AZ ÖREG.
– Vajjon meg fogom-e tenni? – kérdezte magában az öreg ember, a mint belépett a konyhába. Az asszony a kályha mellett állt, háttal az ajtónak s épen a krumplit öntötte a gulyásos hushoz.
– Gulyásszag, – gondolta az öreg és szivta a levegőt – meg fogom tenni. Adjon Isten, Eszti – köszönt hangosan.
– Maga az, apa? Csak menjen be – volt a válasz az asszony száraz, szivtelen hangján.
– Nem fogom megtenni – hüledezett az öreg s befordult a nappaliba.
– Nagypapa! – sikongott egy kilencz esztendős fiu s elébe szaladt.
– Meg fogom tenni! – ujjongott magában az öreg és magához kapta a gyereket. – Nem fogom megtenni – szontyolodott el, mert a másik fiu, a ki már tizenkét esztendős, felpillantott a könyvből s meg sem mozdulva, morgott valami jóestét félét.
– Maga az? – dünnyögött egy ember is az asztal másik sarkáról s kedvetlenül hajtotta össze az ujságot. – Mi ujság?
S mielőtt az öreg felelhetett volna, már ismét szétteregette az ujságot s olvasott tovább.
Az öreg pedig leült a diván sarkába s az ölébe dülő kisebbik unokája ezer kérdésére felelgetett. Hogy a nagypapa mit csinál, hogy olyan ritkán jön? Pedig nélküle nincs igaz mulatság. András sem akarja kikérdezni, a mama sem hallgatja ki. Igaz is! Az éjszaka eszébe jutott, milyen furcsa az, hogy nagypapa olyan magas ember és papa nem olyan magas.
– Nini, – kiáltott a kis fiu meglepetve – lyukas a nagyapa czipője. Miért jár lyukas czipőben?
– Ne bántsd a nagypapát! – mordult az ujságja mögül a papa. A kis fiu kérkedve nézett nagypapára, nagypapa végigsimitotta orczáját és suttogva válaszolt:
– Nem is vettem észre, csakugyan – lyukas.
– Tehát nem fogom megtenni – sóhajtotta magában. Épen az volt a nagy kérdés, hogy kérjen-e fiától pénzt egy pár czipőre, vagy sem?
Az asszony bejött a konyhából és még egy tányért rakott az asztalra.
– Nincs cseléd, – szólt nyügösen – már nyolcz napja magam veszkődöm és senki sem törődik vele.
– Hm, hm – morgott az öreg, de csak elhallgatott. Az ujság mögül szigoru pillantás érte, az elnémitotta.
A menye meg szinte tüntetett előtte a mártiromságával. Külön hozott be minden poharat, külön a kenyeret, majd össze-vissza csörgette az evőszerszámokat. Rászólt az olvasó nagyobbik fiura, hogy ne tehénkedjék ugy az asztalra, meglökte az urát – csakugy véletlenséggel – térités közben, de rá sem hederitett, olvasott tovább.
Az öreg pedig fogta unokája iskolakönyvét – talán forditva is tartotta – s oda sem hallgatva a leczkéjét hadaró gyerekre, nézte az előtte feltáruló családi képet. Nézte és magába szivta a lakás nyomasztó levegőjét, nézte és köhintett, hogy a mellére nehezedő nyomáson könnyitsen, nézte és olyan nyomorultul fölöslegesnek érezte magát itt, s ha a gyerek nem tartja fogva, ugy véli, nyulna a kalapjához és soha viszont nem látásra távozna.
S eszébe jutott a mult, – Istenem, össze-vissza tizenöt esztendeje. Mikor ő kevélyen ült az asztalnál s ez az ujságot olvasó gyerek könyörgött neki. Nem, soha! Ebbe a házasságba ő nem egyezik bele, azaz elveheti, hanem lásson más foglalkozás után, az ő mühelyében meg nem türi. S jöttek ketten, kéz a kézben. S ez az asszony, akkor még soványka, szőke lány, remegő könnycsepp a szemében és csókolgatta a kezét. Hogy ő nem hagyhatja Imréjét, inkább meghalnak mind a ketten, de ne taszitsa el miatta. Szerető, szolgáló, hüséges lánya lesz.
S megházasodtak az engedelme nélkül! S küzködtek idegeneknél két hónapig, tovább az öreg gőgje nem tartotta. Betoppant a szegénység hajlékába, föltett kalappal.
– A mi történt, megtörtént, – szólt hidegen – megbocsátani nem tudok, de bosszut állni sem akarok.
Hogy a nyakába ugrottak, ez az asszony hogy csókolta a kezét. A fiu milyen borongó alázattal állt előtte. A mühelyben hogy türte az ideges kifakadásokat! Most pedig – az asztalnál ül a fia, keményen összeszoritott szájjal, keményitett gallér van a nyakán és a fekete bajuszát éjszakára felköti, aztán mindennap borotválkozik. Hja, jobban értett a dolgához, – az asztaloslegényből butorgyáros lett, kicsi butorgyáros, de megkeresi a háromezer pengőjét évenként, mint egy krajczárt!
S az asszony. A sovány kis lány hová lett? Kék szeméből hova száradt a ragaszkodás könnyje? Kigömbölyödött, szépen kigömbölyödött. S ha az utczára megy, tiz forintos kalap van a fején s a ruháját fölemeli, hogy lássák az áttört harisnyáját. Nagyságos asszonynak szólitja az ügyvéd ur, a kinek néha pereket adnak át, s a ki olyan mély érdeklődéssel nézi az asszony minden mozdulatát, hogy az öreg már néhányszor pofon vágta volna, ha meg lett volna még a régi tekintélye. De nincs. A mühelye avitt volt, az Isten tudja, mit miveltek az uj emberek, hogy olyan takarosan és olcsón tudtak dolgozni. Azaz ő is tudta. A politura, a furnir finom, csak ugy ragyog, – de alatta fenyőfa a paliszander. Aztán évről-évre szegényebb lett s a gyerekek évről-évre jobban haragudtak rá, kogy miért volt akkor olyan lelketlen hozzájuk és engedte őket megházasodni.
– S engem nem tartott maga elég jónak ehhez az emberhez? – kiáltott rá az asszony, mikor ép veszekedésen érte őket.
– Tudtad! – rivalt rá a fia máskor, mikor az asszony fölkerekedett, hogy ő tovább nem él ezzel az emberrel. – Tudtad, mert mondtad nekem, de nem beszélned kellett volna, hanem cselekedned! Tudnod kellett volna, hogy a szerelmes ember olyan, mint a részeg, azzal nem okoskodik a józan, hanem lecsukja!
Az öreg lehorgasztotta a fejét. Hej, lett volna meg még a mühelye, lecsapott volna a fiura, azaz dehogy. A fiu nem mert volna igy beszélni hozzá, ha százszor butorgyáros is. De havonként tizenöt forintot kap tőle és az asszony is tud róla. Hogyan csaphatna le rájuk? S most lyukas a czipője, két hónapja már, hogy minden héten kiujul a folt rajta, s most nem lehet többé ujat rakni rá. Kellene uj, de kérni kellene. S a kérés nem jön ki a szájából. Tán hiába is jönne. De bizonyos, hogy egy nyugodalmas időt kellene kilesnie, mikor a fia meg a menye nem veszekszik egymással, s nem haragszik rá.
No, a mai este bizony nem olyan. Mi történt, ő bizony nem tudja. De kell is valaminek történnie? Elég baj ezeknek, hogy egymásra találtak s többé nem szabadulnak egymástól.
Az asszony bejön a tállal. A fiu leszökik nagyapja öléből s éhesen az asztalnak ront. A nagyobbik fiu leteszi a könyvet s a tányérját nézi. A gazda összehajtja az ujságot s egy karaj kenyeret tép szét a két kezével, mintha valakinek a husát tépné. Az asszony pedig kioszt a gyerekeknek s önmagának, aztán lecsapja magát a székre s foghegyről mondja az öregnek:
– No üljön le maga is.
Ez az is szó belevág az öreg szivébe. Maga is. Azt jelenti, hogy neki itt nincs helye, de ha itt van, nem dobják ki. A torka összeszorult s egy pillanatra megszállta a régi apai hatalom érzete.
– De igazán lyukas! – szól a kis fiu, mikor az öreg hirtelen ugrással felpattan, s ezzel vége volt a régi apai gőgnek. Mélységes szomoruság lepte el a lelkét s bus bucsuzó pillantást vetett az egyetlenre, a ki ebben a családi körben szerette és tisztelte.
– Már nem lesz soká lyukas – szólt különös hangon. A kis fiu szeme megtelt könynyel s a nagyobbik is megütődve nézett rá. Aztán odaült az asztalhoz, engedelmesen elfogyasztotta a tányérjába rakott porcziót.
– Nem fogom megmondani – gondolta közben, de már nem bánta. A vacsora nyomta a gyomrát, a levegő fojtogatta a torkát. Fölkelt az asztaltól, megcsókolta kis unokáját s busan bicczentett a fia felé.
– Most már mennék – szólt s megállt az asztal mellett.
– Jó éjszakát – szólt mogorván a fiu.
– Jó éjszakát – szólt ingerülten az asszony.
Pedig várta a marasztalást, az Isten tudja, miért.
Kint megállt a kapu előtt s nézte a hófelhős eget.
– Itthon vagyok – gondolta megkönnyebbülve s nézte a lyukas czipőjét.
Aztán sirásra csuklott. Valakinek el kellene panaszolnia a nagy gyávaságát, de nincs kinek. Megindult a lakása felé, hónapos ágya volt egy hajdani inasánál. Egy konyha, egy szoba és heten laktak benne. A mint benyitott, pálinkaszag áradt felé s vidám kurjongató legények, rongyos, a szesztől kipirult asszonyok nyujtották felé a kupiczát. S az öreg diadalmasan kilopta az egyik kezéből a pálinkás poharat:
– Ez az, – kiáltotta már is részegen – ezentul inni fogok, csuffá teszem a familiát, csuffá teszem a fehér hajamat, az ember, ha fölnevelte kölykét, csináljon magából disznót!