Sóvágó tücske.
Sóvágó harminc esztendeig volt a kállói vármegyeház lakója.
Mint afféle régi tömlöc-töltelék, napközben szabadon járkált a városban, de ő nem igen élt szabadságával. Kistermetű, ragyás, vörhenyes férfiúcska volt, leginkább a hervadt ecetfavirághoz hasonlított. Naphosszat pipázott egy bizonyos rendes helyen a vármegyeház udvarán. Szemhunyorítás nélkül nézegette a jövő-menőket. Tisztelettudóan köszönt a vármegye urainak. Unalomból segített a többi raboknak a vízhordásban. Az alispánnénak ő vágta az aprófát. Nagyon hasznavehető volt a disznóölésnél. Vendégeskedés idején értett a nyársforgatáshoz. Komái, jóismerősei laktak Kállón, akiket néha, vasárnap délután meglátogatott. Soha se volt vele semmi baj a börtönben. – Egy egész családot irtott ki, valami hat-hét embernek vagdalta össze fejszével a koponyáját, amiért életfogytiglan a vármegye lakója lett.
A harmincadik esztendőben valami bolondot álmodott egy éjszakán, alig várta a reggelt, amikor a várnagy szabadjára eresztette, a kapufélfától sem búcsúzott, elindult Kállóból. Ment haza, a szülőfalujába, Pazonyba.
– Megbolondult vénségére, – mondták a vármegyén, amikor eltűnését észrevették, aztán nem sokat törődtek vele. Csak egy öreg porkoláb aggódott, hogy valamely baleset érte az öreg rabot. Csak nem esett tán a kútba!
Sóvágó pedig ment, mendegélt, vitte a bolond álom.
Harminc esztendő óta nem látott országutat.
De az országút harminc esztendő alatt sem változott.
Ugyanazok a nyurga ákácok, tüskés bokrok szegélyezték kétfelől az utat, amelyek azelőtt is várták már az életúnt vándorlegényt, hogy hurkot vessen a galyra, amelyen a varjú szokott károgni; a tüskék meg azért voltak a világon, hogy megtépjék a szegény ember amúgy is rongyos gúnyáját, mert hiszen az urak kocsin jártak.
Az országút mellett az árok.
Tavaszkor és ősszel itt halad a szennyes víz, csúf béka köp undok nótával a vadvirág levele alól a ropogós menyecskék után, kígyó tekergőzik a vizes füvek között, ki tudná merre s hová megy, tarka bankamadár fut bóbitás fejével a korhadt fűzfatörzsek között, mintha egy cifrálkodó öreg asszony meglátogatná megvénült, az élettől visszavonult barátnőit.
Sóvágó otthonosan érezte magát az országúton, amelyen legénykora óta nem járt.
A pocsolyában most is a nap nézegeti magát. A keréknyom, a sár ugyanaz, mint harminc esztendő előtt. Most is szaladnak a kocsikerekek, végtelen vonalat vonva az úton. A kocsin emberek ülnek, akik ugyanazt gondolják, amelyeket apáik, nagyapáik gondoltak. A magos fák megritkult gallyaira a köd teregeti ki szegényes ruházatát. A keresztútnál a vándorszínészek és cigányok színes rongyait fujdogálta a szél. A feszületen mezei virágból való koszorú szárad, mintha örök élete volna annak a kéznek, amely a megváltó emlékét megkoszorúzni szokta.
De Sóvágó ismerte a nádast is, amely az országút egyik oldalán elterült, rejtélyesen, sugdolózva, visongva, nyiladozva s összeborulva, örökre hallgatva. Betyárkorában járta ő ezt a magyar rengeteget, amely lápon, ingoványon, zsombékon, vadvizen, az örök csend tájain, az emberfiától nem látott szigetek pázsitján, kiismerhetetlen utakon nőtt olyan sűrűn, olyan messzire terjedve, mintha soha véget nem érne… A farkas, a betyár, a róka, a vándormadár csak addig volt bizonytalanságban, amíg a nádason kívül volt. Amint bemenekült az öles, buzogányfejes, nyughatatlan erdőségbe: mentve volt az élete… A látszólag holt, szótalan nádas kellős közepéből kanyarogva, szőkén szállott fel a füst. Majdnem mindig ugyanazon a helyen, vagy ötven esztendő óta… Vajjon miféle betyárok heverésznek mostanában a nádasbeli tűzrakás mellett? Legyűrt süvegük alól megismerné szilaj szemük az öreg Sóvágót, ha az nagyhirtelen közöttük teremne az általa jól ismert úton?
Sóvágó csak ment, mendegélt. Kiöregedett abból, hogy vadmadár kiáltása legyen az altató dala. Mindent megismert ő azóta, mióta fiatal korában a pásztortűzben csupa rejtelmességeket, titokszerűségeket látott a virrasztó éjben. Már tudja, hogy a pásztortűzben duruzsoló, hintázó, sistergő, forgolódó öregemberke, aki egyik lábáról a másikra ugrik, leveti meg felveszi báránybőr bundácskáját, a lánggal a levegőbe dobálja turi süvegét, mindig csak hazugságokkal traktálja a szegénylegényeket. Harminc esztendeig nézett ő a setétbe, volt ideje kigondolni mindent, életről-halálról.
Nem hitt már a hegyeknek sem, amelyek az országút másik oldalán az ördögszekeres, sápadt napraforgós, sóhajtozó kukoricaszáras mezőségből kiemelkedtek. Az a tokaji Kopasz, a maga nagy bolond fejével, kéklő mentéjével, a lábán ezüstsarkantyúként fénylő Tiszájával: már csak annak lehet iránytűje a sárga őszben, akinek még ismeretlen a hegyvidék. Sóvágó tudja, hogy a hegyek között hideg szél üvöltözik, a fák kegyetlen hallgatagok az ember kétségbeesett panaszára, a szilfa csak akkor tanul meg beszélni, midőn akasztófát faragnak belőle a szegénylegény számára.
Hová ment hát Sóvágó a két rövid lábszárával, amely elszokott a hosszadalmas járás-keléstől, erdőkön való andalgástól, nádas feje felett futó széllel való versengéstől? Mért nem tért le az egyenes útról, amelyen egyszer csak bizonyosan felhangzanak a háta mögött a pandúrlovak patkói, – öreg vásárosok riadt fecsegései az útszéli kocsma pihenőjénél, – mezőkön őgyelgő falusiak árulkodása az esti ködben, midőn a faluházánál pohár bor felhajtása után megtörli bajszát a lovagló csendbiztos?
Sóvágó a falujába ment.
Nem volt vele semmi gyilkos szerszám, a lelkében sem haragvó indulat. Csak ment, mint álmában megy az ember, akarata ellenére, valamely ismeretlen szándéktól vezetve.
Őszi idő volt.
Korán beesteledett a kis nyírségi faluban, amelyet Sóvágó a magáénak mondhatott. A kis házakból lopva jött egy-egy kis világosság a göröngyös falusi útra, hisz nem szokott itt este járni senki, még a bakter se. A szérűkbe, istállókba, kocsiszínekbe eltalál mindenki, ki hová való. A kutya setét éjszakában is megtalálja a vackát, a legény a szeretője keblét, a gazdasszony a kotlóstyúkjait, öreg ember a ház végét, gazda a pince bejáratát. Falun kell a setétség, mert csak a setétben mer forrni a bor, érni a tök, nőni a gyerek, álmodni a lány, ölelkezni a gazda. A setétben pihennek jóízűet a kertek, fák, állatok és emberek. A kimerített kút megtelik vízzel, pirossággal a mező és az őszi cinke még hajnal előtt elindul az erdőről, hogy téli vendégszereplését elkezdje az emberek között.
Mire ahhoz a házhoz ért Sóvágó, amelyet keresett, döngő léptei már a magányos setétben hangzottak. Setét volt a ház, aludtak lakói. Sóvágó letelepedett a ház előtt a padkára és hosszan elüldögélt.
Mit, mit nem gondolt magában a vén zsivány?
Egyszerre csak elkezdett cirpelni, mint a tücsök.
Megtanulta a tücsök hangját a börtönben, volt hozzá elég ideje.
Addig cirpelt, amíg a házból felelgetni kezdett a házitücsök. Így énekelgettek egymásnak darab ideig, amíg az igazi tücsök léprement. Mindközelebb jött Sóvágó uramhoz, amíg Sóvágó hirtelen megfogta a kalapjával. A keblébe rejtette.
Aztán még azon az éjszakán, anélkül, hogy bárkit is felköltött volna a házban, hogy egy jellel vagy híradással élt volna, poroszkált vissza Kállóba. Ismerte őt az éjszaka, ő is az éjszakát. Nem is történt semmi bántódása.
Reggelre beállított a vármegyeházára és még vagy tízesztendeig nyugodtan viselte a rabságot. Nem ment el, pedig már küldték is. Ott halt meg börtönében, csendesen, panasz nélkül. Vénségére az ő házából való tücsök cirpelt neki minden este, mielőtt álom ereszkedett volna a szempilláira.
Ezt mesélte nekem Juliska egy este, olyan halkan, olyan suttogva, mintha a legnagyobb titkot bízná rám.
– Mert kell ám, hogy mindenkinek meglegyen a maga tücske, akinek éneklésére, dalolgatására, altatgatására elfelejti az egész életét.
– Akarsz az én tücsköm lenni, Juliska? – kérdeztem.
– Akarok, – felelt ő.
Ettől a naptól kezdve szerettük egymást.