Muzsika.
Édes márcziusi nap süt a templom falára. Valami félénk kis szél fanyar, de izgató szagokat hoz a hegyekről, s ugy érzik, hogy az egész rengeteg nagy levegő-égnek ez a csipős illat az alja, a zamatja volna, sürübb, mint a többi, a mi higan, kéken, nap-ittasan borult a hegyvidékre.
A templom körül szines kis temető kövei villognak. Az ajtóban áll a leány meg a tanitó. Kora délután van, márcziusi kora délután, langyosan hüvös az idő, melegecske de borzongatós, mint a milyen ilyenkor lenni szokott.
Valahonnan egy gyerek került elő és beszalad a templomba.
– Na itt van – mondja a tanitó. – Most már itt van. Mehetünk.
Bemennek. A gyerek eljött a fujtatót kezelni. Kis orgona van a templomban, a hegyi falu körül sok az erdő, az erdőnek van egy gazdag ura és a gazdag ur hozatta az orgonát.
Most orgonálni mennek, mert a leány férjhez megy és csak három nap választja el az esküvőtől. Az esküvőn a tanitó fog orgonálni, s ehez próba kell, mert ez hivatalnoknak a lánya, gőzfürészi kisasszony, s a ki elveszi, pirosarczu, erős férfi, szintén nem paraszt, hanem iparvasuti ember. Szép Lajos felügyelő, inspektor ur, barna bársony mellénye van, évi fizetés, egészséges szervezet és még egyszer: inspektor ur.
A kotta, a mit a tanitó visz, Lohengrin nászindulója, orgonára átirta P. J. innsbrucki karnagy. A leány virágot visz. Igy mennek be ketten a hüvös templomba, a leány felpróbálta ma a mennyasszonyi ruhát, most fel akarja próbálni a nász-zenét is, ettől függ: lassan jöjjenek-e ki, milyen lassan jöjjenek, mert a tanitó szerínt ugy szép, ha épp akkor fogy el az induló, mikor kiérnek a küszöbre.
Ezt tegnap este beszélték meg. Nem a leány hivta a tanitót, a tanitó magától ment el este a leányhoz.
– Utoljára megyek hozzá – gondolta. De azért mégis a fehérpettyes kék Lavalliéret kötötte a nyakára. Nem kell ehez szegény falusi férfinak lenni: mind azt hiszszük, hogy az utolsó perczben is segithet valamit még a nyakkendő, vagy más egyéb.
De csak néhány szót mondott. A leány várta Szép Lajost és a nyakkendő beleolvadt az általános semmibe, a tanitóval együtt. De legalább sikerült megbeszélnie az orgonapróbát. Sóhajtások estek és a tanitó most az orgonapróbára gondolt, arra, hogy csak ketten lesznek, arra, hogy hosszu évek óta annyi mindent mesélt, sóhajtott a leánynak és most máshoz megy, s ő olyan szomoru, hogy még az orgonapróbának is tud örülni. Ez ugyanaz zenében – gondolta – mint a fehérpettyes kendő ruházatban. És mind a kettő nem más, mint az a bizonyos «még egyszer», a «csak még egyszer», az «utóljára». Ezt gondolta tegnap este és most már nem gondolja, mert látja a leány szemét, a mely hidegen, mértékletesen csillog: vágy, gondolat, érzékenység nélkül, s épp oly nyugodt, mint az a szerelem, a mit Szép Lajos tud kelteni. Szép Lajos nem nyugtalanitó ember. És igy, egy felismerő sóhajtáson keresztül az ürügy czéllá válik: valóban jó lesz kiszámitani, mikor kell majd kezdeni az indulót, hogy a násznép a küszöbig vonulhasson a muzsikára. A tanitó az ütemekre gondol, s igy eszébe jut a melódia. Már előre danol benne az induló, s ettől megvillan fényes szeme. Ilyenkor az ujjai hegyébe szalad a hangok árama, s ott meggyülemlik, bizsereg, várja a billentyüt, a min át muzsikává szabadul.
A fiu már fenn motoszkál a nyekergő deszkákon. A tanitó most megy fel a falépcsőn és lemosolyog a lányra, a ki az első padban ül, ölében a virágokkal. Aztán rövid, csöndes párbeszéd, fenn az orgonánál. A tanitó szigoruan kérdez, a fiu vékony hangon felel. Egy akkord. Aztán egy sovány, csontos arcz jelenik meg az orgona mellett, ez megint a tanitó. Leszól:
– Ne olyan közel.
A leány fölkel és öt paddal hátrább megy Ott leül.
– Itt jó lesz?
– Jó.
Csönd. Aztán dolgozni kezd a fiu és megszólal a kis orgona. Eleinte lassan, egy akkord nagyon mélyen búg, a másik nagyon magasan sipol. Aztán közelednek egymáshoz, összeolvadnak, s most kezd ömleni a hang a sipokból, dül a melódia onnan felülről, jön, támad, megrohanja a leány szivét ez a harczias nászmuzsika, a Lohengrin kardos, pánczélos, katonás szerelmi zenéje, a miben a lágyság és a szerelem elbujik az ujongó vitézi tempó zugaiban, mint a hogy a Lohengrin fehér arcza és leányos keze alig látszik ki a vasból.
– Ah – mondja magában, talán csak gondolja a lány – a hektikás tanitó tüzbe jött!
Ezt gondolja a lány, mert ostoba. Hidegen, szépen ostoba, örül a kövérségének, nem tud izgatott lenni, rendben levőknek találja az összes dolgokat, a fű zöld, a férfi udvarol, a tanitó mellbajos és az ember este lefekszik és reggelig alszik. A kinek pénze van, az gazdag, a kinek nincs, az szegény. A tanitó szegény. Sok férfi van mindenfelé, de Szép Lajos udvarolt, és ő most Szép Lajosné lesz, és Szép Lajos is buta. A tanitó okos, szegény és mellbajos. Itt igazán nem volt nehéz választani. Minden rendben van. És a tanitó miért, hogy mégis tüzbe jön?
Jönnek közben lágy hangok. A sisakos vítéz ellágyul. A szüz Grál lovag édesen énekel a várkisasszonynak. Aztán visszatér a katonás zengés, a lüktető, támadó szerelem. De most erősebben zug az orgonából, most megtelik vele a templom és a leány nem akar mosolyogni, mert ez a zene bántja egy kicsit. Nagyon nem bántja. Szép Lajost egyáltalán nem bántaná, őt meg csak annyiban bántja, a mennyiben ő leány. És mert a tanitó játszsza, tüzben, nagyon játszsza, az okos, szegény és mellbajos tanitó, a ki mintha most minden okosságát, minden szegénységét és minden esti lázát bele akarná muzsikálni az indulóba. A nap besüt az ablakon.
– Mi ez? – kérdi magában a kövér lány. – Kis, rongyos, sovány ember… szegény, és igy teleénekli a templomot. Honnan veszi ezt?
És érzik, hogy most a tanitó az ur a templomban. Valami olyan nyelven beszél, a min a leány nem ért. A hegyek közt valahol, egy kis templomban, egy beteg, szerelmes ember Wagnert muzsikál. A lányt nyugtalanitja az idegen érzés. Kik beszélnek egymással ezen a muzsikanyelven? A tanító beszél talán messze nagy városok lármájával? Meghalt művészek szólnak át a hegyek fölött? A leány körülnéz a templomban, mert egyszerre itt vendégnek kezdi érezni magát. Kikhez tartozik a tanitó? A betegek, okosak, szegények, érzők… kik azok? Ez nekik egy emberük, a ki most visszasóhajt hozzájuk a hegyeken tavakon át? Mi ez?
Nagyra nyilik a szeme. A tanitó elhatalmasodik az orgonán. Mintha mostanáig csak kerülgette volna egymást a nóta ritmusa meg az ő pulzusának a verése. Most megtalálták egymást, a vér a nóta szerint rohan a tanitó ereiben és most az ő forró vére, az ő láza veri a taktust benn az induló ütemeiben, a tanitó az ő egész nyomorult életével zenél az orgonán.
Mintha valami aranyos selyemfüggöny huzódnék ki az ablakon: eltünik a napos sáv. Huh, egy kis hüvösség jár a padok közt. A mennyezetről dörög most az induló. A buta, szép lányok ellen szól, panaszkodva éneklik együtt mind: a világ minden érző okosai, a szegények, a betegek, a soványak, a melegszemüek, – énekelnek a kövér fehér hus ellen, piros szájak, fehér fogak, csillogó szemek ellen, a miktől oly jó volna szabadulni, a mit oly jó lenézni és megvetni, otthagyni, elfelejteni, kinevetni – csak férfiak ne volnánk, csak fiatalok ne volnánk!
A tanitó vádaskodik, panaszol, jajgat fenn az orgonán, és az igazságának a szele megcsapja a kövér lányt. Egy pillanatra olyan érzése van, mintha Szép Lajos egy nagy darab üveg volna, a tanitó meg egy kis darab gyémánt. Most fölkel a helyéről és az arczát a virágokba temeti.
A templomajtó mögött árnyék nyulik el. Jön Szép Lajos. Megáll a küszöbön és mosolyog. A fejével int. A lány szép lassan feléje megy. Kimegy a templomból. Künn a fehér sirkövek közt megcsókolják egymást. Lejönnek a kis dombról karonfogva. Lassan, nyugodtan mennek. Mögöttük még zúg a muzsika egy darabig, de ők már Homoródi ügyvédről beszélnek, a ki épp most jött meg a feleségével Pestről, az esküvőre. Lenn eltünnek. Nem is szerepelnek ez irásban többé.
Most még csak a tanitó szerepel, az is rövidke időre. A templomban még ott búg az utolsó néhány hang, pedig már vége a zenének. A tanitó szinte várja, hogy leülepedjék a sok felébresztett visszhang, mint bál után a finom por. Lassan száll csak le a csönd a hüvös zugokba. Akkor aztán a tanitó kijön a templomból és szétnéz. Nagyon piros az arcza, a sovány, az okos. Aztán rágyujt egy félkrajczáros czigarettára. Tüdőre szivja a füstöt és lapoz a kottában. Leül a kőpadra és arra gondol, hogy Szép Lajos kétszáz évig fog élni.
Több semmi nem történik, ez volt az egész.