X.
A nagy kópé.
„Nőül veszem, még ha megcsal is, hisz annyira szeretem,“ dörmögte magában Rezeda ur ezen az estén.
Bár a nyári éj még nem szivta fel az őszibarackok illatát a pesti utcákról, a nyitott kávéházakból kiáradó női parfőm és érzéki zenélés nem győzte le Rezeda urban a szigeti szent érzeményeket, a mellékutcákban, ahol a földszintes ablakok mögött szerette polgárcsaládok horkolását hallgatni: valami azt sugta Rezeda urnak, hogy ne feledkezzen meg negyvenedik évéről, amelyet már betöltött. Mászkált már ő máskor is ezeken a mellékutcákon (hol nem találkozhatik emberrel), mióta szive telve volt. Csak emlékezzünk két régi nagy szerelmére, amely egy-egy évtizednyi pihentetés után úgy rohanta meg, mint a tifusz. Húsz éves korában ott sirdogált egy nőért, ahol senki sem látta. (Még egyik pártfogóját, egy okos asszonyságot is megtisztelt azzal, hogy néha felzokogott arra a bizonyos hütelen nőre gondolva.) Harminc éves korában majdnem öngyilkos lett ugyancsak egy kacér nőért. Most negyvenedik évében ugyan mily viszontagságok várnak rá? A névtelen belvárosi utcák hallgatnak egy darabig. Majd valahol felhangzott egy baktató korhely öreges, dadogó éneklése, akit tán az imént vetettek ki a korcsmából… Rezeda ur megborzongott, mintha a saját sorsát hallotta volna a részeg ember danolásában.
Ment-mendegélt és az éjszakai nyitott ablakok alatt most nem jutottak eszébe azok a finom, elefántcsont-arcu belvárosi nők, akik hálószobáikban álmodoznak, akikre mindíg gondolt, ha a régi postautcán befordult. Az árnyéka csak itt-ott csatlakozott melléje, ahol éjfél után gázláng libegett az utcasarkon. És az árnyék most nem adott semmi tanácsot, mintha örökre elhagyni készülne őt, mint a siralomházban estefelé végbucsut vesznek az atyafiak az elitélttől. Ugy látszik mind közelebb jön az az óra, a fájdalom órája, amelyet minden embernek egyedül kell végigküzdeni, legyen bár annyi barátja, ahány füszál a mezőn. Az árnyék meg-megállott, darabideig ránézett, de többé tanácsot nem adott, mintha felesleges volna minden beszélnivaló azzal, aki már lenyelte a halálos mérget.
„Rosszabb már nem következhetik, még ha szemem láttára szeretkezik is Engelberttel a Borz-utcában, mint eddigi életem,“ – szólongatta Rezeda ur az árnyékot a Szerb-utca sarkán, ahol egy hosszu kerti kőfal kezdődik, az árnyék tehát nem vonulhatott el a kapumélyedésbe. Ha mindennap tizszer is erőtvesz rajta áradó ifjusága, hogy előzetes bünbánattal, madonnai fájdalommal csalja meg, akkor sem tennék egyebet, mint eddig: megszámolgattam hány lépésnyire van a Kerepesi-temetőbeli Saxlehner kripta a lakásomtól. De nélküle már nem élhetek. Inkább legyek cégéres bolond Antónia mellett, mint magányos csacsi, aki szeles időben a szélmalom mellől egyedül bőgte be bánatát a városba.
A Borz-utcai ház felé (amely holnap oly nagy dolgoknak lészen tanuja, hogy Rezeda ur meggyőződése szerint iyesmit még nem is láttak talán Pesten), nem merészelt ez estén ellátogatni Rezeda ur, Bár megfordult a fejében, hogy illendő lenne megnézni a karosgyertyatartókat, vajjon megtudták-e a gyertyaszálak, hogy Antónia és Engelbert utolsó találkozójához világitanak? De mégsem volt elég ereje elmenni arra a helyre, ahol holnap tán megcsufolják szerelmében, vagy felmagasztalják. Elhatározta, hogy reggel minden megjegyzés nélkül, kék pecsét alatt elküldi a rézkapukulcsot Antóniának; aztán történjen, ami akar.
Az est hátralevő részét a Matskássi-féle pincében töltötte a Józsefvárosban, mint annyiszor, mikor szerelmes volt.
Ebben a pincében néha a nagyopera zenekara játszott, pálmaerdőként lengedező, hajladozó külföldi operákat, a nagyralátó és előkelő Rozina idején Sámson és Delilát, mig a szentimentálas Maci idejében Tosca bucsujelenetét, máskor csak egy okarina fujdogált keservesen, amint a nagyhasu bohóc bő ruhájából elővette a hangszert és belisztezett arcán a csorgó könyek gyalogösvényekként futottak. A Matskássi-féle pincébe járt átgondolni azokat a szavakat, amelyeket napközben nőkkel váltott. Olyan volt ez a polgári kedvü, dohos pince a Rezeda ur életében, mint a gyóntatószék, ahol egymaga volt a barát és a bünbánó. Miközben a feje felett, a nyitott ablakon át látni lehetett a lábakat (hallani lehetett a kopogásokat), amelyek itt elmendegéltek, hogy sohatöbbé vissza ne térjenek. Nyári estéken Rezeda ur jól láthatta a lábakat, amelyek oly félénken mentek el a pinceablak mellett, mint az erdei őzek járnak az emberek között a vadaskertekben; de itt tapostak aszfaltot a medvetáncoltatók nehézkes léptei, erre lengtek a kóklerek hintázó lábai, szerencsétlenek magukba roskadtak, ténferegtek, vonakodók gyalogoltak ijesztő sorsuk felé, bünösök futottak, szenteskedők csoszogtak, ragadozók lopakodtak és bátrak jöttek azzal az elhatározással, hogy meghóditják a várost. A Matskássi-féle pince ablakán át látni lehetett a város lábát, amelyek mind különböző, néha alig megérthető célok és állomások felé mendegéltek, majd céltalanul, vagy megrettenve bokáztak.
Ezen az estén, mig Rezeda ur borospohara felett könyökölt, kétszer is látott olyan női lábakat, amelyek Antónia lábaihoz voltak hasonlatosak. Ama tündéri lábakhoz, amelyekről még nem régen azt hitte, hogy egyedüliek a városban és ha elveszitené őket, hát nagy szerencsétlenség érné. Az Antónia lábai felett (a Matskássi-féle pince ablakából nézve) egyszer örömleány tarka-barka szoknyája libegett, mintha jó előre közelegne a vigasztalódás arra az időre, midőn Rezeda urnak megnyugvást kell keresni csalódásában; a másodszor látott Antónia-lábak polgári alsószoknyák vasalt fehérségéből mutatkoztak és szeliden mendegéltek a Józsefváros ama tája felé, hol esténkint a „bakfis korzó“ felvonul, a ferencvárosi és józsefvárosi lányok, akik besötétedés után az Űllöi-út és Baross utca között sétálgattak gondtalan hangos ifjuságukban, örömére a szegény hadnagynak és jogásznak (e tájon olcsó süteményt és cukrot árultak és nyári estéken ingyen szólt a muzsika a nyitott kávéházakban). Rezeda ur a sors jóságos közbelépését látta e lábak megmutatkozásában. Hisz igy találta már meg életében ama nőknek másolatát Budapesten, akikért egykor csalódásában meghalni akart. A városban annyi a könnyelmü sorsu, ledér szép leány, hogy a legtisztességesebb pesti nőnek is akad olajnyomata (másodpéldánya) az utcákon, mulatóhelyeken, rejtett kis házakban, akik a férfiakat mindig szerelemmel várják. A szeretett pesti nők két példányban jönnek a világra. Az egyik napközben templomokba jár, a másik örömtanyákon található.
Körülbelül éjjel volt már, amikor a szenvedő gondolatokat végre lerázta válláról Rezeda ur és a pince lépcsőjének vette utját, hogy néhány órára lenyugodjon. Nehéz napja lesz holnap, szüksége van az idegeire. Vajjon boldogitók lesznek az álmok, amelyeket a vetőkártyabeli piros ablaku házikóból, a korcsmából magával elvisz?
* * *
A Borz-utcai ház kulcsát reggel elküldte Antóniának.
Napját azzal töltötte, hogy Kisilonka Jácintot hallgatta az óbudai parton egy hajóroncson üldögélve. Az orvos sötétkedvü volt, mint a gubacs, amelyből a tintát főzik. Szemöldökével integetett, amikor Rezeda ur bevallotta neki szerelme legujabb eseményeit. Bár Rezeda ur nem tartozott ama gyönge jellemü férfiak közé, akik nyomban eldicsekednek egy kapott csókkal, vagy egy megtagadott ölelést panaszba öntenek, e kritikus napon Kisilonkánál keresett vigasztalást.
„Mondj el minden rosszat, amit tudsz a nőkről! – esengett gondolatban Rezeda ur a doktorhoz.
A doktor méltatlankodott:
„Szégyelhetnéd magad Rezeda bácsi, hogy azt hiszed, veled történik előszőr a világ fennállása óta, hogy a nők megcsalnak. Csak az ostoba férfiak fújják fel a dolgot, életkérdést csinálnak belőle, holott az egész üggyel annyit sem kell törődni, mint a madár-piszokkal, amely egy nagy fa alatt kalapunkra hullt.
„Ez különben gyakori dolog, hogy a nők épen kedvesüktől kérnek kulcsot ahoz a szobához, ahol másik kedvesükkel találkozhatnak. Meg kell köszönni a bizalmat: ennyi az egész. Általában sokat kell járni a napon, akkor nem történhetik semmi baj. Azok a férfiak, akik korán kelnek, korán lefeküdnek, alig szenvednek a nők tüszurásaitól. Csak nyisd ki mind korábban az ablakot, hogy ráeszmélj, mily bolondságokat álmodtál az éjszaka. Azt álmodod, hogy te vagy az egyetlen férfi aki bizonyos nőknek bizonyos szavakat tudsz mondani, és ha reggel józanul kitekintesz az ablakon, láthatod, hogy más férfiak is járnak az utcákon, akik épen úgy birtokában vannak a cseles szavaknak, a mulattató fordulatoknak, a hóditó perceknek, mint jómagad. Egy öszvérhajcsár néha jobb helyen találja el a nőket, mint egy miniszter. A női test és lélek tele van ellenállhatatlanul gyenge helyekkel, amely helyeket nem mindig a legokosabb emberek ismerik. Egyik nőnek elegendő bizonyos kézfogás, hogy szerelemre gyuladjon. A másikat a füle tövén kell megcsókolni, a harmadik a nyakszirtjét ért lehelettől bódul. A negyediknek a ruhája alatt van az a hely, amely nem tud védekezni Az ötödiknek bizonyos szavakat kell mondani, hogy megfeledkezzen magáról, a hatodik a szagló-szervében hordja az érzékiségét, a hetedik a verést kedveli. És igy tovább az egész misztériumon át, minden női szentélyhez meg van a kulcs, amely biztosan nyitja a zárat. A nők legtöbbször maguk vallják be, hol van gyenge bástyájuk. Én azt hiszem, hogy te még nem ismered az utat Antónia szivéhez, mint a költők mondanák Az evezős tán jobban megfejti a rejtélyt. Nem ártana, ha meglesnéd őket, hogy magad is okulhass. Kérlek, ne dobj a Dunába.
„Szörnyeteg! – lihegte Rezeda ur. Azt hiszed, tudnék tovább élni becstelenül, meggyalázva, egyetlen igaz érzelmemben megmérgezetten. Tudnám azután szeretni Antóniát, ha másnak a karjai között látnám?
„Hevesebben, sokkal tüzesebben.“ – felelt Kisilonka Jácint.
„Utolsó szerelmem is aljas legyen?“
„Regény, dohogott az orvos. A férfiak örökké csak gordonkáznának, ha komolyan vennék mindazt, ami velük szerelem idején történt. Megengedem, hogy vannak férfiak, akik lehajtott fejjel járkálnak, szivük búval teli, gondolkozásuk szélütött, lelküket kerüli a vidámság isteni sugara, a bor az országuk, az éjszaka a tanácsadójuk, de nem ezekről a tehetetlenekről kell példát venni, nem a mártirok életét kell utánozni, a regényhősök nyomdokaiba se kell lépni. Nézz körül, hogy milyen sokan vannak a jókedvűek, a boldogok, a mélyalvók, a jóétvágyúak, akik épen olyan sebeket kaptak, de nem törödnek vele.“
„Többen vannak a szomorúak, mint a vigak.“
„Azt senki sem tudja, miután a férfiak hallgatagok. A börtönök, az őrültek házai, az öngyilkosok temetői nem bizonyitanak többet, mint azt, hogy vannak gyönge, nem életrevaló emberek. Mig maga a nagy élet szakadatlanul szünet nélkül pezseg, bármit tesznek a nők a férfiakkal. Napsütésben kell felülni a háztetőre, Rezeda bácsi és onnan nyitott szemmel körülnézni, nem pedig éjszaka, a hold és álmok csalékony világánál.“
„Ó, engem ne tanits az életre, barátom. Én minden esztendőben vetettem és arattam, néha sárkányfogat és boldogtalanságot termettek mezőim, néha azonban olyan füveket gyüjtöttem össze, amelyeknek teájától egészséget nyertem, – felelt Rezeda ur. Soha sem következtek rám egyforma esztendők. Tavaly például csak negédes úriember voltam, aki a negyedik emeleten lakik és kacérkodik a boldogtalansággal, betegséggel. Mig ez évben valóban úgy érzem, hogy valami baj fenyeget. Nem tudok örülni szerelmemnek, amelyet olyanformán találtam, mint a bolond a drágakövet. Nem tudok örvendezni, hogy megifjodtam, száraz fává lett szivem hangot ád, mert a közelgő vihar szele az, amely megrázza a galyakat. Szomorú, vagyok én, mint ahogy ez illik is egy negyvenéves férfihoz. Ne gondold, hogy végleg megvakultam és nem látom a tükörben ősz hajaimat, hervadó szemeimet, fogyatékos kedveimet. Jól látom, hogy utolsó szerelmem olyan tragikus, mint a cirkuszi bohócok hülye játéka, amelynél búsabb emberi tragédiákat nem találtak ki a szinpadon. És nem tudok többé fölényes, megvető, bölcs lenni az eseményekkel szemben, amelyek körülvesznek. Többé nem néző vagyok mint negyvenesztendős koromig voltam, hanem ott ugrálok magam is a porondon és seprő van a kezemben, amellyel magamat és másokat ütlegelek. Elgyengültem, pajtás. Nem tudok többé a hamisjátékosok és bölcsek nyugalmával bólongatni a kutyaugatásos szenvedélyeknek, amelyek megrohannak. Nem tudok többé legyürt kalap alól, közömbös kedvvel nézegetni, mikor a legnagyobb tétem van elveszendőben, nem értek már a kártyakeveréshez, okos emberek gondolkozásához, úgy lengek érzelmeimben, mint az akasztott költő a szegen.
„Idáig álarcoskodás, szinészkedés kedvéért zajongtam a multszázadbeli érzelmes életekért, manirokért, szerelmekért, bohóságokért, kék frakkért és krinolinokért. Magamban mindig tudtam, hogy a régi vizivárosi temetőben fekvő öngyilkos-szerelmesek egy elhibázott korszak szentimentális és képzelgő hatása alatt végezték ki magukat. Komédiás kedvem okozta, hogy azt prédikáltam: legjobb megszökni otthonukból a fiatal nőknek az éneklő lovaggal és padlás szobában tengetni életüket a szerelem mindenhatóságából. Bennem rejtőzött gonoszság vezette a szavakat, amelyeket hiszékeny, beteges hajlamú nők fülébe eregettem, hogy válasszanak titkos szeretőt, mert ugyanigy tettek már a nagyanyáik. Utánoztam multszázadbeli érzelmes férfiakat azoknak szive nélkül. Az állatszeliditő tekintetével mutogattam véres húst az állatoknak, amikor bünös gondolatokra és kivánságokra tanitgattam a nőket. Mindig tudtam, hogy hazudok, szinészkedtem még akkor is, midőn szerelmi szenvedést játszottam. És most végre itt állok festék és paróka nélkül, megvetett helyzetben, mint azok a férfiak, akiket mindig kinevettem: szerelmes vagyok egy érdemtelen nőbe. A ravaszág hidja, amelyen az élet meredélyeit eddig jártam, hirtelen véget ért és lehet, hogy lezuhanok. Úgy ugatnak a bensőmben szenvedélyem ebei, hogy sikolt megrémült szivem, mint a koldusgyermek. Mit tegyek, hogy visszanyerjem régi jóeszemet, kényelmes, hüvös önzésemet, hogy megtaláljam álruhámat, amelyben eddig az emberek között jártam?
„Olyan ez a szerelem az én életemben, mint az utolsó postakocsi, amely egykor elindúlt megrakodva múlt századbeli utasokkal a fogadó udvarából. Holdvilágképű nők, beesett, arcú férfiak, érzelmes szivek, régimódi szerelmek sirigtartó hűségek foglaltak helyet a postakocsin, amely utoljára hagyta el a várost. Elment a póstakocsival a múlt század minden regényessége. A kocsis fején az utolsó postillionkalap. A kocsi tetején az utolsó táska, amelyet ripszből, virágos szövetből varrtak nagyanyáink. A kocsi belsejében az utasok, az utolsó érzelmes, rajongó férfiak és nők, akik elmenekülnek a városból a közelgő modern élet elől. Erre az utolsó kocsira pakkoltak fel mindent Pesten, ami szentimentális gyöngédség, finom érzelmesség, bölcsődal enyheségű álomszerűség, önfeláldozó hűség volt a városban. Ez a kocsi vitte el a városból azokat a nőket, akik utóljára szerettek…“
Kisilonka Jácint csendesen füttyentett:
„Fogj be, János. A gyógyulás utján vagy. Menj a Borz-utcába és nézd meg mit csinál ott szerelmed.“
* * *
A kapu kéznyomásra engedett. Rezeda ur dobogó szivvel, macska-léptekkel haladt végig a szőnyegeken, mert eszébe jutottak azok a nők, akik itt évtizedek alatt megfordultak. Hogy csuklottak az ijedezéstől, hogy repültek a félelemtől, hogy dugdosták a fátyoluk alatt kétségbeesett zokogásukat azután úgy elfelejtettek mindent, mint egy régen hallott valcert. De most nem tudott e régi szépekre gondolni, se mosolyogva, se megbocsátással. Friss parfőmjük, hófehér ingük, választékos szavuk, ünnepélyes harisnyakötőjük, titokzatos fátyolkájuk gyülöletes volt előtte, mert ugy érezte, hogy ő az a férfi, akit ezek a régi nők odakünn hagytak a Dunaparton ácsorogni, amint „szabónőjükhöz“ egy percre felsiettek, ő az a férfi, aki Nagy-Kristóf-szobránál türelmetlenül, nézegeti az órát, vagy a suszterszagu párisi-utca kirakatait szórakozottan szemlélgeti kedvesére várván… Ő volt most mindazon férfiak eggye, akiket ebben a házban megcsaltak.
A szerelmesek teljes biztonságban érezték magukat. Sokáig nem vették észre, hogy Rezeda ur a lakásban tartózkodik. Átadták magukat annak a mohó szerelemnek, amelynek emlékeit Pompei és Herkulánum házaiban is feltárták már az ásók, találván a romok alatt összeölelkezett párokat, akik nem vették észre büvöletükben, hogy a Vezuv lávája szakad be a háztetőn.
A fali szőnyegeken a vadászok és kutyák tovább üzték a szarvast. Alvinczi Eduárd olajban megfestett képe keleti büszkeséggel állott. A karosszékek, asztalok a legnagyobb közönnyel maradtak helyükön, a szőke osztrák ezredes arcképe mindig a távolba nézett, a fehér cserépkályha-szobor nyugalommal hallgatott arról, hogy előtte téli délutánokon borongó férfiu üldögélt, a régi metszetek el voltak foglalva a maguk korával, a maguk korabéli emberekkel, akiknek hajlamait és szenvedéseit ki kellett szolgálniok mindaddig, amig élnek, Gavrani rajzain mindvégig sétálgatnak az ópestiek, lengő szoknyákban a nők és kürtőkalapban a férfiak a Muzeum előtt, vagy a borus Dunaparton, és a kutyák is gondtalanul szaladnak a járókelők lábai között… Állt itt a világ kereke e csendes házban és ügyet sem vetett a csend arra a jelenetre, amely isten tudja hányadszor játszódik le a falak között, siket volt itt a pamlag a szerelmes szavak, kacajok, édeskedések iránt, mint egy régiségtől megfeketedett gyóntatószék a mindennapi bünök iránt. A szétvetett lábu fotelek nem csodálkoztak az észbontó csókokon, a szőnyegek szürkén nyultak el, mint a sivatag, amelyen épen az imént vitték át teveháton a földkerekség legszebb nőjét. A versenyparipák és zsokék képmásai a levegőbe bámultak, megszünt részükre az élet, mióta utolsó versenyüket nyerték. Az asztalfiókban heverő halott levelek nem zizegtek, hisz tudták ők azt régi időből, hogy mily bolondok a férfiak, mily önfeledtek a nők.
Rezeda ur, aki a spanyolfal megett üldögélt, oly mozdulatlan volt, mint egy indiai bálvány.
Végre eltávozott Engelbert, fütyörészve, bucsu nélkül, a folyosóról behallatszott köhögése, a kapu zárult.
Antónia kerekre nyitott szemmel bámulta a spanyolfal megül előlépő Rezeda urat. Nem ijedt meg, nem takarta el az arcát, sem mezitelen keblét, csak piros papucsát kapta le lábáról védekezően.
Rezeda ur hosszu léptekkel ment végig a szobán. Nem mert a leányra nézni, nem merte felvetni a fejét, lélekzetét visszafojtotta, öklét szorongatta, a szive ugy nyilallott, mint a gyönyör szenvedése, amelyet a vértanuk érezhettek, az ajka csaknem kirepedt a szomjuságtól. Szótlanul odavetette magát Antónia lábaihoz, hevesen, őrjöngve hörögve kapta el a leány mezitelen lábait, nem lehetett tudni, megöli vagy megőleli a leányt… Antónia mindenesetre a fejére ütött a papucsával.
„Te átok! – üvöltött Rezeda ur. Te átok gyermeke.“
A leány zokogva, kétségbeesetten védekezett Rezeda ur ellen.
„Nem bántalak,“ – szólt Rezeda ur oly hizelkedve, mintha megverték volna. „Törjön le a kezem, ha egy ujjal is nyulok hozzád. Pusztuljak el, ha kivánom halálodat. Szeretlek, mert megtébolyitottál.“
Antónia e napon szőke volt és ugy világitott kék szemével, hattyu vállával, mint a drágakő, amelyet hosszu rabság után elővesznek a láda sötétjéből. Fényesség áradt az ujja hegyéből, a kebléből rubint villant elő, üvegharang csengett a feltörő zokogásából, paradicsomi bün párázott a térdén, Venus-konytyából füstölgött a bün, a lábhajtásán vékony selyemszálak voltak, amelyekre szakállas férfiak felakasszák magukat. Nő volt, vampir-élességgel nyilott fel a szája, midőn Rezeda ur félőrülten zokogni kezdett a térdei között.
„Ne sirj, nem történt semmi, hisz téged szeretlek egyedül az egész világon,“ – huzta a gyönyörü hegedühangot Rezeda ur fülébe.
Rezeda ur elhomályosult tekintetét felvetette. Az ujját a leány kinyitott tenyerébe tette, végigsimogatta az ujjait és zokogva mondta:
„Ez elment vadászni,“ mondta az Antónia nagyujjának.
„Ez meglőtte,“ szólt a mutatóujjhoz. „Ez megsütötte,“ folytatta tovább a gyürüs ujjhoz intézve szavát.
„Emez pedig megette,“ nevetett közbe Antónia, mint a csengetyü. „Te nagy kópé!“
Rezeda ur elhallgatott, mintha nem jutott volna eszébe a játék további folytatása.
Antónia segitett neki, figyelmesen a Rezeda ur szájába tette a kezét mint egy jó tanitónő.
„Kerekecske, dombocska…“
Rezeda ur alig hallhatóan ismételte:
„Kerekecske, dombocska…“
„Tovább, te nagy kópé! – folytatta pajzán kedvvel Antónia.
„Nem tudom.“
„Figyelj, majd megtanitlak.“
Szótagolva folytatta Antónia. „Kere-kecske, dombocska, merre szaladt a nyulacska?“
Rezeda ur felnevetett és ismételte Antónia szavait.
Aztán elnémult és Antónia bámulatába fogott. Mintha ez az egy női lény egyesitette volna magában mindazokat a nőket, akik Rezeda urat szerették és megcsalták, mindazokat a nőket, akiket Rezeda ur szeretett és soha el nem felejtett, az érzelmes barnákat, könnyed szőkéket, kékszemü vöröseket. Kerekre nyitott szemmel nézte a leányt, mint a női szentképet nézegetik elhagyott kolostorokban világtól elvonult szerzetesek. Rámeredt, mintha e naptól kezdve élete végéig többé nem láthatna szemeivel más nőt, mindig csak ez egyetlent, e gyönyörüt, e tragikust, napsütésben és éj setétjében, a sárga őszi fák alatt és hulldogáló hópelyhekben, az utazás elsuhanó tájain, valamint az elmebetegek csendes házában.
Vége.