ELŐSZÓ.
A művész, akiről ez a szép könyv szól, egész életében elbujva és névtelenül dolgozott, a föld örömeiből csak a munka örömére vágyott, egyébként beérte hitével önmagában és lelkének nyugalmával. Csak arra volt gondja, hogy munkáit megőrizze a múzeum, az utókor számára, amelynek elismerésében olyan szilárdan bízott, mint a hivő, aki a földi lét örömtelenségét panasz nélkül viseli el a túlvilági élet biztos hitével lelkében.
Igy történt, hogy Nagy Balogh János neve holta után jelent meg először a nyilvánosság előtt, a Szépművészeti Múzeumban, amelyre kivánsága szerint egész művészi hagyatéka maradt. Öt képe vált ott láthatóvá, s a művészet barátai meglepetve fedeztek fel bennük egy nagy tehetségű, biztos és erős ösztönű művészt, akinek ritka érzéke volt a tónus gyöngédsége és a felület zománcos szépsége iránt, akinek munkáit azonban mindenekfelett az tette vonzóvá, hogy mögöttük egy áhitatos és tiszta művészlélek megindító világának képe rajzolódott.
Ezt a világot, amelynek emberi és művészi érdekessége akkor éppen csak felvillant szemünk előtt, egész mivoltában tárja fel most ez a könyv, teljesítve Nagy Balogh János barátainak azt a vágyát, hogy írásban és képben is munkálják és terjesszék annak a férfiúnak művészetét, akinek emlékén olyan példás hűséggel virrasztanak. Buzgóságukért, lelkes odaadásukért nemcsak Nagy Balogh János tekint le hálásan reájuk, hanem hálásak vagyunk mi is, mindnyájan, akiket elkalauzoltak a művészet és a baráti hűség eszményeinek tiszta világába.
Budapesten, 1922. március 2.
PETROVICS ELEK.