A titokzatos Csókai.
I.
Ebéden voltam egyszer egy barátomnál, a kit mindnyájan a világ legboldogabb emberének tartottunk. Három évvel ezelőtt nősült, feleségül vett egy jónevelésü, szerény kis polgári leányt, a kit leánykorában sokszor láttam, s a ki állandóan szende és szerény volt. E két tulajdonságát a házasságban is megtartotta, egyszerű, olcsó ruhákban járt, soha konflisra nem ült, a boltban félórákig alkudott, hatosokat és koronákat helyezett el a postatakarékpénztárban, szinházba csak olyanba ment, a hol nem kellett sokat fizetni a szabadjegyért s ha valami agressziv öltözékü férfi jól megnézte az utczán, hát oly savanyú undorral tudott visszanézni rá, hogy annak nemcsak a kalandtól, hanem magától az asszonytól is elment a kedve, a mi tulajdonképen az egyetlen eredmény, melyre tisztességes asszonynak utczabetyárral szemben törekednie kell.
A barátomról még ennyit sem érdemes beszélni. Kissé túlzottan kövér volt, s ő meg ezt vitte bele a házasságba. Lustán intézte a dolgait, lassan és sokat evett, hosszan és kéjjel szivarozott, az ujságot elejétől végig olvasta, s egyazon ruhában járt már két év óta. Semmi izgalom nem volt benne. Semmi ámor, semmi mámor, – mint a költő mondta.
Ebéd után az asszony egyszerre csak azt mondja:
– Kiesett a kő a fülbevalómból.
A férj nyugodtan felel:
– Jó.
Hosszu szünet. Én szódát fröcsköltem a boromba, a férj rágyujtott, az asszony pedig ujra megszólalt:
– Nem csináltatod meg?
Lassan, ebédutáni hangon mondta a férje:
– Jó – mondta erre hirtelen és kedves mosolylyal az asszony – majd odaadom a Csókainak, az megcsináltatja.
A férj mosolygott. Az ügy el volt intézve.
Mikor félnégykor el akartam menni, az asszony így szólt az urához:
– Nem kisérsz el? A városba megyek.
– Most nem… – mondta a lusta emberek könyörgő pillantásával az ember, a ki nyakig ült egy nagy bőrfotelben.
– Jó, majd elkisér a Csókai.
Erre már fülelni kezdtem. Megkoczkáztattam a kérdést:
– Ki az a Csókai?
– Senki.
– Hogyan?… Hisz már másodszor hallottam a nevét.
– Mégis senki. Csókai nincs. Csókai nem létezik. Ha az uram lusta és unalmas, vagy fösvény, vagy udvariatlan, akkor megfenyegetem Csókaival. Csókai, az egy képzelt személy, a kiben megvannak mindazok a tuajdonságok a mik az ilyen tulságosan elférjesedett emberből, mint az uram, hiányoznak.
– Tehát Csókai az ideális férj.
– Nem. Csókai nem férj. Csókai szabad ember, a ki tud az asszonyokkal bánni. Ha az uram nem akar uj ruhát venni nekem, – majd vesz Csókai. Ha nincs kedve a szinházba menni, – elkisér Csókai. Ha elejtem a zsebkendőmet és az uram nem nyúl érte, – Csókai fölemelte volna. Ha tavaszszal nem hoz délben ibolyát, – lám Csókainak eszébe jutott volna. Sajnálom, de csak brutális szóval tudom Csókait tökéletesen jellemezni: Csókai a szeretőm.
Nevettem. Az asszony is nevetett, az ura is nevetett. Aztán összecsókolóztak. De a lusta ember mégse kisérte el a városba.
II.
Eljön hozzám ez után az ebéd után vagy két hónappal a férj.
– Még emlékezni fogsz – mondja, kissé fanyar pofával, – hogy beszéltünk egyszer valami Csókairól.
– Hát tudod, – mondja egy kellemetlen grimace kiséretében, – kezdem unni ezt a Csókait.
– Ugyan, ugyan.
– Besavanyítja az életemet. Most már akármit csinálok, folyton Csókairól van szó. Szerdán, mikor elmentem hazulról reggel, elfelejtettem megcsókolni az asszonyt. Hát utánam kiált: «Majd megcsókol Csókai.» Tudod?
– Tudom.
– Ugyanaznap este későn jön haza. Bizom benne, eszemágában sincs megkérdezni tőle, hogy hol járt délután, de tudod, éhes voltam, várni kellett a vacsorára. Hát – bevallom – kissé szigoruan szóltam rá: «Honnan jösz ilyen későn?» – A világ legnyugodtabb hangján feleli: «Csókaitól». Tudod?
– Tudom.
– Na már most… tudja Isten… hiszen agyonlövöm még azt is, a ki azt meri mondani, hogy gyanakszom rá… de máskor mindig egyhuzamban alszom este tiztől reggel nyolczig… aznap felriadtam félkettőkor, mert azt álmodtam, hogy Csókai ott áll az ágyam mellett és azt mondja a feleségemnek: «Csöndesen, édes, úgy jöjj ki, hogy az öreg föl ne ébredjen.» Álmomban azt feleltem neki: «Felébredek, fel fogok ébredni, majd megmutatom én neked!» És fel is ébredtem. Nagyon szégyeltem magam. Az asszony ott aludt mellettem, nyugodtan, boldog mosolylyal, mint valami anzix-kártyán a «pihenő Vénusz». De… mégis… szóval… tudod?
– Tudom, tudom.
Elhallgatott. Bennem az agglegény káröröme motoszkált. Valami olyan «ugykellnektek» érzés. Nem kellett nagy lélektanárnak lennem ahhoz, hogy megállapítsam most már teljes bizonysággal, ki az a Csókai. Csókai a férj lelkiismerete. A jóllakott emberé, a ki ebéd előtt szerelmesen, figyelemmel olvasta az étlapot, az árakat meg se nézte, s a ki ebédután félrelöki ezt a papirost, vagy ha a kezébe is veszi, azért veszi, hogy megnézze rajta az árakat. És magam is elképzeltem Csókait, az örökké éheset, a figyelmes, udvarias, fürge, szerelmes ifjut, a prózából verssé finomult lényt, a desztillált férfit, a barátom lelkiismeretének furóját, a barátom feleségének itt-ott elpotyogtatott illuzióiból összesürüsödött valakit.
– Tudod? – mondta aggódva.
Megvakartam a fejemet. Bevallottam a barátomnak, hogy nem tudok tanácsot adni. Hogy miért, azt nem mondtam meg neki. De azért nem tudtam, mert ha Csókai ember lett volna, hamar lehetett volna végezni vele. De Csókai gondolat volt, és a gondolatnak rettenetes az ereje, nemcsak akkor, ha Jézusnak, Galileinek, Luther Mártonnak, Kossuthnak, vagy Marxnak hivják, hanem – oh, örökbüszke hatalma az ember vágyainak – még akkor is, ha olyan szerény, rongyos, komikus neve van is, mint: Csókai.
III.
Körülbelül hat héttel ez után a látogatás után találkoztam az asszonynyal a Műcsarnokban.
– Hogyan? – kérdeztem – nagyságos asszony most a művészet iránt is érdeklődik?
Zavartan felelt valamit, a minek az volt az értelme, hogy azért jött ide a képekhez, mert összezördült az urával.
– Most már tűrhetetlen – mondta. – Most már nem én fenyegetem őt Csókaival… oh, erről végleg leszoktam. Most ő beszél róla mindig. Ha megjegyzést teszek arra, hogy a ruhája lompos, azt mondja: «Csókai vasalt nadrágban jár.» Egyebet se hallok, mint: «Mit csinál Csókai?» – «Vár ma délután Csókai?» – «Ha elválunk, feleségül vesz Csókai?» – Most már hadikiáltássá lett köztünk ez a név. Most már ugy kialakult, ugy megtestesedett, a miért annyit beszéltünk róla, annyit faragtuk, csiszoltuk, pingáltuk, hogy most már teljesen látjuk a képét, már olyan, mint valami önműködő bábu a Coppélius mester titokzatos műhelyéből, a melynek emberformája van, jár, kel, énekel, beszél, tánczol – csak éppen, hogy még nem él. Ugy, hogy most már nem is merek róla beszélni. Nem merem kimondani a nevét, mintha igazán a szeretőm volna. És az uram dühös rá, megfojtaná egy kanál vizben, csufolja, bántalmazza; szóval, nevessen, ha mulatságosnak találja, de az uram féltékeny Csókaíra.
Elgondolkoztam. Valóban az emberek addig ijesztették a gyerekeket a krampuszszal, addig mondták róla, hogy vörös nyelve van, puttony a hátán, jobbkezében virgács, balkezében láncz, a mig végül a játékgyárosok összeszedték mindezeket az adatokat és teremtettek egy krampusz-tipust, a mi most már oly ismeretes és oly klasszikus, hogy semmit se szabad változtatni rajta. Tudja Isten – gondoltam – hátha a legelmésebb játékgyárosnak, az életnek egyszer eszébe jut, hogy a barátomék Csókaiját meg is csinálja ennyi adat alapján.
Mondtam néhány vigasztaló szót az asszonynak, azután elbucsuztunk. De mielőtt elváltunk, ezt mondta az asszony:
– A legfurcsább a dologban, hogy engem dühössé tesz, mikor csufolja a Csókait. Fáj, ha bántja.
Nagyot néztem. Hogyan? Az asszony már titokban szolidaritást érez ez iránt a Csókai iránt? Hiszen akkor ez az asszony szereti Csókait, és ha Csókaiból még csak az az egy hiányzott, hogy éljen, akkor a baj már nagyon közel van, tekintve ama megrögzött hitemet, hogy a mit egy emberi lény szeret, az már félig él. Vagy talán a Messiás megszületésének nem az a története, hogy az emberek addig és annyira szerették, hogy egyszerre csak elkezdett élni?
IV.
Most már csak néhány szót kell mondanom azok kedvéért, a kik a történetek végére utaznak. Mert a történet szakemberek, helyesebben ember-szakemberek részére már az előző káputban befejeződött.
A barátom egy napon nyugtalan volt, lecsapta a hivatalban a dolgozókabátját és hazarohant. Az asszony nem volt otthon. Megvadult és nekiesett a fehérneműszekrénynek, s az abban elhelyezett ékszer-kazettáknak. Feltörte és egy czimet talált benne. A czimet megmondta egy kocsisnak, s azzal elvágtatott. Tiz percig várt a kapu alatt, s akkor jött az asszony. Az asszony sikoltott egyet, aztán félájultan – ezuttal életében először – konflisba ült és az anyjához hajtatott. A barátom még öt negyedórát várt, s akkor lejött az emeletről egy úr, a ki nem volt szőke és magas, mint Csókai, nem viselt vasalt nadrágot, szürke zsakettet és oldalt felcsapott Panamát, mint Csókai, de a kiben a férfi szimat mégis oly minden tévedést kizáró módon érezte meg a csókaiságot, hogy a barátom minden habozás nélkül verte le a fejéről a kis zsirardi szalmakalapot.
Névjegyet cseréltek s ekkor kitünt, hogy Csókait Kellernek hivják.
Mint utóbb, néhány évvel a válás után a barátom egy szép nyári éjszakán a Zugligetből hazajövet elmondta, az asszony még nem volt bünös. Ez lett volna az első találkozásuk. Ez feltétlenül bebizonyitódott.
– A legérdekesebb a dologban – tette hozzá – az, hogy ez a Keller egy csöppet sem, de abszolute semmiképpen nem hasonlitott a képzeletbeli csinos, elegáns Csókaihoz. Polgári megjelenésü, köpczös, értelemhiányra valló arczu emberke volt…
S a hogy igy jellemezte, leszidta, kigunyolta és szivből kinevette ezt a szegény, gyatra Kellert, egyre összehasonlítván őt a daliás és csábító Csókaival, eszembe jutottak azok a franczia szobrok, a melyekben a forradalom gondolatát hatalmas, csodaszép géniusz ábrázolja, a feltámadt nemzeti erőt pedig égi haraggal teljes, fenkölt arczu félisten, holott Arouet de Voltaire egy sovány, göthös, hiu, féltékeny, szószátyár vén kóró volt, Mirabeau pedig szörnyszülött: görbevállu, ragyás, borostás, ferdeorru, bozontos, sőt a legujabb kutatások szerint megvesztegethető is.