem jött be. Nem hozta sem a czipőt, sem a kávét. Ellenben, miután a csöngetés nem akart szünni, becsoszogott Julcsa és nagy szepegve mondta, hogy a kisasszony nincs itt.

Nincs itt? Hát ez hogy lehet? És hogy a czipők sincsenek kitisztitva. Ez már hallatlan. Ezt tovább türni nem lehet.

És hogy a kisasszony éjszaka fölment a padlásra, valami babonaság miatt s nem jött még le. Ez már alávalóság. A padlásra? Hahaha! Korán kezdi! Legénynél volt, most is ott van!

Ezt már a nagyságos ur nem hallgathatta szó nélkül.

– Kérlek, ilyet még sem illik föltenni az én lányomról.

Több sem kellett neki. Megindult feje fölött a förgeteg. Ám a lagymatag emberen különös izgalom vett erőt. Nem válaszolt ugyan a feleségének, de nagy lázasan felöltözködött, aztán sietett a padlásra. Néhány percz mulva orditása betöltötte az udvart. Az emberek összeszaladtak, föl a padlásra! A nagyságának is elakadt a szava és ijedten nézegetett: mi ez? Nehéz léptek közelednek, a házmester, meg az apa és még néhány ember valakit hoznak. Erna volt, a szegény Erna. Fölakasztotta magát a padláson. Nagy sikongva ráborul Julcsa, zokogva ölelgeti, költögeti az apja. Mereven, mint a sóbálvány áll a mostoha és csak bámul, bámul. Egyszerre odaugrik a tetem mellé s mint a ki nagy lelki kintól szabadul föl, kiáltja:

– A zsinór! Nem megmondtam, hogy ő vágta le a zsinórt?