A hóember.
I.
A fehér, havas utczában hat fekete komfortábli állott, mintha fényeshátu bogarak sorakoztak volna egymás mögé a gyalogjáró mellett. A hat ló lelógatta a fejét és a saját külön módja szerint fázott, ami alatt az értendő, hogy se nem didergett, se nem topogott, mint például a hat lónak megfelelő hat kocsis. Ezek a sarkon járták a kocsiscsárdást: a hónuk alá csapkodták a kezüket és ehhez valami furcsa medvetánczot topogtak, a mire a fagy tanitja meg az embert.
A hó kupaczokba rakva várta, hogy értejöjjön a szekér és elvigye. Innen az Andrássy-ut környékéről hamar elviszik a fehérséget. A kupaczok közt azonban egy hóember állott, ugy, a hogy a hóemberek állani szoktak. A két lába belegyökerezett a talapzatába, a két karja végig a törzséhez simult, nagy hasa és rövid nyaka volt és a két gesztenyével, a mit szem gyanánt a fejébe dugtak, bizonyos bonhómiával nézett a világba. A szájában pipa volt, a mely nem égett, de ő ezzel nem törődött. Neki igy is tetszett az élet és olyan pofát vágott, mint a ki egy kicsit buta, de azért – vagy épen azért – nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával.
A hóembert Csüpü csinálta, az itató. Ez Csüpünek speczialitása volt. Mikor a Bakács-téren itatott, akkor kis kápolnát is csinált hóból, a mit este kivilágitottak s a kápolna elé két őrt, szintén hóból. Mindenik őrnek seprő volt a zsebébe szurva s e látványnak csodájára jártak a ferenczvárosi gyerekek, sőt több felnőtt is mosolylyal tekintette meg. A dij, a mit ezért a kocsisok Csüpünek fizettek, aránylag kicsiny volt, de Csüpü nagyon ki tudta aknázni a pénzt. Olyan olcsón oly tökrészeggé senki se tudta magát inni, mint Csüpü.
Itt az Andrássy-ut mellett a kis kertes utczában nem lehetett nagyobb épitkezésekbe bocsátkoznia. Tehát megelégedett egyszerüen a hóemberrel, de azt annál nagyobb művészettel csinálta. Gyönyörü hóember volt, egyike a legszebb hóembereknek, a kik valaha elolvadtak Pesten.
Egyszer egy szobrász, műteremből jövet, egy barátjával beleült az egyik komfortábliba, s mialatt Csüpü a pokróczot oldozta a ló hasán, megnézte a hóembert.
– Ejnye, de svungos munka – mondta és hüvelykujjával felülről lefelé kanyaritott egyet a levegőben, a mi szobrászoknál a nagyfoku elragadtatás jele.
Aztán elrobogott a kocsi és nem esett több szó a hóemberről. De fagyos napok jártak és a szobrász megint kocsira fanyalodott egyszer. Megint beleült az egyikbe. A hóember még mindig ott állott és gesztenye-szemét reá szegezte.
– Ejnye, – mondta a szobrász – ebben a hóemberben karakter van. Ebben a hóemberben mozgás van. És anyagszerüséget látok benne. Hó-jelleme van. Ez a leghóemberebb hóember, a mit valaha…
Kihajolt az ajtón:
– Kocsis, ki csinálta ezt a hóembert?
A kocsis leugrott a bakról:
– Ezt kérem az itató csinálta. A Csüpü.
Egy szegény, vörösorru alak jelentkezett a kocsi mellett.
– Maga a Csüpü?
– Igen, kérem.
– Maga csinálta ezt a hóembert?
– Igen, nagyságos ur.
– Hogy hivják magát?
– Csepeli János.
A szobrász odaadta neki a névjegyét:
– Holnap délelőtt jöjjön el hozzám a műterembe.
Azzal meglódult a kocsi, kivánszorgott a havas utczából s eltünt az Andrássy-uton. Csüpü ott maradt az utczán, kezében a névjegygyel és bambán nézett arra, a merre a kocsi elment. Csak nagysokára tért magához, megnézte előbb a névjegyet s aztán a hóembert. És most már nem értette sem a hóembert, sem magamagát. Csüpü alól e pillanatban elveszett a talaj.
II.
Nem habozom elárulni, hogy Csüpüt fölfedezték. A művésznél a fiatalság mulásának egyik jele, hogy fölfedezésre adja magát. És a szobrász, a ki Csüpüt fölfedezte, már nem volt mai csirke. A kezdődő művészi impotenczia hajtja az irókat is arra, hogy szerkesztői örömöknek örvendeni tudjanak. Mikor a művész fölfedez, hasonlatos az apához, a ki gyermekei fejlődésében talál örömet – mert a maga fejlődésében ugyan kevés öröme telik. Mondhatnám azt is, hogy az egészséges, kemény önzés szuvasodik meg ilyenkor az emberben s hogy a fölfedezés nem egyéb, mint a megbocsátás egy neme, a mi tudvalevőleg a véredények elmeszesedésével egyidejüleg költözik bele az emberi lélekbe. De mindez késleltetné az értesitéseket, melyeket Csüpü sorsáról óhajtok adni. Csüpüt ünnepelték a szobrászok és kinevették a modellek. Nagyurak, tanárokká száradt művészek jöttek a műterembe, nézni, hogy Csüpü hogyan gyúrja az agyagot. Elegáns hölgyek eredtek beszédbe vele.
– Hogy megy a munka? – kézdezték tőle.
Csüpü azaz Csepeli keserü pofát vágott:
– Meleg ez az agyag – mondta.
És rakta, rakta az agyagot a vasrud köré, de érezte, hogy nem ez az igazi. A hó, az más volt. Mikor belenyúl az ember, puha, mint a fosztott toll. Ha belemarkolsz, roppan egyet, kővé válik és azontúl már törik, mint a rög. És tiszta munka van vele. Az agyag ellenben engedelmes. Nyúlik, mázolódik, a nyomásnak enged, tésztás, meg aztán nehéz is.
Rakta Csüpü az agyagot a vasdrótok köré, czibálta a kis fakereszteket, a mik összetartják a sarat s miután szorgalmas is volt, foglalkoztak is vele, hát szépen haladt.
Egyszer maga a miniszter is megnézte a munkáját.
– Nagyszerü – mondta. – S ön kocsis volt?
– Dehogy – felelt büszkén Csüpü – még annál is rosszabb. Itató, kegyelmes uram, egyszerü itató.
– Kolosszális – mondta a miniszter.
És Csüpüt kiküldték Párisba.
Ott föl se tünt a többi rongyos szobrásznövendék közt. Csak itt nálunk olyan nagyon fiatal minden növendék. Az ő szakálla nem volt ott kivételes eset. És ő is volt egy évig ongroa Párisban, kinlódott az agyaggal, gyakran szeszelt és nagybetüs leveleket irogatott haza a fölfedezőjének. Egyszer egy házi pályázatot nyert meg a Julianban. Föl volt adva a béke géniusza, a mint elcsititja a háboru szellemét. Monsieur Cepeli ezt kitünően oldotta meg, s mikor a tanár kihirdette az eredményt, ezt mondta:
– Cepeli uré az első díj. Jó munka, erős plasztikai érzék. Egyetlen hibája, hogy semmi könnyedség nincs benne. Nehézkes, mintha tudom is én miből csinálta volna… izéből… olyan…
Ha akkor valaki közbe kiáltotta volna:
Ezret tehetünk egy ellen, hogy a tanár ráhagyta volna, igy:
– Igen, igen, ez az! Ezt akartam mondani.
És mikor visszajött Párisból, kiállított a tárlaton. Egy erős, nagy férfiaktot állitott ki. Vastag, erőteljes, félmeztelen figura volt, bő pantallóban, melynek két szára egymásba olvadt. A két lába rettentő állékonysággal gyökerezett a talapzatba, a karjai odasimultak a törzséhez, nagy hasa és rövid nyaka volt, pipa lógott az agyarán. Az volt a czime, hogy «Pihenő munkás» és olyan pofát vágott, mint a ki egy kicsit buta, de azért – vagy épen azért – nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával.
A művész, a ki Csüpüt fölfedezte, behivta a szobájába, megvakarta a tarkóját és ezt mondta neki:
– Csepeli, az istenfáját magának, hiszen maga egy hóembert csinált!
Csüpü lenézett a földre és nem szólt egy szót se. A művész föl-alá járt a szobában, savanyu arczokat vágott, aztán vette a kalapját és elment. Otthagyta Csüpüt. Ez meg kiballagott a tárlatra, bámulta egyideig a Pihenő munkást, aztán vállat vont. Beült egy kocsmába és beszeszelt.
III.
Most rettenetes napok következtek. A művész telebeszélte Csepeli fejét a modern plasztika minden uj ideájával. És kinos megdöbbenéssel vette észre, hogy tulajdonképpen ott kellene kezdenie, hogy az agyag meg a bronz, meg a márvány, nem olvad el, mint a hó, és hogy Csepeli ne féljen tőle. Mert szegény nagyon félénken kezelte az uj anyagokat. Nem engedett meg az aktjainak egy merészebb mozdulatot sem. A kutyák, a miket mintázott, behúzták a farkukat a hasuk alá, mintha attól kellett volna félni, hogy leolvad. És erőlködött szegény, igyekezett szabadon bánni a formákkal, szeretett volna könnyed, elegáns, flott lenni, de hiába. Aztán azt disputálta magába, hogy ő nem gracziózus művész. Ő kemény és erőteljes, mint Meunier vagy Rodin. De a többiek rájöttek, hogy csak nehézkes és lomha, nem egyéb. Amilyen gyorsan emelkedett, most oly rohamosan sülyedt. A fölfedezője nem törődött vele, magára hagyta. És szegény bambán állott az agyagmasszák előtt, elhagyatva kinlódott, nyomkodott, formált. Most már erőszakoskodott. Lábujjhegyen álló, félig repülő géniuszokat csinált. Finom profilokat mintázott.
De hiába.
És most már rohamosan megy a vége felé a történet. Csepeli nem haladt, hát a többiek egyszerüen elgázolták. Elrobogtak fölötte. Magára maradt és megunta a nyomoruságot, s vele együtt a mesterségét is. Külvárosi kocsmákban nagy számlákat csinált. Egyszer aztán odáig jutott, hogy künn aludt a ligetben egy padon, mert már lakása sem volt. Lerongyolódott. Még mindig sokkal elegánsabb volt ugyan, mint kocsimosó korában, de az emberek most azt mondták rá, hogy züllött alak. A rongyosságnak ezer fokozata van, de bármely fokon rongyos is valaki, az emberek megérzik, hogy avanzsált-e vagy lefokoztatott. A vadonatuj frakkból éppugy kimosolyognak az elmult rongyok, mint a hogy a legpiszkosabb viseltesből kisír az elmult redingote.
A padon rosszul aludt. Nekivágott a városnak véres szemmel és elment a régi kocsiállomásra. Egy-két kocsis még volt ott a régiek közül.
– A Csüpü – mondták és megint járták a kocsistánczot a hókupaczok közt, nagyokat csapkodva a balkezükkel a jobb hónuk alá és viszont. De itt már volt azóta uj itató és Csüpünek tovább kellett mennie. Hétfőtől szombatig keresett állást. Szombaton megegyezett egy józsefvárosi állomással. Megitatta a lovakat, megmosta a kocsikat, beszeszelt és kezdte magát jól érezni.
– Öreg – mondta neki egy kocsis, a ki régi ismerőse volt – lesz-e hóember az idén?
Csüpü szomoruan mosolygott és délutánra megcsinálta a hóembert. A kocsisok megnézték a munkát és elmosolyodtak.
Vékonylábu, bolond hóember volt, lapos hassal, domboru mellel. A kezét kaczéran a a csipőjére tette, mintha örült volna annak, hogy ilyen karcsu. Éles, nyugtalan arcza volt és aggódva nézett a világba, mint a ki keres valamit, mint a ki indul valahova. Ez volt Csüpünek az első könnyed figurája. De ez már hóból volt. Estére lekonyult a feje, megroskadt a lába és behorpadt a dereka. A reggeli fagy igy keményítette meg, ebben a görcs állapotban.
– Nem tudsz már hóembert csinálni, Csüpü – mondta az öreg kocsis. A többiek helybenhagyólag bólintottak és Csüpünek senki egy krajczárt se adott snapszra.