ÉJJELI KÁVÉHÁZBAN.
A télen – egy óra mult éjfél után – betévedtem egy éjjeli kávéházba, egy csésze teára. Vagy egy adag piszkosságra? Nem merem bevallani. A zenekar hölgyei ép akkor nyiszáltak utolsót, az egyik elémbe tolta a tányért, a többi eltünt, mint a kámfor, vagy déli harangszóra a kőmives. Nyilván, hogy átöltözzenek, az egyik hogy hazamenjen, a másik pedig, hogy ne menjen haza. A helyiség nagy és üres volt, épen csak az egyik asztalnál ült három részeg rongyos ember, a kiket a pinczér fölszólitott, hogy előbb fizessenek, csak azután adhat ujabb sört. A zenekar szomszédságában pedig egy halálfejü ifju ült, nagyon előkelően öltözve, monoklival a szemében, tövig lenyirva, egy üveg sör mellett és megkövült mozdulatlansággal nézett egyre a kaszirnőre, egy roppant termetes, de szép arczu szőkeségre, a ki tudomást sem vett az ifju kitartó bámulatáról,
A zenehölgy, a ki tányérozott, egy nádszáltermetü, finom arczu, szőke lány volt, alig látszott többnek tizennyolcz évesnél. Mikor huszfilléresem tányérjára kopogott, rámnyitotta nagy szemét, kéjesen ráeresztette pilláit és fehér, apró fogát halkan sziva mondotta:
– Ha átöltözködtem, ihatok egy csésze teát?
– Legyen szerencsém – válaszoltam nem épen elragadtatva, nem épen megijedve.
Pár percz mulva mellettem termett. Mintha kicserélték volna. A vásári fehér ruha a nemzetiszinü szalaggal olybá mutatta, mintha csak leánynak öltözött volna, most egyszerü, kék utczai ruhában olyan volt, mintha a szobalányt várná, a ki hazakisérje az iskolából. Annál furcsább volt szinte frivol otthonossága ezen a ronda, büzhödt külvárosi tanyán, a hol sohasem látni vendéget, mégis éjjel-nappal nyitva van. Alighanem az utczai üzlet, a hölgyzenekar, csak arra való, hogy a kártyabarlangot elrejtse a rendőrség szeme elől.
– Olyan éhes is vagyok – mondotta – hat óra óta nem ettem.
– Csak rendeljen magának vacsorát is.
– Fritz, egy vacsorát! – kiáltott megváltozott hangon.
Fritz magába röhögött s már is asztalunkra tette a vacsorát. Két darab hideg borjuhust, meg egy uborkát, a mi láthatóan amugy is kijárt ő nagyságának, de a balekkal ezuttal külön megfizetteti, a pinczér javára.
Hogy Fritz egy üveg sört is adott a vacsora mellé, az csak természetes.
– Uraságod olyan ismerős előttem – kezdte a beszélgetést, a mely előbb szakadozottan, később, a mint látni fogják, már tulságos természetességgel folyt tovább.
Én: Kedvesem, soha se törje rajta a fejét, hogy miképen kezdje a beszélgetést. Maga nem látott engem soha, ezt nagyon jól tudja, ellenben én minden hájjal megkent budapesti gézenguz vagyok, a ki ma szivesen beáll önként is baleknek, tehát ugorja át a fokozatokat, a teát, a cognacot és rendelje meg Fritznél mindjárt a pezsgőt.
Ő (ajkát harapja és erőltetetten fölnevet): No lám, ki sem látszik magából. Bizonyára müvész.
Én: Ó igen, a semmittevésben, meg a lányok bolonditásában. Hanem mondja csak, minek hegedül maga? Hiszen olyan szép lány, mint maga, nem szorul arra, hogy egyig kornyikáljon és csak egy óra után nézzen hivatása után.
Ő: Ha igy beszél velem, akkor köszönöm a vacsorát, nem kérek a pezsgőből és itt hagyom. Magától pedig nem szép, hogy ilyen hangon beszél, csak azért, mert joga van hozzá.
Én (nem épen meghatva, egy kis gunynyal, melylyel blazirt voltomnak tartoztam, de igen udvariasan): Bocsánat, kisasszony, igaza van, ön vendégem, tisztelettel fogok önnel bánni.
Ő: Ne higyje, hogy én arra való vagyok itt. El szoktam menni a többivel. Ön megtetszett nekem, olyan másnak látszott… Fritz, mikor szoktam hazamenni?
Fritz (széles mosolylyal): Egy órakor. A kisasszony nem köteles itt maradni, csak ha akar.
Én: Fritz gentleman, de az ő tanusága nélkül épugy hiszek önnek. Nagyon kedves, hogy megtetszettem önnek és voltaképen áldozatot hoz nekem, mikor…
Ő: Nem mennénk a szeparéba?
Én: Sőt igen szivesen.
Ő: Mert itt esetleg meglátnák önt.
Én: Nagyon gyöngéd. Tehát, Fritz, a pezsgőt a szeparéba. (Az első pohár után.) Éljen a barátságunk!
Ő (elpirul s pajkosan rám dül): Nem kell elbizakodnod, kis csacsi, nem áldozat ez, hanem olyan nagyon szeretem a pezsgőt és oly ritkán jutok hozzá.
Én: Ah, ezt sohsem találtam volna ki. De egyet mondok, galambom, kettő lesz belőle. Nekem nagyon tetszel, de nem vagyok szerelmes természetü. Nagyon érdekelsz, mert különösebb vagy, mint a többi, de nem vagyok sem kiváncsi, sem romantikus. Ennélfogva élvezd nyugodtan a pezsgőt, nekem ne hizelegj és ne mondd el a történetedet. Mert ugy-e bár, most ez volna soron? (Itt Fritz bedugta a fejét, hogy lássa, mennyire vagyunk.) Sohse kémlelődjék, Fritz, hanem csak hütse be a második üveget, azon tul még egy üveg lesz és ezzel punktum. (Fritz lefegyverzetten vigyorog, észrevette, hogy a balek önkéntes és öntudatos, tehát mesterkedésre nincs szükség. A lány azonban ezuttal csak rám nézett s ebből láttam, hogy igazán megbántottam s nagyon fáj a lenézésem.) Megint bocsánatot kérek, de lássa, én nem szeretem, ha valaki azt hiszi, hogy tartozik nekem hazudni, hogy őszintének lássék. A mi barátságunk három üveg pezsgő erejéig tart, aztán sohsem látjuk többé egymást. Az igazi történetét ugy sem mondaná el, arra a regényre pedig, a mit ilyen esetekre készen tartogat, igazán nem akarom magát kényszeriteni. (Koczintunk.)
Ő: És ha magának még sem hazudnék?
Én: Édes istenem, az igazság is hazugság, a mikor nem hisszük el. Aztán olyan egyformák azok a regények, az igaziak is, a miket maguk kitalálnak, vagy a mik magukkal megesnek… egy vőlegény, a kit szeretnek, egy fiatalember, a ki elcsábitja, a szülők, a kik eltaszitják – esetleg a gyermek – vagy válás a férjtől – igazán, még a valódi történetek sem érdekesek.
Ő: És ha azt mondanám, hogy mindebből nem történt semmi, hanem azért vagyok ilyen, mert szeretem a vidám életet?
Én: Akkor a szeme közé nevetnék és azt mondanám: szegényke!
Ő (bizonytalanul): Nem hinné el?
Én: Legkevésbbé.
Ő (kitörő keserüséggel): És mindenki elhitte, az is, a ki tudhatná, hogy nem igaz!
Én: Tehát egy férfi!
Ő: Nem, az apám, az anyám, mind, a kik ismernek és rám fogták, hogy a vérem, a könnyelmüségem, a munkaiszony… Ó, milyen komiszak azok, a kikhez az ember tartozik!
Én (megdöbbenve): Nyugodjék meg!
Ő (mosolyogva): Igaza van, hiszen maga mulatni akar.
Én: Dehogy, ismétlem, tisztán a maga kedvéért vagyok itt. Igyék egy pohár pezsgőt, aztán elfelejti, a mi bántja.
Ő (iszik): Nem felejtem el, de igaz, hogy ilyenkor nem bánt. Maga, látom, csakugyan ismeri ezt a mi életünket s nem is lehet önnel semmi czélom. A szépségemmel meg nem hóditom, beszédemmel le nem kötöm. Leült velem, mint a hogy megállna a majomketrecz előtt. Milyen semmik is vagyunk mi a férfiak szemében, mi, a kikért a hitványabbja tönkre teszi magát!
Én: Honnan szedi ezt a beszédet?
Ő: S a kiknek a derekabbja tönkretesz bennünket. Avagy ha nem itt ülnék, ha nem tudná, milyen olcsó vagyok, ha tisztességes volnék és a becsület utján akarnék járni, magának nem volna nyugta, a mig el nem széditett, ki nem fosztott és tönkre nem tett volna. Nem igaz? Maguknak szolid embereknek tiszta viz kell, hogy bemocskolják.
Én: Meg vagyok lepve, kedvesem, ez mintha csakugyan igaz volna!
Ő (iszik): Igaz is. Lássa, az imént nem akarta, hogy elmondjam, miképen jutottam ide. Akkor bántott, mert ön jól, tisztességesen viselkedett irányomban és attól fölfrissültem. Most nem bánt már semmi, mert tudom, hogy lenéz. De mondhatom magának, hogy nincs igaza. Nem vagyok a legutolsó, de a legutolsó sem jószántából éli ezt az életet, melybe belökték. Csak pár szóval mondom, hogyan kerültem ide, nem bánom, ha nem is hiszi el. Zeneakadémiába jártam s megtanultam hegedülni. Akkor még csak tizenötéves voltam. Tizenhat éves koromban a szinésziskolába kerültem, rajongtam a müvészetért. De az egyik tanárom bezárkózott velem az irodában s kényszeriteni akart, hogy a szeretője legyek. Különben nincs haladás, mondta. Kiugrottam az ablakon. A szinészettel tehát leszámoltam, a müvészettel is. Gondoltam magamban: a ki tisztességes akar maradni, az maradjon a polgári uton. Egy évig jártam a kereskedelmi kurzusra és megtanultam a gépirást. Nagynehezen állást kaptam egy rőföskereskedésben. A főnök családapa, eladólánya is van, a fizetésem pedig huszonöt forint volt havonta. Ezért reggel nyolcztól este nyolczig ültem a boltjában, egy rács mögött és kopogtam, hogy az ujjamba állandóan beállt a görcs. De ez nem elég, az undok ember annak fejében, hogy megdolgoztatott engem, egyebet is akart. Mert ha nem, elcsap. Kap ő olyan lányt is, a ki ezt is megteszi neki. Szó nélkül odébb álltam. S azóta akárhova fordultam s kináltam a munkámat, mindenütt ehhez a föltételhez füzték. Hát nem becstelenség ez? Volt egy fiatal ember barátom, a ki szerelmet vallott s igérte, hogy két év mulva feleségévé tesz. De addig éljek vele ugy. Mikor azt mondtam neki, hogy én is szeretem s szivesen várok reá akármeddig is, de tisztességben, becsülettel, akkor elpárolgott, mint a kámfor. Hazugság! – kiáltottam akkor – az emberek megkivánják tőlünk a tisztességet, de nem engedik meg, hogy tisztességesek legyünk. S otthon bántottak, hogy én milyen megférhetetlen vagyok, sehol meg nem tudok maradni, elijesztem magamtól az embereket. Jól van, majd édesgetem magamhoz az embereket, de nem ugy, hogy a becsületem fejében engedjenek engem dolgozni, hanem nyiltan és tisztán és fizessenek meg azért, munka nélkül. Hát igy volt, s hogy elhiszi-e, az már nekem tökéletesen mindegy.
Erre nem tudtam felelni. Sokáig hallgattunk.
Én: És jól esik igy élni?
Ő: Néha igen, néha nem, csak ugy, mint akármiféle élet mellett. A pezsgős vendégek ritkák és ez nagy kár.
Én: Hány éves most?
Ő: Huszonöt.
Én: Pedig alig látszik tizennyolcznak.
Ő (kaczagva): Hja, a rendes élet megóvja az ifjuságot!