VAD EMBEREK.
Mihály, a ki azelőtt vadházasságban élt Marcsával, két év multán beállit régi kedveséhez, földig lerongyolódva. Marcsa uj urával külön hónapos szobában lakik, melyben takarékkályha is van, azon főz most épen birkapaprikást. Télen történt a dolog, este hét órakor.
Marcsa (a mint megismeri a jövevényt): Jézus Mária!
Mihály (dideregve): Ne félj, Marcsa, se nem bántalak, se nem kérlek, hogy gyere vissza hozzám. Nagyon megtaposott engem az Isten, jó szivvel jövök tehozzád.
Marcsa: Jóska mindjárt haza jön és ha itt ér, nem tudom mi lesz veled. Állj odébb Isten hirével.
Mihály: Jóskától nem félek, ha agyon üt, jót tesz velem. Nagyon szerencsétlen ember lett belőlem, hogy ezt a gazságot elkövette ellenem, de azért jó barátja volnék ma is.
Mihály: Nincs betevő falatom és ha az embernek csikorog a gyomra, hát megjön az emlékezete. Gondoltam magamban: no, a Jóskának jól megy dolga és az nap, hogy Marcsa megszökött tőlem, adtam neki husz krajczárt. Azzal tartozik, mert a másikhoz vitte. Hátha megfizetné?
Marcsa: Mit? Hogy én tartoznám neked husz krajczárral? Talán megint részeg vagy. Eleget dolgoztam, eleget kerestem én magam is és ha adtál is husz krajczárt, hát az enyimből adtad.
Mihály: Kérlek, Marcsa add meg a husz krajczárt.
Marcsa: Ha itt meghalsz előttem, akkor sem. Nincs is, nem is jár neked. De hogyan rongyolódtál le ennyire?
Mihály: Elhagyott a jó szerencse. Mikor miattad a Jóskával összeverekedtünk, hát az igazgató ur engem bocsátott el. Azt mondta, nekem van igazam, de a Jóskának nagyobb hasznát veszi. Hogy esküdtem volna meg te veled, akkor nem ért volna a baj.
Marcsa: Hét pap szentsége sem tartott volna melletted.
Mihály: Olyan rossz embered voltam? A tenyeremen hordoztalak, együtt mentünk a korcsmába, ahány pohárral én ittam, annyival rendeltem neked is. Tudtam, hogy a hivatalnok urral, mikor hazaviszed neki a fehérnemüt, megcsalsz, – bántottalak emiatt? Mikor nagyon el voltam keseredve, hát megrugdostalak. De nem azért, hogy megcsaltál, hanem mivel el voltam keseredve. Nem vagy te selyemkendő! Az apád is megvert, mégis az apád maradt.
Marcsa: Hiszen nem mondom, hogy rossz ember voltál. De hát a másik különb volt. Akadt volna lány nekedtetsző, te hagytál volna a faképnél, igy nekem akadt különb legényem, hát én hagytalak el.
Mihály: Hej, hej, végén csattan az ostor. De nem bánok én már semmit. Siratlak most is, Marcsa és ha visszajönnél hozzám, hát áldanám érte a jó Istent. De most csak a husz krajczár irányában jöttem. Lásd, annyi jó szivvel lehetnél hozzám és ez a paprikás szag, Marcsa lelkem, ha tudnád, hogy kinozza a gyomromat, mely két napja falatot nem kapott, inkább kidobnád az ablakon.
Marcsa: Falatot nem kapott a gyomrod, de hogy ittál, azt érzem a lehelleteden.
Mihály: Hadd el, Marcsa, három napos ez a borszag. Akkor ittam utoljára.
Marcsa: Hát pénzem nincs, azt nem adok, nem is jár neked, hanem ha már itt vagy és Jóska is igy akarja, akkor teszek még egy tányért az asztalra.
Mihály: Hogy a jó Isten áldjon meg érte.
Marcsa: Addig ülj oda a lócára.
Mihály engedelmesen a lócára ül és nézi a menyecske vörös karjait, a mint a paprikásba galuskákat csipeget. Egyszer csak durván benyitja valaki az ajtót s belép Jóska, zuzmarás bajuszszal, trüsszentve, káromkodva, lecsapja a szolga-sipkáját, az ágyra csörrenti a táskáját és toporzékolva leveti a köpenyt.
Jóska: Az isten nyila csapjon a világba, már megint nincs az asztalon a vacsora?
Marcsa: Azért ne kiabálj ugy, nem vagy magadban.
Jóska csak most látja meg a sötét kuczkóban ülőt.
Jóska: Hát ez ki apja fia?
Mihály (fölkel és kezet nyujt neki): Adj Isten, Jóska.
Jóska (a botját fogja): Ide mertél jönni? No hát lepedőben visznek el.
Mihály: Tedd el a botot, Jóska, nekem sincs botom, aztán minek is haragudnánk egymásra? A mi volt, az elmult, elösmerem, most is te volnál az erősebb.
Jóska: Mit akarsz? Mi járatban vagy?
Marcsa: Nem vagy te rendőr, hogy igy kérdezősködöl. Eljött, mert éhes és én meghivtam vacsorára.
Mihály: Aztán Marcsa husz krajczárommal tartozik.
Jóska (nézegeti a lerongyollott embert, aztán fölkaczag): No hiszen derék legény lett belőled. Csak nem bálból jöttél? Hát ülj le, szivesen látlak, ha éhes vagy. Ugy is tudod már, hogyan jár az, a ki belém köt.
Marcsa hozza a párolgó tálat, Jóska gyorsan, mohón eszik, Mihály fáradtan, elfogultan. Jóska bort is tölt neki, azt mohón fölkapja.
Mihály: Adjon isten jó egészséget neked is, Marcsának is.
Jóska: Köszönjük szépen. Hát tudod, Mihály, mégis csak furcsa, hogy igy vagyunk, holott két évvel ezelőtt még én ültem igy vendégségben tenálad s csak az asztal alatt nyomkodtam a Marcsa lábát. Hadd lám csak, nem nyomkodod most te?
Marcsa: Nem sül ki a szemed, ha ilyeket beszélsz? Mi ketten már kiszerelmeskedtük magunkat erre az életre.
Jóska: Ugy is legyen, mert különben a másik életet is kifojtogatom belőletek. Nézd csak, Mihály, ez aztán az izom! Ugy-e? Azóta, hogy földre lapitottalak, még nőtt egy hüvelyknyit a Marcsa főztétől.
Mihály: Jól főzött az mindig.
Jóska: Most még jobban, mert fél tőlem. Hát bizony, komám, nagyot fordult a világ. Akkor csak a lábát nyomogattam az asztal alatt, most tehetek vele, a mit akarok, gyere ide, Marcsa, csókolj meg! Látod? Ha akarom, megcsókolom, ha meg akarom, (arczul vágja az asszonyt) pofon ütöm, igy ni. Mert ő az enyém.
Marcsa (visitva): Hogy száradna le a kezed ebben a minutában. Te állat, hát mi vagyok én, hogy igy bánsz velem? Hát mit tettem, hogy pofonütsz?
Jóska (nyugodtan): Még egyet akarsz, hogy mozgatod a nyelvedet? Ide gyere.
Mihály (csöndesen): Az arczát nem kellene, Jóska, megdagadna. Én csak ugy kiméletesen megrugdostam, ha el voltam keseredve.
Jóska: Azt mondom neked, koma, ne elegyedj az én dolgomba. (Orditva.) Az enyém, azt teszek vele, a mit akarok. Az orra is az enyém és ha akarom, beverem az orrát. A dereka is az enyém, leütöm. És – ördögpokol – meg is teszem, csak ugy – passzióból.
Marcsa (remegve a nyakába borul): Édes emberem, ne bánts most az egyszer, ne bánts.
Jóska (az ötödik pohárral iszik): No jó, galambom, hát csak meg akartam mutatni ennek a jó embernek, hogy az enyém vagy. Isten éltessen, komám.
Mihály (koczint) Isten éltessen.
Jóska: Most pedig Isten nevében állj odébb, mert le akarunk feküdni. Ma különösen szerelmes vagyok Marcsámba, majd szétvet a szerelem, tán azért, hogy téged láttalak. Hát csak hamar, hamar, vesd meg az ágyat Marcsa, aztán bujj mellém.
Mihály (a ki ezt a beszédet lihegő mellel hallgatta, mikor Marcsa sebtében az ágyat bontogatja, kiáltva): Ezt nem engedem!
Jóska: Mit mondasz?
Mihály (magánkivül): A husz krajczáromat akarom, tolvajok és rablók vagytok! Elvetted a szeretőmet, kizavartál a hivatalomból, bujálkodtok a szemem láttára, hát fizessetek! Az én pénzemen ne bujálkodjatok!
Jóska (fölugrik): Micsoda? No, hát megtanitlak emberségre.
Mihály (nekiront): Egyikünk meghal!
A két ember birokra megy. Jóska, az erősebb, odavágja Mihályt az ágyhoz és fojtogatja a torkát. Ez görcsösen iparkodik, hogy a bicskáját kinyissa.
Marcsa (meglátja és nagyot sikolt): Itt a husz krajczárod, ne bántsd az emberemet.
Erre a két ember elereszti egymást. Lihegve néznek egymással farkasszemet, Jóska, mikor a nyitott bicskát meglátja, összerezzen. Marcsa reszketve nyujtja oda Mihálynak a pénzt, a ki egyre Jóskát vigyázva, zsebre vágja. Aztán a lóczáról fölszedi a sapkáját és emberségesen, csöndesen köszön:
Mihály: No hát ez más. Adjon Isten nyugodalmas jóéjszakát.