Muzsika: Elbeszélések

I.

Az örök tenger partján egy mulandó fiu és egy romlandó leány állott. Előttük fehér csónak rengett a vizen és a nagy tenger unalmában nekicsapdosott a hófehér bárkának. Meglocscsantotta, megtánczoltatta és a karcsu csónaknak ez jól esett. Ugy érezte magát, mint a kit csiklandoznak. Ficzánkolt, felszaladt a partra, aztán csörrentett egyet a lánczon és megint lesiklott a tengerre. Izgett-mozgott, kellette magát, s ha ambiczióm volna, hogy tobzódjam ama tetszetős hasonlatokban, melyek holt tárgyakat eleven lényekké hipnotizálnak, azt is mondhatnám: olyan volt, mint a türelmetlen csikó, rágta a kötőféket, el akart szabadulni, toporzékolt, rugott, vágtatni, rohanni akart a szélben, neki a vad végtelennek.

A fiu pedig bágyadt volt. A városi szervezetnek nem friss erőt jelent a május. A dekadens corpust a márczius kikezdi, az április felbolygatja, a május elbágyasztja. Bennünk nem gyujt életkedvet a tavasz, és az éles márcziusi szél nem lobogtatja a mi szivünkben az öröm lángját. Valami furcsa, édes, mosolygó bágyadtságot hoz, valami morbidezzás állapotot, hogy ugy érezzük, mintha kellemes nyüg ülne a nyakunkon, édes borok gőze kószálna a fejünkben, alapjában véve, mintha az a nyers, vad, erőszakos fejlődés, a mi körülöttünk rohanvást indul meg tavaszszal, magával sodorná ezt a mi anemikus testünket is, a mely nem elég erős arra, hogy a tavasz csikóival versenyt nyargaljon. A fiu különben – és szolgáljon ez mentségül a régi erkölcsök tisztelőinek szemében – délután félkettőtől félhatig egyfolytában csókolta azt a kis szőke leányt, a ki mellette állott. Igy aztán kissé furcsa jelenség volt ez a legény orvosi szempontból. Az arcza halavány volt és hideg, de a szája forró és piros. A leány pedig áhitattal és tudatlanul nézte a vérszegény arczot és ama partiális vérbőséget, melyet a költők az ajkak pirjának neveznek. A leány már jobban birta a tavaszt. Ő csupa egészség volt. És a csókolózást is jobban birta. Az asszony passziv fölénye a szerelmi tusában már ilyenkor kezdödik. Mikor még az egész szerelem abból áll, hogy két különnemű lény farkasszemet néz egymással, már akkor is a férfi hunyja be előbb a szemét.

A leány fehér ruhában volt. Még rövid szoknyát viselt, a rövid szoknyák ama fajtájából, a melyek mintha nőnének. Az érti ezt meg, a ki együtt nőtt fel egy rövid szoknyával. Szép, fehér nyakát matrózgallér vette körül, s hogy ezen mi a sirni való, azt is csak az tudja, a ki még emlékszik arra a mérhetetlen bájra, mely akkor sugárzik a leányból, a mikor még fiús. Talán nagyot tévedek, de reám az egyszerű megfejtések hatását teszi az a tapasztalat, hogy a nő fiatalsága a férfiasság. A pubertást megelőző esztendőkben mintha még nem határozta volna el magát a leány, hogy fiu legyen-e, vagy leány maradjon. És ezt a hermafrodita viselkedést, ama jól sikerült verekedő-kedvet, azt a karakter-tultengést, a fiuruhába való öltözködés amaz örök vágyát, a fiu-játékok után való bánatos sóvárgást aztán a természet rendbeszedi az első komolyan női reggelen, melyre rémülettel virrad a kis határozatlan. Mint az induló vonat, a mely a nagy pályaudvar harmincz-negyven sinpárján ide-oda zökken, egyikről a másikra szalad, jobbra fordul, balra kanyarodik, s csak a város határán túl, a szabad mezőn vág neki annak az egyetlen hosszu sinnek, a mely a czéljához viszi.

Egymásra néztek. És a bágyadt, beteg, fáradt fiu szemében erő villant meg. Az egészséges, friss, erős leány pedig alázattal sütötte le a szemét.

II.

A fiu lement a kőbe vágott lépcsőn, s beleugrott a fehér csónakba. Kissé tántorgott benne, s a csónak billegett alatta.

– Jaj! – mondta a leány a parton.

A fiu félt és a leány sikoltott.

Aztán a fiu eloldotta a lánczot, az evezőt nekifeszitette az iszapnak és a partig siklott. Ott a kezét nyujtotta a leánynak. A leány mosolygott és belépett a csónakba. Gracziózus volt, szépen csinálta ezt az ugrást s akkor talán nem gondolt arra, hogy ezért a könnyedségért harmincz év mulva egy esztendőt adna az életből. És most bennültek a csónakban mind a ketten.

– Én evezek – mondta a leány.

– Nem. Majd én.

– Tudsz?

– Hogyne!

– De később hagysz engem is egy kicsit, ugy-e?

– Hogyne! – mondta a fiu azzal a biztos tudattal, hogy később se fogja hagyni. Hogy itt is előre nézzünk: husz év mulva épp ily rosszhiszemü könnyedséggel fog házasságot igérni egy forró estén. «De feleségül veszel, ugy-e?» – «Hogyne» fogja mondani agglegénységébe vetett rendíthetetlen hittel.

És megindult a csónak, miután ellökték az evezővel a parttól. A fiu ledobta könnyű kis fehér kabátját, valami férfias büszkeséggel, mely azt éreztette a leánynyal, hogy a komoly munka pillanataiban felrugandók a konvencziók. A leánynak tetszett, hogy most oly komoly evezés következik, hogy «pardon» nélkül vetkőzik trikóra a fiu. És a fiu háttal ült a nagy tengernek, mely mögött leáldozóban volt a nap. A leány arczczal fordult a bucsuzó sugárnak: aranyporos lett tőle a haja és két vörös-arany csillag tündökölt a szemében. Mikor nekiszaladtak a viznek, a kisasszony összeborzongott és nekiszegte a homlokát a sós szélnek. A fiu hátradőlt, nekifeküdt és meghuzta az evezőt. Most jól érezték magukat. Siklottak, elsurrantak a parttól, mosolyogtak, örültek. A fiu hátra-hátranézett, irányért.

– Csak előre, neki! – mondta a leány.

És a fiu daczos örömmel rántotta meg ujból az evezőt, nem törődve iránynyal, telve azzal a gondolattal, hogy mily jó volna, ha most egy evezőrántással kivághatná magát az Atlanti Oczeán közepére. És a parton megkicsinyedtek a házak, alkonyi ködbe vesztek a hegyek és könnyű fátyol szállott a völgyekre.

De a csónakot mintha lökte volna valami alulról. Az az érzésük volt, mintha valami nagy hal emelgette volna a könnyű fehér alkotmányt. Hullám semerre sem látszott, a tenger sima volt, sehol egy fodor, sehol egy vizcsipke, semmi. És mégis meg-megrendült a csónak s egy láthatatlan erő birkózott vele.

Meleg volt.

– Mi ez? – mondta szorongva a leány.

A fiu a vizbe eresztette az evezőt és megfordult. Nagy nyugalom borult a kék vizre, s messzi, a hosszugerinczü, alacsony hegyek mögött szétomlott az égen a nap parazsa. Szines tüzek lobogtak a felhők közt s égő foltok folytak szét a párában. Mintha izzó érczet csurgattak volna a tengerbe s az ott tovább izzott volna, szétterjedt volna a tükrén: tócsákban állott a tengeren az égő zöld, a fényes lila és mintha a hegy tetején a hegybe ömlött s a hegylábnál a vizbe folyt volna a hegyből valami kozmikus eredetű tüzes-piros vér, a Nap szerelmes és szinesen párázó vére, a mit a tenger hűvössége sem alvaszt meg, s a mely kanyarogva, kigyózva, máshol széles csikokban patakzott, az égi anyagok villamos könnyedségével áramlott szét az egyre sötétülő viz hátán.

A csónak mintha most emelkedett volna. Aztán megint sülyedt, de akkorát, mint az emeleti lift. A fiu beszedte az evezőket, és felállott a csónakban. Arczczal a nap felé fordult, aztán körülnézett. De megtántorodott és hirtelen leült.

– A sirokkó, – mondta.

Ez ijesztően hangzott a nagy csöndességben. Nekik, szegény városi legényeknek ez olyan volt, mint a karavánok rettenetes ordítása:

– Számum!

És most a fiu fölvette a kabátját, komolyan, szótlanul. Nekiöltözött a sirokkónak. És ez is olyan volt, mint mikor a napon heverésző katona a trombitaszóra a puskája után kap. Itt az ellenség! Egyet fordított a csónakon és nekilátott a munkának.

– Visszamegyünk!

III.

De most már fogta őket a sirokkó. Valóban, a sirokkóban van valami, a mi méltóvá teszi őt a gondolkodó ember rokonszenvére. Minden rendelkezésünkre álló szelek közül ez az egyetlen, a melyben értelem, titokzatosság és drámaiasság van. A bóra néha szemtelen, sokszor rakonczátlan, sőt vad, romboló szél, a melynek azonban a hasába lát az ember, mint a kártyások mondják. Hullámosra veri a tengert, végigszánkázik rajta, falombot tép, háztetőket repít, s ehez a banális szélmuzsikát fujja: süvít, fütyül, zúg, búg. Nem lehet komolyan venni, mint a hogy a csirkefogót, a cirkuszi akrobatát és a dühös embert csak a gyermekek veszik komolyan. A tenger se veszi komolyan. Hullámzik, kellemetlenkedik, nekivág a partnak, elsötétül, fodrozódik, de alapjában véve nem bánja ezt a felületes dühöngőt. – De a sirokkó, az más. Mintha nem is szél volna. Csöndes és komoly. A tenger alatt fuj – mondják a partiak. Lassan jön s nem korbácsolja a tengert, hanem emelgeti. Feszegeti ezt a rettenetes súlyu vizföldet, a mi a földet borítja. És langyos, sőt meleg. A felületekkel nem törődik. Tőle békén maradhat falomb, háztető, mencsikoff-kabát és szalmakalap. És nem átlátszó jellem mint a bóra. Nem tudni mikor jön s a mikor jön, már itt is van. A tenger reszket, ha érzi. Nagyokat sóhajt. Rengeteg melle emelkedik és sülyed, mint a nehezen lélekző betegé. Némán fogadja, mert erősebb nála. És az egész partvidék tiszteli. Az ég elborul, a fák lecsüggesztik az ágaikat s a füvek önként hajolnak meg. A bóra nyakonfogja őket, lenyomja a fejüket. A sirokkó, mikor jön, már alázatosságot talál, mint az igazi király. És csönd van. Semmi részeges lárma, semmi süvítés, zúgás, csikorgás. A bóra dühösen hajszolja és kergeti a felhőket, mint a falu bolondja a gyerkőczöket. A sirokkó felhőkkel érkezik, nagy, sötét kisérettel, hatalmasan ivelt borulattal, melybe az égbolt gyerkőczei ijedten olvadnak bele. A hűvös bóra előtt elbujhatsz a fal mögé, nem ér el. A sirokkó forró lehellete elől nincs menekvés. Megadod magad neki s vársz.

És ha most a partról néznők a tengert, látnók a kis fehér csónakot egy nagy, de nem tarajos hullám tetején. Mint a hogy a bivaly gerincze meggörbül, mikor a nehéz szekérrel nem tud elindulni, úgy domborodik meg a tenger háta, mikor nekifeszül a sirokkónak. Fenn a gerincz tetején volt a kis csónak, aztán mintha legurult volna róla. Nem dobálta a hullám, csak vitte.

A leány megijedt.

– Ne félj, – mondta a fiu és most rosszul kezte magát érezni. A vér leszaladt a fejéből és a halántéka verítékezett. A leány fogta az ülődeszkát és az ajkába harapott. Azt mondta:

– A mig veled vagyok, nem félek.

Tüzesen nézett a fiu szemébe és most érezte, hogy szép. És ennek nagyon örült. És nem bánta, hogy a hegyeken túl megmordult a tenger, mint valami álmából fölvert vad, nem bánta, hogy dél felől is elbődült a nagy viz, jelezve, hogy ott már kikezdte a néma, vad erő. Arra se gondolt, hogy e pillanatban nem a tenger volt többé félelmes, hanem a láthatatlan sirokkó, s hogy most a tengert pongyolában lehetett látni, mint valami nagy, hatalmas embert, a kitől mindenki fél s a ki este, mikor magányosan marad, nyög és hánykolódik és megadja magát a láznak, mely gyötri. Most olyformán kellett félni a tengertől, mint a megsebzett vadtól, a mely már csak a maga bajával törődik és nem bánja, ha hánykolódásközben akármit tör-zúz is össze.

– Szép lehetek most, – érezte a leány, félig lehunyta a szemét és kissé kinyitotta a száját.

A fiu pedig elsápadt és sirni szeretett volna. Szörnyen evezett, hogy partra érjenek, mielőtt utoléri a rosszullét. Nem akarta, nem, inkább meghalt volna, mintsem hogy elveszítse a tisztaságát és a legényes frisseségét a leány előtt. És karikák tánczoltak a szeme előtt és valami saját külön kis sirokkó kezdett dúlni a gyomra körül. Most már a leány is észrevette ezt. És ő is rettenetesen megijedt. Nem attól, hogy baj lesz, s hogy a fiut betegség fogja kinozni, hanem, hogy a szép sudár gyerek csunyáva válik, grimaceokat fog vágni és tisztátalanságot követ el. Mikor már meg tudja bocsátani a leány a rosszullétet a legénynek, akkor már megérett arra, hogy feleség és anya legyen. De a tiszta, igazi, önző és nyers vágyakozás korában ez katasztrófa lett volna. És a fiu halálsápadtan szorította össze a fogát s ereje utolsó maradékával evezett. A leány reszketett és félt. «Csak ezt ne! Csak ezt ne add, Istenem!» – gondolta. És vadul száguldottak a part felé, mely már sötétségbe burkolta magát, repültek a hullámokon, az egyik felrántotta, a másik a part felé dobta őket. Ők azt hitték, hogy ők eveznek, hogy ők viszik magukat biztonságba, de tulajdonképpen a sirokkó söpörte őket. Takarította a tengert, s neki mindegy volt, döglött delfint, törött gerendát söpör-e a partra, avagy egy könnyű fehér csónakot, a melyben két szerelmes gyerek ül reszketve. És a két szerelmes gyereknek is míndegy volt: kinos halál következik-e mostan, a Berceuse Bleue reczipéje szerint, a melyben a «deux amants» végül a tenger fenekén nyugosznak, «sous le linceul bleu des vagues» – avagy küzdelmes menekvés, és sem arra nem gondoltak, hogy összeölelkezve haljanak meg együtt, sem arra, hogy most koczkán forog minden, a mi ebben az életben öröm és nyomoruság, hanem egyesegyedül csak arra, hogy a fiu rosszul ne legyen, mert akkor a fiu örökre megrútul a tüzesszemü előtt, és a tüzesszemű is megrútul a fiu előtt, mert rút helyzetbe kerül: végig kell néznie az emésztés tragédiáját, mely kicsiben – s ez az, a mit ők nem tudtak – épp oly szent, épp oly fenséges és megalázó, mint a mi rongy emberi életünknek legszebb szenvedély-tragédiái.

Megnyugtatom a régimódi lirai lelkeket, a langyos gilicenyögdelések rajongóit, a ledér, kéjhajhászó, perverz és piszkos naturalizmus ellenségeit, ne ijedjenek meg, nem történt baj. Partra értek, pihentek, s a fiunak visszatért a jókedve. Föllélegzettek és összeölelkeztek, mint a kik nagy veszélyből menekültek meg. Abból a veszélyből, a melyről egyik se beszélt, de a melyre mind a kettő gondolt. Csókolták egymást.

És körülöttük, felettük sötét kiséretével lassan jött a sirokkó és az örök tenger a reszkető meghunyászkodásból áttért a daczos és elkeseredett betegek viselkedésére: féktelenül hánykolódott és fájdalmasan orditott bele az éjszakába.