Turóczi.
Ha hosszabb útra megy az ember vonaton – s ha történetesen az ember nem beszédes ember, aféle gyors-ismerkedő causeur, hanem szeret a néma megfigyelés álláspontjára helyezkedni – az ötödik állomásnál rájön, hogy a vonat olyan, mint a hirlap. Mentél már végig, nyájas olvasó, valami hosszú vonaton, az utolsó vaggonból az étkező-kocsiba, mely a mozdony szeneskocsija mögött terjesztette a kellemes zsirszagot? Ha igen, akkor be is néztél mindenik fülkébe, a mely előtt elhaladtál. S akkor rájöttél, hogy a fülkék olyanok, mint a hirlap rovatjai. Az egyikben a háboruról beszélnek, a másikban politikáról; a harmadikban földbérlők utaznak s közgazdasági rovatokat mondanak el; a negyedikben külpolitikáról van szó, az ötödikben a rendőri krónikák rémes eseteit hallod. S ahogy útas ember minden rovatnak megtalálja a maga fülkéjét, úgy arra is rájön, hogy tárcza-fülkék is vannak, a hol az emberek nőkről beszélnek és szerelmi történeteket adnak elő, sőt néha a nagy port vert botrányokat vigjátékokká vagy drámákká nemesítik.
Itt hallottam, a mint egy panama-kalapos úr egy másik úri-kalapos panamistának a következő tanúlságos történetet beszélte el, melyet minden rangú és rendű férfiak okúlására hiven közlök. A történet két részből áll. Az egyik rész Kelenföld és Sárbogárd közt hangzott el, a másik rész Sárbogárd és Dombovár közt. A történet Kelenföldnél még unalmas volt, Szakály-Högyésznél volt a legérdekesebb s tíz óra negyvennyolcz perczkor Uj-Dombovárnál tanúlságossá vált.
I.
Kelenföldtől Sárbogárdig.
– Nézd, kérlek, – mondta a panamakalapos, – az nem úgy megy, a hogy te gondolod. A nőket nem lehet paragrafusokba szedni. A nő és a férfi közt olyanforma a külömbség, mint a hegedü és a zongora közt. A zongora temperált hangszer, mint a férfi. A cé után cisz következik rajta. A hegedűn a cé és a cisz közt még a mi brutális kezünk is megtalál négy-öt hangot. Nekem volt egy esetem, a mit, ha elmondok, mindjárt megértesz valami keveset abból, a mit nő és férfi közt való viszonynak neveznek.
– Halljuk! – mondta a másik.
– Mielőtt ügyvédi irodát nyitottam, tudod, hogy újságíró akartam lenni. Ifjukoromban verseket, novellákat irtam és éreztem, hogy mozog bennem valami, az a valami, a miről Mikszáth azt mondta, hogy rendszerint nem tehetség, hanem giliszta. S abban az időben mi fiatalok egy kávéházba jártunk esténkint. Valóban olyanok voltunk, a milyeneknek a könyvekben leírják a bohémeket. Hosszúhajúak, borzasak. Nagy kalapokban jártunk, lompos fekete nyakkendőket viseltünk, szakadt volt a czipőnk, kitérdelt a nadrágunk, s a kabátunknak lefigyegtek a zsebei, mert mindig könyveket czipeltünk bennük. Egy azon ruhában eljártunk egy esztendeig s hogy tömören fejezzem ki magamat, valamennyien: költők, festők, mind rongyosak és piszkosak voltunk.
És volt abban a kávéházban egy Emma nevü kaszirosnő. Némi viharokon átment, helyőrséggel ellátott városokból jött nő volt, a mi kaszirosnőre nézve egyszerűen az életrajz jellegével bir. És én szerelmes voltam Emmába.
Járt oda közénk egy ur, a ki se költő, se piktor nem volt. Hivatalnok volt egy bankban, s nekünk mindenben ellentétünk. Nem volt vidám fiú és pokoli előkelőséggel öltözött. A czilinderén nyolcz reflex, a nadrágja élre vasalva, mint a kés, a nyakkendője vékony, mint a czipőzsinór, a czipője lakkos és hibátlan, a zsebkendője sarkában patkó… Finom ember volt. Turóczinak hivták. Nem felejtem el a nevét soha. Állandóan «cuir de Russie» illata volt és ugy fésűlködött, mint az angol miniszterek fiai. Egyszóval nem volt közibénk való és mi nagyokat mulattunk rajta. De az a híre volt, hogy szerencséje van a nőknél, s ez némi kis érdekességet adott neki a szemünkben. Emmával sokat beszéltünk róla és Emma, az édes és viharvert Emma kinevette, velünk együtt. Édesen kaczagott, mint a régimódi irók irták, s ilyenkor elővillant piros ajkai közül hófehér fogsora a finom aranyplombbal, melyet egy főhadnagy költségén egy egyszerű kassai fogorvos ékelt picziny egérfogába.
– Csókolom a plombját, – mondtuk neki, s ő imádott minket.
– Az én fiaim vagytok, – mondogatta, – még soha sehol ilyen jól nem éreztem magamat, mint köztetek. Imádom a bohémeket!
Az imádat azonban csakis mint összeségre, mint társadalomra vonatkozott ránk. Engem speczialiter nem akart imádni, pedig erre többször és a legerélyesebben felszólítottam. Nagyon szeretett mulatni velem, de – ennyi volt az egész. Turóczi ur is udvarolt neki. Unottan beszélgetett vele s azalatt halványkék, hogy ne mondjam: vieux-bleu szeme rajtunk kalandozott. Turóczi ur nem vicczelt vele. Komolyan és unalmasan beszélt neki. Az időjárásról fejtette ki nézeteit. A divatról értekezett. A gazdasági viszonyokat ecsetelte. S mikor mi távozóban odakiáltottunk Emmának, hogy:
– Szervusz, angyal!
Vagy ezt:
– Jobb erkölcsöket!
Avagy:
– Csókolom a plombját!
Turóczi úr udvariasan levette kalapját és így szólt:
– Kezét csókolom, nagysád.
Mi ezen mulattunk. Ez a csiszolt polgár nagyon komikusan hatott a rongyosok közt. Kirítt közülünk. Emma azt mondta:
– Minek barátkoztok ezzel?
Mi vállat vontunk. A többi nem törődött vele, de engem bántott a jelenléte. Nekem a szerelmi czirkulusaimat zavarta Emmánál.
– Udvarol neked, – mondtam.
– Hadd udvaroljon, – felelt, – én mégis csak titeket imádlak. Ezt a hosszú hajatokat, ezt a nagy nyakkendőtöket szeretem. Meg azt, hogy gorombák vagytok, mint a pokrócz… meg azt, hogy nincs pénzetek…
És megszorította a kezemet. De semmire se mentem vele. Egy napon aztán elhatároztam, hogy minden apropó nélkűl délután meglátogatom a lakásán és az eddigieknél sokkal erélyesebb intézkedéseket fogok tenni arra nézve, hogy viszont szeressen. El is mentem hozzá. Az Üllői uton lakott. Becsöngettem. Nem jött ki senki. A házmesterné hozzám sompolygott.
– Nem lehet bemenni hozzá, – mondta. – Ilyenkor mindig nála van a barátja.
– A barátja? Hát van barátja?
– Hogyne! Már egy éve.
– Kicsoda?
– Egy hivatalnok. Turóczinak hivják.
Majd, hogy a falnak nem szédültem. Épp azt akartam kérdezni, hogy melyik Turóczi, micsoda Turóczi, mikor kijött az ajtón Turóczi. Az én Turóczim. Az elegáns.
– Sárbogárd! – kiáltotta a kalauz.
II.
Sárbogárdtól Dombovárig.
– Tudod, – folytatta a panamakalapos, – hogy nálam nem tartott sokáig, a mig kijózanodtam a bohémségből. Nálunk Pesten nem intézmény, vagy kaszt a bohémség, mint Párisban, hanem gyerekbetegség. Valami bárányhimlő-féle. Nálunk ebből ki szokás gyógyulni. Hamar megkomolyodtam, folytattam a tanulmányaimat, a versirást végleg a költőkre biztam s beállottam a bátyám ügyvédi irodájába. Most már én is elegáns emberré lettem. Sutba dobtam a nagykarimás kalapot és a félárboczra eresztett nyakkendőt. Kamgarnban jártam, mint a többi, duplagallért viseltem vékony diskrét nyakkendővel s czilindert nyomtam a fejemre. Gondot viseltem a fehérnemüimre és a modoromra. A sógornémnak sok baja volt velem, a mig leszoktam a tolvaj-nyelvről. Kigyógyultam abból, hogy a szobaleányt «öregemnek», a szakácsnőt «angyalnak», a hordárt «apám»-nak szólitsam. Öreg uraknak nem mondtam többé: «pá» és a levélhordótól nem kérdeztem: «van-e levelem, mester?» Majdnem azt merném mondani, hogy világfi lett belőlem. Éjfél előtt tértem aludni s reggel kilenczkor már a törvényszéknél tárgyaltam. Tömören szólva: megkomolyodtam.
És társaságba kezdtem járni. Ez jól esett csapszékekhez, orfeum-kávéházhoz és egyéb lebujokhoz szokott szivemnek. Ah, a finom, selyemruhás asszonyok, a kedves fehérkeztyűs dámák, a finom kis urileányok, a diskrét, előkelő tónus… Mint minden igazi lump, halálosan beleszerettem a szép, nyugalmas polgári életbe. És a modorom gyönyörűen megcsiszolódott. Ugy beszéltem a nőkkel, mint a Pailleron darabjaiban a grófok és a diplomaták. Ha rólam volt szó, azt mondták:
– Jómodorú ember. Komoly ember.
Végül arra kezdtem gondolni, hogy nősülni is kell. Boldog, szép családi élet… Nyugalmas otthon…
És beleszerettem egy leányba. Az apja jómódú ember volt, magasrangú hivatalnok a miniszteriumban. Nagyszerű család. Ugy éltek, mint a grófok. Fehérkeztyűs inasuk volt, nagyon előkelő estélyeket rendeztek, melyen minden második ember méltóságos ur volt. A leányuk tipusa volt a finom, kedves, jelentéktelen urileánynak. Zárdában nevelkedett és kis fehér kötényt viselt. Vattában nevelték, dédelgették. De bájos teremtés volt, valóságos kis herczegnő, sőt királykisasszony. Komolyan, szinte daczosan hordta a fejét, melyre diadém kivánkozott. És a beszédje is komoly, csöndes volt. Maga volt a nyugalmas tisztaság, vagy mint költőkoromban mondtam volna: tisztavizű, csöndes tó az erdő rejtekén.
A dolgom jól haladt. A leány nagyon szerette a társaságomat s hosszasan szoktunk beszélgetni. Másoktól hallottam, hogy komoly, karakteres embernek tart, a kivel élvezet és tanúlság diskurálni s a kire minden apa rábízhatja a gyermekét. És boldog voltam.
Egy napon, a jégen, – mert korcsolyázni jártam, quae mutatio! – azzal fogad a leány, hogy tegnap egy barátnőjénél megismerkedett egy Turóczi nevű fiatal emberrel, a ki rögtön udvarolni kezdett neki. Most mosolyogtam. Azt gondoltam magamban: «Ezuttal én főzlek le, Turóczi, mert ebben a környezetben fütyűlnek a te tiszta manzsettádra, a minél egyebed nincs. És még polgári komolyság dolgában is fölveszem veled a versenyt! Komolyabb vagyok, mint te, elegánsabb, jobbmodorú, bizalomgerjesztőbb.»
– Roppant kedves fiú, – mondta a leány.
Meglepődtem.
– Ismerem, nagysád, – mondtam, – és nagyon csodálom, hogy az ön tetszését sikerült megnyernie. Jelentéktelen, sótalan embernek tartom, a kiben az egyéniség elolvadt a banális jómodorban és a legujabb divatban.
A leány rám nézett:
– Akkor nem ez az.
– Turóczi Endre.
– Igen.
– Hivatalnok a Kereskedelmi Bankban.
– Igen.
– Barna, nyirottbajszú, pirosarczu fiu.
– Hát persze, hogy az
Az mondja a leány:
– De nem olyan banális ember, mint maga mondja. Roppant eredeti ember. Mikor bemutattak neki és meglátta az aranyplombot a fogamban, azt mondta: «csókolom a plombját.»
Most megint szédülni kezdtem. A leány folytatta:
– Nem olyan közönséges tuczat ember, mint maguk. Neveletlen, rosszmodorú, folyton tréfál, semmit se vesz komolyan, a szobaleánynak azt mondja: «apám» és tőlem úgy bucsuzott, hogy «jobb erkölcsöket.»
Csak bámultam.
– Igen, – mondta a leány, – sok rossz tulajdonsága van, de végre valami más, valami különös… Nagy, rojtos nyakkendőt hord, rendetlen, de zseniális, érdekes…
– Turóczi?
– Igen.
Most már kezdett bennem derengeni a dolgok értelme. Turóczinak itt is szerencséje volt a nők körül. Turóczi itt, ebben a polgári környezetben bohémre játszotta magát. Néztem a leányt. Villogott a szeme, a mikor Turócziról beszélt. Felragyogott benne annak a tűznek a világossága, a mi lobbot vet a polgárleányban, mikor megérzi a bohémben a társadalmonkivüliségnek, az édes rendetlenségnek, a szabadság okozta élet-ittasságnak, a gondtalanságnak, a filozófiává vált tréfának azt a csábító hangúlatát, a miben minden megvan, a mi csak az ő zárdában nevelt szivét érdekli és izgatja. A pillantásával, a hangja reszketésével védte Turóczit a bourgeois társadalommal szemben, már az ő pártján volt, már szembeszállott volna érte az egész világgal, már Marlitthősnő volt, már szerette… És nem csalódtam. Megtalálta benne azt, a mi neki új volt. Beleszeretett és hozzá ment feleségűl. Most lenézéssel beszél a polgári társadalomról s úgy él a bankfival, mint Mimi Rodolpheal. Kis korcsmákban vacsorálnak és vasárnap kimennek a vurstliba. Boldogok s erről a boldogságról Turóczi verseket ír egy szerényebb hetilapba. Ilyen az élet és ez volt az én esetem. Azaz jobban mondva, ez volt Turóczi esete. Vonj le belőle olyan konzekvencziákat, a minőket akarsz.
– Dombovár! – kiáltotta a kalauz.