NAGY BALOGH
JÁNOS
ÉLETE ÉS MŰVÉSZETE
(1874–1919)
Egy észrevétlenül elmúlt élet emlékeit és tetteit idézzük föl ezekben a sorokban. Olyan művészét, kinek a míg élt, a mindennapi gondon és az ünnepnapok munkájának örömén túl úgyszólva semmit sem adott az élet; olyan sztoikus emberét, kinek a jövendő sokkal adósa: mindazzal a megbecsüléssel, hírrel és dicsőséggel, melyet a tájékozatlan jelen tőle, az ismeretlentől és névtelentől megtagadott.
I.
Budapesten, egy külvárosi szomorú házmesteri lakásban született Nagy Balogh János, 1874 augusztus másodikán. Gyermekkora és ifjúkora történetének nem maradt tanuja, ő maga nem szívesen emlékezett róla. Bizonyos csak annyi, hogy szülei végzetesen szegény emberek voltak. Az apja háziszolga, majd házmester, de egyetlen fiáért, ha módja és akarata van is hozzá, keveset tehetett volna, mert korán meghalt. Körülbelül tíz éves volt akkoriban Nagy Balogh János. Attólfogva az édesanyja nevelte: táplálta, ruházta, ő taníttatta mesterségre, később pedig, mikor fia belemerült a művészetbe, ő lett rajzainak, festményeinek leggyakoribb tárgya: mikor már elöregedetten, megtörődve semmit sem adhatott neki, – a modelje.
A szobafestést és a mázolást választotta mesterségének a fiatal gyerek. 1895–96-ban és 1896–97-ben a fővárosi iparrajziskola, 1898–99-ben az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamait látogatta. S közben elhatározássá lett benne annak vágya, hogy művésszé legyen. Valahogy eljutott Münchenbe. Az 1899–1900-iki téli félévben az Akadémia esti tanfolyamára járt és Herterich tanár osztályán rajzolgatott aktot. Erről bizonyítványt is kapott, mely jó eredményről tanúskodott.
Ott készült rajzait nagyrészt hazahozta, s egyéb hagyatékával azokat is a Szépművészeti Múzeum őrzi most. Félíves rajzpapirosra szénnel, krétával rajzolt nagyméretű aktok, az akadémiák hagyományos és érdektelen beállításában konvenciós mozdulattal álló, ülő, támaszkodó emberalakok. Igazi iskolás munkák, melyeken megérzik, hogy járatlan kéz húzta vonalaikat és dörgölte szét rajtok a szenet. Egy tulajdonságuk azonban így is szembetűnik: az alakoknak jól megfigyelt és pontosan érzékeltetett mozgása. Olyan tulajdonság, mely a későbbi Nagy Balogh művészetére nézve is jellemző lesz. Ez a talán másfél tucatnyi akttanulmánya képviseli Nagy Balogh János életében a művészi iskolázás időszakát. Mindössze ennyi volt a rendszeres tanulása; ami utána következett, az autodidakszis volt, a gyakorlatból, a művészbajtársakkal való beszélgetésekből, de legfőként a természetből merített tanulságok. Művészi elhívatottságának sejtelme nyilván Münchenben erősödött benne tudattá. Ott szerezhette első mélyebb művészeti benyomásait is, melyek azután elhatározóvá lettek fejlődésére. München volt az a hely, hol először világosodott meg elméjében a rembrandti művészet jelentése. Ott tanulmányozhatta behatóbban először az emberi lélekábrázolás másik nagy mesterét, Frans Halsot is. Maga mívelését is német földön kezdhette meg, ahol német bajtársak példája kalauzolta el érdeklődését a gondolkodás nagyjainak körébe. Nagyon szeretett olvasni, s ha rendszertelenül olvasott is, kitünő emlékezése összetartotta olvasással szerzett ismereteit. Münchenben ráérzett a német filozófia izére, s itthon azután nagy elmerüléssel olvasgatta Kantot, olvasgatta Schopenhauert. Első zenei emlékeit is alighanem Münchenből hozta. Verdivel, de különösen Wagnerrel, kinek zenéjét nagyon szerette, ott ismerkedhetett meg. Mindent összevéve: a Münchenben töltött idő, minden nyomorúságával, a rágódó éhségnek és sok egyéb megalázásnak az első napbalátás gyönyörűségével vegyült emlékével, a boldog álmoknak élettartaléka lett számára. Későbbi és még sivárabb életét az táplálta illuzióval.
Itthon a tanulás folytatására már csak elvétve és bizonytalan időközönként jutott módja. A küzdelmes élet várt reá. Két keze munkájával annyit kellett keresnie, hogy a festéssel elvesztett idő kárpótlására és szegény édesanyjának gyámolítására való is jusson belőle. Amíg az idő engedte, szobafestő volt a nappali órákban. Ilyen munkát végezni vidékre is eljárt, s amit keresményéből megtakarított, abból húzta ki a téli hónapokat. Létének fájdalmas mozzanata volt ez a vergődése a durva mesterség és a magasztos művészet között. Nem is beszélt róla szivesen.
München után Pesten éldegélt nehány évig az édesanyjával. 1905-ben, vagy 1906-ban Kispestre költöztek, a szegény emberek nyomorúságszagú világába. De Kispest már nem város, a falu és város között valami középféle, az ege nagyobb és tisztább a városénál, főbb utcái a szabadba visznek, mezőkre, szántóföldekre, ahol animálisabb, s a foltot és mozdulatot tanulmányozó festőnek változatosabb és érdekesebb életet él az ember. Abból az időből maradt meg Nagy Balogh János hagyatékában egy francia képeslap, melyet valamelyik barátja küldött neki Párisból. Millet-nek egy festményét ábrázolja a lap. A külvárosban született és külvárosban tengődő magyar művésznek ez lehetett az első találkozása a francia mesterrel. Találkozása az élet óceánján egy nem is sejtett rokonnal, akiben megrezdülve ismert azonnal önmagára. Az ilyen önmagára ismerés a legtöbb művészéletben döntő hatású szokott lenni. Nagy Balogh életében a pályának, a követni való útnak fölismerését jelentette. Ettőlfogva értette meg vonzódását az élet bizonyos egyszerű motivumaihoz, érdeklődését a föld munkájában robotoló emberek forma- és mozdulatváltozásai és szines nyilvánulásai iránt. Elképzeléseinek tárgyköre nagyot bővült ezzel a motivummal. Addig csak azt rajzolta, vagy festette, amit közvetetlen környezetében látott: szegényes szobájának falait, konyhájuknak csöndéletté szerkesztett nyomorúságos holmiját, öreg édesanyját rabszolgálói létének minden mozzanatában: a teknő előtt mosva, a küszöbön ülve és varrva, végül pedig önmagát, szőke szakállú hatalmas fejét.
Akkortájt kezdték meg Kispest határában a Wekerle-telep építését. A sivár tájék egyszeriben benépesedett. Megjelentek az Alföld zömök kubikosai taligáikkal, csákánnyal, ásósan, és gépies szorgalommal túrták föl a talajat és hordták talyigájukon a földet. Nagy Balogh napról-napra kijárt hozzájuk és rajzolta alakjukat, mozdulataikat vázlatkönyveibe. Önmaga fejét kivéve egy motivum sem foglalkoztatta ennyi ideig és ilyen mélyrehatóan. Millet ihletét érezte megújhodni magában. És nagyszabású festményekre gondolt, melyeken csoportokká szerkeszti majd annyiszor megfigyelt alakjait, ásó, talicskázó, zsákot hordó, munkára ballagó és munkából hazatérő embereit. Néhány kisebb képen meg is valósított terveiből egyet-mást. De azoknál sokkal nagyobb valamire gondolt, monumentális festményekre, mint arról két hatalmas méretű kartonja tanúskodik, melyeken a félig életnagyságú alakok cselekvénye, folt- és mozdulatkompoziciója már egyensúlyba szerkesztetten és formai tekintetben is kialakultan várta a végleges kivitelt.
Ám ekkor beledördültek csöndes és szegény életébe Európa ágyúi. Nagy Baloghot elvitték katonának, az ő sorsa is az ároklakóké lett, a százezernyi névtelenül szenvedőé. Közkatonasorban szolgált, de módját tudta ejteni így is, hogy a fáradságos szolgálat pihenő óráiban rajzolgasson. Akkor telik meg vázlatkönyve a katonaélet alakjaival, a mozgó és dolgozó katonaemberek mozdulattanulmányaival. Szép világot is járatott vele a háború. Elkerült Oroszországba, a Sztrij folyó mellé, melynek partjairól és a rajtok nyüzsgő életről sok följegyzést rajzolt vázlatkönyveibe. Egy szerencsétlen shrapnell azután megszabadította a katonai szolgálattól. Jobb vállán érte a sebesülés. Rokkantan került haza, kórházból kórházba vándorolt. Sebe végzetessé vált benne a művészre. Megbénította karját, s bár a munkára nem tette képtelenné, de mozgását mégis megnehezítette. Most már csak kisebb méretű rajzokat tudott készíteni, ceruzarajzokat és finom tollrajzokat, kórházi vándorlásának állomásairól, az Üllői-úti klinika, az új Szent János-kórház épületeiről és kertjéről. Csöndes lemondással nyugodott meg abban, hogy nagy terveit nem fogja megvalósítani: hatalmas vásznain immár nem fognak megéledni víziói, a földet túró szegény emberek csöndes hőskölteményei.
– Letört sas vagyok – mondta egy barátjának – béna lett a szárnyam.
A sas kedves madara volt: a végtelenségnek és benne a halandó akaratnak és erőnek jelképe.
– Nem olyan a fejem, mint egy sasé? – kérdezte egy másik barátjától, miközben annak műtermében ült és féloldalt a tükörbe nézett.
Nem közönséges fej volt az. Plebejusi szerkezetében erőt és elpusztíthatatlannak tetsző egészséget éreztetett. Arca puha képleteinek – az izmos orrnak, a húsos ajaknak – völgyei és dombjai, mintha csak a fény és árnyék játéka számára születtek volna. Egész művészpályájának ez a hatalmas fej volt a főmodelje. Számtalan változata maradt meg rajzban, olajban. Ez a fej szinte a természetet jelentette művészi életében, ezt a kicsiny, önmagához tartozó részét a természetnek legalább is alaposan ismerte, annyira, hogy ő, ki egyéb alakos rajzait nem igen szokta a vázlat állapotján túl fejleszteni, önmaga fejének ábrázolásait elfogódás nélkül és biztosra menő lendülettel vitte végig.
Szeliden, önmagával és az emberekkel elégedetten nézett szét a világon az a monumentális fej. Nem sokat kivánt a világtól gazdája, s ami keveset kapott, azzal beérte. Az élet gazdagságának nyilvánulásait szinte nem is ösmerte. Még a természet is, amelyben életének nagyobb részét leélte – a kispesti természet – szegényes, csaknem koldusi volt. De Nagy Balogh János éppen ezt szerette benne. Gőgösség és hivalkodás nélkül szerette a szegénységet. A szürke volt a kedves szine és művészete nem ismeri a nap fényét. Az élettől semmit sem kért. Nem vágyott se jobb életmódra, se pénzre, se szereplésre, vagy ismertségre, hírre. Kiállításon egész életében egyetlenegyszer vett részt (a Nemzeti Szalón egyik tárlatán mutatta be édesanyja kisméretű egész alakos képét). Nem fájt neki, hogy nehány művészbarátján túl senki sem tud róla. Egész jelenét odaadta a jövőért. Óriási hittel tudta, hogy az ő ideje a halála után kezdődik majd, s hogy mindaz, amitől a jelen megfosztotta, utóléri majd létének az életen túl következő végtelenségében. Nagy véleménnyel volt művészetéről. Azért is nem szeretett megválni műveitől: tartogatta azokat az öröklét őrzőhelye, a múzeum számára. Meghitt embereinek sokszor beszélt arról, hogy rajzait és festményeit a Szépművészeti Múzeumnak szánta. Ennyi volt mindaz, amit érvényesülése érdekében tett.