III.
A kioszkban.
A postások zenekara az emelvényen Rip van Winkle dallamait játszotta, hogy mindenki elandalodott egy percre a Várkert-kioszkban, a vanilia-fagylalt édesebb lett az asztalkákon és az ostya oly lágyan mállott szét a szájakban, mint tegnapi szerelmi emlék.
Damasztiné igy gyurta Rezeda urat:
„Nézze Kázmér, nekem nincs sok időm cukrászdában, vagy kávéfőzőnél üldögélni, a leányaim egyedül vannak odahaza és az utóbbi időben annyira megfeledkeznek magukról, hogy beengedik a házba az énekeseket és muzsikusokat az én távollétemben is. Röviden feleljen tehát: él még az a doktor és hol található?“
Rezeda ur konyakot kevert a fagylaltba és oly ravaszkodva nézett az asszonyságra, mint a fogságba került borz.
„Gondolhatja, hogy ok nélkül nem adtam magának randevút ezen a helyen, ahol már tiz esztendő óta se fordultam meg. Nem járok randevúra. Fontos okom van, hogy itt magával beszéljek. Életbe vágó dolgok… Becsületem, hirnevem, jövőm forog kockán,“ erősködött Damasztiné.
Rezeda ur bólogatott. Sajátságos, hogy az asszonyok akármilyen korosak, nem szoknak le azokról a szavakról, gesztusokról, amelyeket találkáikon használtak. Mindig a becsületüket, a jó hirnevüket emlegetik, amikor az egész városrész elfelejtette márifjukorukat.
„Él még az a doktor?“ – ismételte erélyesen Damasztiné.
„Miféle doktor?“
Damasztiné kezébe vette a Wiener Bilder cimű képes lapot és ahoz beszélt.
„Tudom, hogy már nem vagyok fiatal, uram, de én sohase fogom elfelejteni hogy egykor szerettem önt és ön is azt mondta, hogy szeret. Nos, emlékezzen csak, mikor lánykoromban mindenféle csábitó sétákra vitt, de én nem hagytam magam elcsábitani, beszélt nekem egy doktor barátjáról, akinek olyan nagy a tudománya, hogy meg nem történtté tudja tenni a leányoknál azt, ami megtörtént. Még arra is emlékezem, hogy a vizivárosi régi katonai temetőben mondta ezt nekem egy majór sirdombján.“
„És maga nem hitte el.“
„Nem voltam olyan hiszékeny, mint a többi hölgyek, akik utánam következtek. Mindig sokat adtam a becsületemre, vallásosan neveltek szegény szüleim és sirba vitt volna a szégyen, ha rosszat cselekedtem volna… Sajnos, későbbi szerencsétlen házaséletemben nem találtam meg azt a gyöngédséget férjem oldalán, amely gyöngédségre áhitoztam. És ez a magyarázata egy és más dolognak, amiről önnek tudomása van. Ámde esküszöm, hogy magán kivül soha senki se férkőzött a szivem közelébe. Szerettem. Kázmér és a másvilágon megbocsájtja ezt nékem a jó Isten, mert annyit vezekeltem a földön bünömért. Talán ennek a mélységes bünbánatnak volt a következménye már az is, hogy férjem, az igazgató nem sejtett semmit…“
Rezeda ur felsóhajtott:
„Nagyon szeszélyes volt, asszonyom.“
„És ön a faképnél hagyott, midőn egész éjszaka vártam ablakomnál férjem távollétében. Őn akkor is azon férfiak fajtájához tartozott, akik szeretni csak kényelmesen, mezitláb tudnak. Az jól esett önnek, ha ezer kockázat és veszedelem közepette, halálosan dobogó szivvel, a szégyenkezéstől megvakulva, félig ájultan felkerestem lakásán, de ön egy lépést sem tett értem.“
„Bestia voltál, megcsaltál,“ felelte meggondolt udvariassággal Rezeda ur és szeliden nézett özvegy Damasztinéra.
„Esküszöm… De minek esküdnék? Csak a szemembe, az arcomba kell nézni: ilyenek a csalfa asszonyok? Annyit imádkoztam érted, mint az apámért, anyámért együttvéve nem imádkoztam. Annyi könnyet hullajtottam érted, hogy darab időre elgyengültek szemeim. Szegény barátnőim alig tudtak visszatartani az öngyilkosságtól; eljártam minden budai bálra, mert azt hittem, hogy veled találkozhatom; bolyongtam azokon a helyeken, amelyeken veled sétálgattam és kisérőim nem tudták mire vélni, miért fog el görcsös zokogás a gyalogösvényen, amely a Zugligetből a Svábhegyre visz… csak én hallottam az erdei avaron a maga lépteit, én láttam a fák őszi leveleire irva a maga szavait, én hallottam a messziségbe az erdő mélyében sóhajtásait… És ha voltak is gavallérjaim, ugyan melyik asszonynak nincs? – csak azért kellettek, hogy elkisérjenek azokra helyekre, ahol magával boldog voltam… Sohase varrtam inget másnak, csak magának.“
Rezeda ur az utolsó mondattól elérzékenyült.
„Finom, lenvászon ingek voltak.“
„Finomabbak, mint az uramé, pedig ‚az igazgató′ sokat adott a fehérnemüjére. Mikor meghalt, egy Ivanics nevü hordta el a lábravalóit és ehez az Ivanicshoz nekem semmi közöm sem volt. Egy szép kis városi bundát azonban mai napig őrzök. Épen olyan bunda, mint az egykori polgármesteré volt, együtt varratták az urammal. Néha az a bolondos gondolatom van, hogy ezt a városi bundát egykor még maga viseli Rezeda ur, mikor megfehéredik a haja és a hó lehullott a Szentháromság térre.“
Rezeda ur elgondolkozva hallgatta a zenekar játékát. Régi valcerokat fujtak és a kioszk ismeretlen arcai ugy tünedeztek fel Rezeda ur előtt mintha egy régi korból visszamaradt vendégek foglalnának helyet a kerek asztalkáknál, mikor ezek a melódiák még ujak voltak. Az asszonyok (nyár lévén) pünkösd óta levetették a térden alul érő barchent nadrágot és a jezsuita lépcsőn a szél belekapaszkodik lengő bő szoknyáikba. A férfiak előkeresték a himzett fehér mellényeket és a megsárgult szalma kalapokat, málna-piros az ajkuk a kiborotvált császárszakáll között, nagy meggondolással olvassák esti lapjukat és mindnyájan tudják, hogy mi lesz vacsorára… Nem is volna olyan rossz dolog öregségére Budára költözni egy vastag falu, meleg házba, ahonnan tekintélyes léptekkel menne az utcára, ha litánia után a korcsmajárás ideje elkövetkezett.
„Mit akar tehát azzal a doktorral, aki visszaadja a leányoknak, amit elveszitettek?“
Damasztiné keserves arculatot vágott:
„Amit most elmondok, azt meggyónni se merném, igaz, hogy még messzire van kisasszony napja, amikor gyónni járok Mára-Besnyőre. Maga tudja minden titkomat, ismerje ezt is.“
Rezeda ur nagyot nyelt. Az utóbbi években többször észre vette, hogy az asszonyok szokatlan bizalommal voltak hozzá, mintha a nagybátyjuk lenne. Még szerelmi keserveiket is elpanaszolták neki, tanácsot kértek a férfi visszahóditására, furfangos levelet fogalmaztattak és elkisértették magukat a hütlen szeretőiktől kierőszakolt utolsó találkozóra; igy többször méregette a Szarka-utcát, ahol a titkos legénylakások bujnak meg varrónők mühelyei mellett, üldögélt bágyadtan a császárfürdői platánok alatt, amig odafent valamely szobában az utolsó találka könnyes, viharos, szenvedélyes jelenetei lefolytak; néha megjárta Rezeda ur, a kilátásba helyezett jutalom elmaradt, mert a szerelmesek kibékültek a végsőnek hitt randevun és karonfogva távoztak egy másik ajtón. De Rezeda ur nem esett kétségbe, bizonyosan tudta, hogy néhány nap, vagy hét multán ismét szükség lesz az ő bölcsességére és kétszeres jutalmat élvez a féltékeny, fájdalmas hölgytől.
Vajjon miféle szerelmi cselszövény kibogozását óhajtja rábizni a koros Damasztiné, hogy városi bundát igér előre?
Damasztiné könnyes hangon beszélt:
„Sohasem engedtem el őket hazulról lábszárvédő nélkül, nyáron is nadrágot kellett nekik viselni, magam fésültem a hajukat, ha bogarat hoztak haza az iskolából, hetenkint fürösztöttem őket, beléptem a hálószobáikba, mikor aludtak, elfogdostam a szerelmes leveleiket, résen álltam, ha holdfényes éjszaka az ablakban könyököltek, kikémleltem, hogy kivel beszélnek az utcán, amikor az iskolába mennek, megfigyeltem, milyen zenedarabokat játszanak a zongorán, utána néztem az imakönyvükben, melyik lap van begyürve és tollat fosztottam velük téli estéken, amely módszer mindig beválik, ha titkot akarunk megtudni. És mégis…“
„Mind a négy?“ – kérdezte felvillanva Rezeda ur.
„Antóniáról nem tudom bizonyosan, mert ez a lány oly ravasz, mint a kaméleon, minden nap másnak mutatja magát. Egyszer Engelbert nevét mondja álmában, máskor Baltazárét; néha még az ön nevét is sóhajtotta, midőn éjfélkor lábujjhegyen ágya mellé léptem. Nem akart vallomást tenni, bármint fenyegettem a másvilággal, jövendőbeli férje haragjával, szüleinek keserüségével. Agyafurt, különös teremtés. Nevetni szokott, ha vallatom és kijelenti, hogy ő ártatlanságát már ötven esztendő előtt elveszitette, amikor az álarcos-bálról megszökött a kaszárnyába egy osztrák katonatiszttel. Majd fordit egyet szaván és kijelenti, hogy ő az a Palota-téri kisértet, aki csuklyában, lefátyolozva járkált az én gyermek koromban a Tabánban és viharos éjszakákon szeretkezni hivta a magános fiatalembereket a rétre, ahol a kecskéket legeltetik. Majd ismét ujabbat hazudik; ő az előkelő uriasszonyság, aki besurran a diákok kis szobáiba, midőn azok szegényes vackukon urihölgy szeretőről álmodoznak. De nekem hazudhat, amit akar. Én ismerem ezeket a nagyképzeletü, fantasztikus lányokat, akik nagyravágyásukban, beteges hiuságukban egyetlen igaz szót sem tudnak kiejteni, regényes hazugságokat mondanak akkor is, ha az életük függne az igazságtól. Ezek azok a leányok, akik kiugranak az ágyukból, midőn a bakter éjfélt kiált és másnap megesküsznek, hogy éjszaka előkelő gazdag ur jött értük postakocsin, hogy Itáliába repitse őket, de vasrostély volt az ablakon. Ismétlem, Antóniával nem tudok eligazodni, bár az orvosi vizsgálatot ő sem kerülendi el, mielőtt ősz jöttével visszaadnám őt végleg vidéki szüleinek.“
„Ellenben a többiek?“…
„A többi három megtört ügyesen alkalmazott szavaimra – és vallott“ – szólt magasra huzott szemöldökkel Damasztiné. „Nem hiába mondta mindig „az igazgató“, hogy én vagyok a legügyesebb asszony Budán, nem hiába foglalkozom leányneveléssel husz esztendeje, megkérdezhetik az anyákat, akik maguk is nálam nevelkedtek, mint leányaik…“
„Remélem asszonyom, hogy a szőnyegen forgó esetet nem sorozza dicsőségei közzé?“
Damasztiné hangja megcsuklott.
„Ilyesmi még sohase fordult elő házamban,“ szólt siránkozó hangon, „nem tudom, hogyan kerülök ki a bajból a maga segitsége nélkül, Rezeda ur.“
„Teljes őszinteséget kérek.“
„Jól van. Elmondom önnek, mit vallottak a leányok. Mánya, egy csontos, izmos, nyugodt, falusi hamvasbarna, akinek oly dus a haja, mint a vad bozót és a szülői háznál korán megtanult lovagolni, cselédekkel bánni, gazdálkodni, józanul számolni, lelkiismeretfurdalás nélkül vallotta be, hogy virágvasárnapján délután templom helyett egy jósnő lakásába látogatott el, ahol már várta a házunkban lakó kacsafark-bajszu füszeres. Ennél a füszeresnél ostobább embert nem ösmerek a városrészben; mint a rigó, a cselédlányokat a boltja raktárába csalogatja, a lábát rázogatva áll az ajtóban és vakmerően néz minden nőre.“
„És a jósnő lakásán megtörtént a baj?“
„Ugy van,“ felelt könyes szemmel Damasztiné. „Egyike azon érthetetlen, megfejthetetlen talányoknak, amelyeket az élet produkál. Kétszáz nőnek hiába fütyörészett a füszeres, a kétszázegyedik, szegény Mánya gondolkodás nélkül lépett az utcára, hogy a fütyülő ember után menjen. Csődöt mond itt minden tapasztalat, minden lélekbuvárlat… S a legszomorubb, hogy a füszeres elvette Mánya ingét, magával vitte a jósnőtől, s az inget majd nekem kell visszaszerezni. Mily szégyenletes dolog!“
„És Mánya?“
„Közömbös, mintha kihalt volna belőle minden érdeklődés. Eltunyult minden iránt, ami azelőtt érdekelte. Szótlanul üldögél, megkövülten bámul az utcára, ha a füszeres odalent fütyürészni kezd. Étvágya kitünő, álma mély és nyugodalmas. Mit akar még tudni Mányáról?“
„Nem szokott sirni?“
„Ismétlem, hogy az elcsábitott lányok nem éreznek boldogtalanságot, mint a regényekben van. Teljesen közömbös nekik, ami velük történt. A legtöbb elfelejti másnap, különösen, ha jól tud imádkozni. Csak kérdezze meg az öregasszonyokat. Alig emlékeznek a dolgokra, amelyek lánykorukban történtek velük. Nagy szerencséjük a szegény nőknek, hogy a természet ugy alkotta őket, könnyen és alaposan tudnak felejteni. Mányát ezért nem nagyon féltem. Sohase hozza zavarba jövendőbeli élettársát azzal, hogy egy sohasem hallott férfinevet mond ki álmában.“
„És a többiek? Az ő lábuk is kifelé görbül már?“
„Nagyjában véve: mindennapi dolgok, csak mi csodálkozunk ismét, meg ismét, amikor ujra halljuk az élet e hétköznapi tragédiáit. Aranka egy lusta, körmét rágó, szeplős, fekete leány, aki egyébként csak az édes-tésztákért rajong, valamint a füzetes regények hőseiért, akikről a konyhán titokban olvasott. Szemtelen szokott lenni, ha megintem, örül, ha lyukas harisnyát huzhat a lábára, a tükörbe nem szeret nézegetni, mert csufnak tartja magát, megmerevedik az egyik szeme, ha mélyen gondolkozik és holdváltozáskor oly forróság áramlik a szoknyájából, hogy szinte süt, hosszas nógatásra varr fel egy gombot, fésületlenül, kibontott hajjal ül óraszámra az ágy szélén, keresztet vet, ha eltörik egy pohár, a párnát a fejére szokta huzni és hanyatfekve álmodik, ingerlékeny és szivesen elmulasztja a reggeli mosakodást, rajta csiptem, hogy rosszillatu helyen élvezettel üldögél, megszagolja a kezét, rábeszélte egyszer Mányát, hogy engedje magát tőle meglocsolni, megleste a szomszéd házmestert, midőn az vasárnap délután életepárjával játszadozott, szinte megbüvölve figyeli a tavaszi utcán szemérmetlenkedő ebeket, elolvassa és nem felejti el azt, amit a házak hátulsó keritéseire szoktak irni az utcagyerekek…
„Elég asszonyom, látom jól ismeri növendékeit.“
„Arankával tehát a Fácánbeli majálison történt meg a baj, ahol ön is jelen volt, én is nyitott szemmel ültem és egyikünk sem vett észre semmit. Csak annyit tudunk, hogy az erdőben dalolgattak, bujócskát játszottak, futkároztak, amint az már fiatal népeknél szokás. Ugyan ki akadna fel azon, hogy a fiatalság jókedvü, nem lehet mindenki olyan mormogó, dörmögő öreg, mint mi ketten Rezeda ur.“
„Ha nekem lányom lenne, sohase engedném bujócskát játszani.“
„Husz éve vagyok ezen a pályán, tudom, hogy mi esik jól a fiataloknak. Utóvégre a majálisokat az ő kedvükért tartják, nem pedig a borissza öregeknek, vagy kimustrált vénasszonyoknak. A fiatalság nem azért gyülekezik a Fácánnál, hogy szalámival, retekkel, hagymával, túróval megtöltse a gyomrát és reá spriccert öntsön. A savanyu bor csak azokat édesiti, akiknek az életben nem jut már egyéb cukrosság.“
„Tehát a Fácánnál történt?“
„Szerettem volna, ha a leány szájából hallaná a vallomást, de ugye: ez lehetetlenség? Megpróbálom tehát röviden elmondani a dolgokat. Egy elvetemült, rettenetes gazember jelent meg azon a táncmulatságon, akit Budán Növényi urnak neveznek, de egészen bizonyos, hogy Pesten más és más név alatt leskelődik a tapasztalatlan fiatal leányok körül. Egy vampir ez, aki szemtelen bizalmaskodással szólitja meg a lányokat és bár már szürkül a haja, olyan ocsmányságokat sugdos a nők fülébe, hogy azok a megrettenésükben felelni sem tudnak. Kényszeriti a fiatal nőket, hogy ismételjenek bizonyos szavakat, amelyekre tanitja őket. Megingatja a szemérem gyönyörü templomát, először a szavakkal, tekintetekkel, mozdulatokkal a leányok lelkében. Arcpiritó sutogással mond költeményeket, amelyeket nyomtatásban nem olvashatni. Dong, mint a piaci légy, s elviszi a lányokat a ház végébe, ahol szemérmetlen rajzok vannak a falon, ocsmányságot mutató játékszerek vannak a zsebében és kábitó parföm a zsebkendőjén. Mindig vig és vállalkozó görbe mosoly a száján, fáradhatatlanul követi kiszemelt áldozatát. A férfiaknak kellene összeállani, hogy az ilyen Növényieket ártalmatlanná tegyék. Hisz minden sikerüket szemérmetlenségüknek köszönhetik.“
„Asszonyom, igen jól tudja, hogy az igazi nőhóditók azok a férfiak, akik férfiak társaságában közutálatot ébresztenek.“
„Oh, mily gyávák a férfiak, hogy eltürik ezeket a léhütőket, akik feleségeik, leányaik füléhez bizalmaskodva hajolnak, suttognak és a hamis kártyás szemével lesik az elért hatást.“
„Kérdezze csak meg a nőket, felelt Rezeda ur, milyen más véleményük van e vakmerő, sólyomként támadó rablókról! Talán Aranka megbánta, hogy Növényi ur az erdőbe csalta és visszaélt tudatlanságával?“
„Szegény csak azért sóhajt, hogy Nővényi urat azóta nem látta. Irt neki levelet is, amelyre persze választ nem kapott. Ki tudná, merre jár azóta a lelketlen gazember! De én résen vagyok és leöntöm az emeletről ha házam körül észre veszem őt.“
„Késő boszu. Halljuk a negyedik leány történetét!“
„Ő a szemüveges lány. Erzsébetnek hivják és külsejében, mozdulataiban hasonlit azokhoz a leányokhoz, akiknek az arcukra van irva, hogy mindvégig pártában maradnak, mert mit sem törődnek a férfiak meghóditásával Pápaszemét, amely nagy és kerek, tüntetőleg veszi elő, pedig jól tudja, hogy nem szolgál, előnyére a tanárnői viselet. Ha legalább lorgnettet hordana, mint Szép Heléna a budai szinkörben, vagy elegáns csiptetőt, amely némely arcnak oly helyes kifejezést kölcsönöz! Erzsébet azonban ragaszkodik a nagymamás pápaszemhez, olyan nesztelenül jár-kel, mint egy árnyék, napokig nem hallani a szavát, elüldögél a sarokban és isten tudja, miről gondolkodik. Két esztendeje van nálam, de sohase tudtam vele tisztába jönni. Mindig egyforma a kedve, akár beteg, akár egészséges, sohasem nevetett, nem szomorkodott, nem játszott, egykedvüen vette az időjárást és mikor tizenhetedik évét betöltötte ősz szálak mutatkoztak hamvas barna hajában. Szülei módos gabona kereskedők a Tisza mentén, akik nem sokat törődtek Erzsébettel, igaz, hogy pénzzel bőven ellátták. S Erzsébet addig nem nyugodott, amig pénzét cselédeknek, barátnőknek el nem ajándékozta.“
„Erzsébetnek van egy nagynénje Pesten, aki eleinte ritkábban, később sürübben meglátogatta. Divatos, elegáns asszonyság, bizonyosan gazdag, fekete szeme mindig könyes a jó kedvtől és a szomoruságtól, kacér és alázatos és férje nem sokat törődik vele. Gondoltam is néha napján, hogy ez a nagynéni bizonyosan az a pesti asszony, akiről a regényeket irják, udvarlókat tart, örökös mulatság az élete és előbb-utóbb megszökik az urától egy szinésszel, vagy egy muzsikussal. A nagynéni harmincöt esztendős és minden negyedórában frissen puderozza az arcát abból a bőrtáskából, amit kezében hord. Sok baja volt széles karimáju kalapjával, fátyolával, keztyüjével, bluzával, szoknyájával. Néha csak azért látogatta meg Erzsébetet, hogy a velencei tükörben megnézze magát; véleménye szerint ez volt a legjobb tükör a fővárosban.“
„Bizonyos idő előtt észre vettem, hogy a nagynéni nem mindig egyedül jön át Budára. Egy feltünően magas, őszes hajzatu, barna képü gavallér várta a nagynénit a ház előtt, amig a látogatás tartott. A nagynéni az ablakból nevetve, tréfálkozva mutogatta Erzsébetnek a hiven ácsorgó lovagot és nagyokat kacagtak azon, hogy a gavallérnak ugy meggörbült a nyaka, mintha szinházi zenekarban szolgált volna és reménytelenül szerelmes lenne a primadonnába. Emlékszem, mily nagyokat nevettek az uriemberen, aki nem bosszankodott, nem türelmetlenkedett, csak nyugodtan járkált a hóesésben. Mint a nagynéni szavából értesültem, az uriembert bizonyos Mukinak hivták és hirlapiró volt. Eddig azt hittem, hogy a hirlapirók, legalább itt Budán, csupa fehér szakállu, meggörbedt vállu boros kancsók, holott Muki néha virágot viselt a kabátján, hosszadalmasan nézegetett a rácvárosi lányok után és én nem eresztettem volna be házamba, mert volt valami a szemében, ami a nőknek tetszeni szokott. Szerette a nagynéni Mukit, vagy csak játszott vele, mint ezeknek a pesti asszonyoknak mindig kell valami férfiember, aki rajongásával, bókjával, elragadtatásával, izgékonyságával öket körül vegye? Mi budaik igen rossz véleménnyel vagyunk a pestiekröl; erröl a puderos asszonyságról nem tudtam elhinni, hogy valakit szeretni tudna.
„Tavasz felé történt, hogy megérkezett Erzsébet apja, egy közönyös, kövér ember. Kijelentette, hogy leányát juniusban haza viszi, mert Erzsébetnek férjhez kell menni a szomszéd kereskedő fiához. Erzsébet szokott egykedvüségével vette tudomásul apja akaratát. „Tehát már juniusban?“ kérdezte, midőn atyjától bucsut vett? „Ugy van, juniusban!“ felelt a kövér ember.“
„A tavasz korán beköszöntött és a pesti nagynéni mind sürübben kocsikázott Budán Muki társaságában. Szavaiból kivettem, hogy a gumikerekü kocsi gyakran hordja őket a Várkert kioszkba és onnan mindenféle kis korcsmákba, ahol halat szoktak enni és pezsgős bort isznak rá. Erzsébet egy napon kijelentette, hogy szeretne nagynénjével és Mukival részt venni ily kiránduláson, hisz juniusban ugyis férjhez kell mennie. A néni örömmel segitett Erzsébet öltözködésénél és én az ablakból láttam, hogy Muki a két nő között foglal helyet a bérkocsi ülésén és igen megelégedettnek látszik e változatosságon. Erzsébet megfogta kezével a kalapja karimáját, midőn a bérkocsis a lovak közé csettintett, a nagynéni nagyot csipett Muki karján és hangosan felkacagott, hogy a járó-kelők a kocsi után néztek.“
„A kirándulások mind gyakrabban ismétlődtek. Muki mind bizalmasabban terpeszkedett a bérkocsi közepén és estefelé, mikor Erzsébetet haza hozták, hosszasan szorongatta a lány kezét.“
„Egy májusi hajnalon (idáig maradt távol nagy kétségbeesésemre Erzsébet), a leány pápaszem nélkül jött haza és azóta se tette fel többé a szemüveget. Váratlanul megjavult a látása, a legkisebb betüt is eltudja olvasni és olyan messzire lát, mint akár én vagy ön. Hiába vallattam a leányt, hol járt hajnalig, egykedvüen felelt: „Róza nénivel voltam!“
„Mig e napokban, a vallomások idején, kiderült, hogy azon az éjszakán előbb a nagynénit kisérték haza pesti lakására; Muki és Erzsébet kettecskén vágtak neki Budának és Muki egy rosszhirű szállodába csalta a leányt. Muki azóta nem mutatkozik, a nagynéni egyedül jön az egykedvü Erzsébethez.
Most már tud mindent Rezeda ur.“
Rezeda ur elgondolkozott a hallott történeteken. Egy darab ideig bólongatott, mintha nagyon helyeselné a dolgok állását, későbben felébredt benne a kételkedés.
„Fiatal koromban, harminc és negyvenedik éveim között, midőn tudvalevőleg a legkönnyebb a férfiak helyzete, a fiatal nők meggondolatlanul dobják magukat ez érett, komoly férfiak karjaiba: néhányszor, kétszer vagy háromszor megadatott nekem is a szerencse hogy sikerült ártatlan nők kegyességét megnyerni. Ámde azt tapasztaltam, hogy egyszeri vagy kétszeri találkozás heve mitsem hervasztja el a fiatal nők mirtuszkoszoruját, csak a regényekben olvashatni kalandokról, amelyek percek alatt befejeztetnek. Lehetséges, hogy bennem volt a hiba, gyöngédebb és óvatosabb voltam, mint kellett volna és nem egy kisasszonyról tudok, aki hibátlanul férjhez ment, bár nem mulasztotta el az alkalmat a hiba elkövetéséhez. Az ön esetei asszonyom, mind egyszeri találkozásról szólnak. Engedje meg, hogy kételkedjem a helyzet tragikus voltában. Azt hiszem, hogy a kisasszonyok képzelete felülmulja a valóságot.
Damasztiné megcsóválta a fejét.
„Nő vagyok, tudom a magamét, bár „az igazgató“ korántsem viselkedett ugy, hogy a nászéjszakámon sürgősen doktort kellett volna hivatni, varrótűvel és selyemfonállal, mint mostanában néhányszor megesett a Vizivárosban. A régi férfiak gyöngédebbek voltak. Ámde én mégse tudom elhinni, hogy leányaim ártatlanok (mind a négynek kiadom az utját nyáron), és azt a bizonyos csodadoktort akarom, akiről ön egykor beszélt.“
Rezeda ur igy felelt:
„A csodadoktor nem mese. Itt él Pesten, az óbudai oldalon és már sok házasságot tett felhőtlenné, sok szemrehányásnak és elfelejthetetlen keserüségnek tette be az ajtót néhány ügyesen alkalmazott öltéssel. Több tekintélyes és erényességére hiu, előkelő úriasszony tudja az adresszát a doktornak, mint hinnénk. Sok kis fazekat megdrótozott ez a drótos. A legfinomabb csecsebecséket összeragasztotta. Áldani kell nevét, mint az emberszeretet apostoláét. Csuf válópörök, botrányos házaséletek, szégyenletes asszonyéletek multak a doktor varrótüjének munkálkodásán. Férfiak büszkeségét, asszonyok nyugalmát, családi tüzhelyek melegét növelte ez a férfiu. Pesten a nőorvosok többet tudnak Balzacnál, ha ugyan hallotta már valaha hirét ez irónak asszonyom.“
Rezeda ur és Damasztiné ezután megállapodtak, hogy milyen körülmények között keresik fel a csodadoktort és mily furfanggal vizsgáltatják meg leányokat.
Bealkonyodott, a zenekar már elhagyta emelvényét, megritkultak a kioszk vendégei, csendes budai házakba mentek a boldog asszonyságok, akiknek sohase volt szükségük csodadoktorra, valamint a polgárok, akik lassu sétát tettek a közelgő vacsora előtt a Dunaparton. A gesztenyefák alatt olyan nyugodalmasan mendegéltek a járókelők, mintha örökre elfujta volna a szél a szerelmet, az égő könyet, a boldogtalanságot a világról. Ki látná e közömbös emberi arcok alatt a jajt és kacajt, a kéjvágyat és a csikorgó boldogtalanságot? Talán nem is igaz, hogy a nők e tájon a Dunába ugranak, miután a Ráctemplom órája elütötte a találkozóra kitüzött óranegyedeket és az sem igaz, hogy a padokon éjfélkor férfiak ülnek, akik könnyes szemmel hivják vissza a hullámokból elmerült szerelmesüket.
„És Antóniáról valóban jó véleménnyel lenne asszonyom?“ kérdezte Rezeda ur odavetőleg, de hangja kissé megremegett.
„Azt hiszem, az egyetlen okos leány, aki az én elveim szerint éli életét,“ felelt kitérőleg Damasztiné és megengedte Rezeda urnak, hogy darabig elkisérje.