I.
Május.
„Tegnap este tiz órakor érkeztem meg a gőzhajóval és még csak annyit ismerek Budapestből, amennyit az állomás melletti kis vendégfogadóban, a Piros almában láttam; kedves arcu öreg korhelyeket, magukban mosolygó sörivókat, forró szájukat hideg borral öblitgetőket… Valamint nem ismerek többet a városból, mint a cipőket, amelyeket éjjel a szálloda folyosóján láttam a bezárt ajtók előtt és ezek a cipők külsejükkel elmondták, hogy alvó gazdájuk boldog, vagy boldogtalan,“ gondolta magában Rezeda Kázmér borus reggeleken, amikor szomoru álmából felébredt és ezüstlakodalmat ülhetett volna a bánattal…
Huszonöt esztendeje lakott Pesten és akkor érezte magát legjobban, amikor feltette magában, hogy csak ezután ösmerkedik meg a várossal, a városi emberekkel. Rossz álom volt minden, amit Pestből látott. Uj szempontból, uj látószögből kell nézni az embereket és a világot, a pesti körútakat, a boltokat, a nőket. Félre kell tenni a gyanakvást, az embergyülöletet, a fölényt, az unalmat, amellyel hosszu pesti tartózkodása alatt felvértezte magát, a mindennapi élet kellemetlenségei ellen. Meg kell fiatalodni, előlről kell kezdeni mindent, el kell felejteni dolgokat, amelyeket huszonöt esztendő előtt sikerült megtudni az emberekről… Oly naiv bizalommal, gondtalan jókedvvel, sugárzó életörömmel kell kilépnie reggel az utcára, mintha valóban csak tegnap érkezett volna a Tisza mentéről Biasini ur gyorskocsijával és a várost olyan állapotban leli, amint régi metszetekről ismerte. Egy reggelen mindent le kell rázni, ami addig történt, ki kell seperni a szobából az embergyülöletet, az életuntságot, olyan inget kell felvennie, amely eddig nem volt a testén. Fiatalnak és jámbornak kell átváltoznia, hogy tovább folytathassa az életet. Tudniillik: végét járta.
Lehet, hogy más ember életében is előfordulnak olyan reggelek, amikor megbánás nélkül, pusztán feláradó életösztönből egyszerre felejteni akarja a multat; Rezeda ur oly komolyan vette ezeket a ritka reggeli hangulatokat, mint a szerelmesek kedvesük levelét, vagy boriszszák a rózsaszinű mámort, amelyben elfelejtik minden nyomoruságukat.
Rezeda ur ugy érezte, hogy az esőcseppek olyan régi hangon kopognak az ablakon, mint fiatal korában hallotta az esőt, az udvaron ugyanaz a régi levélhordó tudakozódik utána, aki első szeretője leveleit hozta.
A háztetők, a kémények, az ablakok, amelyeket ablakából látott egy idegen város tartozékai…
Talán nem is Pesten van, hanem Bécsben, vagy egy más nagyvárosban, ahol rövid ideig tartózkodott és ugy gondolt vissza a városokra, amint a házasságtörők a nászutjukra.
A kapun kilépve egy napsugáras várost lát, amely most szárad a májusi nedvességtől.
A Dominó utca – egy régi belvárosi utca, amely nem sokat változott a 48-iki forradalom óta – különösen jószagu e reggelen.
A fehér függönyöket a földszintes ablakokon tegnap vasalták, a boltosok felvidámodva tekingetnek kis boltjaikból, amelyeknek többnyire péksütemény és szalámi-szaguk van, a háztetőkön át a dunai gőzhajó oly sokatmondólag, fantáziásan tülköl, mint Rezeda ur ifjukorában, mikor még azt hitte, hogy a gőzhajóval csupa szerelmesek, boldog emberek utaznak.
A pénzügyi tanácsosék ablaka nyitva van és virágcserepeit rendezi Zefi, a vörhenyeges haju kisasszony. A házmesterek megborotválkoztak, a mély belvárosi udvarokon a szivattyuskut maradványa körül zöld növényzet látszik; a kikoptatott kockaköveken ugyanazok a lábak járnak, akik már egyszer meghaltak, most visszajöttek, hogy folytassák félbenhagyott szerelmeiket. (Rezeda ur ezeken a reggeleken ugy képzelte a régi Pestet, hogy benne mindenki szerelemmel töltötte az időt.) Megelégedettnek, vidámnak látszott mindenki, akivel az utcán találkozott. A nyugdijas öreg urak harmónikás nadrágjukban, fehér gallérjaikban, tekintélyes sétapálcáikkal mendegéltek a sétatér felé, ahol ebédig eltöltötték az időt; s kedélyes leereszkedéssel fogadták Rezeda ur köszöntését, mintha az valóban nagyon ifju ember volna. A piacról hazatérő szakácsnék kosarából üdén zöldelt a petrezselyem, piroslott a kakas taréja és a szobalányok urnőiktől tanulták a kecses járást, amidőn a tőlük ajándékba kapott francia sarku cipőben siettek a füszereshez és frufrus fejükkel észrevették a csinos fiatal embert, (Rezeda urat). A jóálomtól felüdült arcu polgárasszonyok régi keztyüvel kezükön rázták ki a portörlőt a tegnapi bánattal és itt-ott már megszólalt a zongora a nyitott ablakok mögött, ahol kisasszonyok gyakorolták magukat a billentyük fogásában.
Reggel kilenc órakor és májusban olyannak látszott a Dominó-utca, mintha senkisem töltötte volna benne álmatlanul az éjszakát, bortól, vagy szerelemtől betegen, hogy egyéb testi nyavalyákról ne is beszéljünk… A régi Pest boldog, vagyonos polgársága lakott itt, a butorokat még a nagymamák tették helyükre, a képeket régen elporladt kezek akasztották a falra és levendula (a bolhák ellen), s egyéb ártatlan illatok voltak a szekrényekbe zárva. Ha elvisznek egy teritéket az asztalról, darab idő mulva ujjal pótolják. A plébánia-hivatalban nemapad a hivők száma, annyian házasodnak, ahányan meghalnak.
Rezeda ur boldog áhitattal nézett fel az ablakokra. Itt laknak azok az ódivatu cilinder-kalapos férfiak, bőszoknyás, kis kalapos, karcsu dereku dámák, akik a régi fametszeteken egyebet sem csináltak, mint mindig a muzeum előtt, vagy a Duna parton sétálgattak.
Itt maradtak ifjan, redőtlen ábrázattal, éberlasting cipőben, régi korok divatos dalait dudolgatják magukban és a házibálon a negyvenes évek táncait lejtik. Erzsébet királyné koronázásakor résztvettek a pesti iparosok és kereskedők bálján és mostanában is oly áhitatosan mosolyognak, mint akkoriban, amikor Andrássy Gyula bemutatta őket Ferenc Józsefnek. Ha véletlenül el is költöztek volna darab időre a temetőkbe, mindig visszatérnek, ha unokáik a fenmaradott régi képeket nézegetik, az albumokban lapoznak, Daguer fotografiáit előveszik, ahol diszruhájában áll a nagyapa, vagy a nagymama. Óh, ezek az emberek nem ismerték az észbontó szenvedélyeket, a csuf bünöket, a házasságtöréseket, az örjöngő féktelen vágyakat… legalább ilyesmit nem jegyez fel róluk a méla emlékezet; mindig illatosak és áhitatosak voltak ők, mint a virágok Urnapi oltáron.
Ezekhez a férfiakhoz és asszonyságokhoz indult el egykor, huszonöt év előtt Rezeda Kázmér a Tisza mellől Budapestre. Ezeket a pestieket kereste mindig, akikről egy vidéki udvarház őszi bolthajtásai alatt a könyvekben és régi ujságokban olvasgatott. A mult század gyönyörü és ábrándos Pestjét kutatta a belváros szük utcáiban. S boldog volt némely májusi reggelen, amikor néhány kis hangulatot vélt lepkevadászként elfogni az ódon házak között. (Óh, bár jönne szamaras kordéjával a vizárus és Dunavizet kinálgatna nyitott kapuk előtt!)
Mindig ugy érezte magát, hogy megcsalták, amint az évek folyamán mindmesszebb tünt az utcákról a régi Pest. A sok kiábrándulás, az életuntság, a magányban érkező bus gondolatok berozsdásitották lelkét, mintha végkép eltünt volna az élet folyamának lerakodó fövenye alatt az ifju Pest és Rezeda ur. De jöttek májusi áradások, amikor a negyvenesztendős Rezeda ur felébredt, kiemelkedett lelke a porrétegből és megifjodva látta magát tükrében, mint egy lomtárból elővett képet, amelyet ügyes kéz lemosott.
Hazugság volt minden, ami eddig történt vele, amit eddig látott. Csak az utcák változtak, a boltok szaporodtak, a házak nagyranőttek, uj palotákat épitettek és régi utcákat eltüntettek… de odabent a házak belsejében, a befüggönyözött ablakok mögött tovább él a régi Belváros, ápolják az ódon erkölcsöket, szokásokat. A boltok mélyében láthatatlanul, üldögélnek az egykori kereskedők és az órások ugyanugy igazgatják az órákat, mint a hatvanév előtti Pesten. A légsulymérő se mutat mást valamint a kalendárium hónapjai is a régi rendben következnek. Májusban bizonyára kirándul képzeletben minden régi polgárcsalád a Gellérthegy orgonabokrai alá a nagy elemózsiás kosarakkal és a gyepen visszamaradó ujságlapokat Emich Gusztáv betüivel nyomtatták. Az asszonyok fürdeni a Rudasba járnak és a vig kisasszonyok a császárfürdő aranyárnyékos platánjai alatt találkoznak a fiatalemberekkel. Sokan csodálkoznak, hogy nem hallják déli tizenkettőkor Budáról az ágyulövést, de a harangok ugyanazon hangon kondulnak meg a temetésekre, délben és este; a budai harangoknak uj lendületet ad a hegyvidék és valóban olyan messzi utat futnak be, mire átérnek Pestre, mintha a mult századból hangoznának.
Reggeli sétájában Rezeda ur az Andrássy-utig ért és azokon a helyeken, azok előtt a modern paloták előtt, ahol nem tudta maga előtt felidézni a régi Pestet és vele a mult idők hangulatait, szinte lehunyt szemmel ment el. Az Andrássy-ut elején azonban jól kinyitotta szemét.
A májusi ragyogásban fürdőző ut Bécset juttatta eszébe, ahol darab ideig boldog volt és a Ringen karonfogva sétálgatott az ismeretlenek között.
A faburkolaton robogó kocsik között, az operai szfinxek előtt, a csinos ruházatu, gondtalan arcu járókelők mellett valóban olyan hangulatot érzett Rezeda ur, mintha egy ismeretlen, jókedvü, boldog városba tévedt volna; husz esztendős, pénz van a zsebében, szerelem a szivében és tegnap hallott egy dalt, amely ötpercenként visszatér az emlékezetébe.
A Bajza-utcáig ment és senki sem zavarta meg jóizü hangulatában. A leveleikkel legyező fák uj levegőáramlatokat hoztak az esőben megfürösztött városba, a Körönd palotái ragyogva állottak, mint a soha el nem muló gazdagság. A kitárt kapukon nem járt be a gond szürke vándorlegénye, mosolygó nők jőttek le a házak lépcsőin, hogy keztyüiket gombolgatva tavaszi sétára induljanak. A falombokon ugy ragyogtak az esőszemek, mint a madárszemek. Mintha senkinek se volna otthon betege, szegénysége, szivtépő gondja: oly boldogan mendegéltek a sétálók az Andrássy-uton. Minden szerelmes megtalálta párját, egyetlen menyasszonyt sem hagytak cserben, mindenkinek ki van fizetve a házbére.
Egyike volt azon csodálatos napoknak, amikor az ember nem látja meg a szenvedés és bánat konokul üldögélő fekete madarait a szembenjövők vállán. Az arcokat kivasalta a tettető szabólegény, a gyomrok elfelejtették a korgást, a zsebekben erszények vannak, amelyek kifogyhatatlanok. Tétovázó járásával senki sem irja fel az aszfaltra legbusabb gondolatait, a cipősarkok hetykén kopognak, a fogatokban milliomosok nyájasan ülnek és bizonyosan szerelmes dolgokat beszélgetnek egymás között a járókelők, hisz mindig mosolyognak.
Rezeda ur más alkalommal tán fontolóra vette volna, hogy a város leghazugabb negyedébe tévedt, ahol az illemtanároktól tanulták meg a lakósok a kellemes magaviseletet, mig bensejükben épenugy szenvednek, szomorkodnak, jajonganak, mint a legnyomorultabbak. Észrevette volna, hogy a nők ruházkodásának gyakran gyanus az eredetük, a férfiak éjjel a börtönre gondolnak… a szegény pesti gazdagság mutogatja itt szélhámos selymeit. De ezen a napon Rezeda urnak jó kedve volt… A kétférjes asszonyságok mellett, akik e májusi délelőttön mindkét férjüket, valamint ölebeiket is sétálni vitték, tiszteletteljes arckifejezéssel haladt el, holott tegnap még gunyos megvetéssel nézte ezeket a mindenki által ismert pesti dámákat, akik többnyire büszkébbek voltak a szeretőjükre, mint a férjükre. Ámde ma megbocsájtás van a szivében. Bizonyosan besorozta őket azon szegény, sajnálatraméltó régi delnők közé, akik a temetőben igy védekeznek a sirhalmukra telepedett vádaskodó emlékezet előtt: „Bocsássatok meg, hogy vétkeztem, nem tehetek róla, az uram meg nem értése, ridegsége, durvasága, hidegsége kergetett, hogy egy megértő meleg szivet keressek… Bocsássátok meg, hogy nem áldoztam fel fiatal életemet az önzésnek és szomoruságnak!“ Amint a házasságtörő asszonyok évszázadok óta védekeznek. Nem haragszik a legismertebb szélhámosokra sem, akik szemérmetlen mosollyal ültek a nyitott fiákerekben. Vig és elmés gavallérok ők, a hires Zrinyi-kávéház hőseinek maradékai. A mohó, erőszakos tekintetü és szemtelen magaviseletü fiatal nők, akik szerencséjüket az utcán keresik, nem mérgesitették, mint tegnapelőtt. A jó isten árvaleánykái ők, akik a negyvenes években költőket szerettek és ápoltak. Tavaszi nap volt, Rezeda ur elandalgott, boldognak szerette volna magát érezni… A világháboru előtt voltak ilyen tavaszi napok Pesten, megifjodtak az emberek, midőn a városerdő vadgesztenyefái kivirágzottak; álomvárossá lett Budapest áldozócsütörtök napján, a mely napon mindenki azt álmodhatta, amit akart. Őregek ifjunak gondolták magukat, asszonyok megszépültek, ablakok fénylettek, tornyok ragyogtak… Lám, még az öreg Rezeda Kázmér ur is boldognak érezte magát. Elhatározta, hogy délután lóvasutra ül, végigutazik a budai utcákon, meghallgatja a földszintes korcsmaházak udvarairól kihangzó harmónikákat, megnézi, hogyan piroslik a bor és az emberek arca a veresteritékes asztaloknál; majd végigkocsizik a zugligeten, amely ünnepnap délutánokon szerelmes párokkal és vak hegedüsökkel van telve, stációt tart a város legszebb mulatóhelyén, az öreg Fácánnál és végiggondol régi ifjuságán.