A tücsök őszi látogatása.
Én októberben születtem, amikor ritkán hallatszik a tücsök, de annál szomorúbb a hangja. A kovácsműhely esti harangozása nagy messziségből közeledik a leszálló ködben. Dúsan, füstösebben pipázik a kémény a dércsípte háztetőn, mint fehéredő, tömött szakállból bővebben omlik a pipafüst is. A ház mögött elterülő szőlős, gyümölcsös, veteményes kerten egy pillantással végig lehet látni, nincsenek kövér lombok, megtelt bokrok, szélesszoknyájú szőlőtőkék, amelyek a kilátást megállítják. A fehér filagória közelebb jött a lakóházhoz, mintha a közelgő téli hideg elől menekülne a gyengéd, vékonylécezetű alkotmány a zömök oszlopú udvarházhoz, amelyben ama nagy fehér szelindekek, farkcsóváló komondorok, barátságos kemenceóriások tanyáznak, amelyek lángfogaikkal kettéharapják a hideg lábát, ha az a ház belsejébe akarna nyomakodni. Reggelenkint hűvös nedvesség csorog a fák kopasz gallyain, a szín zsindelytetőjére vetett sárga tökök gyorsan pirulni kezdenek, a cinkék a kertre nyíló ablakokig bátorkodnak és halkan kocognak az üvegen.
Az ősz elkomolyodva fekszik rá a ligetekre, kopott pirosságú kerítésekre, hirtelen elhagyatottnak látszó gyalogösvényekre, elárvult folyócskákra, amelyeknek partjairól elszökdöstek a virágok és bokrok. A mult században, melybe az én gyermekkorom esik, nagyon pontosan igazodott az időjárás a csillagászati évhez. Szinte napra ki lehet számítani, mikor kezdődik az ősz vagy a tavasz. Nem emlékszem abnormis időjárásra. A születésem napja körül (október második felében) komoly, esős, ködös, csípős ősz volt mindig. Az eső halhatatlan emlékezetességgel csorgott napokig a háztetőn. De nem volt ez azért kellemetlen idő, mert mindnyájan vártuk a hosszadalmas őszi esőket, amelyek nélkül nem lettek volna teljesek az élet örömei. Szükség volt az esős, csorgó, juhászbunda-szagú őszi napokra, hogy megszokjuk kissé az otthonülést. Hisz alig egy-két hét előtt még a szőlőket jártuk, préposthangú nagy üres hordókat gurítottunk le a pincékbe, anyányi rozsdás kulcsokkal nyitottuk és zártuk a présházat, nagyokat visszhangzott a táj a napsütéses kakaskukorékolástól vagy jókedvű fehérnép rikkantásától, aki az almafán hintázott lengő szoknyájában, telt lábszáraival, hogy az őszi almákat kosárba szedje.
A padlás, amelyen olyan por és csend volt, hogy az ember könnyen elhihette, hogy éjfélkor itt kilép valaki a tűzfalból és a pince, amelynek vakságát bolygó gyertyafény, némaságát boros szájízű pincemesterek döngő hangja, penészszagát boroknak kellemetes savanyú illata váltotta fel: a padlás és a pince az esős napokon nagy változásokon mentek keresztül. Ilyenkor csinálták itt a télire való rendet. Korán eljött az alkonyat, még napvilágnál kellett gyékényre rakni a télire való almákat, diókat a padláslyuk gyenge világosságánál. A pincét úgy lezárták estére nagy lakattal, mint valami börtönt, amelyben nagyon szökhetnékje van egy értékes rabnak. Az esőzés beláthatatlanul, napokra terjedt. A kutyáknak a bundája átázott, mintha többé sohasem száradna meg. A gyalogutakat mély sár fedte. Az országuton tengelyig sülyedt az eltévedtnek látszó utazókocsi. Azért kellett október közepéig elkészülni minden külső munkával, borbehordással, gőzmalommal, tanyával, mert őszkor a nyírségi országút csak vándorcigány ötpengős gebéjének vagy parasztfuvaros nyúzott, bundás, mit sem érő lovának való. Most már otthon marad addig mindenki, amíg beköszönt a tél, a hó, a fagy, a szán talpának való országút. Csoroghat tehát az eső kedvére, a házőrző kuvasz se megy túl a kerítésen, mindenkinek megvan a tennivalója a házban. Faragómunkák készülnek a színben, káposztát gyalul a zergetollas tiroli, aki a legnagyobb pontossággal megérkezett az esős napokra évről-évre, ajtókat, ablakokat reperálják, kályhákat, kürtőket seprik, friss, tarkán szőtt háziszőnyegekkel vonják be a szobák kőportól fehérlő pádimentumát, a felfogott esővízbe faszenet tesznek, eljön ideje a korai lefekvésnek, az újságolvasásnak, a könyvforgatásnak, az atyafiságos levelezésnek, naplóírásnak, Rocambolenak és más hatvankötetes regényeknek. Az eső fáradhatatlanul kopogott a háztetőn éjfélkor vagy hajnalban, mindig nagyon nehezen virradt, mintha elszokott volna a világ a reggeltől, csak néha akadt látnivaló egy óriási köpenyeges, hallgatag sapkás utazó alakjában, aki isten tudná milyen okból vontatta magát a forsponttal a nyírségi országúton. Legfeljebb az üstfoltozó cigány tévedt be néha a kapun lobogó szemével, ezüstpitykés mellényével, füstös szakállával és volt nagy mulatságuk az unatkozó, ázott komondoroknak. Vagy pirosszoknyás, igézően karcsú, csengő-lengő cigány lány villantotta be a gyujtogató szemét a konyhába, házvégébe és mindjárt készen volt arra, hogy keresztbevetett lábbal a földre üljön és hosszadalmasan, jóízűen jövendölgessen. A falusi cigány inkább elbírja a kopogós-fagyú, csontkemény telet, mint az őszi esőt. Ürge módjára bujik putrijába, holott minden vágyakozása a szabad levegő, a csavargás, a céltalan kóborlás.
Ilyen volt a pontosan megérkező ősz a mult században Magyarországon. Én nagyon szerettem. A köde, a csendje, a szomorúsága, a lemondó unalma, békésen elterülő alkonyata és mesemondásosan hosszú éjszakája az enyém volt, az álomtalané, aki a leghosszabb regényeket olvasgattam vagy álmodtam ez évszakban.
És néha, midőn az eső meg-megállott, mintha szünetet adott volna az embereknek, hogy az agyukról, a lelkükről eltisztuljon az őszi köd, hogy kimenjenek a petróleumlámpás-szagú alacsony szobákból a szabadba, hogy eloszoljon alkonyati szomorúságuk, csendes egykedvűségük, ásító melankóliájuk, szalmatűzbe néző szemükről lemenjen az őszi füst korma: nagy csendben, szinte észrevétlenül megállott az eső, a kis lábak, amelyek a háztetőn kopogtak, elvándoroltak… ilyenkor valahol megszólalt a házban rekedt tücsök. Hej, hogy haragudott a gazda, amikor rájött, hogy a tücsök beköltözött a házába! – De én mindig boldog voltam, amikor szomorú kis pajtásomnak a hangját meghallottam. Bármilyen egyedül voltam, többé nem voltam árva. Leejtettem a könyvet és fejem hátrahajtva hallgatóztam a rejtekhelyről hangzó tücsökcirpelésre. Mintha messziről eljött volna valaki hozzám és azt mondta volna:
– Ne félj, nem felejtettelek el.