A kétlábú tücsök.
A Nyírség, ahol a gyermekkori őszök és az ifjúkori tavaszok elrepültek felettem, telve volt magányos tücskökkel.
Ez az álmos álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmatos arra, hogy magányos embereket neveljen, akik félig elvadulva, eldugaszolva, megecetesedve éldegélik napjaikat. A Nyírség az a hely, ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk a tönkrement gavalléroknak és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra, elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a multjából akart megélni. Abból, hogy valamikor volt valami az apja vagy nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó Magyarország itt hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott, nyomorgott legtovább. Máshol már beletörődtek az emberek, hogy vége a régi világnak, dolgozni, tanulni, igyekezni kell, hogy megélhessünk. A Nyírségben még mindig a követválasztást várták, a takarékpénztár körül sompolyogtak értéktelen váltókkal, az öregek a fiak házasságától remélték sorsuk jobbrafordulását, vagy egy százesztendős családi per eldőltétől. A fantasztikus tervek, légvárak, szépen kicirkalmazott remények, édesded ábrándok jól kifejlődtek ezen a mocsaras, ködös, szegényes, kidőlt-bedőlt tájon. Mintha mindenkinek reskontó lett volna párnája alatt, amelyet egyszer okvetlenül kihúznak. Alig jutott eszébe valakinek, hogy dolgozni is kellene. Legfeljebb a vármegyét nyomorították meg, mert hisz az övék volt a megye. Szélmalmok mutogatták csonka vitorláikat a láthatáron, mint a vármegye régi hatalmát. Agarászbálokat tartottak, de egyik-másik zsidó birtokosnak jobb agara volt már, mint az elnöknek. Kártyáztak, ittak, vetélkedtek, cifra kocsin jártak, hajdut tartottak, párbajoztak, barátkoztak, hangosak voltak a kurjantásaik, de már mindenki tudta, hogy vége a világnak. Én mindig nagyon szerettem őket vadászkalapjaikban, macskanadrágjaikban, vadmagyarságukban. Csak el, el erről a ködös, életúnt és fontoskodó, szomorú és hencegő tájról, bár ifjúkoromban többször megmutattam, hogy van olyan kemény öklöm, mint bármelyiknek közöttük. Tizenhatesztendős koromban nehéz kardokkal, derékig mezítelenül párbajoztam a huszárlaktanyában s nem is csodálkoztam, hogy ép bőrrel menekültem. (Bár eljöttem közülük, hogy csak álmomban járjak vissza, legfeljebb az apám sírját látogattam meg néha, sokáig nem tudtam elhagyni virtusaikat, vakmerőségüket, attakírozásukat, lógós szomorúságukat.)
A városban még nádasházak voltak, amelyekben kis ablakok mögött epedő fiatal nők, mániákus vénasszonyok, bogarászó, elgondolkozó öregemberek laktak. S bár köztük éltem, sohasem tudhattam meg, hogy mit csinálnak a vályogfalak mögött. Az úri hölgyeket többnyire csak vasárnap lehetett látni az utcán; de néha estefelé is elsuhantak a házak mentén, amint látogatóba jártak egymáshoz. Ilyenkor nem volt szokás kalapot tenni, többnyire csak kendőt borítottak a fejükre, nem felejtették otthon a kézilámpást, osontak, halkan fecsegtek, vigyázva nevetgéltek, illedelmesek voltak, csak a kaput csapták be nagy zajjal, mintha végtelenül megörültek volna, hogy végtére hazaérkeztek. A szívbajos öregemberek, az álomtalan betegek, a könyvforgató szomorúak az ablakaik mögött mit sem hallhattak a lábujjhegyen járó kisvárosi estéből. A sarki fűszeres ajtóján csörgött néha a csengő, mint a messze kalandozó élet. Az ablakok le voltak függönyözve, soha egyetlen lámpavilágot nem láttam a házakban, midőn éjszaka néha egymagamban bolyongtam. Sehol egy hang, sehol egy panasz, se sírás, se nevetés… Itt mindenki aludt, tán mert mindenki boldog volt? Istenem, hányszor jártam éjféltájban a kisvárosi utcákat, a nádtetős, girbegurba, gödrös, akácos, hosszant-hosszant alvó utcákat és sohasem találkoztam senkivel! A lépéseim kopogását egyedül hallgattam, a fütyürészésemre nem felelt senki, a vágyaim felé nem nyúl ki fehér leánykéz az ablakocskából, kisajtó nem nyikordult a kerten, hogy lopott csókkal megajándékozzon valaki. Magamban voltam, magamnak gondoltam mindenféle gyönyöröket, szívringatókat, elandalítókat.
Én voltam a tücsök.
És mindenki tücsök volt körülöttem, mert mindenki magának élt.
Hosszú, hosszú kíváncsi estéken hányszor jártam be a várost, hogy valamit észrevehessek e nyírségi nagyfalu éjszakájából! Csak egyetlen éjszakai regényt láthassak, amelyekről a szép színdarabok szólnak, költők énekelnek! Egy érzelmes hangot szerettem volna felfogni a nyíregyházi éjszakákból. Legfeljebb részeg emberrel találkoztam a 3 Rózsa táján, aki öklendezve szidta a feketeszakállú Frid borát. A tornyok csodálatos nyugalommal nézegették az alant elterülő házakat, udvarokat, mintha bizonyosak lehettek volna arról, hogy odalent nem történhetik semmi rendellenesség. Mindenki ágyában van, a részeg ember is hazavergődik, nagyot csattan a kapu a háta mögött, a Kocsma-csillag egyedül marad az égen, idelent kialszik az utolsó világosság is a csárdásleány pacsuli-illatú rossz kis szobájában.
A cigányok hegedűkkel hazafelé bandukolnak a szűk Holló-utcán, mint dologtalan kísértetek. A Veres Lámpásnál egymás között huszonegyest kártyáznak a leányok. Huray ügyvéd úrra nem vár a taligás a hársfa előtt, Kálnay László döngő, recsegő, rikkantó hangja nem veri fel a Mátyánszky-féle vendéglőt, ahol Dálnoki Gaál Gyula nyugalmazott színésszel vitázott, kérkedett, gorombáskodott, kibékült s véle nagyokat ivott, alszik Csapkay Gyula, a vaskereskedő. A gyaluforgácsos serházak, a gyanus kis kávéházak: a Betyár, a Vörös Tehén, a Zabolch vezér oly csendesek, mintha már elrepült volna felettük az a húsz esztendő, amely alatt a régi híres korhelyek a kocsmából a temetőbe vándoroltak. Mintha már mind megöregedtek volna a kaszírnők, akik kegyeiket szívesen osztogatták, dalt tudtak, csókot adtak… vajjon hová lettek?
Egyedül barangoltam az őszi éjszakában, mint egy eltévedt vándorló. Szerettem volna szerelmessé tenni magamat? De kibe? A kantinos kisasszonyba tán, aki rám se nézett? Valamelyik zsidó kisasszonyba, kit nem ismertem? Az alispánnéba, aki után olyan sóvárogva néztem (a gömbölydedségére), mint azóta sem nőre?
Magányos tücsök voltam.
Csak jönne valaki, akivel néhány szót válthatnék. Ó, siralmas, alvó, szomorú kisváros!