IX.
Szent Margit tisztelete.
„Szeretlek, mondta Antónia egy napon Rezeda urnak, és szeretnélek meggyőzni hüségemről, hogy elváljanak fejedről azok a kigyók, amelyek a megcsattanásig szorongatják homlokodat. Szeretném, ha végre hinnél nekem, megbiznál bennem. Ugyanezért engedd meg, hogy ma délután elmehessek a Borz-utcai házba, ahol Engelberttel óhajtanék találkozni. Meg akarom mondani ennek a fiatalembernek, hogy reménysége hiu. És senki mást nem szeretek, csak téged, Rezeda ur. Kérlek, add át a ház kulcsait.
Antónia e napon barna volt, hogy Rezeda Kázmér önkéntelenül egy granadai légtornásznőre gondolt, akit személyesen látott, vagy csak festményen találkozott vele.
Vannak fiatak nők, akik tetszelegnek maguknak, azzal, hogy változik a szemük szine. Gyakran nézegetnek férfiak szemébe, az ősi tükörbe és láthatják szemüket olykor sötétnek, máskor világosnak. Az álmatag szemek nem mindig valódi virrasztás kifejezői és a könnyes szemekben annyit csalódtak már a férfiak, ahány könnyes szemet láttak. Antónia barnasága azon örök törvény által jött létre, amelynél fogva a nők annyiféle alakban tudnak mutatkozni a szeretett férfiunak, amint az megkivánja. Nem hallottátok még, hogy operaházi ballettelőadások után, lefekvés előtt tánclépéseket próbálgatnak a komoly családanyák hálókamrájukban? Nem láttátok még a szigoru erkölcsü nőket a szeretett férfiu kedvtelésére kurtizánná változni? Nincs értesüléstek arról, hogy a férfiak petyhüdt érdeklődését oly szavakkal izgatják fel nemesen ivelt ajku asszonyságok, amely szavakat utcákon csatangoló nőktől hallhatni? A körültekintő asszonyok megelőzik a férfiak rejtett kivánságát és ha kell, felveszik az apácák szigoru öltönyét, vagy a táncosnő rövid pendelyét, minden esetre ügyelnek, hogy melyik kosztüm illik jobban nekik!
Antónia barnasága megzavarta szerelmes Rezeda urat a regattán, ahol ez a beszélgetés folyt. A Duna két partját ellepte az a pesti előkelő nép, amely érdeklődni szokott az evezős versenyek iránt. Különösen sok volt a pupos férfi a közönség sorában, de a sánták sem maradtak otthon. A divatlap szerkesztők tudatták jó előre olvasóikkal, hogy az urinők a regattán mutatják be azt a toalettjüket, amelyben a nyári fürdőzés idején hóditani akarnak. A margitszigeti töltésen felvonultak a legujabb cipők és harisnyák, néhány előkelő asszonyság mögött csaknem ott lépkedett a hirnök, aki mindenkivel tudatta, hogy a feltünő ruha melyik divatterem izlését dicséri. Minden férfi humoristának képzeli magát, amikor kiöltözködött nők társaságába pottyan. A legtöbb férfinek nincs érzéke a női szabászat remekmüvei iránt, hiszen a nők egymás kedvéért öltözködnek, ám ez nem zárja ki, hogy a nők öltözködésének nem volnának férfi szakértői. A gunyolódók, epések, rágalmazók nagy csoportjában meghuzódik egy kisded férfitársaság, amely époly beavatott a női ruházkodás titkaiban, mint akár a parfömök és cukrászsütemények változatosságaiban. Nem csak a rendjel adja meg a férfiak tekintélyét, hanem a ruha is, amelyben feleségük nyilvános helyen megjelenik, mondták ők, e gáláns ifjak és öregek. A pesti regatta az előkelő világ utolsó találkozása volt a fövárosban, nyár elején. Külföldi fürdőhelyek neveit ropogtatták, vagy selypitették a női ajkak; amely fürdőhelyeken már várja őket a nagyszakállu doktor. Mások azzal hütötték le barátnőik hencegését, hogy az idei nyarat falusi birtokukon töltik. A Balatont és a Tátrát még kevésbbé emlegették; Füredre legfeljebb azok az agglegények igérkeztek, akik vidéki kisasszonyt szemeltek ki élettársuknak; mig Siófokra a könnyed kalandocskák barátjai készülődtek. Ez elegáns és előkelősdi tömegben járván a parti töltéseken, az ember azt gondolhatta magában, hogy Pesten csupa milliomosok laknak, akiknek legfőbb gondjuk a maitre d’hotel-ek és szakácsok ismeretsége külföldön, mint a Rudasfürdőben a tyukszemvágó és masszőr barátsága. Azok a régebbi emberek, akik azzal dicsekedhettek, hogy a füredi Eszterházyban, vagy a parádi vendégfogadóban husz esztendeje huzza le lábukról a csizmát ugyanazon bérszolga, azok a régi törzsvendégek, akik személyes ismeretségben voltak a poprádfelkai vasuti portással, vagy a palicsi omnibuszkondoktorral, mint akár a Vadászkürt, vagy az Aranysas kapusával, a regényes magyarok, aki legfeljebb akkor utaztak Marienbadba, ha egy dalmos menyecske hivta őket maga után; akik Bécsbe a Matschakerhofba akkor tették be a lábukat, ha nagytitokban egy Pestről elszerződött táncosnét kisértek odáig; akik egyszer etették meg a Szent Márkus galambjait, mikor első feleségükkel nászuton voltak; akik ebédutáni álmukból felébredve, azért nyitották ki a császárfürdői fogadón a zsalugátert, hogy onnan kidugják a pipájukat: azok a régebbi emberek már eltünedezőben voltak a pesti társaságokból, grófok és zsidók ünnepeltették magukat a Cook-iroda jegyfüzeteivel és a polgári kisasszonyok, akik a tisztviselőtelep besötétitett házaiban mezitláb töltötték a forró nyári napokat, ősszel Franzensbadot emlegették.
Rezeda ur, aki természeténel fogva nem nagy kedvelője volt a modern, szerinte elaljasodott, hazug emberi életnek, sietve vitte Antóniát karjánál fogva a fecsegő tömegből… Őreg Don Kihóte módjára öklelő pillantást vetett azokra, akik Antóniáját megbámulták és magában megismételte a fogadalmat, hogy egykor, ha Antóniát magáénak mondhatja, bezárt ajtó mellett tartogatja a zugligeti villában, ahová télen tán a farkasok ugatása is elhangzik a hegyekből. Hordó bort gurittat a pincébe, disznót ölet, karácsonyra legfeljebb öreg pártfogóját és barátját. Alvinczi Eduárd urat látja vendégül. Forró volt neki ez a levegő, ahol nem gondolkozhatott kedvére szokásos bolondságairól.
„Nem értettem, mit mondott az imént Engelbertről, Antónia?“ – kérdezte naiv hevülékenységgel Rezeda ur, midőn a parti töltés olyan helyére jutottak, ahol egyedül állottak a derékig érő vad növények között.
„El kell bucsuzni Engelberttől, mert később terhemre lehetne ez a fiatalember, felelt nyugodtan Antónia. Ez a maga érdeke, jövendő boldogságunk egyik megalapozása. Nem szabad megtagadnia kérésemet. Holnap ide adja a kulcsokat, a tőbbit bizza rám.“
A sziget csúcsáról éles sipszó hangzott, zászló lebbent, a versengő evezősök a pesti part mentén suhantak tova a Duna tükrén, ahol mélyebb a folyam medre. Péter és Pál napja volt. A napsugár ragyogott a vizen és az evezősök tarka ruháján. A csónakok végén ülő kormányosok élénken, szakadatlanul vezényeltek a teljes erejükből dolgozó evezősöknek.
„Hoopp!… Hoopp!“… kiáltotta a szélső csónakon egy éles tenorhang.
„Hallja Engelbertet?“ – szólt Antónia és közelebb simult Rezeda urhoz. Sőt karját lassan Rezeda ur dereka köré csusztatta és gyönyörüséges arcát Rezeda ur vállához simitotta.“ Azt akarom, hogy lásson… hogy torkán akadjon a hang. Hogy elveszitse a versenyt, pedig a Poseidon egyletnek vannak a legjobb junior evezősei. Csupa budai fiuk.“
Három négyevezős futott a Duna sárguló sikján, mint sirályok, amelyek versenyre kelnek a széllel és messzire elhagyják a lusta habokat. A szines evezők oly erővel merültek a vizbe, mintha nőrabló vikingeket kellene utolérni. Acélsodronyos, megmunkált karok és hátak vágták a tempót. Az alkonyodó nap megaranyozta a fiuk fedetlen fejét, megbarnult arcát. Mintha egy álomvilágból rohantak volna elő a sok felöltözött urinép közé szárnyaló csónakjaikon, fehér ingeikben. A csonakok hegyes orra szinte kinyulni látszott a viz tükörén, mint versenyparipák nyaka a zöld mezőn. Az ifjuság hevületében kinyujtott lábak a világot megrengettek volna, oly erővel feszültek az evezőpadoknak. Regatta! Álom, amely késő öregségig elkiséri a férfiakat a füstös irodákba, a zsákokkal teli raktárakba, az emlékezés óráiba. S a pesti nők szeme, bár ezidőtájt már meglehetősen romlott volt, azoktól a látványoktól, amelyeket a világváros mutogatott a huszadik században, e férfias versenyeknél kitágult, csodálkozással megtelt, mint a sziklapartokon tunyán heverésző hableányoké, akikért vakmerő csónakosok jöttek el egykor északról.
És nem vonta olyan kar a lapátot a Duna sikján, amely ne érezte volna, hogy egy bizonyos női szem rátapad a partokról, aggodalommal vagy büszkeséggel, amilyen helye a csónak orrának van a versenyzésben.
Engelbert, ha ugyan ő volt, lekapta fejéről piros és kék csikos kormányosi sapkáját és meglobogtatta Szent Margit kápolnája felé, ahol Antóniát megpillantotta.
„Most meg fogom csókolni, Rezeda ur, itt, nyilvánosan. Akarom, hogy a fiu kiábránduljon, mondta nyugodtan Antónia és már át is ölelte két karjával Rezeda ur nyakát, lábujhegyre emelkedett, és kétszer háromszor ajkon és arcon csókolta Rezeda urat, miközben hátát forditotta a versenyzők felé.
Rezeda ur ugy látta, hogy a Poseidon egylet eddig veretlen négyevezőse megingott verseny közben és mintha egy csónakhosszal elmaradt volna a többitől. Ám ez lehetett optikai csalódás is. A csónakok tovább futottak a Margithid felé, kisérve a parton álló biztatók kiáltásaitól: „Neptun!“
„Sirály!“ – kiáltottak a lelkesek, „Poseidon!“ – harsant fel Rezeda ur hálatelt szivvel.
Szent Margit kápolnája mellett voltak, ahol rengeteg kőbekarcolt fábavésett felirás, jel, monogramm beszélt arról az időről, amikor a pesti nőknek még jámbor tekintetük volt és óraszámra elnézegették, hogyan karcolja szerelmesük a bazaltba a kezdőbetüket. A csónakosok, akik ifju nőket vittek álmodozó nyári alkonyon a Dunán, itt kötöttek ki, miután a nők virágos, szalagos kalapjukat karjukra akasztották és elénekelték a víznek, amit róla tudtak; nem sértődött meg senkisem, ha a folyamot néha Rajnának nevezték azok a nők, akiknek német müveltségük volt. Ugyancsak ide igyekeztek a sziget minden tája felől a férfiak, akik egy délutánon rájöttek, hogy nagyapjuk, vagy valamely egyéb ősük vándormuzsikus volt és hirtelen megszólaltak a szivükben az örökségbe kapott melódiák. És a kápolna táján a nők is megenyhültek, engedtek a férfiak esengéseinek. Ez a hely a pesti Velence, ahol a legridegebb szivnek is illik néhány negyedórára szerelembe esni. Előkelő hölgyek gondosan felemelték a finom ruhájukat, mielőtt leguggoltak volna a földre, hogy az egykori apácák kincsei után kutassanak a pincefalak között. Esti időben igen kellett vigyázni, ezen a helyen, hogy bele ne botoljon a lábuk valamely szerelmes párba, amely a besötétedést illedelmesen várta meg egy padon. Ha valakinek megadatna, hogy megfejtse az itt emlékbe hagyott monogrammokat, sziv közepibe rajzolt betüket, semmitmondónak látszó évszámokat és napokat: többet tudhatna meg Pest történetéből, mint bármely tudós könyvből.
A kápolna erős faajtaját csak ritkán nyitotta fel az óbudai plébános, hogy az egyház törvényei szerint is megeskesse azokat, akik itt szerelmi hevülékenységükben örök hüséget fogadtak egymásnak a küszöbön. „Halálom napjáig“, „Mindörökké“, „Még a másvilágon is“, és hasonló fogadalmaktól süketültek meg itt a kövek, a tanulékony sárgarigók napközben mindig ezt fujták, mig a cincogó denevér az esti homályban megelégedetten cikkázott, midőn fáradt léptekkel, imbolyogva távoztak innen a párok, hogy a hidnál már unottan elbocsássák egymás kezét. Ismétlem, a főtisztelendő ur Óbudán alig egyszer egy évben kéretett fel arra, hogy Szent Margit kápolnáját esküvőhöz megnyissa.
„De mi itt esküszünk,“ – rebegte Rezeda ur és szinte könybeborult szemmel nézett Antóniára, mint a férfiak szokták ezt sok száz esztendő óta.
Antóniát előre engedte a romok között, a leány megemelintette szoknyáját és Rezeda urnak alkalma nyilt gyönyörködni Antónia remek lábában. Karcsú alabástrom oszlopok voltak ezek a lábak, amelyeket a vak Sámson döntött tán össze a bibliában, de másolatai megmaradtak minden szeretett nő alakján. A cipőcskék oly finomak voltak, mint a rugékony szöcskék, amelyek csupán azért érintkeznek a földdel, hogy a fü növését hallgassák. Ezen lábak láttára Rezeda ur bizvást elhihette a régi költő azon mondását, hogy vannak lábak, amelyek soha sem érintkeznek a föld sarával, máshová lépnek ők, mint az emberek… Valamely alig látható köd ül a füvek felett, a férfiak égő szivének a füstje, amelyben ezek a lábak könnyedén tovább mennek. Boldogság, vidámság, gondtalanság és álmok apró manói ugrándoznak az Antónia lába körül, amely bizonyosan megtalálja a szerencse ösvényét is. És tisztességes volt ez a láb formájával, mint a szőlőtaposó szűzeké, amely mustból az a bor erjed, amely bor késő öregségükre is felvidámitja a férfiakat. Nem, ez a tiszta láb soha sem vetemedhetik annyira, hogy férfiak pipaszagú szájába nyomuljon. Ez mindig csak azokat az utakat járja, ahol a nevető és jámbor emberek járnak. Bizonyos, hogy a cipőcske ujkorában először egy templom kövezetén ment végig, amelyre az imént hullott a szenteltviz.
Antónia bokája oly enyhén domborodott, mint a megadó szerelem. Ezek a bokák nem látszanak tudni arról, hogy csalékonyan összeperdülnének, mint a táncosnőké. Valamint nem gondolnak arra sem, hogy kacéran megzavarjanak öregurakat a sétatéren, akik ott estilapjukat olvasgatják. Karcsúk és mégis teltek voltak ezek a bokák, mint azoké a lányoké, akik régi lépcsőkön felfelé mendegélve, amelyen már anyjuk és nagyanyjuk járt, nem libbentik meg a szoknyát, hogy a lépcső aljáról szemügyre vegye őket valaki. Ilyenek azok a bokák, amelyek sohasem sóhajtanak azért, hogy elfelejtettek kellő időben táncolni, férfiak kezébe nyomakodni, legfeljebb azért sóhajtanak elhervadásuk idején, hogy nem adatott meg nekik az alkalom, hogy éjszaka az ágyból siró gyermekük mellé igyekezzenek. E bokáknak már korán kezdik kötögetni a fehér harisnyát az öregasszonyok, hogy férjhezmenésük után örökre láthatatlanokká váljanak a szoknyák sövénye mögött. A házi gond, az ebéd körüli topogás, az aggodalom a hozzátartozók egészsége miatt: korán megduzzasztják a bokákat és férjhezmenésük után az ily asszonyok szeliden néznek bokáikra, mint révbe ért vándorokra: nem, ők többé sohasem jöhetnek abba a helyzetbe, hogy bortól felhevült férfiak kérésére kinyuljanak az ablakon. A táncosnők bokája gépecske, amely mindenki szemeláttára motolál, mig a tisztességes nők bokája épen olyan háziáldás, mint az imakönyvbe rejtett szentkép, amelyet a szent névnapján megcsókolnak. Bármint változik a világ: ez aprószentek, e láthatatlan bokák soha se mennek ki a divatból és a kesernyés kedvü férfiakat megnyugtatják.
Hát még a liliomszál, amely Antónia csipkés szoknyája alól kivillant, midőn az egykori apáca börtön falára fellépett, majd leugrott. A him-madarak mind megszólaltak a bokrokban és fákon, verset mondtak mint az árva költők, vagy rabok, akik évek óta epednek egy női térd látása után. Halkan domborodott felfelé ez a lábszár, mint akár a rokka nyele, amelyet ősanyák hajtottak lábuk közé szoritva. Ez az a lábszár, amelyet haldokló férfiak látni kivánnak utoljára, mielőtt bucsut vennének a világtól. Férfiak, akik megcsömörlöttek a kéjjel eltelt női meztelenségektől, akiknél lejáratták magukat a szemérmetes nők: ilyen rejtett, egy másodpercig látható lábszárak láttára eszmélnek arra, hogy még van keresnivalójuk a megunt női bájak körül. Ezek a titokzatos csipkék és barchentek mögé bujtatott lábszárak adják vissza a férfiak jókedvét és önbizalmát, amit a szemérmetlen nők már elvettek tőlük.
A barna Antónia ezen a napon meggyőzte Rezeda urat arról, hogy még vannak tisztességes nők, akikre nyugodtan rábizhatjuk az életünket, nem csak a kapukulcsunkat.
„Oly nagylelkü vagy, mint egy király,“ szólt Antónia a régi laknál, midőn Rezeda ur átadta a borzutcai ház kulcsait. Hosszan és hálásan mosolygott a zöld zsalugáterek mögül, mig Damasztiné vidám szakácsné hangja hallatszott az emeletről:
A lugasokban, bokrokban, a gyalogutakon e harsány hangra felrebbentek Damasztiné kisasszonyai, mintha a zárda esti harangját hallották volna. Az ábrándozásnak vége szakadt. Erzsébet és társnői bucsut vettek azoktól a férfiaktól, akikkel gondolatban eddig együtt voltak. A lovagok az óbudai tornyok felett feltünedező félhold felé igyekeztek, köddé, párává lettek a Duna felett. Az esti széllel csörögtek tova a bokrok alján. Belebujtak a trombitás csizmájába, aki esténkint a Säckingeni trombitás dalát fujta a kikötőnél. Felmásztak a régi házat körülvevő nagy fákra, hogy a sürü lombok közül integessenek a lányoknak, ha azok éjszaka álmukból felébrednek. Elszaladtak a városba ruhát váltani, hogy tetszetős külsővel jelenhessenek meg éjfél után, midőn lemenőben van a hold.
Az élő lovagok közül csak Rezeda Kázmér állott sokáig az ablak alatt és hálásan emlegette mindazon szenteket, akiknek neve eszébe jutott. Különösen Szent Margitnak tett örök fogadalmat, hogy tiszteli.