Az aranyóra és a láncz.
(Történik egy jobbfajta udvari lakásban. A lakás most üres, mert az egész háznép temetésen van. A nyugdijas özvegyasszony, a ki ebben a lakásban lakott, meghalt, s ma délután temették.)
A viczéné
(feljön, kinyitja az ajtót és bemegy a lakásba. Megilletődve tekint szét a butorokon, majd kimegy a konyhába, s bár becsületes lélek, azon tünődik, hogy mely kisebb térfogatu konyhai eszközt lehetne ellopni. Csodálattal konstatálja, hogy a kisebb eszközök már el vannak lopva.)
A cseléd
(vörösre sirt szemmel, fekete ruhában, fekete kendőben jön fel):
Hát maga mit keres itt, viczéné?
A viczéné:
A kapuból láttam, hogy már gyönnek vissza. Felgyöttem rendet csinálni. Szép volt?
A cseléd (sirni kezd).
(Nagy szünet.)
A viczéné:
Kisasszony lelkem, nem azért mondom, de az én levesszürő kanalam már úgy összehorpadozott, hogy… hát ha éppen nem kellene kisasszonynak a kanál, hát én… úgy sincs már kinek szürni a levest.
A cseléd:
Nem szabad elvinni semmit. Az asszonynak a fia itt van és számbavesz mindent.
(Bemegy a kamrába és megnézi, hogy jól dugta-e el a levesszürő kanalat.)
(A rokonok feljönnek a lépcsőn.)
Az özvegyasszony fia:
Üljetek le… Mari, nincs valami ennivaló a háznál?
A cseléd
(szomoru arczczal jár a rokonok közt):
Egy kis kompót…
Egy hölgy:
Csak hozza, hozza. Sok befőtt van?
A cseléd:
Van vagy husz üveggel.
A hölgy:
Szegény Lujza néni, még ebben is rendes volt. Tegyen fiam egy kosárba vagy öt üveget, elviszem emlékül, ugy sincs már itt, a ki megegye. (Őszintén sir.)
A fiu:
Hagyjatok, hagyjatok.
(Leül a kanapé sarkába és maga elé néz. Halk beszégetés. Az asszonyok ki-bejárnak.)
Egy másik hölgy (sóhajtva):
Haj, haj! Igy van ez.
Az egyik hölgy:
Mindenkinek ez a vége.
(A fiu fölkel, a szekrényhez megy és kinyitja. Egy szivarskatulyát vesz ki, melyben különféle apróságok vannak: gyürük, csattok, diszes gombok, egy női kalapmadár, néhány bross, karperecz, egy aranyóra és egy láncz. Az egészet az asztalra szórja.)
A fiu:
Vigyetek szegénykétől valami emléket.
(Nagy csönd. Senki se mer az értéktárgyakhoz lépni.)
A fiu:
Válaszszatok valami kicsiséget.
Egy hölgy
(odamegy; turkál a csomóban):
Mi mindene volt szegénykének…
(Kéjjel nézi az órát, meg a lánczot.)
Egy másik hölgy:
Én… én valami kis értéktelen holmit akarok… ezt a gombot. Vagy inkább ezt a csattot. (Az órát nézi.)
Az egyik:
Na, nem viszed el a csattot?
A másik:
Nem.
(Arra gondol, hogyha most elviszi a csattot, elesik még a reményétől is annak, hogy az órát megkapja.)
Az egyik (egy kis leányhoz):
Julis, nesze, vidd el te a csattot. Szegény Lujza nénié volt.
(Odaadja a kis leánynak a csattot, hogy igy kiküszöbölje a csomóból az értéktelen holmit.)
A másik:
Nesze Julis, a gomb is a tied.
Julis:
Köszönöm. (Az órát nézi.)
Az egyik hölgy:
Kinek kell a madár?
(Nagy hallgatás. Senkise akarja a madárral eljátszani az órára való jogát. Általában az a gondolat kerekedik felül, hogy az óra utolsónak fog maradni, tehát az kapja, a ki utoljára jelentkezik. Mondom, nagy hallgatás.)
Egy harmadik hölgy:
Julis, nem kell neked ez a madár?
Julis (az órát nézi):
Nem. Én a csattot is visszaadom, meg a gombot is visszaadom.
(Hamar visszateszi a gombot meg a csattot.)
Az egyik hölgy:
Azt nem lehet. A csatt meg a gomb a tied.
(Kiveszi és visszaadja neki.)
Csak tedd szépen el, a mit kaptál. Itt nem lehet válogatni. Nem szégyenled magad?
Julis
(sirni kezd, elteszi a csattot és a gombot, látva, hogy néki itt semmi reménye se lehet):
Hát akkor… akkor kérem a madarat is.
(Sietve, egyszerre hárman is oda adják neki a madarat. Julis el van intézve és visszavonul. – Nagy szünet.)
Az egyik hölgy:
Milyen szép kis óra. (Nagy szünet.)
Egy másik:
Ugy-e, ezt te tartod meg, Elemér?
A fiu:
Én semmit se tartok meg…
(Mindenki az asztalhoz lép.)
Az egyik hölgy (kezébe veszi az órát):
Gyönyörü kis óra… (a lánczot is kihúzza a csomóból)… és milyen nett kis láncz. Ugy-e, ez hozzá tartozik?
A másik:
Igen, igen. Akaszd rá a lánczot.
(Ugy gondolkozik, hogy még ő is kaphatja az órát s az esetben jobb, ha rajta van a láncz. Ugyanezt érzi a másik is, tehát hirtelen és jó erősen beleakasztja az óra karikájába a lánczot.)
Egy hölgy (kissé idegesen):
Nagyon szép. Na, most tedd le.
Az előbbi (nem teszi le):
Szegény néni, mindig ezt hordta. (Mégse teszi le.) Emlékeztek, milyen elegáns volt a fekete selyemruháján ez a vékony kis aranyláncz? Igy hordta, ugy-e?
(Felpróbálja. Nagy megdöbbenés.)
A másik:
Ilyenformán. Tedd le.
Az előbbi
(leveszi a nyakáról, de a kezében tartja):
Ezt a boldogult urától kapta.
A másik:
Igen, igen, tedd le.
Egy harmadik (erélyesen):
Tedd már le, ha annyit mondják.
Egy sovány hölgy:
Itt van egy fekete csont-karperecz. Gyász-ékszer. Kinek kell? (Senki se szól.)
A sovány hölgy:
Itt van egy ischl-i bross. Andenken von Ischl. Ki akarja?
Néhányan (jószivüen):
Vidd el mind a kettőt.
A sovány hölgy:
Én sohase voltam Ischlben.
(Visszateszi a brossot.)
Nagyon szép kis óra. Adja már ide, hadd nézem meg én is.
Egy hölgy:
Add oda.
Többen:
Add oda neki, hadd nézze meg.
(Ugy gondolkoznak, hogy ez már nagyon sokáig tartotta a kezében és hogy a soványnál nincs veszélyben az óra.)
Az előbbi hölgy
(odaadja az órát, de a láncz végét a kezében tartja):
Duplafedelü.
A sovány:
Ereszsze el a lánczot.
Az előbbi:
Megnézheti igy is.
(A láncz elszakad, a miből egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy huzták mind a ketten. Mindenkinek megdobban a szive, mert érzik, hogy igazán nagy és komoly harcz folyik az óra körül.)
A sovány:
Na, most elszakitotta.
Az előbbi:
Maga szakitotta el.
A sovány:
Én? Hogy lehet ilyet mondani?
(Egy pillanat alatt rájön, hogy a láncz nagyobb része az ő kezében maradt az órával együtt, s hogy még igy is lehet hordani.)
Nem is olyan nagy baj.
Egy hölgy, a ki eddig még nem szólt:
Hol van az az ischl-i emlék?
(Ő is odalép az órához.)
Az előbbi:
Na, na, na. Lassabban. (Visszatolja.)
Az uj hölgy:
Hadd nézem meg én is azt az órát.
Mind (a soványhoz):
Adja oda neki.
(Mert az a fő, hogy egy kézben sokáig ne legyen az óra és inkább outsiderek tartsák a kezükben, mint olyanok, a kik erőteljesebb érdeklődésükkel már megmutatták, hogy jogot formálnak rá.)
A sovány (odaadja):
Az uj hölgy (nyugodtan):
Na hát, én ezt választom.
(Általános elképpedés azon, hogy ezt a bonyolultnak látszó ügyet ilyen egyszerüen is el lehet intézni.)
Az előbbi hölgy (idegesen):
Bocsánat, maga az ischli emléket kérte.
Az uj hölgy:
Én? Csak kérdeztem, hogy hol van.
(A ridiküljébe akarja tenni az órát.)
Egy hölgy:
Bocsánat, ez nem járja.
Egy másik:
Ez egy értékes dolog. Az ember kiválaszt valami kis csecsebecsét, valami emléket, de nem egy aranyórát lánczczal.
Az uj hölgy (nyugodtan elteszi az órát):
Hát válaszszanak csecsebecsét.
(Visszavonul és a tükör elé megy, igazitja a kalapját. Lassankint mindenki ott hagyja az asztalt, mely e pillanatban értéktelenné vált, s mind az ügyes hölgy köré csoportosul, arczczal a tükör felé. Valamennyien a tükörbe néznek, a maguk arczát nézik és a másikhoz beszélnek.)
Az egyik:
Mit válaszszunk, ha maga elvitte a javát.
Az órás hölgy:
Mindegy az… én se azért választottam… valakinek csak el kell vinni ezt is.
Egy másik:
Hát legalább a lánczot adja ide.
Az órás hölgy:
Hiszen el van szakadva.
(Elől lehuzza a bluzát a balkezével, a jobbjával pedig felülről lefelé végigsimitja.)
Isten áldjon meg, Elemérkém.
A fiu:
Csókolom kezét, Tóni néni. Köszönöm szépen a jóságát.
Tóni néni (mert ő az):
Hadd csak fiam. Hisz tudod, hogy szerettem szegény anyádat. (Sirva fakad és elmegy.)
(Nagy szünet.)
Az előbbi hölgy:
Ez elvitte az órát.
(Kétségbe van esve, de azért zsebre dugja a maradék lánczot.)
A sovány:
Hát legalább hol van az ischli emlék?
(Az ischli emlék eltünt. A gyász-ékszer is eltünt. Most már csak csontgombok vannak az asztalon, mert az óra távoztával a rangban legidősebb dolgok vették át a helyét, s eltüntek.)
A sovány:
Hát nekem semmi se marad?
(Julis fél, hogy most még azt is elveszik tőle, a mit kapott, tehát fölkel és indul.)
A sovány:
Julis, add ide nekem a csattot, neked megmarad a gomb és a madár.
Julis:
A madarat odaadom.
A sovány:
Az nem kell. Add ide a csattot.
Julis:
Hát akkor semmit se adok.
(Indul.)
A sovány (savanyuan):
Jó, hát… hát add ide a madarat.
(Táskájába teszi az üvegszemü kolibrit és köszönés nélkül távozik. A többi utána. Az asztalról már a csontgombok is eltüntek. A lakás üresen marad, csak a fiu sir egymagában a kanapé sarkában. Beesteledik. A cseléd meggyujtja a lámpát.)