VIII.
Séta a város kapuin belül.
„Emlékszel, Mencellre, a szitásra, aki akkor szerette legjobban a lányait, mikor azok örömlányok lettek?“ – kérdezte Rezeda ur azon ösmeretlen férfit, aki a házak falához tapadva kisérte őt sétáiban, s egyetlen percig sem maradt el; csak épen a nevét tudta e hü barátnak, Árnyéknak hivták. Ő járt vele a Szerb-utca ódon kerti fala mellett, amely fal mindig leányszöktetéseket juttatott Rezeda ur eszébe, amely szöktetésekről régi kalendáriumokban olvasott. Igen, ilyenek voltak azok a keritések, amelyekhez a megzavarodott kisasszonyok a kertész létráját támasztották, mig az utcai oldalon kitárt karral várakozott a gavallér; a szomszéd utcában öreg bérkocsis takargatja lovait a hüs éjszakában. Ugyanott volt egy régi szép kapu a kerti falon, amelyet a ház gazdája befalaztatott, miután arra valaki utóljára eltávozott. Az árnyék megállt a kapunál és igy szólt Rezeda urhoz: „lásd, mindig azokat a nőket szerették, akik csalfák voltak! Kinek jutott eszébe valaha: törődni a tisztességes nőkkel?“ Régen bezárt zsalugáterek alatt, elhagyottnak látszó régi házak mellett intett az árnyék: „ezek is mind a csalfa nők emlékei; csak egy nő kegyetlen szeszélyéből tud igy meghalni egy ablak, vagy egy ház, hogy nemzedékeken át fel nem támad.“ A Pintér-utcán, ahol az árnyék a földbe ereszkedő ablakokra vetődik a járó-kelőről és a házak belsejében, az elhagyott emeleteken, a kitört szárnyu, vagy örökre elhomályosult ablakok mögött szomoru szegénység gunnyaszt, Rezeda ur társával azokról a boldog pesti családokról beszélt, akik itt laktak a nagy árviz előtt. Hová lettek a jómódu polgárcsaládok, megelégedett emberek, a félig rommá válott házakból? Miért nem épitették fel a házakat, amelyek Pest legdrágább telkein öreg, elzüllött korhelyként könyökölnek félrecsapott tetőik alatt? Hová lett a „pianinó“, amelynek hangjai mellett a szép aranymüvesné a Fegyverkovács cimü opera dallamait énekelgette Rezeda ur fiatal korában? Hova lettek a bojtos házisapkás, gömbölyü arcu polgárok, akik alkonyattal kikönyököltek az ablakba és szives szóval hivták fel ismerőseiket egy baráti szóra, baráti pohárra? Hová lett a megelégedett csend a régi házak környékéről, midőn a téli szélben zörgő gázlámpa egyedül virrasztott az utcában és a hó vastag, meleg takarót boritott reggelre a háztetőkre, hogy fénylőbbek legyenek az ablakok, szinesebbek a függönyök, kivánatosabb a göndörfüstü kémény?… Az árnyék felelt Rezeda úrnak: „Elvitték a nők a megelégedettséget, elvitték a csendet, a göndörödő füstöt a fülük mellé ragasztották, a függönyt szenvedélyesen letépték, a gömbölyü polgárt keszeggé aszalták, a zörgő gázlámpát leöntötték az emeletről, az ablakot beverték, miután szükségük többé nem volt rá, hisz ugysem üldögéltek többé odahaza… Az egész városrésznek pusztulása arra magyarázható, hogy nem volt többé oly szükség a családi otthonokra, mint a régi világban. A háziurak nem javittatták meg a grádicsot, hisz a nők ugyis le tudtak jönni, az emeletről, hogy az utcára menjenek sétálni. A belvárosban nem az történik, ami egyéb városokban, hogy kikapós, frivol nők kedvéért palotákat, villákat, aranyos fészkeket épitettek volna a férfiak. Ellenkezőleg: hagytak tönkremenni mindent, ami a mult idők boldogságait eszébe juttatná a jelennek.“
„De Menczell, a szitás mégis csak akkor volt boldog ember, amikor leányai örömlányok lettek?“
Az árnyék nyugodalmasan mendegélt Rezeda ur mellett és odasimult a házak falához:
„Nem tudjuk ám teljes biztonsággal, hogy miféle emberek laknak a háztetők alatt, még ha ismerjük is a lakók névsorát. Azok a szürkén hangzó nevek a kapuk visszhangos boltozatai alatt (amely nevek gyakran ugy megsárgulnak az időtől, mint a temetők felirásai), megannyi emberi titkot fednek, amelyről sohase lehet tudomásunk; minden névnek van valamely titka, amelyet a halálos ágyán se vall be. Mit tudunk mi a világról, Rezeda ur? Mit tudjuk mi, hogy dugárusok szemérmetlen képecskéket árulnak a városban, amelyeket öreg férfiak fiatal nőknek példaadás céljából mutogatnak? Mit tudunk mi az érzékenységekről, a szemmeresztő álmatlanságokról, amelyek az éjszaka csendjében a házmester megkérdezése nélkül mennek be a házakba? Tudod te, mit álmodik egy tekintélyes polgár, midőn bőséges vacsora után hanyattfekszik ágyában? Gondolja valaki, hogy a vasárnapi miséből az idős polgárné álmában csupán az a kép maradt meg, amelyet a Kishid-utcában látott: két kutya üzekedett?… Tudjuk is mi, hogy mit gondolnak magukban a fiatak szüzek, akik lerugják magukról a takarót és lábukat az égnek emelik? Az álmoskönyvek nem mondanak mindig igazat, öklendező öregemberrel, bikával, lánccsörgéssel ritkábban álmodnak az emberek, mint a tilos dolgokkal, amelyeket a gyóntatójuknak se merészelnek bevallani. Vannak aztán emberek, mint Menczell, aki a porosz hadjáratból rézkarikát hozott a fülében, aki a Zenélőóránál az asztalt verdesi esténkint, a Párizsi-utcából összegyülekező suszterek asztalánál, vérben forgó szemmel politizál és egyszerre hajtja fel a söröskriglit. Semmivel sem mutatja, hogy az özvegy Menczell, mily gyöngéd érzelmekkel viseltetik leányaihoz, akik ugyanebben az időben a Drótsziget bokrai alatt, vagy a legénylakás lámpása alatt mulattatnak szegény diákokat, szomjas katonatiszteket, vagy gazdag öregurakat. Menczell imádja a leányait, de különösen azt kedveli, aki esténkint a legtöbb szerelmi hóditással dicsekedik, midőn a vacsorát feltálalják. S ez az ember, ez a gazdag szitás néhány hónap óta, mióta leányainak sikerült megszabadulni ártatlanságuktól, oly boldogan él, mint fiatal házasember korában, szerencséje van üzletében, egészsége, kedve, ifjusága visszatért. Nem törődik vele, hogy öregasszonyok majd megrugdossák a sirját a temetőben. Sokan hordanak rézkarikát a fülükben, mig mi tudatlanul csavargunk az utcákon, Rezeda ur.“
Rezeda ur a Dunapartra ért, amelyről a párás folyót, a boldognak tetsző budai házakat, a kiránduláshoz készülődő fehér hajókat lehetett látni. Gyümölcsillata volt a partnak e juniusi reggelen, a kofák sátraikban oly komolyan üldögéltek, mint a város jóságos anyái, a halászok bibliai serénységgel mutogatták izmos karjaikon a farkukkal csapkodó halak hosszát, csikorgott a mérőlánc és a frissen lépegető szakácsnék között piaci kalapjukban, nyári ruhájukban feltünedeztek az uriasszonyok, akiknek jógazdasszonyi hirük volt a városban. Arcukon a friss hidegviz, szemükben az éjszakai nyugodalom jótékony üdesége, merő gond és hozzáértés minden szavuk, amig az ebédhez való eledelekkel megtöltik kosaraikat; a petrezselyem zöldjéből kipiroslik a kakas vérpiros taréja, kiint a potyka csillogó farka, a vörösrépák megannyi testrészei a Priapuszoknak, amelyek a klasszikus országutakon vigyáztak a mezökre, a kalarábék hatalmas gömbölyüsége hasonlatos a ménlovak jellegzetességéhez. A husok piroslanak, mint vágyak, a vajak olvadoznak, mint csókok, a föld drága terményei, a cseresznyék, meggyek, málnák üde nedveiket felkinálják a petyhüdt izek megédesitéséhez. A Dunapartról a vásárcsarnokig tolonganak a nők, hogy gondoskodjanak családjaik táplálékáról. E szent helyen bizonyára nem gondolt volna Rezeda ur a szorgalmaskodó nők erkölcseire, ha árnyéka erre nem figyelmezteti.
„A férfiak sokat megbocsájtanak azoknak az asszonyoknak, akik maguk járnak a piacra. A jó gazdasszonyoknak majdnem oly erkölcsi privilégiumuk van, mint a jótorku énekesnőknek. A jó feleség, amellett, hogy férje gyomrát ellátja, nem feledkezik meg annak szerelmi kielégüléséről sem. Ezek a megteltgyomru férfiak szivesen veszik, ha feleségük udvaroltat magának, egyben azért, hogy felmentődjenek a megszokott, megunt bókolástól, részben azért, hogy nejüktől több szerelemben részesülnek, ha az eléggé felizgult az udvarlók suttogó szavaitól. Ezért van az, hogy némely férj elvárja nejétől, hogy az szeretőt tartson. Csak más férfiak pásztorórája után izgul fel a vágy a férj ereiben. S ezek a házastársak a legboldogabban élnek, mint a galambok bujnak össze, miközben az asszony kigunyolja iménti kedvesét, a férj barátját, akitől alig egy órája vált el. Mily jól esik ezeknek a nyujtózkodó férjeknek, ha feleségük rosszat mond legjobb barátjukra, akivel titokban gyanusitják őnagyságát!“
„Mi közöm ehez?“ kérdezte Rezeda ur. „Én nem vagyok férj, se házibarát.“
Árnyék csendesen nevetett:
„Le kell tenni arról a régi szokásról, hogy a hütlen, vagy kacér nőket megöldössük, Rezeda ur. Ugy kell venni a nőket, mint szolgálóinkat, akik ingünket vasalják, ebédünket megfőzik, rendelkezésre állnak szerelmi kivánságainkban, elmulattatnak unalmas óráinkban, megvigasztalnak gondjainkban, ámde, ha szemünk letéved róluk: nyomban álmodni, ábrándozni kezdenek, más férfiakra gondolnak, mint mi más nőkre, hisz alkotásunknál fogva több és vadabb vágy bizsereg ereikben, mint a férfiakéban. Mit jelent az, hogy testükkel mást is szeretnek? Semmit se jelent, ha lelkük a mienk.
„Ezek az urihölgyek, akik bevásárlásaiknál arra is gondolnak, hogy ebédlőasztaluknál esetleg barátjaikat is üdvözölhetik, a legjobb, leggondosabb feleségek. Nézd meg őket, mily csatát vivnak a kofával, halásszal, húsvágóval néhány krajcárért. Nézd meg őket, mily örömteli arccal sülyesztik kosarukba a jó falatokat, amelyekkel háznépüknek örömet okoznak. Nézd meg őket hazafelé siettükben megállni, ha valamit elfelejtettek. Nézd őket konyháikon sürögni, aztán mondj rosszat a nőkre! El kell választani a nőkben a szerelmi állatot és az emberi lelkes részt; mindjárt érthetőbb, hogy miért a legjobb feleségek, a leggondosabb élettársak, hirneves jó gazdasszonyok tartanak szeretőt. Ezzel is férjük kedvében kivánnak járni, megkimélvén őket a fáradságoktól. Óh, csak ne rejtélyeskedjünk az emberekkel. A férjek rendesen magukat érzik megcsalatva, midőn feleségüket a megszokott, a társadalmi törvényszéken bejegyzett szerető elhagyja. Nem emlékszel Maci férjére, Rezeda ur, aki csaknem pisztolyt szegezett rád, mikor feleségét végérvényesen elhagytad?“
Rezeda ur dühöngött.
„Mi közöm az emberi romlottsághoz és aljassághoz? Mi közöm a piaci urhölgyekhez, akik azért vesznek kakast, mert szeretőjük a kakaslevest szereti? Én szerelmes vagyok és megvetem az egész világot. Tisztaságot akarok magam körül. Azt a levegőt akarom szivni, amit az aprószentek, akik jóságban, isteni félelemben töltötték életüket.“
Árnyék csendesen ballagott mintha valami ravaszságon törné a fejét:
„Megengedem, hogy szükséges néha a tiszta szerelem, amely körülbelül háromszor látogatja meg a férfit élete folyamán. Ki nem esett el az első és második szerelemben, aki épkézlábbal jön vissza a bucsuról, ahova összetört szivét vitte megoperálni, akinek kétszer megkegyelmezett a sors, hogy nem halt bele a szenvedélybe, féltésbe, szomoruságba, boldogtalan házaséletbe, amellyel minden tiszta és nagy szerelem végződik, az valóban bolond, ha ujra belépked abba a házba, ahol az éjszakák álomtalanok, a nappalok kinteljesek, nagyobb nyomoruság van, mint a rokkantak tanyáján, gyötrelem, mint a purgatoriumban, féltés, mint a vadállatok ketrecében. Okos ember tudja azt, hogy harmadszor nem mászik ki ép bőrrel a nyavalyából, a harmadik szerelem földhöz veri a legokosabbat, legbátrabbat, ezután már nem szedi magát össze a jóravaló férfiember; ha életben marad: lesz belőle légycsapó, vagy vonalzó, görnyedt vállu, megráncosodott nyaku, aggodalmasan alázatos hivatalnok, nem nézhet többé bátran az erősek szemébe. A harmadik szerelem elviszi a férfit, mint az ősz a mellbetegeket.
Rezeda ur rajongott:
„Van szebb dolog a világon, mint igaz szerelem miatt meghalni, választhat dicsőbb halált egy férfiu negyvenedik évén tul, mint a szerelmi boldogtalanság halálát? Ujra átérezni a kint, amely ifjukorában fegyvert adott a kezébe és öngyilkossági kisérletbe vitte? Ismét megállapitani, hogy mindaz, ami idáig történt, amit eddig érzett a sziv, susogott a gondolat: mind hazugság, elképzelés, az igazi szindarab most következik? Most szólalt meg a bibliai medve az erdőben emberi nyelven a tévelygő emberhez. Most következik el annak az ideje, hogy összeadjuk hány R betü van a Miatyánkban, mert ráérünk imádkozni. Most látjuk égi jelnek, ha a körtefáról lábunkhoz hull a körte. Most járunk el a methodista templomokba, Budára és Pestre, a prédikálások bölcsességét és harmónium játékát hallgatni; meglátogatjuk szombat este a baptistákat a Wesselényi-utcai imaházukban és a félhomályban megremeg a lelkünk a pap istenes szavaitól. Mi vallás után áhitozunk, amely vallást eddig nem ismertünk. Mert uj szivet kaptunk az igaz, mély szerelem által és azt érezzük, hogy Szent Antal módjára képesek volnánk Páduából Lisszabonba repülni, mert életünk uj fluidumot kapott az uj szerelem talajából, amely nedv azonos a barackfa nedvével, amely megkeményiti a barackmagot…“
„Ha igy haladunk, vélekedett Árnyék, nemsokára eljutunk oda, hogy kenyérbélből leveli-békát gyurunk és azt reméljük, hogy valamely csoda révén megelevenedik a béka. Csendes elmebetegekkel barátkozunk és az ő fehér szakállukat bámuljuk, ahelyett, hogy az asszonyok lábszárai közé néznénk, midőn a szél belefuj tengerzöld szoknyájukba. Lenézzük majd a pesti nőket, akik harminc-negyvenszer képesek igazán szeretni, mindaddig, amig csak el nem hervad ifjuságuk és gyülölködve gondolnak a legénylakások buzgó látogatóira; régi szeretőinkre, akiknek magunk mutattuk meg először a pornográf fotográfiákat és képecskéket, hogy ez ábrák alapján eltanulják a szerelem müvészetét. Gőgösen megyünk el az urnők kihivó mosolya mellett, amely mind kiváncsibb, amely mind biztatóbb, amint arról értesültek, hogy szerelembe estünk. Valóságos nemzeti hősökké leszünk rövidesen Pesten, bolond szerelmesek, akiket hátuk megett ugyancsak kinevetnek a város cinikus hölgyei és férfiai.“
„Majd messzire megyünk Antóniával, felelt Rezeda ur, oly lágyan ejtvén ki Antónia nevét, hogy maga is csudálkozott a gyöngéd hangsulyon. Elmegyünk, ahová nem ér a párisi szőkére festett haju, porcellán arcu urnők gunyolódó tekintete, ahol nincs gyalogjáró, amelyen fehér lábukat és fehér harisnyáikat mutogatnák, ahol nem rázzák rövid szoknyájuk alatt hátukat, ahol nem lobban fel a kéjvágy a szemekben, mint a pisztoly lángja…“
„Ahol mindig az eső esik, hogy nem lehet kilépni a régi házból.“ nevetett Árnyék, „ajánlanám Rezeda uram, hogy vess véget a tiszta szerelemnek, amely csak arra való, hogy a férfiak erejét sorvassza. Keresd fel régi szeretőidet, a budai főhercegnőket és a pesti zsidóasszonyokat, látogasd meg az ingerlő Margarétát, aki egykor egyetlen kancsal tekintetével, amelyet mellényed gombjaira vetett, a hetedik tüzbe dobott, amelyben acéllá keményedik az akarat; igyekezzél találkozni a Gozsduház zeg-zugos udvarán Rozinával, aki gyakran megy át délidőben az átjáróházon, mióta az egyik lépcsőházban vad hévvel megigazitottad harisnyakötőjét; üzenj a szenvedélyes Macának, hogy a Habsburg szállodában várod őt; újitsa fel az azóta férjhezment Böskével szerelmi kirándulásaidat a budai vendégfogadókba, a Fehér Farkasnál még vár a félszemü szobalány… Hidd el, a hosszu szünet után ők valamennyien ujnak és kiválónak tünnek fel. Meghallgatod őket, hogy mit tanultak azóta a férfiaktól, az élettől, megtudod a legujabb városi pletykákat, az ujabb keletü szerelmi viszonylatokat, a készülő házasságokat, kártyanyereményeket, családi botrányokat, a pásztorórán, megláthatod a legujabb divatot az alsó ruhák terén és a ráncokat, amelyeket azelőtt nem vettél észre; ismét hallod az ő különös babonás szavaikat, amelyeket ugy mondanak szeretkezés közben, mint az imádságot. Megcsókoljátok egymást, mielőtt elváltok, s ujabb találkát adtok, amelyre egyikőtök sem megy el.
„Általában a bölcs férfiu, ha már betöltötte negyvenedik évét, Pesten, bizvást elmulatgat azzal, hogy a régi kedveseihez hében-korban ellátogat. Nagyon néha szabad valakit észrevenni, a még ismeretlen nők közül, de ezeknek is ugyanarra a tanfolyamra kellett járniok a tánciskolában amelyben mi végeztük, de valamely véletlen folytán kimaradtak. Igy ajánlom: régi kedveseink régi barátnőit, akik bizonyosan gyöngédséggel és kiváncsisággal gondolnak reánk a mult időből és náluk biztos sikert remélhetünk. Ajánlom: régi kedveseink nőtestvéreit, akikről feltehető, hogy tudtak a szerelmi viszonylatról, amely vérrokonukhoz füzött bennünket; ajánlom esetleg régi kedveseink leányait, akik látták mamájukat kétségbeesetten sirni, sápadozni… Remélhető a siker a szobalányoknál, akik urnőjük titkait ismerték, mikor mi álltunk a szin közepében. Nincsen olyan nő, akinek környezete ne volna, amely környezetre egykor átsugárzott az irántunk érzett szerelem és ott kielégitetlen emléket hagyott. Igy volt az lehetséges, hogy jókedvü férfiak egyes postahivatalok valamennyi hölgyével, varróiskolák valamennyi növendékével, sőt leánynevelő intézetek sok tanulójával megismerkedhettek, ha egyet sikerült már kiragadni a csokorból. A megszokott utakon kell maradni, Rezeda ur, sohasem kell természetfeletti tulajdonságokat feltételezni a nőkről, nem kell csodákat várni a szerelemben és akkor életben maradhatunk.“
„Antónia, sóhajtott Rezeda, meghalok érted.“
Egy régi utcában állott ekkor bolyongásaiban Rezeda Kázmér. Egy nyitott ablak mögött a Fegyverkovács áriáját énekelte egy behizelgő hang: „Nem adnám oda egy hercegért!“