NAGY BALOGH
JÁNOS
AZ EMBER
Ölbenülő kis fiucska volt, mikor az apja, egy örök részegeskedő, megragadta s a folyam partjára cipelte. A kis Jánoska ártatlan szemmel nézte a vizet… fogalma sem volt róla, mily nagy leszámolásra készül az élettel. Már őszülő férfi volt, de a támolygó ember kezeinek halálos szorítását még mindig érezte karjain. – Az utolsó pillanatban akadályozták meg a részeg embert, hogy gyilkos szándékát végrehajtsa. Ez volt utolsó találkozása apjával.
A kis János egyedül maradt anyjával, aki mosással foglalkozott. Kispestre költöznek. Egy szobafestő iparossal ismerkednek meg, aki ajánlatot tesz az anyának, adja hozzá a fiát. Jó dolga lesz, mesterembert nevel belőle. Megegyeznek.
János szobafestő-inasnak megy.
*
Ez Nagy Balogh János első lépése a piktúra felé.
A szobafestés azonban szezón-munka, nagyon takarékosan kell bánni a pénzzel, amit megkeresett tavasszal. Anyja hamar kiöregszik a munkából; a létfentartás gondjai Jánosra nehezülnek. Negyven-ötven forintot megkeres a szezónban, ezt be kell osztani úgy, hogy a tél is kifusson belőle. Rántott leves, krumpli, bab, néha tejben főtt dara – így élnek.
Vajjon melyik az a pillanat, mikor a művészösztön, félredobva a meszelőt, a rajzoló-ón felé nyúl – erről a művész önmagának sem adhat számot. Hasonló lehet ahhoz, mikor a csecsemő vonagló szájjal keresi az életadó emlőt… kell, múlhatatlan szüksége van rá, hogy élni, hogy fenmaradni tudjon. Nagy Balogh János fest, rajzol, össze-vissza, ami elébe kerül. Mesterével csakhamar összevész. Utasításait nem követi, ellenben merész újításokkal rémíti, eltérvén a sablontól. »Sohasem lesz belőled szobafestő!« – jelenti ki haraggal a gazda s nem is sejti, mennyire igazat jósol!
Nem; nem ez az út a Nagy Balogh János számára.
Mit kell tennie?
Münchenbe menjen! – tanácsolják ismerősei egyértelműen.
Világos, hogy annak, aki festő akar lenni, Münchenbe kell mennie.
Anno: 1898.
*
A fiatal Nagy Balogh János kimegy Münchenbe.
Beiratkozik egy esti akt-tanfolyamra és összeismerkedik egy csomó festőnek készülő növendékkel. Az iparoslegény félszegsége párosul benne az elvonuló ember zárkózott természetével s ez felkelti társai kiváncsiságát és tréfákra ingerli őket. Hozzájárul ehhez groteszk öltözködése, mely ugyan a festő-város művész-divatjának hódol – a szegénység torzításaival és kényszerültségeivel azonban. Kevés pénze, mit magával hozott, a legprimitivebb életvitelre szorítja; örvend, ha főzelékkel jóllakhatik. Ismerősei bogaras vegetáriánust látnak benne, gyanakvó szemekkel figyelik és figurának nézik. Nem törődik velök. A lényeget kereső rajongó szigorú céltudatosságával merül munkájába; környezetétől nem vár semmit; nincs kérdezni és nincs megbeszélni valója.
Nem fest: laborál. Még nem látják, de érzik benne a művészt, aki vívódva születik. Festőnövendékek, egy mesterhez tartozók, csaknem mind egyformán festenek. Egyforma a világszemléletük, miként a nyakkendőjük, a festési látásuk, a festésük szövete. Nagy Balogh úgy fest, mintha fölfedezné a festést a maga számára. Hol vannak már társai technikai felkészültségben, mikor ő még mindig fakó színeinek egymás mellé állításán experimentál! A munka tüze viszi, ragadja s új és új meglepetések érik, mint a gyermeket, aki mély csodálkozással tapasztalja, hogy a lábaival jár… A rátalálásokon való ezen folytonos elcsodálkozás állandó kisérője szemlélődéseinek s ott kalandozik szemeiben az emberekkel való érintkezés alkalmával is. Filozóf elme, aki a készen jelentkező eredményeket nem veszi át, de újra analizálja és újra teremti azokat. E szakadatlan bensőség együgyű, sokszor groteszk reflexiókban nyilvánul meg kifelé; ám sokkal mélyebbre néz, semhogy ellenőrizni tudná: mi történik a felületen…
A természet őserői munkálnak benne: nem áll tükör elé, mikor alkotni kezd… E festés külső megnyilvánulásai is különösek. Úgy közeledik a vászonhoz, mintha félne tőle; valamit odapöttyent s térdben egy kicsit megbicsaklik. Aztán eltörüli; az ujjaival, vagy a tenyerével; kissé oldalt billenti szőkés kecskeszakállát és nézi; mintha nem is festékkel dolgoznék; többet vesz el, mint amennyit lerak a vászonra; mintha nem is festené, hanem lehelné azokat. Valami csökönyös áhitat az, ami eluralkodik rajta, munkaközben.
Ostromolják, beszéltetni szeretnék. Helyesel, jóváhagy, szíjja a pipáját, hümmög, nem beszél. Képekről, mások munkáiról soha nem nyilvánít véleményt; egy-egy meghitt barátja előtt, ki nem festő, az egész magyar modern piktúrát elintézi egy elvető gesztussal – csak a klasszikusok léteznek számára, azok közül is csak néhányat, ha elismer. A jó élcre fölnevet s tovább pipázik. Öregesen jár-kél társai közt, mint az oroszlán a kölykei közt. Ugratják, incselkednek, játszanak vele. Szeretik nézni, ha eszik. Ezt a mulatságot szivesen megszerzi nekik Nagy Balogh János. Fizetnek neki, csakhogy egyék. Nyomorusága még inkább szállásához kényszeríti. Hónapokon át kenyéren és meleg vizen él – de nem kér. Egy időben már kenyere sem volt.
Az éhség elhajtotta hazulról s az iskolába menekült; dolgozni nem volt képes, csak ólálkodva nézett szét, aléltan; aztán hazatámolygott, hogy ágynak dőljön; mint aki megbékélt az éhenhalás gondolatával.
Ez München.
*
Betegen, lerongyoltan tér haza, Kispestre.
Itt is nagy a nyomoruság; édesanyja is beteg a túlhajtott munkától, nélkülözéstől. Kettőzött energiával kell hozzálátnia a munkához; folytatja, ahol abbahagyta, a mesterségét. Titkos vágya azonban él és elhatalmasodik benne; festő szeretne lenni. Visszatér régi motivumaihoz: a cselédágyhoz, a piaci bögrékhez, a rét virágaihoz – mindahhoz, ami elérhető horizontja e szegénységnek – egy kis, légynyomos cselédtükörhöz, amelyből önmagát festi. A konyha lesz a »műterme«. Dolgozik évek során át, észrevétlenül és ismeretlenül bár, de néhány Münchenből hazaszakadt festő révén, már tudnak róla. Az ember érdekessége és életmódjának primitivsége az, ami foglalkoztatja a világvárosi kulturán túlfinomult elméket. Művészek, írók szórakoztató beszédtémája. Igyekeznek közel férkőzni hozzá; invitálják, csalogatják Pestre, kávéházba, műterembe, olykor vacsorára. Nem szivesen megy, lehetőleg kitér a meghivások elől. A kávéháztól idegenkedik, inkább a kávémérést szereti. Ha kijön mégis: gyalog teszi meg az utat oda-vissza. Húsz fillér a villamosjegy ára! Érdeklődnek, mit csinál. Dolgozik. Valaki nem éri be ennyivel: szeretné megnézni munkáit. Elhárító, de udvarias mozdulattal szabadkozik. Majd. Most még nem. Nemsokára. A festők azonban kapacitálják. Egyiknek, hosszas kisérletezés után, sikerül célt érnie. Kis, sötét szoba-konyha. S amily egyszerű élet, ugyanolyan piktúra. Az önarcképeire csak egy szó van, ez: Rembrandt!
A kortársak törekvéseitől érintetlen művészet ez, nem a XIX. század festőáramlatainak piktúrája, de nem is a régiek utánzása – valami fojtott, kispesti piktúra –; senkihez és semmihez nem tartozó, külön világ, amelyben, csendesen, elvonultan egy művészember álmodik.
*
Egy művész, aki egész életén át elnélkülözni képes a nyilvánossággal való közlékenység örömét – egy okkal több, hogy a különben egészen köznapi (s talán éppen ezért problematikus) ember még inkább probléma legyen. Nagy Balogh Jánostól képet nem lehet látni, vásárolni meg éppenséggel lehetetlen. Miből él? Alkalmasint a szobafestésből. A nyomorusága, a nélkülözése már szinte emberfeletti, de szájából a szegénység panaszát sohasem hallod. A szegénység számára adottság s ő adott eszközökkel él s a lehető legjobban. Társaságban nincsenek különösebb mondanivalói. Az alaphangulata mindig derült. Ha találkozásod van vele: hangosan felkiált. A szemei ilyenkor fürkészően kémlelnek beléd s tőled teszik függővé, hogy felviduljanak, vagy elboruljanak.
Ő – nincs.
Mint valamely letünt korszak maradványa: nem él itt, csak fel-felbukkan e számára érzésekben és gondolatokban idegen világra, mely ugyan félórányira lüktet kispesti magányától s óvón vigyáz, hogy a nagyszabású, de kishorizontú város zűrzavarából amaz egyszoba-konyhás világ életéhez mi csekély rázkódtatás se érjen. Az ujságokat egy derültszivű gyermek érdeklődésével olvassa s nagyokat nevet a számára mulatságos válságokon. Rövidszárú pipája nélkül ritkán láthatod s ha beszél, mindegy: főzelékről, vagy forradalomról, úgyis csak a pipa kedvéért teszi: beszéd közben jobban ízlik a dohány.
Vágyai nincsenek, még festő-vágyai sem, ha csak az nem, hogy dolgozhassék. Ez számára a teteje az élet ajándékának.
Kiállítást rendezni? Nyilvánosság elé menni?
Később. Nemsokára. Majd.
*
A háború őt is magával sodorja; mint közlegény kerül a harctérre; holott, kevés igyekezettel, megszerezhetné az önkéntességet. Később, barátai unszolására, csakugyan megszerzi önkéntesi jogosultságát, ekkor azonban már béna jobbkarral kórházról-kórházra jár. Bár alig festhet már komolyabban nehezen mozgatható jobbkezével, ebben semmi tragikumot nem lát. Úgy beszél a beteg jobbkarjáról, mint valami használati tárgyról, ami elromlott. Most nem lehet dolgozni vele. Majd megpróbálja a balkézzel. Ez még jó, csak nem engedelmeskedik. Rá fogja szoktatni. Hogy ez nehezen fog menni? Dehogy. Az ember nem a kezével csinálja a piktúrát!
És Nagy Balogh János mosolyogva az agyára mutat.
*
Festés közben – főz.
Édes anyja már nincs, meghalt, ő úgy mondta: hirtelen, mi tudtuk, hogy a hosszú nélkülözéstől legyengülten, éhen.
Nagy Balogh János maga látja el háztartásának dolgait. Kora reggel kél, rendbehozza a szobát. Fát aprít a béna jobbkarjával, begyujt. Krumplit hámoz, teát forral stb. Húst nem eszik, nem elvből, de mert a húsra nem telik; hiányát azonban éppúgy nem érzi, mint az úgynevezett jólét egyéb kellemességeinek.
Ha hideg van a konyhában, csizmát húz és úgy fest; egyik kezében egy kis tükröt tart, mert leggyakrabban önmagát festi. Mikor megdermednek ujjai, vastag szája elé kapja őket, rájok hunyorít egy biztató grimásszal és rálehel az ujjaira.
Fifikus ember, nem lehet rajta egykönnyen kifogni!
*
Csaknem halála napjáig gyógyíttatja jobbkarját; kórházról-kórházra jár, egyikbe-másikba befekszik rövidebb-hosszabb időre, ott ellátják. Nagy Balogh János megbecsüli a beteg jobbkarját, bizonyos tisztelettel beszél róla, amelynek gondtalan és egyenletes kosztját köszönheti. Azonban heged a seb, forrnak a csontok… mi lesz, ha meggyógyul… Kiteszik a kórházból, holott küszöbön a tél!…
Előbb azonban más valaki lép be a küszöbön: a forradalom. Ez új helyzet elé állítja. Szervezkednek a betegek, a bénák, a rokkantak. Jelszavak röpködnek, gesztusok lendülnek, sápadt riadalom az arcokon, a szemekben. Nagy Balogh János mulat a kavargáson; nevetve vitatkozik társaival, akik mankójukkal fenyegetik, mint akinek semmiféle meggyőződése nincs. Ő vitatkozik, hogy vitatkozzék. Milyen nagyszerű, milyen mulatságos, mikor az arcok kigyúlnak s artikulátlan hangok törnek fel a tüdőkből…
Feljebbvalói szeretik a hegyesszakállú és érdekes modorú öreg festőt, pingáltatnak vele és – előléptetik alhadnaggyá. Uj, aranycsillagok ékeskednek ezentúl a gallérján s ettől kezdve gondosabban beretválkozik. Tiszt!
*
Nincs boldogabb ember nála.
Az ő élete tanulságos magyarázója a mi boldogtalanságunknak, annak, hogy rosszul, túlkomplikáltan rendeztük be a magunk életét, melyben aprólékos kulturcafrangok a legfőbb gondok, mik életünket vigasztalanul megnehezítik. Jellemző és itt szükséges megemlíteni, hogy a kommun alatti nagy táplálékhiányból s a körülötte viharzó szükségpanaszból ő mitsem érzett; sőt: soha oly jól s oly dúsan nem táplálkozott kedvenc főzelékeivel, mint akkor. Nagyokat kacagott az emberek elkeseredésén s mulatva állapította meg, hogy azt, amihez egész államátalakító forradalom kellett, ő, Kispesten, már réges-régen megvalósította – neki, így is, úgy is, mindegy volt…
*
Zárkózott és könnyen haragvó természet volt.
Beleszólást dolgaiba senkitől nem tűrt – ha hibázott, hát hibázott, de saját hibájából hibázott. Az okosok, a ravaszkodók előnyeit felismerte és mosolyogva tudomásul vette – nem érezte szükségét, hogy az ő módjukon okos, hogy ravasz legyen. Egyszer legmeghittebb barátjával összekülönbözött, mert valamire kapacitálni igyekezett, ami pedig az ő előnye és érdeke volt.
Nők iránt nem viseltetett különösebb tisztelettel. Agglegény maradt, a nősülésről hallani sem akart. »Az energiámra szükségem van!« – ismételte többször jelentőségteljesen s figyelmeztetőn felemelte mutatóujját.
Élt mint egy szines vadvirág a réten, záportól verten, gizgaztól benőve, szabadon a szabad ég alatt.
*
… Egyszer, valaki, látta egy dunaparti ájtatos körmenetben… Kalaplevéve ballagott a zsolozsmákat éneklő tömegben…
Pár nappal halála előtt elhalt édesanyjáról emlékezett meg az ebédutáni asztalnál. A frontra volt elindulóban s ösztönszerű megérzéssel, az utolsó órákban hazaszökik. Útközben tejet vásárol; örülni fog neki az öreg. Otthon néma párnák, sötét falak fogadják. Rohan a kórházba, ahová elvitték a halottat. Ott már hozzákészültek, hogy közös sírba eltemessék. (Vele ugyanez történt hirtelen halálakor.) Nagy Balogh János szépen eltemetteti a megtakarított zsoldján. Másnap megjelent az édesanyja álmában s megköszönte a szép temetést.
Nagy Balogh János kis pipája mögött egészen ellágyult a megható visszaemlékezéstől.
Egy héttel később vastag szájából egyszer s mindenkorra kiesett a pipa…
*
A képeit nem szignálta. Minek? – és mosolygott. Majd a művészettörténelem. Az majd megállapítja a festő kilétét. Előre nevetett, milyen elképedést fog kelteni a fölfedezése. Majd a halála után, ötven, száz évvel. Majd! Valami azonban közbejő. A kommun. Nagy Balogh Jánosra rátámadnak: a művészeti direktórium elé! Becipeltetnek vele néhányat munkái közül. Itt fedezik fel először. Felkapják, istenítik. Vásárolnak tőle, megtömik pénzzel. Kap vagy harmincezer koronát néhány festményért.
Mikor meghalt, egyik ládája alól, éves piszok és pókhálók közül, két takarékkönyv került elő… Frissek, ujak, érintetlenek voltak, mint két homokba kapart csont…
*
… Egy darab kenyér, valami kávéházi maradék, barnult árván maradt asztalán, mellette egy kis sajt… másnapi reggelije, amit már nem fogyaszthatott el.
Egy könyv, föllapozva. Faguet: Kontárság kultusza.
Egy kidőlt kis vaskályha hevert a sarokban, azt felrúgta, mikor haláltusáját vívta, hanyattvágódva a padlón, aléltan.
Agyszélhüdés ölte meg.
A rákoskeresztúri temetőben nyugszik, ott hirdeti egy alacsony, sárga fakereszt:
Itt nyugszik Nagy Balogh János, élt 45 évet.
BÁLINT JENŐ.