WeRead Powered by ReaderPub
Muzsika: Elbeszélések cover

Muzsika: Elbeszélések

Chapter 13: Az aranyóra és a láncz.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

A collection of short narratives set in small Hungarian communities that examine how music, desire and social rank shape private moments. One story follows a poor, ardent teacher who pours himself into an organ rehearsal as a village bride-to-be prepares to marry a prosperous suitor, exposing class tensions and music's power to stir longing; another reads like a lullaby tale about a roguish entertainer and those he enchants. Across varied sketches the prose shifts between tenderness and irony, attending to human eccentricities, fleeting passions, and the contrast between communal rituals and interior feeling.

Az aranyóra és a láncz.

(Történik egy jobbfajta udvari lakásban. A lakás most üres, mert az egész háznép temetésen van. A nyugdijas özvegyasszony, a ki ebben a lakásban lakott, meghalt, s ma délután temették.)

A viczéné

(feljön, kinyitja az ajtót és bemegy a lakásba. Megilletődve tekint szét a butorokon, majd kimegy a konyhába, s bár becsületes lélek, azon tünődik, hogy mely kisebb térfogatu konyhai eszközt lehetne ellopni. Csodálattal konstatálja, hogy a kisebb eszközök már el vannak lopva.)

A cseléd

(vörösre sirt szemmel, fekete ruhában, fekete kendőben jön fel):

Hát maga mit keres itt, viczéné?

A viczéné:

A kapuból láttam, hogy már gyönnek vissza. Felgyöttem rendet csinálni. Szép volt?

A cseléd (sirni kezd).

(Nagy szünet.)

A viczéné:

Kisasszony lelkem, nem azért mondom, de az én levesszürő kanalam már úgy összehorpadozott, hogy… hát ha éppen nem kellene kisasszonynak a kanál, hát én… úgy sincs már kinek szürni a levest.

A cseléd:

Nem szabad elvinni semmit. Az asszonynak a fia itt van és számbavesz mindent.

(Bemegy a kamrába és megnézi, hogy jól dugta-e el a levesszürő kanalat.)

(A rokonok feljönnek a lépcsőn.)

Az özvegyasszony fia:

Üljetek le… Mari, nincs valami ennivaló a háznál?

A cseléd

(szomoru arczczal jár a rokonok közt):

Egy kis kompót…

Egy hölgy:

Csak hozza, hozza. Sok befőtt van?

A cseléd:

Van vagy husz üveggel.

A hölgy:

Szegény Lujza néni, még ebben is rendes volt. Tegyen fiam egy kosárba vagy öt üveget, elviszem emlékül, ugy sincs már itt, a ki megegye. (Őszintén sir.)

A fiu:

Hagyjatok, hagyjatok.

(Leül a kanapé sarkába és maga elé néz. Halk beszégetés. Az asszonyok ki-bejárnak.)

Egy másik hölgy (sóhajtva):

Haj, haj! Igy van ez.

Az egyik hölgy:

Mindenkinek ez a vége.

(A fiu fölkel, a szekrényhez megy és kinyitja. Egy szivarskatulyát vesz ki, melyben különféle apróságok vannak: gyürük, csattok, diszes gombok, egy női kalapmadár, néhány bross, karperecz, egy aranyóra és egy láncz. Az egészet az asztalra szórja.)

A fiu:

Vigyetek szegénykétől valami emléket.

(Nagy csönd. Senki se mer az értéktárgyakhoz lépni.)

A fiu:

Válaszszatok valami kicsiséget.

Egy hölgy

(odamegy; turkál a csomóban):

Mi mindene volt szegénykének…

(Kéjjel nézi az órát, meg a lánczot.)

Egy másik hölgy:

Én… én valami kis értéktelen holmit akarok… ezt a gombot. Vagy inkább ezt a csattot. (Az órát nézi.)

Az egyik:

Na, nem viszed el a csattot?

A másik:

Nem.

(Arra gondol, hogyha most elviszi a csattot, elesik még a reményétől is annak, hogy az órát megkapja.)

Az egyik (egy kis leányhoz):

Julis, nesze, vidd el te a csattot. Szegény Lujza nénié volt.

(Odaadja a kis leánynak a csattot, hogy igy kiküszöbölje a csomóból az értéktelen holmit.)

A másik:

Nesze Julis, a gomb is a tied.

Julis:

Köszönöm. (Az órát nézi.)

Az egyik hölgy:

Kinek kell a madár?

(Nagy hallgatás. Senkise akarja a madárral eljátszani az órára való jogát. Általában az a gondolat kerekedik felül, hogy az óra utolsónak fog maradni, tehát az kapja, a ki utoljára jelentkezik. Mondom, nagy hallgatás.)

Egy harmadik hölgy:

Julis, nem kell neked ez a madár?

Julis (az órát nézi):

Nem. Én a csattot is visszaadom, meg a gombot is visszaadom.

(Hamar visszateszi a gombot meg a csattot.)

Az egyik hölgy:

Azt nem lehet. A csatt meg a gomb a tied.

(Kiveszi és visszaadja neki.)

Csak tedd szépen el, a mit kaptál. Itt nem lehet válogatni. Nem szégyenled magad?

Julis

(sirni kezd, elteszi a csattot és a gombot, látva, hogy néki itt semmi reménye se lehet):

Hát akkor… akkor kérem a madarat is.

(Sietve, egyszerre hárman is oda adják neki a madarat. Julis el van intézve és visszavonul. – Nagy szünet.)

Az egyik hölgy:

Milyen szép kis óra. (Nagy szünet.)

Egy másik:

Ugy-e, ezt te tartod meg, Elemér?

A fiu:

Én semmit se tartok meg…

(Mindenki az asztalhoz lép.)

Az egyik hölgy (kezébe veszi az órát):

Gyönyörü kis óra… (a lánczot is kihúzza a csomóból)… és milyen nett kis láncz. Ugy-e, ez hozzá tartozik?

A másik:

Igen, igen. Akaszd rá a lánczot.

(Ugy gondolkozik, hogy még ő is kaphatja az órát s az esetben jobb, ha rajta van a láncz. Ugyanezt érzi a másik is, tehát hirtelen és jó erősen beleakasztja az óra karikájába a lánczot.)

Egy hölgy (kissé idegesen):

Nagyon szép. Na, most tedd le.

Az előbbi (nem teszi le):

Szegény néni, mindig ezt hordta. (Mégse teszi le.) Emlékeztek, milyen elegáns volt a fekete selyemruháján ez a vékony kis aranyláncz? Igy hordta, ugy-e?

(Felpróbálja. Nagy megdöbbenés.)

A másik:

Ilyenformán. Tedd le.

Az előbbi

(leveszi a nyakáról, de a kezében tartja):

Ezt a boldogult urától kapta.

A másik:

Igen, igen, tedd le.

Egy harmadik (erélyesen):

Tedd már le, ha annyit mondják.

Egy sovány hölgy:

Itt van egy fekete csont-karperecz. Gyász-ékszer. Kinek kell? (Senki se szól.)

A sovány hölgy:

Itt van egy ischl-i bross. Andenken von Ischl. Ki akarja?

Néhányan (jószivüen):

Vidd el mind a kettőt.

A sovány hölgy:

Én sohase voltam Ischlben.

(Visszateszi a brossot.)

Nagyon szép kis óra. Adja már ide, hadd nézem meg én is.

Egy hölgy:

Add oda.

Többen:

Add oda neki, hadd nézze meg.

(Ugy gondolkoznak, hogy ez már nagyon sokáig tartotta a kezében és hogy a soványnál nincs veszélyben az óra.)

Az előbbi hölgy

(odaadja az órát, de a láncz végét a kezében tartja):

Duplafedelü.

A sovány:

Ereszsze el a lánczot.

Az előbbi:

Megnézheti igy is.

(A láncz elszakad, a miből egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy huzták mind a ketten. Mindenkinek megdobban a szive, mert érzik, hogy igazán nagy és komoly harcz folyik az óra körül.)

A sovány:

Na, most elszakitotta.

Az előbbi:

Maga szakitotta el.

A sovány:

Én? Hogy lehet ilyet mondani?

(Egy pillanat alatt rájön, hogy a láncz nagyobb része az ő kezében maradt az órával együtt, s hogy még igy is lehet hordani.)

Nem is olyan nagy baj.

Egy hölgy, a ki eddig még nem szólt:

Hol van az az ischl-i emlék?

(Ő is odalép az órához.)

Az előbbi:

Na, na, na. Lassabban. (Visszatolja.)

Az uj hölgy:

Hadd nézem meg én is azt az órát.

Mind (a soványhoz):

Adja oda neki.

(Mert az a fő, hogy egy kézben sokáig ne legyen az óra és inkább outsiderek tartsák a kezükben, mint olyanok, a kik erőteljesebb érdeklődésükkel már megmutatták, hogy jogot formálnak rá.)

A sovány (odaadja):

Duplafedelü.

Az uj hölgy (nyugodtan):

Na hát, én ezt választom.

(Általános elképpedés azon, hogy ezt a bonyolultnak látszó ügyet ilyen egyszerüen is el lehet intézni.)

Az előbbi hölgy (idegesen):

Bocsánat, maga az ischli emléket kérte.

Az uj hölgy:

Én? Csak kérdeztem, hogy hol van.

(A ridiküljébe akarja tenni az órát.)

Egy hölgy:

Bocsánat, ez nem járja.

Egy másik:

Ez egy értékes dolog. Az ember kiválaszt valami kis csecsebecsét, valami emléket, de nem egy aranyórát lánczczal.

Az uj hölgy (nyugodtan elteszi az órát):

Hát válaszszanak csecsebecsét.

(Visszavonul és a tükör elé megy, igazitja a kalapját. Lassankint mindenki ott hagyja az asztalt, mely e pillanatban értéktelenné vált, s mind az ügyes hölgy köré csoportosul, arczczal a tükör felé. Valamennyien a tükörbe néznek, a maguk arczát nézik és a másikhoz beszélnek.)

Az egyik:

Mit válaszszunk, ha maga elvitte a javát.

Az órás hölgy:

Mindegy az… én se azért választottam… valakinek csak el kell vinni ezt is.

Egy másik:

Hát legalább a lánczot adja ide.

Az órás hölgy:

Hiszen el van szakadva.

(Elől lehuzza a bluzát a balkezével, a jobbjával pedig felülről lefelé végigsimitja.)

Isten áldjon meg, Elemérkém.

A fiu:

Csókolom kezét, Tóni néni. Köszönöm szépen a jóságát.

Tóni néni (mert ő az):

Hadd csak fiam. Hisz tudod, hogy szerettem szegény anyádat. (Sirva fakad és elmegy.)

(Nagy szünet.)

Az előbbi hölgy:

Ez elvitte az órát.

(Kétségbe van esve, de azért zsebre dugja a maradék lánczot.)

A sovány:

Hát legalább hol van az ischli emlék?

(Az ischli emlék eltünt. A gyász-ékszer is eltünt. Most már csak csontgombok vannak az asztalon, mert az óra távoztával a rangban legidősebb dolgok vették át a helyét, s eltüntek.)

A sovány:

Hát nekem semmi se marad?

(Julis fél, hogy most még azt is elveszik tőle, a mit kapott, tehát fölkel és indul.)

A sovány:

Julis, add ide nekem a csattot, neked megmarad a gomb és a madár.

Julis:

A madarat odaadom.

A sovány:

Az nem kell. Add ide a csattot.

Julis:

Hát akkor semmit se adok.

(Indul.)

A sovány (savanyuan):

Jó, hát… hát add ide a madarat.

(Táskájába teszi az üvegszemü kolibrit és köszönés nélkül távozik. A többi utána. Az asztalról már a csontgombok is eltüntek. A lakás üresen marad, csak a fiu sir egymagában a kanapé sarkában. Beesteledik. A cseléd meggyujtja a lámpát.)