Diskréczió.
(Személyek: Az asszony, előkelő, gazdag, szép nő. Abból a fajtából, melyből a katona-operettekben a trikós dragonyosokat válogatják. A régi időkben ugy mondták volna: fejedelmi termetű nő. De mióta a fejedelmek nem olyanok – az ember oda megy hasonlatért, a hol talál. A férfi korrektül öltözött, férfikora délutánján levő ember. A mellényére manzsettagombok vannak varrva. A legmagasabb foku eleganczia.)
Az asszony: A tüzes vasat is elszenvedné?
A férfi: El én.
Az asszony: A spanyol csizmát, a homlokszoritót, meg a vizpróbát is?
A férfi: Mindent. Én még ama régimódi férfiak közül való vagyok, a kik a hóhér kezében sem vallották ki a szeretőjük nevét.
Az asszony: És mivel bizonyitja ezt?
A férfi: Egy esettel.
A férfi: Lemondtam a hivatalomról és elmentem előlről kezdeni egy egészen uj pályát egy asszony miatt. Ha egyetlenegy szócskát szóltam volna, minden rendben lett volna. Ez én vagyok.
Az asszony: Ez szép.
(Nézi.)
A férfi: Az már nem is diskréczió, a mit én csinálok. Mert a «diskréczió» rossz szó. Nagyon csodálom, hogy klasszikus szóban ilyen hibát lehet fölfedezni. A diskréczió egy pozitivum. És az indiskréczió negativum. Mintha az, a ki diskrét, csinálna, cselekednék valamit, az pedig, a ki indiskrét, valamit nem csinálna. Ez nem finom szó. Ez azok közé a szavak közé tartozik, a melyek nincsenek a fenekükig megérezve. Mert a ki már titkol, az nem diskrét ember. A ki csinálja azt, hogy titkol valamit, az már számba se jöhet ezen a téren. Az az igazi, a kin nem látszik meg az, hogy elhallgat valamit. Lássa, a magyar nyelv már gavallérosabb ebben a tekintetben. Érzi a finom különbséget, a mi a «hallgat» és «elhallgat» szavak közt van? A ki hallgat, az teljesiti kötelességét. Most veszem észre, hogy a hallgatás is cselekvés. Tudja, mi van ebben? Ebben benne van a férfi-titkolózás leleplezése. Igazán hallgatni nem tud senki. Ha ez lehetséges volna, akkor a nyelv tagadó jellegü szóval fejezné ki ezt a gondolatot.
Az asszony: Tehát nem lehetséges?
A férfi (zavartan): Elvben.
Az asszony: És a gyakorlatban?
A férfi: Próbálja meg. Én e nemben olyat fogok produkálni, a mire nincs példa visszamenőleg, egészen Anthes Györgyig, a ki a «Toscá»-ban inkább halálra kinoztatja magát, mintsem hogy valljon. És a hóhér csiptetői alatt ordit, de hallgat.
Az asszony: És…
(Kérdezni akar valamit.)
A férfi: Ne is folytassa. Tudom, hogy mit akar kérdezni. Mikor az ember egy asszonyt végleg meggyőzött valamiről, akkor az asszony még azt kérdezi: «és… ha ez, vagy az történik, akkor is ugy lesz?» Igenis, ugy lesz, akármi történik.
Az asszony: Tökéletesnek tartja ön magát diskréczió dolgában?
A férfi: Igen.
Az asszony: Álmában se beszél?
A férfi: Nem.
Az asszony: Nem iszik?
A férfi: Nem.
Az asszony: Nincs valami bizalmas gyerekkori barátja.
A férfi: Nincs.
Az asszony: Soha életében még nem érezte annak a szükségességét, hogy valakinek kiöntse a szivét?
A férfi: Soha.
Az asszony: Midás királyról hallott?
A férfi: Valaki egyszer el kezdett róla beszélni, de én akkor kimentem a szobából. Ez az ur rám nézve nem létezik.
(Szünet.)
Az asszony: Akkor.
A férfi: Akkor?
(Ujabb szünet.)
Az asszony: Akkor ön nem kell nekem…
(A férfi elképped. Az asszony díadalmasan néz rá. A férfi érzi, hogy e pillanatban kiszaladt a lába alól a föld és hamarjában nem tudja, milyen alapra helyezkedjék. Neki is az a fix pont hiányzik a melyből kiforgathatná sarkaiból a világot. Tehát bambán néz.)
Az asszony: Mert én csak türelmesen hallgattam, édes barátom, mikor itt adta a bankot. De most, hogy ebben az irányban már angazsálta magát, bátran kijelenthetem, hogy ez nem az én zsánerem.
A férfi: Hát…
Az asszony: Hogy hát mi a zsánerem? Megmondom. Semmiesetre sem egy diskrét férfi. Maguk, a maguk nyers fejükkel finom külömbségeket próbálnak tenni. Milyen siralmas volt, a mit a «diskréczió» szóról mondott! A nyelv nagyobb pszikológus, mint maguk. Mert igenis, ugy szép a diskréczió, ha csinálják. Ha lerí a férfi arczáról, hogy most titkol valamit. Hiszen ez a szép, ez az élvezetes a diskréczióban! Ülünk a társaságban. Ön zavart. Feszeng a helyén. Ideges. Az emberek összesúgnak: «nini, X-nek valami baja van. Alighanem női ügy.» Találgatnak, kérdezgetik. És én a szoba tulsó sarkában ülök és élvezem azt, hogy maga hallgat. Gyönyörködöm a zavarában. Büszke vagyok arra, hogy hallgatásával az én érdekemben cselekszik.
A férfi: Ah…
Az asszony: Kezd eszmélni, kis filológus? Más példa. Ön egyszerre csak kezd jobban öltözni, gyakrabban borotválkozni, mint eddig. Az utczán sietve jár. A klubban hirtelen ugrik fel a kártya mellől és idegesen szól: «Pardon, de el kell mennem.» Mindenkinek feltünik ez. «Természetes, – mondják, – hogy asszony van a dologban.» Mindenki érzi, mindenki kiváncsi. És én repesek az örömtől, mert senki sem tudja, hogy mindez én miattam van. Igy benne vagyok a maga cselekvéseiben, s azokon keresztül érdeklem az embereket, rejtélyes valaki vagyok, egy kéz, a mely a kulissza mögött tartja a drót végét, a mely fölrángatja magát a kártyaasztal mellől. Érti?
A férfi: Kezdem érteni.
Az asszony: A hóhér, az jó példa volt. Szerettem volna annak a helyében lenni, a ki miatt Cavaradossit kinozták. Igaz, hogy az férfi volt, de mégis szerettem volna a helyében leni. Nem élvezet az, hogy senki semmit nem tud. Az az élvezet, hogy valakit kinoznak miattunk, és az nem szól. De mielőtt kinozták, valamicske mégis kiszivárgott, mert hiszen, ha semmi sem szivárgott volna ki, nem kinozták volna. A diskréczió, az igazi, a zamatos, az élvezhető diskréczió nem egyéb, mint kaczérkodás a némasággal. A hallgatásnak müvészetté való nemesitése. A félig kimondott szó veszedelme, keverve azzal a biztonsági érzéssel, a mit a másik felének az elhallgatása okoz. Az egészen elhallgatott dolgok sótalanok, izetlenek. A semmi sohase mulatságos.
A férfi: De…
Az asszony: Ez a «de» nem egyéb, mint az az «és», a mit az imént a szememre vetett. Azt akarja mondani: «de a semmi biztosabb!» Édes uram, ha én a teljes biztonságot akarnám, egyszerüen csak békén kellene maradnom. Szóba sem állnom férfival. Az élet gyönyöre: a csatából sebzetlenül jönni haza. Nem pedig – el se menni a csatába. Én féltem a bőrömet, de csak akkor élvezem az épségemet, ha veszélyben forgott. Az egész élet nem egyébb, mint ez. A természet tudta, hogy mit csinál. A halál gondolatával járunk, és minden percz azért élet, és az élet azért jó, mert még mindig nem haltunk meg. Na már most, ki az ördög fogja magát a halál ellen ugy bebiztositani, hogy meg se születik?
A férfi: Kezdem belátni, hogy nem volt igazam.
Az asszony: Ha nem érdekelne maga, nem mondtam volna el mindezeket. De… érdekel.
(Lesüti a szemét.)
A férfi: Hiszen… ön, a ki észszel nézi a dolgokat, talán már konstatálta is, hogy én lehetetlen igéreteket tettem. Hiszen magam mondtam, hogy tökéletes diskréczió lehetetlenség.
Az asszony: Mondta.
A férfi: Az ember nincs mindjárt tisztában azzal, hogy magasabbrendü asszonynyal áll szemben. Hát tökéletesnek hazudja magát.
Az asszony: Ezt már szeretem.
A férfi: Mindnyájan fél-emberek vagyunk. És most, hogy belevág az ön programmjába, bevallhatom, hogy azt a hivatalomat is azért vesztettem el, mert a férj gyanut fogott.
Az asszony: (felragyogó szemmel): No, lássa! Boldog asszony, a ki érezhette az ura izzó féltékenységét a nélkül, hogy veszedelemben forgott volna!
A férfi: És a mikor a tökéletlen diskréczióról beszélt, ugy éreztem, hogy a lelkembe lát és engem ir le.
Az asszony: Igazán?
A férfi: Igazán. És külömben is kinyitotta a szememet.
Az asszony: No, lássa. Emlékszik, hogy Midás király után kérdezősködtem önnél? Ön letagadta még azt is, hogy ismeri.
Az asszony: Tudom, tudom. Ez volt a negyedik kérdésem. Az első az volt: beszél álmában? A második: iszik? A harmadik: van-e bizalmas barátja? A negyedik: Midás király? Mind a négyre tagadólag felelt. Eddig rendben volt a dolog. Az ötödik kérdőpontnál azonban megbukott.
A férfi: (álmélkodva): Megbuktam?
Az asszony: Tökéletesen. A miket a diskréczió élvezhetőségéről mondtam, azokba beugrott. Igazi férfi nem ül fel az ilyen trükknek. Vagy talán komolyan gondolja, hogy uriasszony létemre kivánom a gyanut? Elhitte, hogy jólesik látnom, ha magáról lerí a szerelem, az adultere, a «viszony». Oh, édesem.
(Sajnálattal nézi.)
A férfi: Hát…
Az asszony: Eltalálta. Ki van adva az utja. Mehet. A legfontosabb tantárgyból megbukott. Lélektani elemzéseknek beugrott. Nüánszoknak ült fel. Gyönge ember. Szegény ember. Indiskréczióra hajlandó, hiu lélek. Ugyan mi az ördögöt kezdenék én el magával? Ha legalább mindjárt azon kezdte volna, hogy «pletykáló vagyok», nem kellett volna annyit beszélnem. De jól kezdte, hát fel kellett adnom az utolsó, a nagy kérdést is, a melyen elvérzett.
(Fölényesen mosolyog. Kellemesen biczczent egyet a fejével, a faképnél hagyja és – mint a szindarabokban mondják – egy másik csoporthoz megy.)