Milyen a lyuk?
A Lyukas Világ az országúton állott. Művelt ember létemre már találkoztam ilyen országúti csárdákkal a Jókai regényeiben, ámde a valóságban Gyurka társaságában ismertem meg. A mestergerendához szutyok tapadt a régi betyárvilágból, amikor a vendégek a fejükkel verdesték a tetőt. A földes pádimentumon lyukak voltak csizmasarkoktól, amelyeket itt megvetettek. Az asztalokba bánatot és örömöt, betegséget és keserűséget könyököltek a karok, amelyek itt megtámaszkodtak. Egy megsárgult „Ébredjünk“ című újsággal volt beragasztva az ablak, amelynek megfakult betűi azon vitáztak: áruló volt-e Görgei vagy nem? Kálmán, a „zsidó asszony“ akkor lehetett virágjában, mikor Zöld Marci még fiatal legény volt. A hosszúnyakú üvegek nyakából mindig leharaptak valamit a vásárosok, a mérgesek, a keservesek. A padon, ezen a meghajlott hátú paripán olyan emberek nyargalásztak, akik talán már a temetőbe vágtattak innen. Öreg, szőrös legyek dúdolgattak a sarkokban, amely legyek fiatalkorukban embervéren híztak. A nehéz szagot, amely az ivóban terjengett, még szökött rabok, disznózsírral pedert bajszú csendbiztosok, penészes pandúrok hagyták itt. Ha a kürtőbe bedudál a szél, a kürtő olyan nótákat énekel, amilyeneket manapság már senki se ismer. A keréknyom, amely a ház előtt elhalad, rövid stációt tart ezen a tájon. Nincsen miért megállítani a kocsit a Lyukas Világnál; legfeljebb gyalogos embernek való itt megpihenni, akinek mindegy, hogy bokor alatt húzza meg magát, vagy a Lyukas Világ ivójában.
A lábnyomok összekeverednek az országúton, a jámborok és gonoszok egymás sarkába lépnek. A Lyukas Világ küszöbét azonban csak azok a lábak lépik át, amelyeknek már mindegy, hogy a temető felé lépegetnek vagy vásárba lopni mennek. Egy puskalövésnyire innen Icig kőből épített fogadót, amelynek szalmás udvarán mindig akadt ennivalójuk a verebeknek. Menyecske rikkantására vágta félre kopott kalapját az utasember. Akinek pénze volt, még kvártélyt is kaphatott.
Amikor mi Gyurkával a Lyukas Világnál megtelepedtünk, egyetlen vendég tanyázott az ivóban. Szarvasbőr-nadrágos, nyurga, farkas-színű férfiú volt. Ádámcsutkája, kis Petőfi-szakálla, bozontos nagy haja volt. Ilyenek lehettek a mult században a vándorköltők. A csizmáján két ország pora. A szájában mesemondás, hízelkedés, furfang, tréfa. Teli tüdőből kacagott, a zsidó asszonyt Kálmán bácsinak szólította. Mikor beléptünk: éppen fogvájót kért, holott csak egy üveg ser állott előtte.
– Messziről jövök én, nem pedig a szomszédból, Tyukodról vagy Gályról. Erdélyországból jövök, – kezdte a vándorló a szót felénk fordítva.
Mi nem szóltunk semmit. Beszélt a vándorló magától s azon a nyelven, amely fogadók külső szobáiban, állomások ivójában szokásos, ahol beszélnek, mesélnek a pihenő emberek s nem törődnek azzal, hogy valaki hallgat rájuk vagy sem. Én egykor nagyon szerettem e külső szobákban, a lacikonyhákban, dutyánokban üldögélni és az emberek beszélgetését hallgatni. Többet lehet itt megtudni a világról, mint az újságból és könyvből. Az ajtónál ostorával állongó fuvaros, a tarisznyájából eszegető vándor mesterember, a céltalan útú lődörgő, az örökké munkát kereső és soha nem találó csavargó, az emberismerő vásáros, furcsaságokkal mesterkedő vándorárus, a kihízott mézeskalácsos, a rézdróttal járó szappanos, a cserszagú csizmadia, az álmoskönyvkereskedő, a lusta planétás, a trombitáló pereces és mindazok, akik az országúton születnek, élnek és meghalnak: az élet olyan bölcsességét viszik tarisznyájukban, amely bölcsességnek a meghallgatására mindig érdemes volt megállani sietésünkben.
A bozontos vándorló elnyújtózkodott hosszú lábaival. Valahonnan, tán a kalapjából vadvirágcsokrot vont elő és felajánlotta a kocsmárosnénak:
– Csak fogadja el, Kálmán bácsi. Én szeretek örömet okozni az embereknek. Egyik ember a disznót fosztja meg nemétől, a másik füstöt farag, a harmadik ablakot, törött edényt csinál. Én örömcsináló vagyok. Járom ezt a nagy világot és szeretem, ha mindenütt, ahol megfordulok: örülnek az emberek. Kálmán bácsi, főzzön egy feketekávét.
A zsidó asszony már elvette a vadvirágot, nem tagadhatta meg a vándorló kérését. Dörmögve vonult vissza konyhájába. Régen elszokott ő attól, hogy uraknak feketekávét főzzön. Meg aztán miféle úri ember lehet ez a bőrnadrágos, aki annyit beszél, mint egy kupec. Ám a virág megtette a magáét: kávé-illat szálldosott a konyha felől.
Amíg a zsidó asszony a konyhán foglalatoskodott, a vándorló bennünket tartott szóval.
– Én még sohase voltam beteg, pedig jártam olyan vidéken is, ahol két szememmel láttam a kolerát. Egy kis öreg, púpos ember a kolera, aki felkéredzkedik az útonjárók kocsijára. Csak egy kis helyet kér a kas-farban, csak egy kis támasztékot a saroglyán. A jámbor fuvaros fölveszi a síránkozót, aztán csak a falunál veszi észre, hogy kit is vitt szekerén, mikor előjönnek a vasvillás parasztok és a határig kergették a szekerest. De akkorára régen leugrott a saroglyából a kolera és elbujt a szalmakazalban. Hát én még a kolerát sem kaptam meg, pedig együtt utaztam vele. Parolát is váltottunk. Na, Isten megáldja, szép öcsém! – mondtam a kolerának. És vajjon mi a titka ennek? Semmi boszorkányság, semmi bűvészet. Csak nem szabad félni az embernek. Nem szabad félni se nagypéntek éjszakáján, se András éjjelén, se szélben, se viharban, se égzengésben. A kutya is csak a gyáva embereket harapja meg. Én még botot se hordok. Minek az a bot? Ha meg kell halni, nem védelmez meg tőle a bot. A halál hátulról, a keresztútnál vágja tarkón az embert, mint a házinyulat.
A vándorló megelégedetten piszkálta a fogát. Vannak emberek, akik jóllaknak a saját beszédjükkel. Csak legyen, aki hallgassa őket.
– Azt kérdezi a tisztelt úr, hogy mit szoktam enni? Az én bátorságomhoz nem kell kígyózsír, se méhmagzat kisujja, de még csak hamupogácsa se, amit a boszorkány sütött. Babonás, bolond parasztoknak a gyík farka, a temetők füve. Árulom én is jó pénzért, ha éppen olyan faluba vetődöm, ahol szárnyasegeret látok a kovácsműhelyre szegezve. A nyavalyás parasztnak gyógyulás már az is, ha az ördögök kötőfékét vetik a fejére.
Asszony-állat meg visít örömében, ha füstre ültetik. Megveszkődne az a sok bolond asszony a kuruzsló nélkül. A templomban mindig csak azt hallja, hogy ne paráználkodjál? Hát mit tesz az udvaron a kakas, a kutya, a bika, a veréb, a macska holdas éjjelen, a lepke az út porában, a cserebogár az almafán, a legény a kertek alatt? Aztán jön az álom a maga vademberével, nyolclábú kutyáival, szörnyetegeivel, vándorlegényeivel… Az álomnak nem parancsol senki. Azt mutatja, amit a kakas kukorékol, amit útonjárók dalolnak a hajnali csillag alatt, amit pálinkaszagú révészlegények mondogatnak a víz hátán, amit kikapós szájú menyecskék susognak egymásnak. Ki parancsol az álomnak? Senki, legfeljebb a kuruzsló. Ezért szükséges, hogy minden falunak legyen boszorkánymestere. – Hát csak azt akarom mondani, tisztelt úr, hogy nem ettem én kanállal a tudományt. Csak nyitva tartottam a szemem. Láttam, hogy milyen bolondok az emberek.
– Azt kérdi a tisztelt úr, megtudnám-e gyógyítani az asszonyokat? Hát nem hiába lettem ötvenesztendős. Nincs olyan asszony, akinek a lakatjához én nem értenék. Mi kell nekik? ugyanaz, ami a férfiaknak. Egy-két hazugság, amely oly könnyedén hagyja el a szájat, mint a mosoly.
– Azt kérdezi a tisztelt úr, megtudnám-e gyógyítani a férfiakat? Nagyon is, csak rám hallgassanak. Az én orvosságom, az én felfogásom, hogy nincs olyan öreg férfi, aki valahol-valamerre meg ne találná azt a leányt, akitől ifjúságát, elveszített kedvét, örömét viszontláthatja. Sokat kell vásárokra járni, más városokba, falvakba betérni, búcsúsok után gyalogolni, marokszedő lányok mögött az elhullajtott szemet szedegetni, almát szedni fiatal szolgálókkal és a fosztókában a középre ülni, amikor a legbővebben hangzik a mesemondás a lányok szájáról. Nincsen olyan öregember, akinek csendesebben verne a szíve, ha kukorica-hántáskor a kukoricahéjba gurulnak a lányok, hogy kihasad a padlás a vidám sikoltásuktól. Csak a tücsökre nem szabad sohasem hallgatni, mert az mindig hűségre tanít.
A vándorló megkocogtatta bicskájával a sörösüveg oldalát.
– Icighez menjek tán a feketekávét meginni? – kérdezte hetyke hangon. – Háltam én ebben a kocsmában akkor is, amidőn Icignek még híre-hamva se volt. Nadrágban járt Kálmán és Mózes-szakálla volt. Mindig annál az asztalnál szoktam ülni már tíz esztendő előtt is. Vajjon hová lett az a vereshajú szolgáló, akinek szemölcsöt gyógyítottam a lábán?
A »zsidóasszony« kidöcögött a konyhából a feketekávéval. A vándorló megszagolta, megkóstolta, elfintorította mozgékony arcát:
– Romániában, ahonnan jövök, jobb a kávé. Az ördög vigye el a bocskorosait. Még a bőröm alatt is pénzt kutattak, mikor elaludtam. De a kávéjuk jó volt. Én hétszámra feketekávén, meg kenyéren élek. Hát hová lett az a veres szolgáló, Kálmán bácsi?
A »zsidóasszony« felelt is, nem is, visszahúzódott a kármentőbe. Ott gunnyasztott lehúnyt szemmel, mintha azt a kis vézna veresszeplős parasztembert várná, akit ezen a vidéken halálnak neveznek.
A vándorló hangosan hörpintgette a kávét.
– Szép veres lány volt. Onnan hozta a bőrének a fehérségét, ahol nyáron is hó borítja a hegyeket… A szemében kék kő volt, mint a felső Tisza medrében. Olyan nótákat énekelt, amilyeneket tutajosoktól hallani, amikor feljött a holdvilág. S jókedve volt, mint a vándormadárnak. Egy bánatos úriember üldögélt naphosszat ebben a kocsmában és csendesen ingatta a pohara felett a fejét, amikor a lány a kút mellett teli tüdőből énekelt.
György megfogta a karom.
– Az apám volt, – suttogta és csodálatosan kipirosodott az arca.
Aztán elhagyott és vidáman közelgett a vándorló asztalához, mintha legyeket fogdosna. Úgy tett, mintha a legyeket megenné s ezzel sikerült felébreszteni a csizmája sarának nézésébe merült vándorló figyelmét.
– Mit akarsz fiú? – kérdezte mogorván a bőrnadrágos.
– Én tízesztendős vagyok és az apámat keresem, aki nyomtalanul eltűnt, – felelt György. – Az anyám előadása szerint apám bánatos-kedvű, magánakvaló, szinte szomorú úriember volt és útszéli kocsmákban szeretett üldögélni, ahol feljegyezgette a hazugságokat, amit az útonjáróktól hallott.
– Megállj csak, te fiú! – pattantott az ujjával a bőrnadrágos vándorló. – Ismertem ilyen jegyzőféle embert, aki mindenféle papirdarabokra bolondságokat irkált. Azt mondtad, hogy szomorú volt és lehajtott fejjel mendegélt az országúton? Azt is mondtad, hogy azt akarta megtudni, mit beszélgetnek a sárgarigók a kertekben? Az útszéli feszületektől megkérdezte, hogy mit gyóntak nála az emberek?
– A jegenyefák alatt megkérdezte a lenyomott avart, hogy mit álmodtak itt éjjel az utasok? A kompnál a révészgazda juhászbundájától tudakolta, hogy mit súgott neki a menyecske, akit az éjjel takart? S az elhagyott, árokba dobott bocskoroktól kérdezősködött, hogy merre ment gazdájuk? – Ez volt az?
György figyelmesen végighallgatta a sokbeszédű vándorlót.
– Csak annyit tudok, hogy az apám volt és útszéli kocsmák eresze alatt szeretett üldögélni, mint akár kend. Talán ismerte?
A vándorló hanyagul legyintett.
– Hogyne ismertem volna! Van Magyarországon olyan ember, akit én ne ismertem volna? Csak a gondolataimat akarom összeszedni, mert nehéz a sok ismerős között válogatni. (A vándorló a levegőbe nézett.) Azt mondod, hogy az apád volt?… Lehetséges, ámde ő ezt soha se mondta nekem. Bizonyosan valami oka lehetett eltitkolni előttem ezt az egész históriát. Igen sok furcsa ember akad az útonjárók között. Hallottam már olyanról is, akinek két, három, sőt több felesége volt egyszerre. A te apád tán olyan ember volt, hogy felesége volt minden faluban, hol meglepte az éjszaka? Nem tudnád megmondani, hogy Erdélyországban szeretett kóborolni vagy Magyarországban? Volt-e rokona túl a Dunán, ahová ellátogatott, mikor a darazsak tántorogva bukdácsolnak az érett szőlőbogyók alatt? Nem lakott-e egy öreg atyafi Miskolcon, az Avason, aki esztendő számra nem olvasott újságot és az országjárótól kérdezte meg mindig, hogy mi újság a nagyvilágban s ugyanekkor jó vacsorát főzetett? Ismerős volt-e Nagykállóban Kecseginénél, ahol a nótacsinálók szoktak összegyülekezni minden esztendőben és elhordják az új nótákat keletről nyugatra? Volt-e vasgyűrűje Kakucsitól, aki a vándorcigányok vajdája volt a Tiszántúl? Tudott-e koldusok nyelvén, megértett-e a keresztbe rakott szalmaszálakból, a kerítésre kötött tarka rongydarabokból, a házak falára vont kréta-jelekből? Szolgált-e Pilisen Rózsikánál, ahol csak akkor kaptak enni a vándorlók, ha olyan nagyot hazudtak, hogy a torony majd eldőlt? Ismerte Gyaloggait, a százötvenesztendős búcsúvezért, aki az emberek legtitkosabb bűneit az orruk hegyéről olvasta le? Utazott-e a híres Gogolyák fuvarján, aki csak éjszaka járt a szekerével, mégis megelőzte azokat, akik egész nap hajtottak? Milyen mély volt az a lyuk, amelyet igaz vándorember módjára a szíve helyén hord?
– Minek az a lyuk? – kérdezte a fiú.
– Ha még azt sem tudod: hogyan adhassam vissza neked az apádat? – pattant föl az idegen.
A fiú lesütötte a szemét.
– Megvallom, hogy én az apámat még olyan messziről se láttam, mint a réti sast a levegőben. Csak az útjairól hallottam, amint tudom az öreg csősztől, hogy márciusban melyik vágás felett szeretnek járni a szalonkák, tudom a halászoktól, hogy hol gyülekezik a csík a jég alatt januárban, hol bujdokolnak a vadludak a legnémább nádasban, merre veszik útjukat azok a fehérhasú, ezüstszárnyú madarak, amelyeket napkeletkor látni a magosságban úszni… Csak annyit tudok, hogy erre meg amarra járt-kelt az apám. De a lyukról én semmit sem tudok.
A fehérbőrnadrágos a fiú kihallgatása alatt elővette szarvasagancsos kését és oly hevesen turkált fogai között, mintha valamit keresne. Aztán becsattintotta a kését, megtörölte kis kecskeszakállát.
– Hát az a lyuk – dörmögte odavetőleg – azért szükséges, hogy az ember ott tudja hagyni azokat, akiket szeret, el tudjon menni a városokból és kocsmákból, ahol jól érezte magát, hogy ki tudjon kelni éjfélkor a meleg ágyból és az országútra menni, ahol az eső úgy csapkod, mint a tatárok nyila, a szél derékban kapja az öreg fákat és gyökerestül akarja kiforgatni őket a földből. Azért kell a lyuk, hogy gyaloglás közben soha vissza ne fordítsa az ember a fejét és így ne tudhassa meg, hogy sírnak vagy nevetnek a háta mögött. Ezt ugyan az apádtól is megtanulhattad volna, – szólt némi szemrehányással a vándorló.
György a vándorló asztalára támaszkodott és igen helyesen, alkudozva nézett a szemébe:
– Azt kell gondolnom, hogy magának csak a szája jár, mint azoknak a csavargóknak, akik vacsora fejében mindenféle hazugságokat mesélnek este a tűz körül az anyámnak. Ugyan micsoda utakon járhatott kend, ha még az apámmal sem találkozott!
A vándorló vasvilla-szemmel mérte végig a fiút.
– Én nem mondtam, hogy nem láttam az apádat, te fiú… Lehetséges, hogy láttam, tudom is hol van, merre veszi útját, de ő nem mondta nekem, hogy én erről híradással legyek. Ő nem mondott nekem semmit. Ámbátor lehetséges, hogy többet is tudnék erről beszélni, ha az anyád személyesen felkeresne ma estig ebben a csárdában. Amint feljött a hold, útra kelek, mert én csak holdvilágnál szeretek kutyagolni. Inkább lássam én az embereket, mint ők engem. Hát estig itt ülök és elmondom Kálmán bácsinak, milyen nagy szakálla volt az urának.
… Lefelé szállott a nap, amikor a Lyukas Világból elballagtunk a fiúval. Útközben nyírfavesszőből font valamit a fiú. Egy ostort. Azt suhogatta a kezében, amikor megszólalt:
– Így kellene végigverni minden vándorlón. Ezek az emberek pénzért sem tudnak igazat mondani, gyík van a torkukban, amely mindjárt harap, amint igaz szót akarnak kiejteni. Abból élnek, hogy bolondokat fognak, akik hisznek nekik. Tavaly kincset ásattak az öreg csősszel, majd beleveszett az ingoványba. Talán éppen ez az a herélőforma ember volt. Majd ideküldöm az öreg csőszt, hogy nézzen a szemébe. Ha Pityainak hívják: akkor ő az a huncut, aki a csőszt bolonddá tette.
A napraforgók, mint megannyi útmutatók állongtak a mezőkön. Esteledett és igen megnőtt a fejük azoktól a hírektől, amelyeket napközben a madaraktól hallottak. A madarak tovább szálltak és a napraforgók ottmaradtak a megfejtetlen talányokkal a fejükben.
Mire a tanyaház közelébe értünk, a környéken megszólaltak a tücskök. Hat-hét tücsök beszélt egyszerre a ház körül, a fiú alig győzött felelgetni kérdéseikre.
– Mit mondanak?
– Azt mondják, hogy közeleg az ősz és okos tücsök fedél után néz, hol a rossz napokat eltöltheti. Mert könnyű ám nyáron, jókedvűen a világban barangolni. De ha jön az ősz: a tücsök egyedül találja magát és senki se felel a hegedűjére.
Hm, gondoltam magamban, nem is olyan bolondok a tücskök.