IV.
A régi királyság.
Rezeda úr XIX. századbeli feljegyzései között egy helyen ezt a passzust találta:
„A doktor rájött a titokra, hogy a meggondolatlan fiatalság elhamarkodott lépéseit minden aggály, minden feltünés és utólagos leleplezés félelme nélkül el tudta tüntetni.“
A XIX. században, Első Ferenc József uralkodása alatt nem sokat jövedelmezett a doktor titka. Lehetséges, hogy a leányok jobban vigyáztak egyetlen hozományukra, szemérmükre, másrészt olyan kevesen tudtak még a doktor találmányáról, hogy épen azok nem találtak el a doktor lakására, akiknek szükségük lett volna a titok felhasználására.
Általában a középosztály hölgyei szivesebben hittek a rejtett adreszszü bábaasszonyoknak, és egyéb kuruzslóknak, mint a tanult nőorvosoknak. Sok szegény megtévedt urileány inkább ugrott imádkozásra kulcsolt kézzel a hidakról a Duna hullámaiba, mint bevallotta volna tévedését, pláne egy orvos előtt, aki a férfinemhez tartozik. Szemérmetes korszak volt ez; az urinők lesütött, szemmel járnak az utcán, a divat a hosszu szoknya, amely eltakarja a bokákat; a mély érzések, regényeskedő szerelmek, önfeláldozó hüségek jellemzik a pesti urhölgyeket. A királyság hölgyei olyan dobogó szivvel mentek a randevura, hogy másnap betegek voltak az átélt izgalmaktól és némelyek ágyban töltötték az időt és a paplan alatt rózsafüzért csavartak a csuklójukra.
Rezeda ur a régi királyság éveiből ismert hölgyekért többnyire meghalni akart; viszont szivesen megtették volna ezt a nők is miatta, ha rákerül a sor. A városban voltak szent életü uriasszonyok, akik tiz-tizenöt esztendeig elbirták a házibarát áhitatos udvarlását, anélkül, hogy megtántorodtak volna; férjhez mentek a kitartó szerelmeshez, midőn özveggyé lettek, vagy elváltak férjüktől, midőn többé nem tudták titkolni érzelmeiket. Ilyenformán lehetséges, hogy Ferenc József uralkodása alatt kétszer és háromszor ment férjhez egy-egy pesti uriasszony és mindig a legszentebb szerelmet érezte házasságában. E régi szeretők nem képzelték el az életet törvényes házasság nélkül.
Rezeda ur e korszakban ismert egy urihölgyet, aki már háromszor ment volt férjhez és harmadik házassága sem volt boldog; ugyanezért Rezeda urral megállapodott, hogy ismét elválik és negyedszer is férjhez megy IV. Henrikhez, (mint Rezeda urat becéző nevén emlegette).
Még ma sem lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy mi volt az oka, hogy a városligeti és budai séták tervezgetéséből nem lett valóság. Rezeda uron nem mulott, hogy nem lett negyedik férje a vállalkozó menyecskének, aki oly ügyesen válogatta meg férjeit, hogy azok tovább szerették őt, mikor már régen férjhez ment másokhoz és térdepelve kérték visszatérésre. (Rezeda urat meglehetősen féltékennyé tette a tudat, hogy bizonyos napok a volt férjeknek vannak szentelve a csodálatos lelkü nő életében. Az asszony pontosan referált másnap Rezeda urnak, hogy mit mondott első, második vagy harmadik férje; beszámolt első férje (ez volt a legöregebb,) térdepléseiről, amelyeket az a bérkocsiban véghezvitt, amely bérkocsi a körvasut elhagyott helyein kocsikázott. Részletesen feltárta második férje vonzalmát, aki bizonyos napokon a váci Kuria szállodában, vagy az alagi vendégfogadó kertről nyiló, vadszőlővel sürün befuttatott szobájában szokta várni, ahová gyakori vonatközlekedés folytán könnyen megérkezhetett Rozina; de nem titkolta el a szerelmi jeleneteket sem, amelyek jelenlegi férjével folytatódtak, midőn Rezeda ur vacsora után engedélyt kapott a távozásra az uri lakból. Rezeda urat a végsőkig izgatta Rozina a szerelmi élmények előadásával és tragikus féltékenységek ismétlődtek, midőn Rozina módfelett csodálkozott, hogy Rezeda ur féltékeny volt férjeire. „Hisz mind törvényes volt!“ – mondá méltatlankodva – „mig te csak aféle titkos szeretőm vagy, akivel félnem kell őszidőben a Svábhegyen kettesben sétálgatni. Hátha meglát valaki az ismerőseim közül!“ Rezeda ur mit sem felelt, mert Rozina ekkorára már elhitette vele, hogy titkos szeretőnek lenni valami igen megalázó foglalkozás, holott egyébként Rozina igen nemes lelkü nő volt, sohasem emlitette azon apró segitségeket, amelyekkel Rezeda urat támogatta életküzdelmeiben.)
Rezeda ur, mint ez már a férfiak ostoba szokása: dicsekedett Rozinának barátaival, akiket mindenféle dicső jelzőkkel és tulajdonságokkal felruházott, holott praxisból már tudni kellet volna Rezeda urnak ama régi tapasztalatot, hogy az asszonyokat a férjek szivén és hiuságán át hóditják meg a feleségek későbbi szeretői.
E nagyszerü barátok felsorolása közben nem felejtette ki a geniális orvost sem, aki rájött a titok nyitjára, amellyel vissza lehet adni a nőknek első ártatlanságukat. Rozina ettől a naptól kezdve minden áron ismerni akarta a doktort. Sürübben emlegette, mint valaha, hogy most már véglegesen elhatározott szándéka férjhez menni Rezeda urhoz, akit ártatlanságával ajándékozhat meg a doktor találmánya révén. Rezeda ur esendő volt, mint minden férfi és egy napon elvezette Rozinát az orvoshoz. A doktor, midőn értesült arról, hogy Rozina negyedszer készül férjhez menni, elutasitotta magától Rozinát. „Elég bajt csinált nekem Sasiné, akik bár félesztendeig volt férjnél, törvényszéki orvossal hivatalosan megállapittatta ártatlanságát és ez ok volt a házasság felbontására!“ Mondta a doktor bizalmasan Rezeda urnak. „Nem tehetem tönkre találmányom hirnevét vénasszonyokkal.“
Rezeda ur ezt belátta, de nem Rozina. Heves jelenetek voltak a szerelmesek között az orvos makacssága miatt, mig eljött a nyár, Rozina tengeri fürdőre utazott, ahonnan egy katonanótával és szivében hidegséggel érkezett haza, amely hüvösség segitett meggyógyitani a komolyan szenvedő Rezeda urat.
Különben ekkor már elmult a tizenkilencedik század és a nők kevesebbet okoskodtak szerelmi bajaikkal, mint annak előtte. Nemcsak a gyóntató atyáknak, de az idegorvosoknak is nyiltabban vallották be álmatlanságuk vagy egyéb nyavalyájuk okát; a jóbarátnők az összejöveteleken szabadabban megbeszélték titkos viszonyaikat, mint azelőtt; bizonyos frivolság mutatkozott a társalgási hangban; a szeretőket nem rendelik az asszonyok a Páskál-malomhoz, hanem az operette-szinház páholyába, ahol nyiltan mutatkoznak velük: a királyság vége felé közeledett…
Világraszóló házassági botrányok töltik meg a pesti ujságokat, cigányprimások és főhadnagyok szöktetnek meg hercegnőket, akik ujságiróknak nyilatkoznak szerelmi kalandjukról; pesti bankárok válnak el nejüktől izgalmas tanuvallomások után; a legénylakáson mérget vesznek be uriaszszonyok és a szanatóriumban virágcsokrokkal veszik őket körül a tisztelők; Siófok skandalumai és szeretkezései ujságban megbeszéltetnek; pesti korzón a szoknyadivat mind szükebb és rövidebb; előkelő, divatos uriasszony nem is képzelhető állandó „barát“ nélkül és a félvilági nőket utánozzák manierban és ruházkodásban az elegáns pesti asszonyságok, mintha csak azoknak udvarlóit elcsábitani volna legfőbb céljuk; nyiltan beszélnek a szerelmi kicsapongásokról a jól öltözött dámák a cukrásznál, vagy az utcán; a szinpadokról csiklandozó érzékiséget hirdetnek a pajkos szerzők; a szalónokban apostolai a szabad szerelemnek tartanak előadásokat és a nőorvosnak, ha divatba akar jönni, leginkább a magzatelhajtáshoz kell értenie. Közben minden erkölcsös embert farizeusnak neveznek; kigunyolják, aki megretten a pillanatnyi élvezet következményeitől, mind ritkábban szöktetik meg az asszonyokat, hogy a válóper után valóban feleségül is vegyék őket, diadalmenetben jár a szemérmetlenség. A királyság vége felé jár. Ferenc Józsefről szerelmi összeköttetéseket pletykáznak, a főhercegnőket az utca veszi szájára, a női ártatlanság csak az öreg kéjencek csemegéje a gyanus házaknál, mig a divatos kuplé arról zeng, hogy raffinált uriasszony szerető nélkül nincsen boldogság Pesten. Az erkölcstelen Páris költözék Budapestre – a francia finomság és kultura nélkül és abban nyilvánul itt Páris imádata, hogy az urinők szemérmetlen mosollyal ugratják a férfiakat, hogy ők jól tudnak franciául. Különös korszak ez: babiloni erővel ébred fel az érzékiség Pesten, azoknak a férfiaknak van sikerük a társaséletben, akik a legnagyobb disznóságokat tudják.
A doktor ismét nem sok hasznát vette titkának, leginkább olyan nőket választottak feleségül a férfiak, akikről köztudomásu volt, hogy ártatlanságukat már rég elveszitették.
Az „ugynevezett tisztességes nők“ mellőzésének e korszakában Rezeda Kázmér ur (bár nem volt a divat bolondja) ugyancsak megtalálta szerencséjét. A nők sorában, akik Rezeda urat huszesztendő óta pártfogolták Budapesten egy Maci nevü negyvenéves asszonyság foglalt helyet, aki eleinte nagy tisztelője volt Rezeda ur elmésségének, férfiasságának, hivője szines hazugságainak, mig később zsarnoka és bolondja lett. Maci természetesen lelkesedett a természetfölötti doktorért, bár felnőtt gyermekei voltak. Maci ugyanis asszonyi észjárással azt gondolta, hogy ártatlanságával, amelyet feláldoz, erősebben láncolja magához Rezeda urat, akit ugy szeretett, mint a huszár a lovát, vadász az ebét, hajós a csónakját, lelketlenül, hiun, bolondul és ördögi féltékenységgel.
Maci oly erőszakosan viselkedett, hogy még férje is kénytelen volt beleegyezni a „kis operációba“, melyet a doktor cinikusan, de remek kézfogással egy pesti szanatóriumban végrehajtott. Szanatóriumra, fekvésre, betegségre természetesen nem lett volna szükség a doktor csodálatos mütéte után, hisz épen az volt a találmányban rendkivüli, hogy a doktor szobájából egyenesen a korzóra mehettek sétálni a hölgyek; ám Maci alapos asszony volt, szerette az érdekes és feltünő dolgokat, teátrális volt minden cselekedetében és élete egyik legboldogabb napja volt, midőn a szanatórium hüvös folyosóján kopaszodó homlokát törölgette mit sem sejtő férje, midőn Macit hordágyon az erős szolgák a fehérajtós mütőterembe cipelték és letették az operáló asztalra. Az operációnál senkit sem türt a doktor maga mellett, találmánya érdekében egyedül dolgozott, mig odakünn az ajtó előtt összegyülekeztek Maci gyermekei, jóbarátnői (virágcsokrokkal), rokonai, köztük Rezeda ur, a bus barát. Maci könnyes szemmel fogadta operáció után a szerencsekivánatokat, összemosolygott bizalmas barátnőivel, könnyezve csókolta meg gyermekeit és hosszu, meghatott pillantást vetett Rezeda urra, amig hordágyával a szolgák visszamentek a folyosón. Másnap és harmadnap minden ismerőse gratulált Macinak, szobája a szanatóriumban megtelt virággal, látogatókkal, az „egész város“ a betegről beszélt, csak a doktor szivta fogát káromkodva, aki találmánya használhatóságának megrontását vélte ebben a szinpadiasságban. Maci egy hétre tervezte a szanatóriumi ünneplést, de három nap multán felkelt, mert Rezeda ur nem mutatkozott betegágyánál.
Rezeda ur felhasználta az alkalmat, megszökött pártfogója és zsarnoka karmaiból.
A királyság utolsó éveit élte, minden jel azt mutatta, hogy Pest a fulladásig jóllakott gyönyörrel, bünnel, étellel és itallal. A polgárság asszonyai és leányai kilépkedtek jól elzárt házaikból és megismerkednek a mámoritó szinházzal, a végképen érzékiségre alapitott női divattal, a flörttel és az ingerlékenységet előidéző modern zenével. A legkülsőbb Ferencvárosból is lábszárhoz simuló szoknyában jönnek be a hentesnék, vendéglősnék a városba, mig a korzón megjelenik az első nadrágszoknya, mintha az egész évtizedet az foglalkoztatná, hogy milyen szabásu legyen a nők szoknyája, Pesten, a királyság utolsó éveiben. Mig végre győz a rövid szoknya (amelyben aztán a népköztársaság és a kommün hölgyei minden eddig tapasztalt változatot felülmultak).
A „szép fiuk“ gombamódra nőnek ki a pesti aszfaltból, minden héten hallani megzsarolt uriasszonyokról, akiknek hiszékenységével elszánt fiatalemberek visszaéltek. A „szép fiuk“ az alakuló uj világ regényhősei, ők csábitják el az uriasszonyokat, őket pénzelik az idősebb és jómódu asszonyságok (néha több is), ők keltenek feltünést a siófoki strandon és ők adják meg a korzó divatját. Egy előkelő, római arcu fiatalembernek nem lehet gondja Pesten a megélhetésére. Vannak ugynevezett uzsonnázó kávéházak, ahova az uriasszonyok betérnek és ismeretséget kötnek; vannak kávéházi asztalok, ahol a szép fiatalemberek naphosszant ugy ülnek, mint a kirakati tárgyak; vannak női zsúrok, ahova a háziasszony azzal csalogaja asszonyvendégeit hogy egy ismert szépfiu ül a zongoránál vagy bemutatja a legujabb szalontáncokat.
Ezek a szépfiuk nagy pusztitásokat visznek végbe a pesti asszonyok sziveiben. Rezeda ur ismert egy uriasszonyt, aki minden szerelmi szakitás után bánatában megoperáltatta magát. Először természetesen a vakbelét vétette ki Herzel professzorral, mint a legtöbb asszony Pesten, aki a társaságban szerepet vitt. (A jó doktor urak ebben az időben még a legváltozatosabb elméleteket állitották fel a vakbélről. A bánatos urinő citrom, vagy cseresznyemagvat nyelt, hogy célját elérje.) Mikor második szerelmével is szakitott a fentebb emlitett urihölgy, nehezen lélekzett az orrán át, ugyanezért egy divatos orrspecialistára bizta magát és szanatóriumba vonult. Harmadik csalódása után lábát egy ortopéd gondjaiba adta; mig negyedszerre egy kozmetikushoz fordult, mert balszerencséjét annak tulajdonitotta, hogy testének olyan részén is van hajzat, ahol nem szükséges.
A szerelmi bánat ellen találhatók voltak még a városban különféle kártyavetőnők, jósnők, kuruzslók, akiknek cimét nagytitokban közölték egymással az asszonyok.
Mindenki szerelmes volt a szépfiuk korszakában, különösen a Balzac-korabeli asszonyok ragaszkodtak mindig utolsónak hitt szerelmükhöz és nyiltan hangoztatták, hogy szerelem nélkül nem élhetnek. Mint valami jóindulatu járvány vonult végig az öregedő asszonyok szerelme, határozottan divatban voltak a negyvenéves nők, akármilyen valláson voltak, de mégis inkább a raffináltabb vagyonos izraelita hölgyek tudták korukat igy leplezni, hogy szives imádóra akadtak: hol meghiztak keszeg udvarlóik kedvéért, hol meg lesoványodtak, midőn valamely külföldi énekesnő, vagy táncosnő a soványság divatját hozta Pestre; fehérnemüjük olyan hóditó, hogy a férfiak szivesen fogadják emlékbe nadrágocskáikat, ingecskéiket; a negyvenes nők mohó szomjusága és perverz élvhajhászata sok fiatalembert tett a városban cinikus bölccsé.
Rezeda ur, bár már koránál fogva sem versenyezhetett a divatos szépfiukkal, a királyság utolsó éveiben több sikert könyvelt az érettebb nők között, mint fiatal korában. A leányokkal ez években nem sokat törődött, hisz a leányok csoportját elfödték az esengö tekintetü kövérasszonyok. Igy az elhagyott Maci legjobb barátnői, néhány festetthaju és vágyakozó szivü uriasszony vette Rezeda urat nagy titokban pártfogásba. Felkeresték lakásán azon ürügy alatt, hogy a bánkódó Macival akarják kibékiteni, és kancsal mosollyal, „Maci meg ne tudja!“ szavak kiséretében engedtek Rezeda ur támadásának. Majd bemutatták Rezeda urat olyan asszonyságoknak is, akik ugyancsak áhitották a regényes szerelmet, de környezetükben nem akadt megfelelő férfiu. Rezeda ur a Hotel Habsburg negyedik emeletén, hol hónapos szobácskában lakott, egy télen át, kékesszürke délutánokon több urihölgyet látott megjelenni gyalogszerrel, akik egyébként ekvipázsukban hátradölve szoktak végigrobogni az Andrássyúton.
A doktor tehát hiába fedezte fel a titkot, Rezeda ur egyetlen valamire való esetet sem szállithatott a barátjának; legfeljebb néhány hisztériás öregasszonnyal közölhette a doktor adresszát, akiket a tudós a legmodernebb tudomány szerint, Freud professzor elvei szerint órákig vallatott, szerelmeik, bánataik, gyermekkori élményeik felől. Általában e korszak felfedezése, a vallató gyógyitása az idegeknek: csaknem annyi férfit és asszonyt vitt Pesten az orvosok szobáiba, mint egykor a gyóntató baráthoz, a rácsos székhez (különösen, ha idegen országból jött és idegen országba távozott a misszionárius). Mily boldogan hazudtak és vallottak igazat az izgalmas életben hajótörést szenvedett férfiak és nők az idegorvosok szobáiban: azt csak az öreg orvosok tudnák megmondani, akik a pesti divatos osztály minden titkát összegyüjtötték magukban. Kevesebb kéjt okozott az a szerelem, amely titkos volt, mint az a bünös viszony, amelyről hangosan beszélhettek az enervált idegzetü férfiak és nők, ha máshol nem: az idegorvos szobájában.
Rezeda ur ugyancsak a doktor mesterségében kontárkodott. A Habsburg negyedik emeletén a pásztorórázó asszonykákat vallatóra vette multjuk iránt és mily nagy volt meglepetése, amikor azok szemlesütés nélkül vallották be régi szerelmeiket.
A Habsburgbeli összjöveteleknek Maci megjelenése vetett véget, aki parázs botrányt rendezett a bezárt ajtó előtt, mikor épen legjobb barátnője csalta meg Rezeda urral. „Gyere ki, te…“ kiabált Maci torkaszakadtából és öklével verdeste az ajtót. Majd a telefonhoz rohant és nyomban felhivta a jóbarátnő férjét, akivel közölte, hogy feleségét hol lelheti. A férj hitetlen bágyadsággal tette le a kagylót.
A királyság még egyszer akkor lendült fel régi tollforgós pompájával, méltóságteljes magatartásával, midőn IV. Károlyt Budán koronázták.
Ugy tünt fel, hogy a doktor tudományára ismét szüksége lesz Pestnek. A hatvanhetediki divatujságokat keresték elő a Nemzeti Muzeumban, a fehér lovak igen kelendők lettek a lóvásáron, diszmagyart vagy legalább is tribün-jegyet a várba igyekezett szerezni minden pesti gavallér és a nők aranyhimzéses pártát tettek a fejükre, mint ősanyáik. Általában a fátyolos párta, az ápolónői ruha, a szalagos kitüntetés a balmellen volt akkor a divat a városban, mert hiszen javában benne voltunk a háboruban. A lovagok és lovagnők körülbelül két hétig tették szinessé december havát, amig a lucskos, hófödte városból elutazott a királyi-pár és mindenki megörökitette magát a fotografusnál. A nemes fejtartás, a magas homlok, a koronázási áhitat, a királyság iránt érzett hódolat, a lovagi méltóságteljesség valóban csak oly teátrális volt, mint egy szinházi előadás, mélyebb nyomokat nem hagyott az emberek lelkén.)
Az operaház intendánsa igen ügyelt arra, hogy az általa rendezett koronázási ünnepség stilszerü legyen, valamint arra is volt gondja, hogy ott legyen egész Pest, mint valami szenzációs premiérnél. A várhegy csatakos, sáros oldalán a még alig szürkülő téli reggelen másztak felfelé a frakkos urak és kiöltözött asszonyságok. Kocsi és egyéb jármü csak kiváltságosaknak jutott, és még ők sem tehették meg az utat kijelölt helyükig. Bizonyos utcatorkolatoknál megállitották a főispánok, püspökök, grófok hintóit, a bankárok automobiljait, pesti szépek fiakereit, a vidékről beözönlő bricskákat, homokfutókat és a hulldogáló ködben összekeveredett a gyalogjöttek sáros menete a hintók büszke tulajdonosainak csoportjával.
Az öreg, álmatlan hirlapirók a cilinderkalapjuk mellé tüzték fehér belépőjegyüket, a kordonok szabályszerüen zárták el a különböző emelvényeket, pontosan ment minden, mint akár Első Ferenc József temetésén, mintha a bécsi gyászmenet tért volna vissza a muzsikáló óra lapján, de más ruhát vett az öltözőben.
A főhercegnők hintóikkal a kijelölt percben érkeztek a Mátyástemplom sekrestyéjéhez, a csepegő esőben utánozhatatlan kézmozdulattal (mintha gyermekkoruk óta tanulnák), magasra emelték brokátuszályaikat vékony lábszáraik felett, és a szoknyaránc, mint virágharang fogta körül térdüket, amig a sekrestye ajtaján eltüntek, mint csodálatos jelenések, akik a kedvetlen nedves reggelen a bécsi Hofburg képcsarnokából vizitbe jöttek Budára. Vajjon mikor keltek fel ők, hogy idejében megérkezzenek? Vajjon tegnap fésülte meg már őket is Pürcher és Fritsch, mint a legtöbb pesti dámát, vajjon setét éjjelen kezdtek már öltözködni?… ilyen kérdéseket váltottak a doktor és Rezeda ur, akiknek sikerült darab ideig a Mátyás templom sekrestyéjében tartózkodni, midőn oda a főhercegnők megérkeztek és a hideg szenteltviz-tartóba dugták fehérkeztyüs kezüket. Rezeda ur oly melegséggel dörgölődött a főhercegnők szoknyái, mentéi, fejkötői közé, mintha legalább is udvari funkciónárius volna.
Egy Habsburg-főhercegnő volt élete álma a sok pesti izraelita-asszonyság pártfogása után. Hivják bár Annunciátának, vagy Eleonórának, legyen bár hervadt, mint a József császár Burg-szárnyában az ablakok, vagy csinos arcu, mint a kertek Schönbrunnban, ostoba, vagy okos, skroflis vagy egészséges: csak habsburgi vér járjon az ereiben! Oh, hányszor nézte őket megfakult képeken egy dervis rajongásával. Oh, hányszor bámult hintójuk után, amelyekben lila és rózsaszinü fátyolok alatt üldögéltek, hányszor merengett a kirakatok tükörablakában a bécsi Grabenen, ahol az imént zefirt, vagy szalagot vásároltak a Burg hölgyei egykedvü, fehérkabátos udvari tisztek vagy elsavanyodott kedvü, gyönyörü keztyüs udvarhölgyek társaságában! Sohasem tudta még csak a parfőmjüket sem megérezni, sohasem láthatta őket setétboltozatu termeikben, lefüggönyözött ablakaikban, bár annyit csavargott keresztül-kasul a bécsi Hofburgon, mintha betörést tervezne a néma, pókhálósnak látszó emeletekre. Járt ott nyári reggeleken, mikor az első harangszó csilingelt középkorias harmóniával a Burgtemplom tornyában, figyelő szemét a függönyökre irányitotta ebben az órában, amikor minden nő a világon, szüz vagy férjes szerelemmel álmodik; talán valamely ablakból jelt ád az udvari lakáj és titkos lépcsőn vezeti az elszánt gavallért; járt ott szeles nagyböjtben, amikor a József-udvar szoborcsoportozata mellett foglalt állást, mert bécsi ismerőseitől hallotta, hogy nagyböjti litániára a József császár egykori folyosóin suhannak el a főhercegnők, hogy az udvari kápolnába juthassanak, hol magas karzataikról bünbánólag hallgatják a zsolozsmát; végignézte a déli csengő óraütésre lejátszódó katonai parádét, midőn az alföldi bakák oly feszesen lépnek az udvaron, mintha fából volnának faragva, irigyelte a fehérnadrágos jóltáplált Burg-zsandárokat, akiket jeles koszton tartottak, hogy szép férfi-példányok diszitsék a várat, hatalmasok, mint akár a kapuboltozatokat tartó mezitelen szobrok, a három-négy embernyi nagyságban alkotott lovasok; sőt irigyelte a bronzbaöntött régi tábornokokat is, akikről azt rebesgeti a históriai pletyka, hogy közeli ismeretséget kötöttek Mária-Teréziával. Lett volna női szabó, vagy cipész, ha ilyenmódon megközelithette volna az imádott hercegnőket. Ugy rajongott e magasrangu, elérhetetlen nőkért, mint egy középkori lantos, aki korgó gyomorral énekel a bástya alatt. Oh, Rezeda ur buzgó királypárti férfiu volt, szivesen tartotta volna hátát, hogy azon végighegedüljön egy hercegasszony.
Most pedig itt állott közöttük, barátjával a doktorral (aki azon törte a fejét, vajjon hogyan ajánlhatná fel találmányát Éva e kiváltságos, de bizonyosan normális életet élő leányainak), mig Rezeda ur remegő orral, verejtékező homlokkal, tágult szempillával vette vizsgálat alá a habsburgi hölgyek hosszukás apácás orrát, keskeny ajkát, üvegházi növények bágyadt szinével hasonlatos arcpirját, szőkés-barna haját, amely mintha attól a fénytől lett volna tompa szinezetü, amely a szentképet mindig körülveszi, derekát és keblét és lábszárát és kezét, amit egy izgult férfiu észrevehet a nőkön. Nem tudott választani közülük, mindegyik megnyerte férfi-tetszését, még az idősebbek is. A keztyüik oly simulékonyak voltak, mint semmiféle szinésznőé; a szemük oly tiszta és hüvös volt mintha még sohasem ereszkedett volna látásukra a kéj biborpiros és álomban látott képekkel behimzett függönye; a nyakszirtük oly méltóságteljes volt, mintha sohasem görnyedt volna férfi izmos karján. A fülük kicsiny és érintetlen tisztaságu, mint a kagyló rózsaszine; ha tudtak is e fülek szemérmetlen szavakról, szeplőt nem hagytak a hallomások és a kezük mily tiszta lehet! – mintha sohase nyultak volna tisztátalansághoz, csak imakönyvhöz vagy selyemhez! Oh, bármiként fürösztik, csiszolják, borotválják, nyirják, frissitik magukat a divatos fekete orrlyuku és fehér testü pesti nők, sohasem közelíthetik meg e nőket, akik ambrát lehelnek és nem azt, ami gyomrukban van. És a szerelem hevében sem ismétlik az unalomig azokat az izgatóan közönséges szavakat, amelyekre romlott férfiak tanitják a pesti nőket, hogy már az első pásztorórán meg lehet állapitani, hogy kinek voltak azelőtt kedvesei, ki volt az a gavallér, aki e különös szavakra, kifejezésekre tanitotta öket…
A főhercegnők kivontatták uszályaikat mint napsütésben a pávák. A Mátyás-templom sekrestyéje mindenféle illatokkal telt meg, leheletekkel, rizsporokkal, párfőmökkel, amelyeket Rezeda úr sohasem érzett a pesti cukrászdákban, ahol holdváltozáskor olyan jellegzetes illatuk van a helybeli szenvedélyes úrnőknek, hogy a kandúr bejön a konyhából, a lusta tűzhely mellől és a szoknyához dörzsöli tüskés hátát.
A veresbajuszu detektivfőnök vetett véget Rezeda ur ábrándozásának, karonfogva kivezette őt a sekrestyéből, mint nem oda valót. Rezeda urnak ezután meg kellett elégednie azzal, hogy a templom bejáratánál segédkezzen ismeretlen urnők uszálya kibontásánál, (mintha erre a célra volna rendelve), és boldog volt, ha megérinthette egyik-másik előkelő asszonyság bokáját.
A doktor rosszkedvüen dörmögött.
„Vajjon, mikor lesz értéke találmányomnak, ha már a koronázási szertartáshoz se igyekeznek visszanyerni a nők ártatlanságukat!“
A koronázási szertartás után, midőn a budai utcákban déltájban hömpölygött az előkelő nép, Maci egy utcafordulónál elcsipte Rezeda urat.
Maci szenvedélyességében kipirultan, lengő tollbokrétával, apró léptekkel közelgett Rezeda urhoz és hatalmasat csipett a karján. Rezeda ur megijedt az esetleges botránytól, ezért igy kezdte beszédét:
„Hova lett a mai nőkből az idealizmus, amely ősanyáinkat diszitette? Ilyen napon, mint a mai, minden honleánynak felmagasztosult szivvel kellene hálát adni a mindenhatónak, hogy uj ifju királyunk van az öreg helyében. A nemzeti históriának ily pirosbetüs napján felejthetné minden honleány a maga aprócseprő ügyeit. A történelem kerekei forognak felettünk. Bezzeg a régi, gyönyörü nők együttéreztek a hazafiakkal, együtt dobogott a szivük a nemzeti lelkesedéssel, együtt imádkoztak nemzeti jobblétünkért a férfiakkal. A Szentháromság-téren még csak most kezdik a Himnuszt énekelni, nagyságod pedig már itt van?
„Távolról követtem. Mert ön engem szerencsétlenné tett.“
„Mily boldogtalan korszakban születtem én! – fakadt ki Rezeda ur. Lettem volna egy-két nemzedékkel előbb, midőn a magyar nők szivét a honszerelem világitotta és idealista lelkek gyönyörü eszméket ültettek a nők szivébe! Lettem volna bár akkor, midőn nemzeti öltözetben mutatkoztak hölgyeink, a haza bus gondjait megosztották a férfiakkal, együtt busultak a busulókkal, együtt reménykedtek a hajnal-csillag keresőkkel, könyes szempillával énekelték Lavotta dalait és rejtegették a bujdosókat hálókamráikban. Lettem volna az ötvenes években, midőn szerelmeseiket az urnők azzal biztatták, hogy lesz még szőlő, lágykenyér, midőn a költőknek kivételes helyzetük volt, midőn a nőknek nem jutott eszükbe a maguk jelentéktelen bajaival megzavarni a hazafiak elmélyedését. Az idealizmus, az önfeláldozás korszakába való vagyok én, nem pedig e sivár évekbe, midőn világ háboruságában és királykoronázás napján egy urnő azzal merészel megszólitani azon az uton, amelyen egykor Virág Benedek andalgott, hogy én szerencsétlenné tettem őt!“
Maci keserveseket nyelt és égő szemét tigrisként szegezte Rezeda urra:
„Nem akarok kitérni szenvedéseimre, szólt mindig emelkedő hangon. Nagyon jól tudja, hogy még mindig szeretem önt, ámbár ezt nem érdemli. Csak néhány szóval akarom vázolni nyomoruságomat. Férjem tudni sem akar azóta felőlem, mióta ördögi barátja ama jól sikerült operációt végezte. Más férfiak… Engedje meg, hogy ne valljak be önnek pásztorórákat, amelyek eredménytelenül végződtek és sulyos megszégyenitések maradtak emlékbe. Azt hittem, hogy csodálatos szerencse történt velem, midőn ártatlanságomat visszanyertem, holott azóta olyan vagyok, mint a megátkozott. Mindenről le kellett mondanom, ami eddig kárpótolt elhibázott házasságomért, megnemértő férjemért. (Hisz tudja, hogy férjem indolenciája kergetett egykor a maga karjaiba!) Az, ami más asszonyoknak egy percnyi habozás és meggondolatlanság után rendelkezésre áll, az a pár pillanatnyi öröm, amellyel a legtöbb barátnőm (hisz tudja!) elviselhetőbbé teszi az életet a saját számára a sok szomoruság közepette: gonosz barátja közbelépése óta részemre elérhetetlen. Vágyaim, álmatlan éjszakáim reggeli elképzeléseim, ábrándjaim, izgalmas gondolataimnak kielégitései oly elérhetetlenek, mintha egy ölesfalu apácakolostorban őriznének. Nincsenek már férfiak Pesten, hogy izzó, lüktető szivvel hagynak szaladgálni egy javakorbeli, csunyának sem mondott asszonyt?… Itt önnek kell segiteni Rezeda, akiért feláldoztam magam.“
„Majd beszélek a doktorral, felelt Rezeda ur és lesütött tekintettel fogadta Maci mélységesen megvető pillantását. Rezeda ur igen boldognak érezte magát, hogy a következő utcasarkon sikerült a tömegbe vegyülnie Maci félelmetes tollforgói elől. Hálát adott istenének, hogy nem lett nagyobb botrány a találkozásból, csupán néhány vidéki méltóságnak akadt össze ijedten a sarkantyuja, midőn Maci meglehetős hangos szóval előadott panaszát hallotta.
A doktor Rezeda ur könyörgésére, néhány nap mulva valóban lerombolta nagyszerü találmányát és ezzel körülbelül vége is lett Pesten annak a lelkesedő hangulatnak, amellyel a királyságot ünnepelte a publikum. A diszmagyaros, méltóságteljes férfiak, akik a régi Magyarország pompájával és emelt fejtartásával jöttek át néhány hétre a multból, hogy a históriai szinpadon statisztáljanak, mint Shakespeare lordjai, hamarosan kimentek a divatból. Az aranyos és gyászos fejkötőket még darab ideig viselte néhány facér szinésznő, amig jobb kalapra szert tett. A kiegyenesedett dereku, uszályukat páva módjára illegető dámák, akik a koronázási templomot olyan illattal töltötték meg, mint Első Ferenc-József idejében, fáradtan, meggörnyedve ültek hintóikban, vagy szürkén, megvetéssel elsuhantak a bástya sétányán.
Tulajdonképen egy napig tartott csak a hosszufüző divatja Pesten, a barhent alsókat is csak a lucskos, influenzás decemberi reggelre vették elő a nők, akiknek órák hosszáig a Mátyástemplom kövezetén, vagy a szabadban emelt tribünön kellett tartózkodni. Az éjjeli és nappali munkában félig megvakult varrónők, himzőnők, füzőnők, izgalomtól megbetegedett szabónők ismét a párizsi divatlap mustráit, vették elő. A főhercegnők nem töltöttek még egy éjszakát Pesten a vár hideg vendégágyaiban, bár a szertartás végeztével kimerültebbek voltak, mint bármely udvari bál után; a különvonatot befütötték és az egykedvü udvari tisztek Bécsbe kisérték Rezeda ur szerelmeit; egyik másik földöntuli dáma ittfelejtett tán egy harisnyakötőt, vagy egy ruhakapcsot, egy álmatlan éjszakát, vagy egy türelmetlen szót a hajnali fésülködésnél, egy pletykát, hogy a vár fürdőszobáit nem lehetett kellően kifüteni, ezért csak Zita fürdött ezen a reggelen, ami sok megjegyzésre adott alkalmat az udvar többi hölgyeinél. Elmentek anélkül, hogy keskeny cipőiknek talpát letették volna a pesti aszfaltra. A térdigérő mider ismét csak a negyvenes nők viselete maradt, akiknek testi hibákat kell elfedni a halcsontos páncéllal, a barhent nadrágot azok a nők viselték továbbra is, akik nem féltek sem villamoskocsi-balesettől, sem egyéb vak véletlentől.
A háboru tovább tartott, a zsidók mérhetetlenül gazdagodtak, a keresztények nem akarták eladni a borukat, a hirlapirók hazug hadi tudósitásokat irtak, a frontok mögött levő tisztek érzelgős dalokat énekeltek, vándorszinészeket vendégeltek, mig odakünn a vesztőhelyen, a lövészárkok közelében némán, hosszan elgondolkozva néztek a vigasztalan setétségbe a katonák: mit gondoltak magukban, megmutatták a későbbi esztendők.
A doktor valóban megsüthette találmányát. Egy-két menyasszonyon kivül, aki történetesen vőlegényét várta vissza a harctérről, senki sem kereste fel őt segitségért. Maci rémületesen mesélte barátnőinek a két operáció viszontagságait és szert tett egy nagy Ádám-csutkás, zörgő lábu gavallérra, akinek pártolásában sok időt eltöltött.