A Ribiszke.
I.
Ijesztő és csekély személyemre feltétlenül a patologikus eset benyomását teszi, a hogy különösen a törvényes koron alul levő fiatal irók szép nőket leirnak. Elvégre megbocsátható a költőnek, ha a szive vérével és az agya velejével fest meg egy alakot, de mióta az emberi idegrendszer betegségeinek ismerete úgyszólván egyetlen művelt család asztaláról sem hiányzik, sok ifju tehetség keveredik abba a gyanuba, hogy férfiui idegéletét a kéziratpapiron éli. Ez magánügy lévén, a ravaszabb olvasót a czivilizált undor egy nemével tölti el, a pszikopatológus érdeklődését pedig nagy mértékben fölkelti.
A nőnek tehát, a kiről itt szó lesz, nem reszkettek kéjesen az orrczimpái, nem vonaglott érzékileg a szájaszéle, s szemében nem villódzott ama macskásan révedező, zöldes szürke fény, mely olyannyira jellemzi a «nouvelle volupté» szenvedélyes keresőjét.
A Ribiszke régimódi kis kövér nő volt, egyszerű szép. Okos, talán tulságosan kicsi, mondhatnám: malaczosan apró szeme volt, az arcza kerek és egészséges, szája rendes, orra rendes, fogai épek. A Ribiszke az énekhangjából élt, még pedig többedmagával, mert ha egyedül énekelt volna, ebből nem tudott volna megélni. Összeálltak tehát többen, csupa ilyen Ribiszkék és minden este együtt énekeltek. A szinháznál, a hol szerződve voltak, ezt női karnak hivták, de ők tudták, hogy ez nem női kar, hanem ez az, hogy egy jóhangú hölgy énekel és ők, a többiek, ugy a hogy vele tartanak.
Hiába kerülgetném, előbb-utóbb ugyis ki kellene vele rukkolni, hát essünk túl rajta: a Ribiszke feslett életű nő volt. Élete már kora ifjuságában fölfeslett, s akkor nyerte az Erzsébet név helyébe a Ribiszke nevet, mely azóta rajta is ragadt. Kifejező név volt: Erzsébet piros volt és teli, mosolygós, zamatos és kicsike. A szinpadon mindig utolsónak állott a sorban. Ő volt a legkisebb nemes apród, eprészleány, parasztnő, udvarhölgy vagy halászfiu, a szerint, a milyen operettet adtak. S miután Ribiszke mindig a sor szélén állt, neki nyilott a legtöbb alkalma a proszczénium-páholyba nézni, a mi oly közel van a szinpadhoz, hogy gukkerezni már szemtelenség. A proszczéniumpáholyhoz való közelségéből aztán szépen megélt a Ribiszke. Ékszerei is voltak, a melyeket finom érzékkel nem aggatott folyton magára, hanem gondosan eltett a zálogházba, hogy meg ne egye a moly. A moly ellen különösen ama szép gyöngyfülbevalót óvta meg, melyre Friedmann szó nélkül adta meg a hatvan koronát, s a mely oka lett annak, hogy Ribiszke pénzzavar esetén mindig a füléhez nyult. Haekelista barátaim méltányolni fogják Ribiszke utódjainál ezt a mozdulatot, mely oly gyakori volt, hogy fölvétette magát az örökölhető reflexmozgások közé. A Ribiszke fia, ha megnő és nem lesz pénze, a füléhez fog kapni s nem fogja tudni, miért. De mi nevetni fogunk, mert mi tudjuk.
Szóval jól ment Ribiszkének. Még azok is szerették, akik nem vitték fölhajtott fedelű fiakkerben vacsorázni, mert maga volt a vidámság, a csapongó jókedv, a rugdalódzó életöröm. Tele volt csirkefogó-allűrökkel. Kis fiukat elpáholt az utczán s képes volt egy-egy kis mezitlábos után kivágtatni a Városligetig, ha az utána kiáltott valamit, csakhogy meghúzhassa a fülét.
Egy este, mikor a szinházban «Pörtschach gyöngyét» adták és Ribiszke ismét utolsónak állott be a gyopárszedő leányok karába, két jól öltözött úr jelent meg a proszczéniumpáholyban. Az egyik, a ki még jobban volt öltözve, mint a másik, azonnal gukkerezni kezdte Ribiszkét. Ribiszke rámosolygott, s az ügy ezzel el volt intézve. Kissé túlzok, mert az ügy már akkor el volt intézve, mikor a jól öltözött úr a gukkerhez nyúlt, de tartozom Ribiszkének annyi lovagiassággal, hogy a konstatálás előtt megvárjam az ő beleegyezését is.
– Ah! – suttogta diszkréten a jobban öltözött a jól öltözöttnek. – Tehát ez a Ribiszke!
– Ez!
A jobban öltözött jól belenézett a Ribiszkébe s olyan mosolylyal, oly finom vonalban nyitotta ki a száját, mintha azt akarta volna mondani: «Ez a kis angyal a pajkos báj elragadó inkarnácziója.» De nem volt franczia, hanem pesti, tehát csak ezt mondta:
– Jó bőr.
A másik intett:
– Jó.
– Megvan! – suttogott a gukkeres. – Ez az, a mit keresek! Ezzel a kis leánynyal fogok elutazni Abbáziába. Holnapután kezdődik a szabadságom. Hetek óta keresek valami vidám kis nőt, a ki erre az útra elkisérjen… de most megvan!
Jött a finálé. A kóristák úgy ordítottak, mintha fizették volna őket érte, pedig azt igazán nem lehet fizetésnek nevezni, a mit kaptak. Ribiszke a sor szélén állott s vonzalma jeléül a két jól öltözött felé énekelte, a többivel hogy: «Menj hát, menj hát, menj hát, menj, menj, menj, mehenj háhát!» – s ezzel legördült a függöny.
A jól öltözött úr – Stern – néhány szót váltott a páholyos asszonynyal, majd könnyed főhajtással üdvözölte a nézőtéren levő mondain ismerőseit, a kik bájmosolylyal köszöntek neki vissza s közben ezt mormogták: «akaszd föl magad.» Aztán hanyag előkelőséggel simította végig Bay Rummal mosott, brillantinnal fényezett haját, mondván:
– Igen, ah, igen! Elég volt a feszes nagyvilági életből, a folytonos bókokból, finomkodásokból, udvariaskodásokból, a sok formából és unalomból. Egy hónapig szabad leszek, mint a madár és vigan fogok élni ezzel a kis csirkefogóval. Ah, milyen jó lesz neveletlennek, szabadszájunak lenni, ingujjban ebédelni, pikáns nótákat énekelni…
A páholyos asszony diskréten nyitott be:
– Ő nagysága azt üzeni, hogy igen.
II.
Julius elsején a fiumei gyorsvonatban ültek. A nagy mozdony felszáguldott velük a Karszt tetejére s ők a kopasz hegyeket nézték.
– Itt nincs fű – mondta kevés tudományos készültséggel a Ribiszke, – mert nagyon fuj a szél.
– Úgy van, – mondta az előkelő Stern és egy koronát adott a kalauznak. Azzal odaugrott Ribiszke mellé és megfogta az orrát.
– Olyan orrod van – jegyezte meg – mínt egy gomb.
Ribiszke eltolta magától:
– Pardon. Ne szorítsd az orromat.
– Miért ne? – kérdezte Stern. – Az orrod olyan, mint egy gomb és ha a télikabátom itt volna, rá is gombolhatnám.
– Ez nagyon buta, – mondta Ribiszke.
– Igen? – kérdé az ifjú és meg akarta csókolni a Ribiszkét. De a lány dühbe jött.
– Maradhasson!
– Ugyan, ugyan! ne add a bankot. Légy víg, te kis csirkefogó.
Ribiszke félrehúzta a száját:
– Én nem tudom, – mondta – mi ütött magába. Eddig olyan finom volt, mint egy buta ember. Most egyik csunya szót a másik után mondja. És mért nem veszi föl a kabátját. Még bejön valaki és mit gondol, ha ingujjban látja?
Az ifju nagyott nézett.
– De édesem – szólt – csak nem fogsz itt nagyúri kivánalmakkal föllépni! Hiszen mulatni megyünk, kirúgni a hámból, neveletlenkedni, vihánczolni!
– Vihánczolni?
– Azt. Azért hoztalak magammal, hogy vidáman éljünk!
És torkaszakadtából kezte énekelni a «Csipd meg bogár» kezdetü magyar népdalt, mely egész télen át aludt a lelkében.
A Ribiszke lehajtotta a fejét. Fiuméig egy szót sem szólt. Mikor a tengert meglátta, ennyit mondott:
– Minden tenger ilyen halszagu?
S miután Stern fölvilágosította, hogy vannak ennél sokkal halszagubb tengerek is, ismét hallgatásba merült. Hajóra szálltak.
– Oda menjünk, az orrára – mondta az ifju – és lógassuk ki a lábunkat a viz fölé.
– Hogyne! – mondta Ribiszke. – Ennyi ember előtt. Otthon nem bánom, ha hecczelünk, de most elegánsan kell viselnünk magunkat. Az kell, hogy az emberek azt higyjék, hogy én egy grófné vagyok.
És finoman, kecsesen ült le a többiek közé, nagyon diskréten beszélt és úgy viselkedett, mint egy kis grófné, mert törvény az, hogy grófnésan viselkedni az tud legjobban, a ki csak egyszer egy évben grófné és igy minden finomságát arra az egy alkalomra tartogatja, míg az igazi grófné néha elunja a grófnéságot és olyankor ribiszkésen viseli magát egy kicsit.
Stern urban elhült a vér.
– Grófné? – kiáltotta. – De hiszen akkor én be vagyok savanyítva. Nem azért hoztam én magammal egy kis csirkefogót, hogy egy grófné üljön mellettem! Hát ujra kezdjem azt, a mit a télen úgy meguntam? Most megint finom, udvarias és unalmas legyek? Soha!
De Ribiszke most már grófné volt, még pedig csökönyösen. Halkan mondta:
– Elég volt a kánkánból a télen. Most egy előkelő urral utazom és meglássa, olyan előkelő leszek, hogy élvezet lesz nézni. Meglátja, milyen merev leszek a table d’hotenál és milyen finom, művelt dolgokról fogunk beszélni. Maga irodalomról fog velem csevegni és elmondja az uj képek tartalmát a tárlatról. És nem fogunk bort inni és sokat fogunk sétálni…
Az ifju a fejéhez kapott:
– Mi? Micsoda?
– Az emberek azt fogják mondani: «ez itt egy unalmas nő.» Ez a spanyol frizura is utoljára volt ma rajtam. Holnaptól kezdve egyszerü polgári fejem lesz… és nem akarok tetszeni senkinek… és ne mondja senki, hogy jó bőr vagyok… és ne irjanak nekem leveleket a katonatisztek… mert ebből elég volt a télen.
Tapsolt, úgy örült ennek a gondolatnak. De elszégyelte magát és finoman mondta:
– Pardon, hogy tapsoltam.
Szégyenkezve dugta el a fejét.
– Oh jaj! – nyögött Stern. – Valóban be vagyok savanyítva ezzel a nővel. Vége a mulatságomnak! Hát miért vagy te a Ribiszke? Nem azért, hogy rugd a port, angyal? Nem azért, hogy az urinők bosszankodjanak rajtad? Nem azért, hogy pezsgőt igyál és a fejed tetején tánczolj és a «grand écart»-t csináljad, a mit ti ugy hivtok, hogy «spárga»? Hát hol maradnak a jó zsidó vicczek, a miket én neked el akartam mondani, és hol marad az, hogy mi ketten becsipve fogunk végigrobogni a tengerparton… te valami nagy tollas kalappal a fejeden, piczi lábad a bakra téve, én meg az öledben, keresztbe… hejehuja, hopp, hopp!
Csöndesen mondta Ribiszke:
– Fenét.
Ezen már nem lehetett segiteni. A Ribiszke gyógyíthatatlan arisztokratitiszbe esett, illemgyulladást kapott. Ez a jóleső magyar fene volt az utolsó fellobbanása a téli életnek. S ezzel vége is volt. A Ribiszke belerészegedett a finomságba és a rendezett pénzviszonyokba s most egyszerre, elemi erővel tört ki belőle az a nagy honvágy a bourgeois élet iránt, a mit a ribiszkék itthon éreznek. Most volt pénz, Abbázia, ékszer, jó ruha, finom Stern úr, most megengedhette magának azt a luxust, hogy grófné legyen, a mi alatt ők polgári leányzót értenek.
Stern úr dühében felordított:
– A teremtésit a fejemnek!
– Pszt! – mondta szemrehányólag a Ribiszke – ne kiabáljon. Ez nem illik. Mit szólnak az emberek? Üljön ide mellém és mondja el a képek tartalmát. Én most nem vagyok szinésznő.
És mialatt Stern úr megátkozván jó ötletét, egy pillanat alatt elhatározta magában, hogy a Ribiszkét a legközelebbi vonattal hazaviszi, boldog büszkeséggel tette hozzá:
– Én most privát vagyok.