A régi szélmalom tücske.
Ő ott lakott, ahol a vereshasú régi szélmalom állongott gyepes halmon, mint valamely öreg vitéz, aki várából kirohant, hogy megállítsa az útonjárókat. A várat elvitte mögötte az idő, a halmot már benövögette a galagonya, mogyoróbokor, vadalma, amely bujdosó növények nagyon szeretnek olyan helyen tanyát ütni, hol emberek nem járnak; – kedvükre játszadozhattak tavaszi reggelen, nyaranta belehenteregtek leveleikbe és így ősz időben oly ijedten bujtak össze, mint a kárvallott család. Még fűzfa is akadt itt ama szomorú magyar fajtából, amely elfütyengeti a szélben a régi boldog embereknek nótáit, amelyeket a mai kor már nem ért meg. Nyírfa fehérlett az alkonyatban, mint egy eltévedt szellem, aki a régi szélmalom környékére bujdosott a seprőcsináló öregasszonyok elől. És a vén szélmalom tetőtlenül állott a középen, mint egy ordításra kész szörnyeteg a mult időkből, amely megfogyatkozott, letöredezett szárnyaival utolsó leheletig védi a maga dombját, holott ellenségek már nem jártak erre, legfeljebb néma vándormadarak húztak át a felhős égboltozat alatt.
Az idevezető utat benőtte a gyom, mint magáról elfelejtkezett öregember arcát a szakáll. Az élet kelepelő szekerei másfelé vették járásukat, a szélmalom soha sem látta azokat az arcokat, amelyek mostanában mosolyognak ezen a vidéken. A hangok, amelyek körülötte felhangzottak, leereszkedtek a pincékbe, hogy onnan többé ne jöhessenek a napvilágra. A mindennapi történések, amelyeket itt hajdanában megbeszélgettek az emberek a molnárral, nem jegyeztettek fel a kalendáriumba, elrepültek azok a széllel.
Amint napról-napra beljebb bátorkodott az őszi idő, mint a vén cigány a kocsmába, mind többet jártam a szélmalomhoz, ahol egy kimustrált malomkövön hosszan elüldögéltem s azt a könyvet lapozgattam, amelyet ifjúkoromban szerettem. Turgenjevtől a Vadász iratait.
Néha, alkonyattal zaj hallatszott a tájra széttekintő tört szárnyak felől. Mintha egy hang futott volna végig a malom tetején és belsejében. Valakit tán látott a messziségben a legmagasabb szárny és erről gyorsan hiradással volt. Máskor megzörrent valami az őszi bokrok között, mint az emlékezet, amely váratlanul valahonnan idetévedt. Talán gyilkosság vagy szerelem történt ezen a helyen (amely dolgok legtovább maradnak meg az emberek ládafiában) és most néha visszajár ide egy borongó öreg emlékezete töntörgő lépteivel? Majd könnyű, futamodó léptek hangzottak a malomkerék körül, amikor fölemeltem a fejemet az olvasmányból; mintha valaki meglesett volna, mivel töltöm a magány búsuló óráit, amikor olyan emberhez kezdtem hasonlítani, aki majd ha megszólal, a saját hangját sem ismeri meg?
Néha átvándorolt a tájon egy messzi falu harangszava, mint egy eltévedt madár. Majd varjak károgtak, de nem láttam őket. A szél hajtott valamit a mezőn, mint saját szakállára dolgozó vadászeb. Egy kukoricacsősz a legénykorára gondolt és tüzet gyújtott a messziségben, amelynek füstje fölemelkedett, mint az elkívánkozó élet. Az ősz nedvei már szinte hallhatóan csörögtek a lapályon, midőn az esti köd leereszkedett, mintha láthatatlan kis vízimalmok kezdenék gyors munkájukat, az embereknek való koporsódeszkákat fűrészelvén. Nagyot futamodott a nyúl a ritkuló kukoricásban, mintha ebben a percben vette volna észre, hogy ellenséges országba tévedt. Koppant a lehulló levél, mintha valakinek a múló óraütést jelezné.
Itt ismerkedtem meg Szomjas úrral, akit már régebben ismertem és ő is ismert, de csak olyanképpen, mint András napjának tudomása van József napjáról a kalendáriumban, de sohasem találkoznak. Hallottam, hogy bogaras ember, de nem sokkal bolondabb azoknál a különcködő nyírségi uraknál, akik a mult században meghúzódtak magányos házaikban, mikor minden hitelüket kiaknázták és jókedvet, életbölcsességet az őszi légytől kértek kölcsön, amely a papírossal beragasztott ablakon döngött. Hallottam azt is, hogy van egy kisasszony-lánya, akit a szatmári nénéknél neveltet, Saroltának hívják és olyan hosszú haja van, mint Csillag Annának.
Szomjas úr nem messzire lakott a szélmalomtól egy hosszú földszintes házban, amely régi időkben kasznárok, ispánok háza lehetett, mert címer nem volt a kapun. Kis ablakok voltak a házán, amelyek észrevétlenül óhajtottak maradni e feltűnési viszketegben szenvedő világban. Ezekből a kis ablakokból látszik végtelennek a téli hómező, amelynek látóhatárán fekete pont a lovas csendbiztos vagy a cigánypostás. Itt húzódott meg Szomjas úr, „mióta a világnak búcsút mondott és Bessenyei testőrtiszt módjára szótlanul legyintett“. Körülbelül ötvenesztendős volt s olyan ruhadarabokat viselt, amelyek nagyon régen voltak szolgálatban, de nem felejtették el úri származásukat. Volt például zöld vadászmellénye, tarka-barka nyakkendője és bricsessz-nadrágja, amelyre fiatalkorukban bizonyosan engedékenyen nézegettek az öregasszonyok. Vadkacsa-tollas kalapja volt, mint akármelyik környékbeli gavallérnak. Macska-nadrágja bévül fényes, mintha sokat tartotta volna kengyelben a lábát. Ámde minden ruhadarabja oly avas és kopott, mintha réges-régen a föld alá költözött volna az az uraság, aki először viselte e tetszetős öltözetet.
Hangja almáriomból hangzott, amelyet régen nyitottak ki. Mozdulatai félszegek és szégyenkezők, mintha már nem tudná bizonyosan, mire tanította egykor a táncmester. Felsőfogai hiányoztak, ugyanezért a bajuszát lefelé szoktatta. Tüskés, vastagszálú volt ez a bajusz, mintha sok csókot megkóstolt volna, amíg ez érdemes volt. Fekete zsinóron szemüveget hordott, amelyet duzzadt orrára illesztett és az üveg alatt megszelídül szeme.
– Olvasgatunk, olvasgatunk? – szólalt meg. – Azelőtt én is sokat olvastam, az igaz, hogy németül, mert ifjú koromban külföldi iskolába járatott az apám. Beszélni hamar elfelejtettem a németet, de az olvasást megszoktam. Így a Madách Ember tragédiáját csak akkor élvezhettem, mikor Julius Lechner von der Lech németre fordította. Kevés a petróleumunk, pedig olvasni csak éjszaka jóízű, mikor kopog odakint az eső. Régebben bezzeg elég volt a tűz a kályhában, hogy téli estéken a legapróbb betűket is elolvassam.
– Mikor én idekerültem, – mondta darab idő multán, egy hosszú rab szomorúságával, – nem igen volt művelt ember a környéken, akivel érdemes lett volna megismerkedni. Az egyik szomszédom éjjel-nappal részeg volt. Korán reggel kezdte a borivást, hogy végigélhesse a napot. Az volt a változatossága, hogy télen vörös bort ivott, nyáron fehéret. Délutánonkint elhitte magáról, hogy kastélyban tölti az életét, pedig a házába befolyt az esővíz. Estefelé azt képzelte, hogy messze a nagyvilágban a nők és férfiak mindig azt kérdezgetik egymástól: »ugyan hová lett Sonkoly, mostanában soha sem látni?« Míg estére ágyba dőlt és minden éjszaka azt álmodta, hogy az őrültek házába viszik. Nem lehetett vele érintkezni.
(Én nem szóltam semmit, ámde jól tudtam, hogy ez az összeférhetlen Sonkoly senki más nem volt, mint maga Szomjas úr, aki hibáját szerette másra feladni.)
A másik szomszédom olyan sült bolond volt, hogy Mihály arkangyalnak képzelte magát. Ellenállhatatlannak hitte magát, mindig a nők meghódításán törte a fejét és csupán azért nem indult el a gyümölcs leszakítására, mert nem volt jóravaló lábbelije. Csak búcsúkra járhatott, ahová mezítláb szokás menni; Mihály arkangyalnak megfelelt a divat és a szemrevaló menyecskéket felrakosgatta az emlékezetébe, hogy a következő télen, mikor olyan nagy lesz a hó, hogy az udvarra se lehet kimenni, képzeletben szerelmi viszonyt kezdjen az asszonyokkal. Sült bolond volt, mondom, azt hitte, hogy szép nők, akiket sohasem látott, véle álmodnak. Lehet, hogy csak hím-szamár képében.
(Csendesen bólintottam. Ez a Mihály arkangyal se lehetett messze Szomjas úrtól. No de halljuk a harmadikat.)
– A harmadik szomszédomnak az volt a szerencsétlensége, hogy egyszer megfordult Monte-Carlóban, néhány aranyat nyert, ám a nagyváradi Popper, aki abban az időben az utazó-társaságokat szervezte és vezette, még Egyptomba is: indulást vezényelt. Szomszédom nem merészelt egyedül maradni az idegenben, ahol mukkanni se tudott, fájó szívvel követte útitársait, ámde húszesztendő mulva is, midőn adóvégrehajtással zaklatták, a vörös Poppert emlegette, aki szerencséjének útjába állott. Képzeletében annyi kinccsel rendelkezett, mint Monte Christo, csak a kezét kellene kinyújtani. Birtokokra alkudozott, házat szemelt ki Nyíregyházán, gyermekét az apácáknál neveltette; ha elkövetkeztek az őszi sarak, kiköpött az ablakon, jövőre úgy sem látja már ezt az életúnt tájat; ha köhögés kínozta álmatlan éjjeleken, könnyedén vette a dolgot, mert nemsokára a legjelesebb orvosok gondjaira bízhatja magát; ha megsértették, kezét dörzsölgette azon nagyszerű elégtétel reményében, amely gazdagember korában éri… Csak el kell indulni a kakasos aranyakért, a zizegő bankókért, a zöld asztal kitárt kebellel várja. Ámde sohase tett szert annyi pénzre, hogy Monte-Carlóba mehetett volna, pedig oly alapossággal kidolgozott nyerési szisztémát állított fel, hogy három hét alatt bizonyosan tönkreteszi a bankot. És késő öregségig nem mond le a reményről, hogy valaha gazdag ember lesz. Lehet ilyen bolonddal érintkezni? – kérdezte Szomjas úr és erősen a szemembe nézett.
(Ez az utóbbi bolond szomszéd, ez volt az igazi. Szomjas úr, aki téli időben hosszú leveleket írt Magyarországon mindenkinek, akinek a nevét hallotta, aki nyert, örökölt vagy egyéb szerencsét csinált s felszólította a társulásra a montecarlói bank megdöntéséhez. Még a szegény Juliska is őrizgetett egy felhívást, amelyben Szomjas úr a környéken részvénytársaságot óhajtott szervezni.)
Természetesen: érdeklődtem a csalhatatlan szisztéma iránt… És néhány nap mulva megismerkedtem Saroltával, akinek olyan hosszú haja volt, mint Csillag Annának.
– Én szisztémámat a montecarlói temetőben kezdtem felállítgatni, még pedig a sírköveken található évszámokból. Tulajdonképpen holt játékosok helyett játszottam – kezdte Szomjas úr egy őszi délutánon a szélmalomnál, midőn a malomkövön ült és sétapálcájával, amely éppen olyan öreg bot volt, mint az ilyen tavaszmult embereké szokott lenni, különböző vonalakat és köröket vont a nedves földre.
– Folytattam a játékot a halottak helyett, ott, ahol azok abbahagyták. Akik öngyilkosok lettek, mert nem volt elég kitartásuk a szisztéma végigjátszásához. Akik meggondolták a dolgot és új haditervet eszeltek ki. Akik tönkrementek a hadiállás befejezése előtt. Akik elveszítették a fejüket, a szívüket… Azok helyett játszottam én tovább. Ott feküsznek ők a nizzai országút mentén a ciprusszal és szomorú fákkal bőven beültetett temetőben, közel a játékasztalhoz, mintha darab időre pihenni jöttek volna ki a klub forró levegőjéből. És annyi magyar ember fekszik ebben a temetőben, hogy kitelne belőlük az egész közigazgatás. Szépen hangzó, szaloniasan pengő, hitelképes magyar nevek olvashatók fejfákon, amely neveket itthon az ősök a történelembe írtak, de az unokákból hiányzott az elődök erélye, nem tudták keresztülvinni akaratukat. És ezeknek a félbenhagyott szisztémáknak a megjátszására vállalkoztam én. Ők, szegények, csak a szisztémáknak a fele-útjáig tudtak előrejutni, – amint a kaliforniai aranytermő hegyek között is találnak a bányászok emberi csontvázakat, akik ugyan a helyes úton indultak neki az útnak, de közben felmondott az akaratuk. A szisztéma hátralévő része terem aranyat annak, aki megjátssza. Többet nem mondhatok uram, tervemről. Azt hiszem, így is többet árultam el, mint amennyit szabad.
Megkérdeztem Szomjas urat, miféle sugalat vezette őt erre a nyomra?
– Nagyon egyszerű volt a dolog, – felelt Szomjas úr, pontot téve a földre pálcájával. – Életemben annyit imádkoztam hiába a keresztény Istenhez, hogy Monte-Carlóba érve elhatároztam: szisztémát változtatok. A nizzai országúton áll egy zsidó imaház. Többnyire zárva van, de néhány frankért előkerül az egyházszolga, aki megnyitja a kaput. Ide tértem be és megbeszéltem Adonaijal az ügyemet. Te, zsidó isten, mondtam neki, most mutasd meg, hogy mit tudsz. Igaz, hogy régi keresztény családból származom, de csodatetteidnek nem lesz hangosabb hirdetője, mint én, ha segítsz rajtam. Adonai meghallgatott és tanácsot adott. De, kérem, mindezt csak önnek mondtam el, mert az első perctől kezdve szokatlan bizalmat előlegeztem önnek. Megfelel-e bizalmamnak, az később válik el.
Őszi délután Szomjas úr házában ültünk, abban a szobában, amelynek fala tele volt írva mindenféle számokkal. Még a pókhálók alatt is számjegyek látszottak vastag ceruzavonásokkal. Egy élet álma volt felírva a meszelt falakra… Odakünn csorgott az eső, mint a halottak sírjaiban, akiknek tudományával Szomjas úr saját életét óhajtja megjavítani.
– Itt van a központi erő, – mutatott Szomjas úr a falakra. – Mindnyájan tudjuk, hogy egy központi erő tartja fenn a világot, a csillagrendszert, a napot, az üstökösöket és pályáján a Földet. Nos, az én központi erőm ebben a szobában van. Innen merítem majd a lendületet, amellyel üstökösként kilódulok helyemből és diadalmasan bejárom a pályát, a hulló csillagok pályáját.
Szomjas úr megigazította a cvikkert és egy sarokból kis rulett-gépet vett elő a megfelelő táblázattal.
– Igaz, hogy ez csak gyermekjáték, nem közelíti meg az igazi nagy gépek munkáját, amint a veréb repülése a griffmadárét. Ámde e gépecskén is tapasztalhatjuk a játék örök törvényeit. Megsúgom önnek, hogy a montecarlói gépek sem tökéletesek. Pontosan mutatják az eredmények, mikor dobta ideges kéz a golyót, mikor volt álmatlan éjszakája a krupiernak, mikor csalta meg a kedvese… Arról nem is szólok, hogy a legfinomabb gépek is megérzik például az esős időjárást.
Szomjas úr kiteregette a szerencse-mappát, amelyen számok és színek jelölték millió ember gondolatát… Megpörgette a masinát.
– Válasszon magának szisztémát, uram. Ott van például az ablak mellett: a Nagy-Garcia-elmélet. Kezdő játékosoknak igen bevált módszer. Én korrektül játszom, nem úgy, mint egy bizonyos szomszédom, aki szép nejét ültette mindig a partnere mellé, mikor kártyázott. Tehet kisebb-nagyobb készpénztételeket, én majd feljegyzem, hogy mennyivel tartozik önnek a bank.
Nem volt kedvem a Nagy-Garcia-elmélethez s ezt meg is mondtam Szomjas úrnak.
– Talán mindjárt abba a nagyszabású játéktervbe óhajt fogni, uracskám, amelyet a nagy Sántha, a Nemzeti Színház nyugalmazott tagja talált fel? – kérdezte gúnyosan Szomjas úr. – Sántha határozottan megírta nekem, hogy elmélete nem való kezdő játékosoknak.
Midőn vállat vontam, Szomjas úr elkomorodott.
– Ön úgy látszik, nem becsüli a játékot semmire? Csalódtam volna önben?
Sötét haraggal nézett maga elé és unottan pörgette a golyót. Összepakolta gépezetét és káromkodást elnyelve, visszaült helyére.
Egyszerre felemelte a fejét.
– Hallja? – kiáltotta. – Idegen ember jár a házban.
Már esteledett odakint, a felhők a kis ablakokra könyököltek, a bokrok úgy remegtek a tájon, mint ázott vándorlók.
– A leányom!… – suttogta Szomjas úr és egy légycsapót kapott fel.
Óvatosan kinyitotta a rozoga ajtót, a sötét pitvaron kibotorkált és a sárban, alkonyatban cuppogva, megkerülte a házat. Egy zöld zsalugáteres ablak nyílott ott a búskomoly szilvafákra. Az ablak tárva volt. Két fehér leánykar nyúlott ki és átölelve tartott egy férfit, aki az eresz alatt állott. Nyúlánk, magos ember volt az idegen, a fejét nem láthattam mindjárt, mert az odabent volt az ablakban és bizonyára jól érezte magát.
– Hő! – kiáltott Szomjas úr.
Az idegen megrettenve bontakozott ki az ölelő karokból. Felénk fordult az alkonyatban.
S ekkor, talán először életemben gondoltam, hogy megbolondultam. Én álltam ott az ablak előtt. Csakhogy: mintha tíz évvel előbbi alakomat öltöttem volna magamra. Én néztem szembe Szomjas úrral… Én vontam vállat ama gőgös közönnyel, amit bizonyára gyűlöltek rajtam az emberek; és most gyűlöltem én is az idegent vakmerő elbizakodottságáért… Én intettem búcsút az ablaknak és én mentem el siető, inkább várakozó léptekkel a szilvafák alatt, arra, ahol rés volt a nádaskerítésen, kutyának és szeretőnek való rés.
Szomjas úr dühtől kipirulva hajította a légycsapót az idegen után, aki erre nyomban eltűnt, a zsalugáter két szárnya bezáródott, mintha szél hajtotta volna be.
Szomjas úr megfordult és dühösen végigmért.
– Mit tett ön velem? – kérdezte fojtott hangon. – Hát olyan embernek néz engem, aki elviseli a megszégyenítést? Távozzék uram, amíg nem feledkezem meg magamról. A vendégszeretet határa véget ért.
Ezen az estén mélyen elgondolkozva mentem haza. A szélmalom mellett úgy álltak a hervadt, nedves fák, mint álruhás kísértetek, amelyek az éjféli órát várják.
Éjjel nyugtalanul forgolódtam ágyamban, nem bírtam elfelejteni azt a mély, duruzsoló hangot, amelyet először hallottunk Szomjas úr szobájában, amikor odakünn megállott az eső csorgása. Ez a hang (most már világosan emlékszem) olyan volt, mint a flóta hangja, amelyet nagy messziségből hallunk; mintha Virágh Aladár fujdogálná ifjúkoromban a sóstói erdőn kedvenc dalát fuvoláján: Elmerengek sötét éjjel… Ez a hang szállott be a kéményen, amelyről megtudtuk, hogy idegen jár a ház körül. Az orvvadász a kert alatt, aki a ház leányát akarja elrabolni.
Aztán az a megdöbbentő hasonlóság, amely az udvarló és köztem volt! Talán elvesztem valahol ezen a tájon, amidőn tíz év előtt utoljára jártam erre? Talán egy másik ember élt a messzi idegen városban, akiről csak hittem, hogy én vagyok? Az igazi lényem itt maradt a Nyírségben, fűzfák, nyírfák, búskomoly tájak és nádasok között; az nem mozdult el a kertek alatt kanyargó gyalogösvényről, a szilvafák hamvas árnyékai alól, a nádból vert kerítések alatt mendegélt és együtt fütyörészett a széllel?… S ugyanezért nem öregedett meg olyan gyorsan, mert újholdkor nem nézett a háta mögé, beszélgetett a vadvizekkel, a sunyin lappangó őszökkel, napraforgó magját rágta és együtt repdesett lelke a gondtalan, vidám seregélyekével?… Itt maradt a szívébe nőtt tájakon, mélázó őszökben, érzelmes kertekben, dalokra emlékeztető lugasokban, igénytelen életet prédikáló borházakban, hosszú estéjű falusi portákon, a temetőkben pihenő öregek körül… Igen, ő az, aki megmaradt azok mellett, akik szerették és nem keresett új, mulékony pásztortüzeket a messziségbe, nem futott hidegfényű lidércek után, eldugta a fejét a párna alá, mint a vadmadár szárnya alá, midőn éjjel nagyravágyó gondolatok látogatták meg, keresztet vetett, ha a boszorkány hivogatását hallotta a kukoricás sóhajtozásában, megtartotta a virágvasárnapokat és a szüreteket, az éjszakai nyugodalmakat és a bőjtöket, a régi erkölcsöket és szívhangokat…
Most már végre viszontláttam őt, aki nem felejtett el ősöket, nőket, érzelmeket tisztelni, kutyát és lovat szeretni, nedves mezőkhöz ragaszkodni a szülőföld szerelmével, az álmodozás zsákjába bujtatni a nyugtalanság malacait, egyszerű madárhangba elképzelni azt, amit a messzi nagyvilág üdvként kínál…
Igen, ilyen volt ő, szelíd és dacos, bátor a veszedelemben és erőtlen a melankóliában, önfeláldozó a szerelemben és mámoros a barátságtól. Kerítéseken járó, napi járóföldet gyalogoló, virrasztó és hűséges. Nem volt neki semmi sem lehetetlen, ha szíve megtelt érzelemmel.
S egyszerre éreztem, hogy hívnak, várnak, nyitott szemmel virrasztva gondolnak rám valahol. Két leánykar simogatását éreztem az arcomon, a keblemen, a szívemen, hogy szinte könnyes lett a szemem. Talán sohasem érzett szerelem ébredt fel bennem a leány iránt, akit csak karjaiban láttam a régi ház zöld zsalugáterei között. Ő engem vár, engem szeret, a másik, a fiatalember csak egy fantóm volt, aki nekem az utat megmutatta a szerelemhez, amelyre úgy vágyakoztam, mint a szomjúság.
Én vagyok az, akit ez a leány szeret és a délutáni jelenés csupán varázslat volt, amint a délibábban meglátjuk néha a városokat, ahová kívánkozunk.
Régen nem érzett könnyedséggel öltözködtem fel és nesztelenül hagytam el Juliska házát. És meg voltam győződve arról, hogy e szerelmi kirándulásomon láthatatlan vagyok, sérthetetlen vagyok, veszélytelen vagyok, – amint az már a szerelmesek szokása, amint kacskaringós útjaikra elindulnak.
Az őszi éjszaka félelmei elmaradoztak mellőlem, mint a por hull le a kocsikerékről. A hervadt fák között a tájról régen elszállott madarak hangjai játszottak bújósdit. A madárijesztő, mint egy helyeslő jóbarát állott a hold félsarlója alatt. A száraz napraforgók megannyi őrök az út mentén, akik reám vigyáznak, hogy bajom ne essen. A vén szélmalom elbujtatta üres, nagy fejét a ködben, amely még a magosban repült. Szomjas úr kis háza úgy lapult meg a homályban, mint a boldogság fészke. – Csak emlékezzetek, öregek, nem így volt mindez, amikor meglepett a szerelem, hogy tőle nem szabadulhatok? Mikor a sarkotokat összeveri valami dal vagy zene, amelynek eredetét nem tudjátok?… Mikor behúnyt szemmel mentek a meredélyeken, mint a holdkórosok?
Manapság már nem tudnék nappal sem eltalálni ahhoz a réshez, amely a nádkerítésen található. A szilvafák galyai lesodornák a kalapomat és a kezem bátortalanul lehanyatlana, mielőtt megkopogtatnám az ablakot. Ámde nem így volt akkor, a nedvességtől párolgó őszi éjjelen, amikor a félhold elfátyolozott tekintete biztatóan nézegetett alá mindazokra, akik az utat járták, lidércekre, vándorlegényekre és szerelmesekre.
Kopogtatásomra oly gyorsan nyílott a zsalugáter, mintha valaki már nagyon régen állott volna mögötte dobogó szívére szorított kézzel.
– Én szerelmesem, – mondta egy holdvilágos hang és kinyúlott a kis lányka, oly enyhén, mint a szellő.
Csókok érték arcomat, amelyek tetőtől talpig megráztak. Hajzat símult homlokomhoz, oly finom, amilyent csak álmában érez az ember. Hangok suhogtak be szájamba, fülembe, mint édesded vizek, amelyektől örök életet nyerünk. Gyöngéd, gondtalan, önfeláldozó ifjúság borult a vállamra, mint a mesebeli selyemszűr, amelyben többé nem fázik meg senki. Leányillat lengett körül, amely illatát a leányoknak akkor érezzük, mikor még ártatlanok vagyunk. Simogatások értek, amellyel a végre megérkezett postagalambot szokás simogatni. Szavakat hallottam, amelyekről már elfelejtettem azt is, hogy a szótárban előfordulnak. Úgy pihegett a boldogság karjaimban, mint pelyhes madárka lélegzik. Dombocskák között vezetett utam, mint a boldog utazóé, aki dalra zendül. Hosszú csókot kaptam emlékbe, hogy az anyajegyként felejthetetlen maradjon szájamon. Kis derekat öleltem, amely oly hajlékony volt, mint a tavaszi fák törzse. Mozdulatok, amelyek a tündérek hintázására emlékeztetnek a harmatos virágokon; sóhajtások, amelyek a völgyekből szállnak fel tavaszi reggeleken: önfeláldozó hangok, amelyek oly üdvösségesek, mint a csodatévő kápolnák csengetyűi jöttek el velem emlékbe.
Szomjas úr, mint afféle bolond ember, teljesen mezítelenül rohant a ház körül. A szélmalomnál, a mogyorófabokrok mellett megállított egy kéz. A fiú, – György kapaszkodott a karomba, mint egy vadmacska.
– Ugy-e onnan jön? – lihegte kíntól, gyötrelemtől fuldokolva, mintha kígyó marta volna meg.
A félhold a szélmalom tetején állott. A hajnal várakozásteljes csendje üldögélt a csillagok szemében, a gyalogösvény lélegzetvételében.
– Azt szereti, akit én szeretek, – vergődött a fiú, mintha dárda fúrta volna át a mellét és nem leli helyét végtelen fájdalmában.
Megsimogattam a fejét.
– Én az apád vagyok, – mondtam.
– Tudom, – felelt a fiú.
S ezután reggelig sétáltunk karonfogva az országutakon, a gyalogösvényeken. Megbeszéltük jövendő életünket. Megbeszéltük Juliskát, akit a fiú soha el nem hagy. Még a bolondos Ónodi-kisasszonyokról is volt néhány szavunk. Férfiak módjára társalogtunk komoly gazdasági dolgokról. A házat tavasszal rendbe kell hozatni egy jó kőművessel. A tavaszi vetést korán kezdjük. A leányról, ott a messzi elmaradó házban, többé szó sem volt.
– Tudnád-e a tücsköt utánozni? – kérdeztem a fiamat, amidőn a napraforgók alatt megállottunk és magot szedtünk a tányérokból.
– Hogyne! – felelt a fiú és cirpelt, hogy a szívem felvidámult.
Összeölelkezve mentünk haza az úton. Juliska könnyes szemmel jött elénk és átkarolt mindkettőnket, mint egy szegény, hervadt karó áll a rózsafák mellett és egyenesen tartja őket.
Piros abrosszal, kék asztalkendővel terítünk a nagydiófa alatt, mert egyike volt a reggel ama fénylő őszi reggeleknek, midőn a tokaji hegy illata érzik a Nyírségen. Rántottát ettünk, piros bort nevetve ittunk és olyan jókedvünk kerekedett, mintha hosszú-hosszú utazás után végre megtaláltuk volna egymást.
Aztán nemsokára elutaztam s búcsút vettem életem ezen évszakától is, mint annyi mindent, elhagytam és elfelejtettem, ami az életben történt velem.
(1919. Tél.)