A tücsök volt a dajkám.
Mennyi mindenfélét tud énekelni a tücsök egy régi ház környékén, ahol a lakók a végtelen életre rendezkednek be?
Egy olyan sárgára meszelt, fehér ablakszárnyas, piroskéményű, sötétvörös cserépzetű, nagy kapujú, négyszögletes oszlopú, hűséges komondorú, mélyen hallgató magyar házban, ahol például én is születtem, sohasem gondol senki az életnek a befejeződésére. Az egyik esztendő a másik után múlik tökéletes megszokottsággal. A forduló évszakok nem hoznak magukkal rendkívüliségeket. Sohasem történik olyasmi, ami váratlan volna. Az élet egy befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az esztendő különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek. Mindenkinek van tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet, amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek, jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg különösebben a tavasz áhitatos napsugara és nem váratlan az ősznek mogorvasága. Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos ember megnyugszik a tél hótakarója alatt, az örökös némaságban, az emberhangtalan magányban. Az én ismerőseim olyan emberek voltak, akik örvendeztek télen a mindennapi tűznek, a fiatalosan lengő lángoknak, de a duruzsoló hóesésnek is odakünn, a házon túl. Az én rokonaim a sárga házban kezüket dörzsölték reggel, ha sűrű köd feküdte meg a tájat, de gyorsan kitárták az ablaknak mind a két szárnyát, ha napsugár volt. Öröm volt a zuhogó, furcsa hangú tavaszi eső, de nem szomorkodott senki sem, ha megjöttek a csendes, halott-gyermekek lépéseinek koppanására emlékeztető őszi esőzések. Nem volt olyan sűrű éjszaka, amelynek ne lett volna mondanivalója. Nem lehetett oly komor a tél, amely végleg elvette volna az életkedvet. És nem szólalhatott meg a tavasz ezernyi csengetyűhangján, hogy megértetlenül maradt volna egyetlen csengőnek is a hangja. Boldog emberek között éltem, akikre szívesen sütött a nap. Nyár pirosa, ősz fakója, tavasz lilája, tél fehére az élet színei voltak. Az udvarházban élet volt, amely mindig a külső természeti rendhez igazodott.
Tavasszal jobb kedvük volt az embereknek, mint ősszel. A tücsök, a dajkám is másképpen énekelgetett nyári estéken. Lehetett bármily körmönfont a gondolat: a szem, a lélek, a kedv, a szív, az étvágy s az egészség mindig az időjáráshoz igazodott. Minden ember körülöttem egy eleven kalendárium. Fontos volt a holdtölte, megjegyeztük a szél irányát, az eső mennyiségét, a közelgő felhők alakját, a naplemente látnivalóit, a dérnek és fagynak jövetelét, a folyó áradásait, vagy az első hó beköszöntését. A zsebóra csak a delet jelentette. Maga a nagy élet: a természet, az évszak az időjárás alakulásától függött. Nem a percnek éltünk, hanem a hosszadalmas esztendőnek, – amit körülbelül jelképez egy emberélet a maga tavaszával s őszével. Nem egy napra volt feltéve az életünk, hanem sok-sok napra, amelyekbe belekombináltuk a tavaszi napok röpkeségét és az ősz ásítozó hosszadalmasságát. Senki sem gondolt csupán arra, hogy mi történik a legközelebbi órában vagy holnap: az élet messzi-messzi távlatokra volt berendezve, mint a gondos asszonynak a kamarája, padlása. A perc eliramlik, mielőtt megfoghattuk volna szivárványos szitakötő szárnyát. De az élet tovább, soká, messzire ér, ahol az égboltozat a földre lehajlik. Addig kell mindenkinek élni, míg ezt a távolságot eléri. Ezért nem féltettük az elosonó percet, az elsuhanó napokat, észrevétlenül jött és ment évszakokat. Mert még sokáig akartunk élni.
A fáradhatatlan tücsök volt a dajkám; aki oly hosszadalmasan énekelgetett a ház sarkában, mintha a legtávolabbi időkre helyezné a célt, midőn éneklését abbanhagyja. Senki sem öregszik meg. Senki sem hal meg. Az élet körülbelül örökké tart. A betegség oly meglepően jött, mint a váratlan vihar. A halál, nagyritkán, oly csodálkozást keltett, mint a vastag hóbunda, amely reggelre kelve, betakarta a tegnapi tájképet. Ám a halottak sem látszottak örökre elmenni. Csak egy kicsit félreálltak, megengedték, hogy örököljenek utánuk, osztozkodjanak maradékaik s életük történetét apróra megbeszélhessék az élők. Elmentek, lepihenni egy kissé. Bizonyos, hogy húsz–harminc esztendő mulva visszatérnek, miután jól kinyugodták magukat. S előlről kezdik az egész életet.
Legalább ezt dalolta a tücsök nyárvégi estéken.