WeRead Powered by ReaderPub
Munka cover

Munka

Chapter 6: KOLLEGÁK.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

A series of linked realist episodes set around a factory and its offices depicts workers, managers, and clerical women in everyday scenes. Two smelters endure dangerous labor and bitterly compare their wages with a comfortably paid director; the director works late, struggles with domestic friction and jealousy as his wife pursues luxury and a youthful companion; newly hired female clerks arrive with contrasting clothes and backgrounds, revealing poverty, pride, and fragile hopes tied to meager pay. The narratives examine economic inequality, the routineness and humiliation of labor, gendered expectations, and the yearning for dignity and escape.

KOLLEGÁK.

Augusztus elsején két lány lépett be az irodába. Az egyik nagy, a másik kicsi, mind a kettő fekete haju és szép. Az egyiken elegáns szabásu nyári toilette, de szomoruan lekopva, a másikon vadonatuj, ügyetlen házi szabással összerótt kék delaine-ruha, méterje hetven fillér. Az irodafőnök mind a kettőt barátságosan üdvözölte, bemutatta a többi hölgyeknek, meg az uraknak is, aztán két egymáshoz tolt asztal mellé egymással szembe ültette őket.

A délelőtt gyáva elfogódottságban telt el. Másoltak. A kopott elegancziáju hölgy nagy, hegyes, szinte kérkedő betüket vetett, a másik apró gömbölyüt, óvatos szépségü sorokat rótt, mintha lábujjhegyen irna. Az idegenség elfogódottsága viselkedésükben félénkké, sőt félszeggé tette őket. Érezték, hogy a többi őket nézi s nem mertek fölpillantani, látták, hogy suttognak róluk s elpirultak. A kicsi delaines olykor rámeresztette nagy kerek szemét a szembenülőre, az azonban föl sem tekintett a munkájából.

Mikor délben általános robajjal ebédre készültek, a nagy lány és a kis lány összenézett. Megértették egymást: együtt jöttünk, menjünk együtt haza. Ösztönszerüen összebujtak.

A nagy: Én Domoróczy Vilma vagyok.

A kicsi: Örvendek a szerencsének, engem Blau Elzának hivnak. De szép ruhája van nagysádnak.

Vilma: Ugy látja? Pedig röstellek mutatkozni benne. Ha az ismerőseim közül valaki meglátna, – nem mennénk a mellékutczába?

Elza: A hogy parancsolja. De biztositom, hogy nincs röstelni valója. Olyan elegáns, s nagysád olyan szép karcsu benne.

Vilma: Ön nagyon kedves, de ez az utolsó ruhám, a mi még megmaradt. Ha ez is elkopik…

Elza: Furcsa, ez meg rajtam az első uj ruha, melyet kaptam, hogy az irodába tisztességesen járhassak.

Vilma: Tisztességesen? (Kiváncsian végignéz a kis lányon s elmosolyodik.) Látszik, hogy uj ruha.

Elza (örömmel): Ugy-e?

Vilma: És az első? Hogy lehet ez?

Elza: Hát ugy, hogy – ugy-e nem kell nagysád előtt röstelnem – mi nagyon szegények vagyunk, az apám beteg és már két év óta nincs állása s abból éltünk, a mit édes anyám, meg a bátyám keresett. Mióta nagy lány vagyok, mindig csak a nagynéném viselt ruháit hordtam, ugy szégyeltem magamat!

Vilma: Szörnyü. Én belehaltam volna.

Elza: Hát nagysádnak voltak ruhái?

Vilma (keserüen): Ruhám, ékszerem, selyem butorom, ponny-lovam, a mig apa élt. Aztán apa meghalt és elárverezték birtokunkat. Nem maradt semmim.

Elza: Szörnyü. De, hála istennek, most már nagysádnak is jobb sora van.

Vilma: Hogyan?

Elza: Hát hogy állásban van. Én olyan boldog vagyok, hogy Isten igy megsegitett. Most már vége a nyomoruságnak.

Vilma (ámulva): Hogyan, ön boldog? Ebben a nyomoruságban? Ötven koronáért havonta ülni egész nap s egy csomó embernek alárendelve lenni, a kik mind olyan különösek, olyan kicsinyek és pökhendiek s már meszsziről megcsapja az embert az irodaszaguk?

Elza: Hogyan? Ötven korona? S egy év mulva hatvan lesz és mindig többet kapunk. De most is már – ötven korona minden hónapban, a mire biztosan számithatunk, jaj, nagysád, olyan szép ez, hogy még mindig nem tudom elhinni. Hátha csak álmodom!

Vilma: Rajtunk nem sokat segit az ötven korona, éppen csak jobb a semminél, meg dolgozhatok s nem érek rá gondolkodni. De legalább magamban lehetnék. Ha hazavihetném a munkát s nem kellene ezekkel az urakkal érintkezni!

Elza: Lássa, ezt nem értem. Például az irodafőnök ur olyan finom ur, olyan elegáns és udvarias.

Vilma (kurtán kaczag): Ugy találja? A czipője ránczos s olyan nevetséges a járása. Meszsziről látszik rajta, hogy soha jó társaságban meg nem fordult.

Elza (csodálkozva): Én pedig azt hittem, hogy elegánsabb ember már nem is képzelhető. S hogy tetszik önnek Barna ur, a főlevelező, a ki nekünk a munkát adta? Milyen szellemes, szeretetreméltó ember.

Vilma: Annak, ha még egyszer ugy a szemembe néz, hátat fogok forditani. Valódi ripők.

Elza: Pedig engem vállon veregetett és azt mondta, hogy egészen helyes kis hivatalnoknő lesz belőlem. Aztán kezet adott, – azelőtt sohasem adtak nekem kezet ilyen uri emberek.

Vilma: Nekem is kezet adott. Ilyen neveletlenség! Ha két évvel ezelőtt azt mondták volna, hogy én ma holmi Barna urak bizalmasságának leszek kitéve… De azért meg fogom ezeket az embereket tanitani, hogy hogyan viseljék magukat hölgygyel szemben.

Elza (félénken): Hát a gazdag lányok nem fognak kezet az urakkal?

Vilma: Azzal, a kit erre érdemesnek tartanak.

Elza: És – ne haragudjék nagysám, de én nem értem – hát vannak a hivatalnok uraknál finomabb urak is?

Vilma: Jaj de kedves maga. Hiszen ezek még nem is urak!

Elza: Min látja ezt? Én minden nap az utczán egy bárót is látok, de akárhogyan töröm is az eszemet, nem látok különbséget közte és az irodafőnök között.

Vilma: Én meg nem látok hasonlatosságot. Higyje meg, kedves kisasszony, hogy ezek még csak nem is emberek. Milyen szabása van a ruhájuknak s milyen bárdolatlan a mozgásuk, meg a beszédük! Kétségbeejtő!

Elza (biztatóan): Meglássa, nagysád, ez csak a szokatlanság. Majd meg fogja szokni.

Vilma (tompán): Ez az irtózatos.

Elza: Nekem is olyan szokatlan még, ha kisasszonynak szólitanak, szeretnék hátrafordulni, hátha mögöttem áll valaki, a kinek a kisasszony czim szól és olyan ügyetlennek érzem magamat, nem tudom, mit mondjak s mindig félek: most ismernek meg, hogy csak szegény munkás lánya vagyok, s akkor nem türnek meg az irodában. Pedig meghalnék, ha most elbocsájtanának.

Vilma: Én pedig meghalok, ha soká kell igy élnem. De mondja csak, kisasszony, igazán: van ennél nagyobb szegénység is?

Elza: A mienknél? Ó, nagysád, ez most már nem is szegénység, most már megvan mindenünk, de eddig, – higyje el, eddig igazán szegények voltunk.

Vilma: Ha nem vagyok indiszkrét, mennyiből élnek maguk havonként?

Elza: Mi? Ó, borzasztó sok pénz kell, nagyon drága lakásunk van, mert a bátyámnak külön szoba kell, mert neki az a passziója, s hetenként negyven koronát keres, mama is varrással harmincz koronát, ha munkát kap, de a bátyám csak husz koronát ád nekünk, mert neki külön kiadásai is vannak, szivarozik, meg a ruháját is ő fizeti, hát igy is volt száztiz koronánk, de nem volt elég. Most azonban, hála istennek, már százhatvan koronánk lesz!

Vilma: S ez maguknak sok pénz? Nekünk egy nagybácsinktól háromszáz koronánk van havonként és még csak vacsorára sem futja.

Elza (rémülten): Lehetetlen. Háromszáz koronából? És most még ötven korona hozzájön?

Vilma (sóhajtva): Ebből meg ruházkodnunk kell, – három hölgynek havi ötven korona toilettere! Igazán nem értem, hogy nem lőttem még magamat főbe!

Elza: De az istenért, hisz önök most is gazdagok! Háromszáz korona! Abból már szalónjuk is lehet.

Vilma: Az van, de ebédlőnk nincs.

Elza: Ebédelni a szalónban is lehet.

Vilma: Hogy mondhat ilyet! Az ételszag a szalónban.

Elza: Olyan rossz szaga van az ételnek? Nem is éreztem.

Vilma: Maga boldog, kedves kisasszony, hát isten áldja, én erre megyek.

Elza: Alázatos szolgája, nagysád.

Vilma (magában): Buták ezek a koldusok!

Elza (magában): Nem is hiszem el neki, csak henczegett.