VII.
Sárga ház a fák között.
Rezeda ur egy régi házat ismert a Margitszigeten, ahol meghuzódni vélt öregségére, midőn a városi élet többé nem érdekli.
Ma már hiába keresnénk a régi lakot, elváltozott annak külseje, belseje, mióta a Margithid szárnyát felépitették és Szent Margit ájtatos utjait elözönlötték a pestiek. Rezeda ur, a mult idők barátja és a régi hangulatoknak kedvelője, természetesen akkoriban legfeljebb testileg lakott a Margitszigeten, amikor a kalendárium a jelen időt mutatja; lelkileg abban a gyönyörü korszakban maradt ő vissza, amikor a Fecske és a Hattyu nevü karcsu hajók közlekedtek a várossal és hétköznapokon olyan csend volt a fák lombjai alatt, hogy szinte hallani lehetett a nyár lélekzetvételét. Vasárnap katonai zenekar jött a hajóval és ezért a betegek, akik a szállodában laktak, tolókocsijaikon messzire eltolatták magukat a sziget belsejébe, ahová csak a szerelmesek bátorkodtak.
Öreg emberek bucsuzkodnak itt az élettől az egyik padon, midőn a lombok között besárguló napsugarat fogdossák fáradt szemükkel, hosszasan, mintha emlékbe akarnák magukkal vinni, figyelik a rezgő leveleket, betegségeikről oly szakértelemmel beszélgetnek, mintha jobban tudnák azt a doktoroknál; bár erszényük telve, mindennapi gond előttük ismeretlen, rettegve várják az őszi időszak közeledtét, midőn el kell hagyni a szigetet, hol életüket vélik meghosszabbitani, mintha a halál nem tudna utánuk jönni a vizen át. Vörös öves, ezüst fejü papok és elhájasodott fáradt szemü öreg bankárok köszöntik egymást reggelenkint azzal a kérdéssel, hogy milyen volt éjszakai nyugodalmuk; gazdag zsidóasszonyok és szürkülőhaju grófnék andalognak a gyalogutakon, mintha öregségükre apácák lettek volna maguk is, akik ezen a földön romfalak alakjában kisértenek a holdvilágos éjjeleken… és a nyugodalmas, lemondott arcu, de még sajgószivü vénség mellett tomboló és meggondolatlan fiatalság reszket szerelmi vágyban, ahol sürü a bokor, elhagyott a sétaut, magános a pad, titokteljes a rom. A margitszigeti alkonyatoknak és estéknek vágyteli költészetét az Ezeregyéjszaka meséskönyvében találjuk fel, ahol öntudatlan szemérmetlenséggel tárgyaltatnak emberi dolgok, amelyekre közönségesen leplet szokás vetni. Minden fának és fa alatt álló padnak: annyi mondani valója volna, hogy iró élete végeig nem irhatná le, csak egy keresztut történetét sem. Langyosan sóhajt a szél a lombok között, keritő énekét zengi a fülemile, csábitást mormognak a folyam hullámai és a kápolna lezárt ajtaja előtt meg lehet esküdni tanu nélkül; a pillanatnyi boldogság felhasználására integet a sárgarigó flótája a fa tetejéről: mély zöldjében a bokroknak csókokat legyeznek a levelek; a holdvilág csalóka képét mutogatja a jövendőnek; a szerelem szunyog kitartásával döngicsél a fülek körül és a nők fehér ruháját szent Margit vize fehériti mindennap, hogy felejtsenek és ujra szeressenek. A kéjek görbitették itt meg a fák ágait, az édes bünök vontak görcsöket a fák derekára, a paráznaság liheg azokban a pinceodukban, ahová sok száz esztendő előtt a magukról megfeledkezett apácákat zárták.
Csak kérdezzétek meg az öregembereket és öregasszonyokat, akik már ki merik nyitni a szájukat, mennyi erkölcsrendészeti kihágást tudnak ők a Margitszigetről! Kérdezzétek meg az öreg rendőröket, a nyugalomba vonult portásokat, fatetején üldögélő varjakat. Gyuri bácsikat, Balog néniket, hogy el menjen a kedvetek hinni mindazon tévedésekben, amelyeket női erénynek neveznek. Lehetséges, hogy megfordulnak itt ártatlan sétálók is, ámbátor Rezeda ur sohasem hitt azoknak a nőknek, akik hosszadalmasan időztek a romoknál.
A pletyka itt bő talajra lelt, a nők rágalmazóinak nem sokat kellett törni a fejüket mondanivalókon; nagyon beteg embernek kellett annak lenni, akinek a nyári hónapok alatt ne akadt volna valami eltennivalója a szigeti estékről a zord téli napokra. Ám mindent meg lehet bocsájtani, midőn abból már csak emlék lesz. Ne zavarjuk a halottakat.
Rezeda ur Alvinczi Eduárd régi házát bocsájtotta Damasztiné és leányai rendelkezésére és a hölgyek hagy ruháskosarakkal költöztek a szigetre, hogy ott néhány napot töltsenek. Ezt a házat valamikor a boldog emlékezetü nádorispán épittette és öles falai között vigan töltötte napjait: rózsákkal vette körül a házat és hallgatta a fák zugását. Későbben más lakók is megfordultak itt, akik egyéb szórakozásokat is felvettek programmjukba. Egy uri hölgy a hatvanas években fehér patkányokat tenyésztett itt és abban gyönyörködött, hogy mezitelen férfiak éles karddal vivtak a ház egyik szobájában, majd szines kendőjü pesti nyaralók konyhája füstölgött. A ház épen annyi történetet tudott, mint akármelyik régi ház Pesten: emberi szenvedésekről, betegségekről, örömökről, csalódásokról. Rezeda úr azért kedvelte a régi lakot, mert itt épen ugy ábrándozhatott, mint a Borz-utcában.
Kisilonka Jácint müszeres táskájával eltünt a házban, amig Rezeda ur a csónakban várt a Dunán. A budai tornyok elütötték a négy órát, a doktor azt igérte, hogy egy óra mulva visszatér, ennyi idő épen elég neki akár négy meggondolatlanság jóvátételére.
Mily nagy volt Rezeda ur csodálkozása, mikor a doktor alig negyed óra mulva megjelent a parti homokbuckákon.
„Csak vénasszonyokra és féltékeny férfiakra ne hallgasson soha az ember!“ dohogta amig a csónakban helyetfoglalt. „Semmi tennivalóm nem akadt. A vén bolond asszony készpénznek vette a leányok szokásos hazugságait. Az a falusi szépség, akit Mánjának neveznek: oly ártatlan, mint a Flórián szobor. A másik, aki Aranka néven mutatkozott be, példa lehetne arra nézve, hogy öregember akkor se merje nőül venni, ha doktor Dávid kinálja neki megfiatalitó, erősitő piruláit. A szemüveges Erzsébet pedig elmehet még sok randevura, amig erényét komoly veszedelem éri. Szinte megcsaltak, hogy nem akadt semmi tennivalóm. Ezentul óvatosabb légy, Rezeda bácsi a nők hazugságaival. Igen gyakori eset, hogy teljesen ártatlan nők, félrevezetésül ugy viselkednek a férfiakkal szemben, mint tizenhárompróbás örömleányok.“
„És Antónia?“ – kérdezte alig leplezett izgatottsággal Rezeda ur.
„Ő sokkal okosabb volt, nem hagyta magát vizsgálat alá venni.“
„Te hatökör! – kiáltott fel magából kikelve Rezeda ur. Mit gondolsz, mért csónakáztattalak át Budáról Pestre? Azt hitted, hogy érdekel engen a falusi kisasszony erénye, vagy a szemüveges hölgy kalandja? Érdekel engem Damasztiné egész nevelőintézetéből bárki, mint az egyetlen Antónia?“
Kisilonka szemhunyorintás nélkül felelt:
„Én pedig reádnézve a legjobb esetnek épen azt vélem, hogy Antóniáról nem tudunk semmi bizonyosat. Nem hinnéd se az egyik, se a másik eshetőséget, mert szerelmes vagy. A szerelmesek a saját szemüknek sem hisznek, hát még egy doktornak! Drága Rezeda bácsi, teljesen tőled függ, hogy mit gondolsz Antóniáról. Azt vélem, hogy bármit tapasztaltam volna, te tovább is imádnád, mint ez már a férfiak szokása.“
Rezeda ur megragadta az orvos kezét:
„Észrevettél valamit?“
„Nem vagyok bolond! Hogy majd a Dunába dobjál.“
Rezeda ur a folyam közepéről hosszadalmasan nézte a zöld lombok között sárguló régi házat ott a sziget közepén. Világoszöld zsalugátereivel, cserepes tetőjével, sárga falával a ház is utána nézett, mintha hivogatná magához. „Hová mégy, te bolond, sehol jobb helyed nem lehet, mint itt,“ szólt utána az öreg lak. De Rezeda ur csak a dobogó szivére szoritotta a kezét.
„Nem hittem, hogy még ilyesmi előforduljon az életemben! – rebegte. Hol vegyem az erőt, hogy lebirjam magamat? Hol vegyem a kedvet más nők fehér lábai után, mikor azt az egyet látom mindig? Csak legalább jól megvertem volna azon az éjszakán a Fácánnál, amikor megcsalt? Vagy talán nem is csalt meg, csak igen kacérkodott?“
Kisilonka felvette az egyik gazdátlan evezőt és segitett az öreg csónakosnak messzire vinni Rezeda urat a sárga háztól. A Duna közepén járt már a csónak, amikor egy nyulánk, barna hölgy megjelent a parton és fehér kendőjével bucsut intett.