Nagy magyarok élete (2. kötet)

HUNYADI JÁNOS.

A XIII. és XIV. század folyamán az ország néptelen vidékein nagy tömegekben települtek le oláhok, szerbek, németek s más fajta népek. Jobbágysorban éltek e népek, egy-egy családfő 40 holdnyi földet kapott mívelésre, vezetőik pedig, kiknek Felsőmagyarországon soltész, Erdélyben kenéz volt a címe, 80 hold földet kaptak s azzal a földdel szabadon rendelkeztek. A letelepült idegen népek ez előljárói tehát szabad emberek voltak s az idők folyamán a legtöbbje magyar nemessé is emelkedett. Ilyen kenéz volt Erdélyben, Hunyadmegyében, egy Serbe vagy Serbán nevű oláh ember: a törökverő Hunyadi János nagyapja. Ennek az oláh kenéznek három fia volt: Vajk, Magas és Radul. Hunyadban élvén a család, Hunyadinak irta magát s egy 1409-ben, Zsigmond király korában kelt adománylevél tanusítja, hogy az oláh kenéz fia, Vojk, Hunyadi Jánosnak az édesapja, már magyar köznemes, sőt udvari ember vala, ami annyit jelent, hogy Hunyadi Vojk bizonyos számú vitézzel követte Zsigmond király személyét háború idején. Hunyadi Vojké volt Vajdahunyad vára, s az erdélyi alvajda egy levelében barátjának mondja, ami amellett tanuskodik, hogy az oláh kenéz tekintélyes férfiú lehetett.

Az 1409-iki adománylevél már megújított levél s abban előfordul Hunyadi János neve is. Ő volt Vojknak a legidősebb fia s ekkor már nagykorú volt bizonnyal. Születése esztendejét bizonyossággal nem lehet tudni, csak sejthető, hogy 1387 körül született. Természetesen, mende-monda, hogy a törökverő Hunyadi János Zsigmond király természetes fia volt. Az sem igaz, mit sokan és sokáig állítottak, hogy Hunyadi szinmagyar eredet. A tiszta valóság az, hogy nagyapja oláh kenéz volt, apja már katholikussá lett magyar nemes ember s ő maga mint magyar köznemes lép a magyar történelem szinpadára. Nekünk magyaroknak éppenséggel nincs okunk szégyelleni Hunyadi oláh eredetét; ellenkezően: büszkén kell gondolnunk a magyar faj, a magyar szellem hódító, magába olvasztó erejére, mely ezer esztendős történetünk folyamán oly sok jeles idegen származású embert tett szívvel-lélekkel magyarrá.

Három fia s két leánya volt Hunyadi Vojknak, s mind a két leánya magyar nemes ember felesége lett. Második fia: Jován, szintén vitéz ember volt, sokat hadakozott a török ellen, csatában esett el s a vitézek vitéze nevet érdemelte ki. A harmadik fiú, Vojk, korán halt meg. Hunyadi János az, a három fiú közül, ki első tette halhatatlanná a Hunyadi nevet; ő az, ki a magyar névnek az egész világon hervadhatatlan dicsőséget szerzett hadvezéri lángelméjével s akinek élete pályája az önzetlen honszerelemnek, a habozást nem ismerő önfeláldozásnak mindörökké ragyogó példaképe marad.

I.

Hazám ifjúságának írván első sorban a nagy magyarok életét, fájdalmas érzés fog el a gondolatra, hogy ennek a nagy embernek gyermek- és ifjúkoráról semmit sem írhatok. Csak későbbi élete teszi bizonyossá, hogy a gyermekifjú Hunyadi János játéka a kardforgatás, nyíllövés, dárdahajítás, szilaj méneken való lovaglás lehetett. Vitéznek nevelte őt apja, anyja (Morzsinay Erzsébet), a törökkel való élethalál-küzdelemre nevelték s arról teljesen megfeledkeztek, hogy írni és olvasni megtanítsák.

Nyilvános pályája a férfikor legszebb idejében kezdődik. Az bizonyos, hogy tartózkodott Zsigmond király udvarában, mint udvari vitéz s valószínű, hogy a király figyelmét 1428-ban vonta magára, az Alduna vidékén való táborozás idején. Akkor már kipróbált vitéz volt a törökverő Hunyadi. Megfordult Ujlaky László macsovi bán udvarában, ahol »öt-hat lóval kezdette katonáskodását«. Itt ismerkedett meg az akkor 23–24 éves ifjú a szerb despotával, Lazarevics Istvánnal, akinek mint zsoldos tiszt állott a szolgálatába. Nem Szerbiában, de a despotának valamelyik magyarországi várában szolgált, talán a mai Törökbecsén. Ez időben ismerkedett meg Szilágyi Erzsébettel, kinek atyja, Szilágyi László, a régi Csanád- és Torontálmegyék határán eső Horogszeg kastélyában lakott s mely Becsétől 50–60 kilométer távolságra esett.

Tehát Hunyadi János ifjú- és férfikorának kezdetéről ennyit tudunk: az Ujlaky családnál kezdette a katonai szolgálatot 1410–1414 táján; 1415-től 1427-ig, a szerb despota haláláig, ennek a váraiban szolgált; 1428-ban a király udvari vitéze lett; körülbelül ez időben feleségül vette Szilágyi Erzsébetet; 1433-ban Olaszországba kisérte Zsigmond királyt s oldalán maradott 1437 végéig. Udvari életének idejéből érdemes a feljegyzésre, hogy 1435-ben Zsigmond királytól 1200 forintért zálogba vette Papi mezővárost, a következő esztendőben meg 300 forintot adott kölcsön a királynak s ennek fejében Papi helyett a Lugostól délre eső Komját várost kapta zálogul. Nevezetes adat még, hogy Hunyadi János és testvére Jován, 300 katonával szolgálta a királyt s mert a király pénzzel nem tudta fizetni a szolgálatot, a komjáti kerületet 1250 forintig lekötötte nekik. Ezek a száraz adatok azt bizonyítják, hogy a Hunyadi-család jómódú család volt. Bizonyára már a kenéz nagyapa vetette meg a vagyon alapját, tovább gyarapította Vojk, míglen Hunyady János, mint a továbbiak folyamán kitünik, óriási vagyon ura lett. Az oláh kenéz ivadéka egyszerre csak a köznemesi sorból a főnemesek sorába emelkedik, végezetül pedig legnagyobb embere lesz az országnak. De már ezt nem vagyonának, hanem egyéni kiváló tulajdonságainak köszönheté.

Zsigmond király meghalt 1437-ben s veje, Albert osztrák herceg lett a magyarok királya. Már 1422-ben összeházasította leányát, Erzsébetet Alberttel s a házasság kötésében az a gondolat vezette Zsigmondot, hogy Albert, a vitéz katona, kitünő utóda lesz majd a török ellen való védekezésben. Ám erre a nagy feladatra más férfiút jelölt ki a sors: Hunyadi Jánost, kinek akkor még ismeretlen volt a neve az országban. Alighogy Albert trónra lépett, a török 1438-ban betört Erdélybe s vagy 70 ezer foglyot hurcolt magával. A következő esztendőben Murád szultán 130 ezer főnyi hadsereggel indult Szendrő megvívására s megmozdult Albert király is. És itt kezdődik Hunyadi János világraszóló történeti szerepe. A király Hunyadi Jánost és testvérét, Jovánt bízta meg a szörényi bánság védelmével. Ezt fenyegette Szendrő s a már török kézre jutott Havasalfölde felől a közvetetlen támadás veszedelme. A négy szörényi vár védelmének költségeire 2757 forintot utalványozott a király a két Hunyadi-testvérnek s zálogul Madarast, Továnkutat, Szabadkát és Halast adta nekik. A törökök 1439 június havában megkezdették Szendrő ostromát, a király is megindult hadaival, augusztus végén meg is érkezett Szalánkeménhez, de mindössze 27 ezer főnyi sereg gyűlt össze. A titeli révnél már azzal a szomorú hírrel fogadták a királyt, hogy az őrség feladta Szendrő várát. Közben a vérhas tizedelni kezdette a magyar sereget s Albert kénytelen volt visszafordulni, anélkül, hogy csatára került volna a sor. Titelnél elhatározta a király az urakkal, hogy a következő esztendőben ujra kezdik a hadjáratot s ezzel hazaszéledt a sereg. Ebben a tanácskozásban már részt vett Hunyadi János is s kevéssel utóbb a király testvérével együtt szörényi bánná nevezte ki őt, ami annyit jelentett, hogy az egykori oláh kenéz ivadékai a magyar főrendek sorába emelkedtek.

Albert királyban megvolt a készség, hogy az ország egész erejét harcba vigye a török veszedelem ellen, ám jószándékában megakadályozta hirtelen halála. A titeli táborból magával hozta a betegség csiráját, de nem vette komolyan a bajt. Budáról Bécsbe utaztában erőt vett rajta a betegség, mit azzal is növelt, hogy dinnyét evett. Neszmélyen meg kellett állapodnia. Ott halt meg 1439 október 27-én a negyvenkét éves király, kinek uralkodásához szép reményeket fűztek a magyarok.

Alig két esztendeig volt tehát az első Habsburg Magyarország királya. S ahogy meghalt, fenekestől felfordult a rend az országban. Két leány maradott utána, fiú nem. Halálakor a felesége áldott állapotban volt s a haldokló király abban a reményben, hogy a harmadik gyermek fiú lesz, annak a részére hagyta Magyarországot, Csehországot és Ausztriát. De a magyar urak nem akarták király nélkül hagyni az országot s az akkor tizenöt éves Ulászló lengyel herceget kinálták meg a koronával, még pedig olyformán, hogy vegye feleségül a 31 éves özvegy királynét. Sem az özvegynek, sem az ifjú hercegnek nem volt ínyére ez a természetellenes házasság, de azért mind a kettő elfogadta az ajánlatot. Ám míg a magyar urak Ulászlóval egyezkedtek, az özvegy királynénak fia született s most már hallani sem akart a házasságról. Egyik leányának a dajkájával, Kottaner Ilonával ellopatta a Visegrádon őrzött koronát s a tizenkét hetes csecsemőt Székesfejérvárott megkoronáztatta 1440 pünkösd ünnepén. De bejött Ulászló is a magyar urakkal, Szent István sírjából vettek egy másik koronát s azzal őt is megkoronázták.

Egy helyett két királya volt tehát szegény Magyarországnak: serdülő ifjú az egyik, csecsemő a másik. Az ország két részre szakadott, ki az egyiket, ki a másikat ismerte el királynak. És kiütött a polgárháború az országban, mikor a nemzetnek egy szívvel-lélekkel egyesülni kellett volna a török ellen. Abban az időben III. Frigyes volt a Habsburg-család feje, kapzsi, nagyralátó ember s az özvegy királyné ennél az embernél helyezte el a magyar koronát, hogy Ulászló fejére ne kerülhessen, s nála zálogosította el az ékszereit is, hogy zsoldosokat gyűjtsön Ulászló ellen. És gyűltek is a cseh zsoldosok, ellepték az ország felső vidékeit: kő kövön nem maradt, ahol ez a zsebrák had elvonult. Ismét előtérbe léptek a hatalmaskodó főurak, kedvük szerint halásztak a zavarosban, országszerte garázdálkodtak a »kiskirályok«. Közben (1443) meghalt az özvegy királyné, de hívei tovább folytatták a harcot Ulászló ellen, sőt Széchy Dénes, az esztergomi érsek, elkövette azt a végzetes ballépést, hogy III. Frigyes császárhoz, a kis László király gyámjához fordult segítségért. Ez éppen elég volt a nagyralátó császárnak, hogy gyámfia nevében magának követelje a hatalmat. Országgyűlést hívott Pozsonyba össze s Ulászlónak megüzente, hogy az országból takarodjék ki.

II.

A magyar urak csak most kezdették látni, hogy mely nagy veszedelem fenyegeti az országot Frigyes császár gyámkodásában. S már-már nyakára ül az országnak Frigyes, ha nemcsak Magyarországot, de Ausztriát is nem fenyegeti a török hódítás veszedelme. Mikor Murád szultán Szendrő várát elfoglalta, e győzelmét ugyan nem használta ki nyomban Magyarország ellen, de nem is töltötte idejét tétlenül. Megvetette lábát Szerbiában és Boszniában s 1440-ben nekivágott Nándorfehérvárnak, mely Magyarország legfontosabb végvára volt. Szárazon és vizen körülzárta a várat, félesztendeig ostromolta, de a csekély számú őrség minden rohamot vitézül visszavert s a szultán siker nélkül vonult el. De az bizonyosnak látszott, hogy következő esztendőben a szultán megújítja a támadást. Ulászló király magát Hunyadi Jánost bízta meg Nándorfehérvár védelmével s Hunyady a magyar területre beütött török csapatokat kiverte, Izsák béget, a szendrői vár parancsnokát pedig, aki útját állotta, Szendrőig űzte. Történt pedig ez 1441-ben. A következő esztendő tavaszán Murád szultán Erdélybe küldött nagyobb haderőt, melynek Mesid bég volt a vezére. De Hunyadi, kinek neve már ekkor rettegett volt a törököknél, Erdélybe siet, ott egyesül Lépes György erdélyi püspökkel s bár elenyészően csekély a törökökhöz képest a hadereje, elébe áll a török áradatnak. Átkel a Maroson s Szentimrénél váratlanul találkozik a törökök előhadával. Meglepi a váratlan találkozás, de nem félemlíti meg. Megtámadja a török előhadat, ez meg hirtelen visszavonul, hogy egyesüljön a fősereggel. A magyarok futásra vélték a visszavonulást, űzőbe fogták az előhadat s ím egyszerre csak körül voltak kerítve. Maga Lépes püspök is elesett a csatában, Hunyadi pedig csak nagy erőmegfeszítéssel vágta keresztül magát s menekült Gyulafehérvárra egy kis csapattal. Ám az első kudarc nem csüggesztette el. – Összetoborzotta néhány megye nemességét, a székelyeket s úgy indult az ostromolt Szeben fölmentésére. A törökök kimondották a rettegett Hunyadira a halálos itéletet. Ők már tudták, hogy, ha Hunyadit sikerül elejteniök, legveszedelmesebb ellenfelüktől szabadulnak meg.

Az volt a terv, hogy minden erejüket a magyar sereg ama szárnya ellen fordítják, melyet Hunyadi vezet. Ám a tervet megtudták a magyar táborban s íme, mi történt! Egy Kemény Simon nevű vitéz önként ajánlkozott, hogy fegyvert, ruhát, paripát cserél Hunyadival, ezzel a törököt tévedésbe ejti, hadd támadják őt minden erejükkel, Hunyadi meg, mikor már halottnak vélik, rohanjon rájuk mint a fergeteg. A honszerelem fenséges példáját mutatta Kemény Simon. Belerohan a bizonyos halálba, csakhogy megtartsa az életét annak a férfiúnak, kitől remélhető vala, hogy majdan kiveri az országból a törököt s a haza földje újra a békés munkálkodás földje lesz!

Kemény Simon belerohant a halálba, sebektől borítottan esett le Hunyadi János paripájáról s a törökök győzelmi mámorban ujjongtak a rettegett vezér halálán. De kevés ideig tartott a győzelmi mámor. Hunyadi János ezalatt megkerülte Mesid bég seregét, a szebeni őrség meg hátulról támadta meg s hullott a török, mint a kéve. Huszezer török vére festette pirosra a harcmezőt. Elesett Mesid bég is. El a fia is. Rengeteg zsákmányt s foglyot küldött Hunyadi Budára, ő meg átvonult Havasalföldre s meghódoltatá Oláh- és Moldvaország vajdáit.

Így írja be nevét Hunyadi János a magyar történelem könyvébe. Nevétől, dicsőségétől zeng az ország, de ő ezt a csaták viharától nem hallja. A következő esztendőben 80 ezer török lepi el Oláhországot, megtorolni a magyar uralom előtt való meghódolást. De Hunyadi várja a törököt. Az oláh vajda Hunyadi tanácsára a hegyek közé vonul s a török sereg elbizakodottan lép magyar földre. A Vaskapú-szorosnál, Karánsebes és Hátszeg között, tizenötezer főnyi had élén állja útját Hunyadi az ötször akkora seregnek. A rengeteg sereg be akarja keríteni a magyarokat, de Hunyadi hirtelen összehúzódik seregével a szűk völgybe és egyszerre eléteremnek a hegyek oldalán elrejtett magyar gyalogosok s három oldalról támadják meg a szűk völgyben előnyomult törököket. A rengeteg haderő nem tud mozogni a szűk helyen, vad futásban menekül s kél át a Dunán. Hunyadi vezéri lángelméje így tette csúffá a 80 ezer főnyi török haderőt!

Most Szerbiába vezeti hadát Hunyadi, onnét Bulgáriába, bevette Nist, megszállotta Szófiát, átkelt a Balkánon s amerre járt, dicsőség kisérte a magyar fegyvereket. A dicsőséges hadjáratnak a tél vetett véget. Csak most jelent meg Hunyadi Budán, de nem azért jött az ország szivébe, hogy ünnepeltesse magát, hanem azért, hogy újult erővel indulhasson a török ellen. Az ő nevétől s dicsőségétől visszhangzott az ország, ő benne volt a nemzetnek s az egész keresztyén világnak legnagyobb bizodalma. Elérkezettnek hitték az időt, mikor végkép kiverik a törököt Európából. A magyar országgyűlés 1444 tavaszán nagyobb összeget szavazott meg a hadjárat folytatására. S amily nagy volt a keresztyén világ bizodalma, oly nagy volt a csüggetegség a törökben. A pápa követe, Julián bibornok biztosította Ulászlót, hogy a pápa nagyobb hadihajóval fogja támogatni. És Ulászló letette az esküt a pápai követ kezébe. Arra tett esküt, hogy még a nyár folyamán hadba indul »Görögország felé«. Murát szultánt valósággal kétségbeejtette Ulászló készülődése. Brankovics Györgyöt, a szerb fejedelmet bízta meg, hogy fegyverszünetet eszközöljön ki a magyar királynál. A közbenjárásért azt igérte Brankovicsnak, hogy visszaadja neki Szerbia törökuralom alatt álló részét s szabadon bocsátja két fiát, kik a szultán foglyai voltak. A szerb fejedelem örömmel vállalkozott a közvetítésre. Egyenesen Hunyadi Jánoshoz fordult, hogy első sorban őt nyerje meg a békének. A nagy Hunyadi kész volt pártolni a békét, ha ennek fejében az ország megkapja mindazt, amiért valóképpen harcolt. Harcolt pedig a magyar korona elveszett tartományainak visszaszerzéséért; harcolt a török támadások örök időkre való megszünéséért. Ez volt az egyik cél. A másik cél Görögországnak a török uralom alól való felszabadítása s ezzel a töröknek Ázsiába való visszaszorítása volt. Az, hogy a török visszahúzódjék Ázsiába: közös érdeke volt az egész keresztyén világnak. A magyar király tehát joggal számíthatott az egész keresztyén világ segedelmére. Ám mikor tettre került volna a dolog, mindössze a pápától és Fülöp burgundi fejedelemtől kapott a segítségre – igéretet. És több jel arra vallott, hogy ez az igéret is jórészt igéret marad. A pápa és a burgundi fejedelem megrendelt ugyan tizenkét gályát, de nem lehetett számítani arra teljes bizonyossággal, hogy ez a tizenkét gálya idejében megérkezik. Nyilvánvaló volt, hogy ez idő szerint le kell mondani a törököknek Európából való kiűzéséről s egyelőre meg kell elégedni azzal a békével, melyet a szultán felajánlott s melyért jó nagy árat igért.

A király Szegedre vonult hadával, ott várta a szultán követeit. Azért ment Szegedre, hogy, ha nem sikerül a béke, nyomban megkezdhesse a háborut. Július közepe táján érkezett Szegedre a király s jöttek Brankovics Györggyel a szultán követei is. Az ajánlatok »hihetetlenül előnyösek« voltak. Annyira előnyösek, hogy a király emberei gyanakodtak, hátha az előnyös ajánlatok mögött valami csel lappang. Nevezetesen: a szultán felajánlotta, hogy Szerbiát a területén elfoglalt várakkal együtt visszaadja s nemkülönben Albániának is azt a részét, melyet Brankovics birt. Ezenfelül szabadon bocsátja Brankovics fiait, százezer aranyat fizet készpénzben s valahányszor a király kivánja, huszonötezer fegyverest ád a rendelkezésére. Mindennek fejében tíz esztendei békét kivánt a szultán.

A király elfogadta a »hihetetlenül kedvező« ajánlatot, azzal a kikötéssel, hogy a szultán nyolc nap alatt kiürítteti a törökök által elfoglalt várakat s a béke megtartására esküvel kötelezte magát. A király tehát kétszer tett esküt ugyanegy dologban. Először arra tett esküt, hogy hadat vezet a török ellen, természetesen azzal a kikötéssel, hogy segítséget kap a keresztyén világtól. Ám a pápa által igért hajóhad nem mutatkozott s így Ulászló sem vállalkozhatott a törökök kiűzésére. De mi történt? Az történt, hogy alig kötötte meg Ulászló a törökkel a békét, Julián bibornok levelet kapott, mely szerint a pápa nyolc gályája elindult s ezt csakhamar követni fogja a burgundi fejedelem négy s a velencei köztársaság nyolc gályája. Ez az értesítés nagy kavarodást okozott a király környezetében. Mit tegyenek most? Ha nem indítják meg a háborút a török ellen, ezzel magukra haragítják azokat, kik a háború bizonyos tudatában fölfegyverkeztek s útnak is indultak. Számíthatnak-e többé segítségre? Viszont, ha megkezdik a háborút, ezzel megszegik a már megkötött békét, a király meg éppen esküjét szegi meg. Ha pedig nem kezd háborút, akkor meg azt az eskűt szegi meg, melyet a pápának tett vala. Mindenképpen nehéz helyzetbe jutott a király. Eközben a török nehány várat kiürített, de nem ürítette ki valamennyit. Sőt Brankovics fiait sem bocsátotta szabadon. És emellett a török csapatok folytatták a magyar területre a beütéseket. Ezek a dolgok Julián bibornok mellett szóltak, ki nem szünt meg tüzelni a királyt és tanácsosait: fel kell bontani a békét, meg kell indítani a háborút. A szentszék ünnepélyesen érvénytelennek nyilvánította a békekötést. Ulászlót feloldotta a töröknek tett esküje alól. A lengyel urak a béke megtartását javasolták a királynak, a magyar urak a háború mellett nyilatkoztak. Maga Hunyadi János is. És Ulászló most harmadszor is letette az eskűt a főpapok és főurak jelenlétében, most már arra, amire először: megindítja a háborút a török ellen. A napot is megállapította, amelyen megindítja a háborút: szeptember elsején Orsova mellett átkél a Dunán török területre »és mindennemű csel és fortély kizárásával Ruméliába, Görögországba és a törökök kezében lévő más tengermelléki országokba nyomulunk, és a töröknek még a jelen év folyamán a tengeren túl (Ázsiába) visszaszorítása végett, ami hatalmunkban áll, megteszünk.« Így szól a királynak ez alkalomból kiadott okirata, melyben többek közt a töröknek tett esküt is semmisnek mondja. Ez az eskű, amit most tett, az igazi.

És a király elindult a hadával, hogy a kitüzött időben átkeljen a Dunán. Vele tartott Julián, a pápa követe, vele tartott a velencei köztársaság követe is. Saját dandárán kívül négyezer lengyel lovas kisérte. Aztán az egri, váradi és boszniai püspök zászlóaljai kisérték még. Útközben nehány főúr csatlakozott hozzá s vagy ezer önkéntes, kiket a papok toborzottak össze. Hunyady Szegedről Erdélybe ment, hogy ott fegyverre szólítsa a székelyeket s az volt a terv, hogy Bulgáriában csatlakozik a király seregéhez. Az oláhországi vajda is igért segítséget. De Brankovics félre állott. Ő nem helyeselte a béke megszegését, jóllehet a fiai még mindig a szultán foglyai voltak. Mindamellett a király bízott a nagy vállalkozás sikerében. Bízott pedig azért, mert Murád szultán a szegedi békekötés után, mint a ki jól végezte dolgát, legjobb hadaival visszament Ázsiába s ha majd a háború hirére vissza akar térni, ott lesz a hajóhad, nem ereszti át a tengeren. Ez így szépen volt elgondolva, a valóság azonban megcsúfolta a szép terveket.

Október közepén Nikápoly alatt táborozott a király, ide jött Hunyadi is ötezer s Vlád Drakul oláh vajda négyezer katonával. Ezzel a magyar király hadereje húszezer főre emelkedett. Vajmi csekély haderő a nagy feladat végrehajtására. Nikápolytól indult ki a magyar tábor, azzal a szándékkal, hogy egyenest a Fekete-tengernek tart. Útközben nehány csatát megvívtak s még nem is értek a Fekete-tengerig, mikor jött a hír, hogy Murád szultán negyvenezer főnyi had élén Kis-Ázsiából, hol hirtelen békét kötött ellenségeivel, a Boszporusnál átkelt a tengeren. Hát a hajóhad mit csinált, hogy az átkelést nem akadályozta meg? A hajóhad, mely huszonegy gályából állott, hatvankét kilométer hosszú vonalban foglalt helyet a tengeren, a török haderőt pedig a Konstantinápolyban lakó genuai kereskedők jó pénzért átszállították a hajóikon. Történt pedig ez október elején. A szultán egyenesen Nikápoly felé indult hatalmasan megnövekedett seregével. De mire ide ért, a magyar sereg már nem volt ott. November 9-én a magyar sereg Várna mellett, a Fekete-tenger partján ütött tábort. Itt tudták meg, hogy a török sereg tőlük nem messzire táboroz. Julián bibornok azt tanácsolta, hogy erősítsék meg a tábort s várják be a hajóhad idejövetelét. De Hunyadi ezt a tervet nem helyeselte. Nyilt csatát akart ő, még pedig azonnal. Nem akart vesztegelni, nem akarta megvárni, hogy rájuk szakadjon a téli idő minden nyomorúságával. Nem egyszer vívott ő már nyilt csatát az övénél aránytalanul nagyobb haderővel és győzött. Most is bízott a diadalban. A hadi tanács Hunyadi mellett döntött. És Hunyadi november 10-én harci rendbe állította a sereget. Várnától ezer lépésnyi távolságban, csaknem négyezer lépés hosszú vonalban állította fel a dandárokat. A balszárnyon ő maga, a jobb szárnyon a három püspök és a horvát bán, a középen a király állott. Az oláh sereg volt az utóhad.

Húszezer emberrel szemben százezeret állított csatasorba a szultán s mikor látta, hogy a magyar sereg jobb szárnya a felette emelkedő hegységet nem szállotta meg, innét, hol tehát leggyengébb volt a magyar sereg, kezdette meg a támadást. Az első és második rohamot a jobbszárny visszaverte, de csakhamar közéjük rontott Karadsa pasa az ázsiai lovasság rengeteg tömegével s szétszórták a jobbszárnyat. Ekkor Hunyadi a maga csapataival s a király dandárainak egy részével megrohanta az ázsiai lovasságot, visszaverte s üldözni kezdette azt. Maga Karadsa pasa is elesett a heves ütközetben. De mialatt Hunyadi az ázsiai lovasságot üldözte, veszedelembe került a balszárny, visszatért tehát ahhoz s itt is diadalt szerzett a magyar fegyvereknek. Már-már úgy tetszett, hogy a magyarok részén a diadal. Maga Murád szultán már visszavonulásra is gondolt. Még csak a janicsár gyaloghad állott épen, rendületlenül. Ulászló, aki eddig tétlen szemlélője volt a harcnak, a dicsőség vágyától elragadtatva, dandára élén neki vágott a janicsárhadnak. De a janicsárok állták rendületlenül a heves támadást. A király igazi hősként osztotta kardjával a halált, de nem sokáig: megsebzett lova elbukott, s lovával együtt elterült a földön. És ekkor ráestek a janicsárok, az egyik levágta a király fejét, lándzsára tűzi s úgy mutatja fel a nagyszerű diadalmi jelt. És elhullanak a király oldala mellől a legjobb vitézek, csak kevesen jutnak a táborba vissza. A vezér, Hunyadi, ezalatt a török lovasságot üldözte s visszatérőben tudta meg a rettenetes csapást. Lelkében megrendülten folytatja tovább az elkeseredett tusát, de hiába, a királyát vesztett seregbe már ő sem tud lelket önteni. A sereg szétszóródik a szélrózsa minden irányába. Menekülni kell a törökverő hősnek is. Menekül Julián bibornok is, de menekülés közben – hol, s mi módon, nem tudjuk – eltünik nyomtalanul.

A szultán, ki azzal feküdött le, hogy megverték, arra ébredt, hogy övé a diadal. Várta a harc megújulását s íme a magyar sereg szétszóródott. Azt a keveset, akik a magyar táborba menekültek, lemészárolták. Némelyek három, mások tizenkétezerre becsülik a magyar elesettek számát, a törökök veszteségét 30–40 ezerre. De a szám mellékes. A fő az, hogy rettenetes csapás érte itt az országot. A nagy vállalkozás kudarcot vallott, a király elesett, Hunyadi pedig bolyongása közben az oláh vajda fogságába esett, ki ismét a törökhöz pártolt, de bántani még sem merte a törökverő Hunyadit: végre is szabadon eresztette.

III.

De vajjon elesett-e valósággal a király a várnai csatában? Ezzel a kételkedő kérdéssel biztatták magukat a magyarok. Maga Hunyadi János sem tudott erről bizonyosat mondani. Ám a király hazajövetelét hiába várta a nemzet. Mikor 1445-ben Székesfehérvárt országgyűlést tartottak, még sokan bizakodtak abban, hogy él a király. Egyelőre tehát hét főkapitányt választottak az ország kormányzására, vegyesen az Ulászló és V. László híveiből. Hét főkapitányt, akik közt a becsületes, tiszta kezű Hunyadi mellett ott volt Giskra, a cseh zsoldosok vezére, a felvidéki nép e réme is! E hét főkapitány működésének idejére esik e kor egyik legnevezetesebb férfiának, Zrednai Vitéz Jánosnak nagyváradi püspökké való kinevezése. Kőrösmegyei szegény nemes család sarjadéka volt Vitéz János s a királyi udvarnál kötött vele barátságot Hunyadi, aki csakhamar felismerte benne a kiváló államférfiúi tulajdonságokat. Még Zsigmond király kancelláriájában kezdette meg hivataloskodását, Ulászló idejében országos itélőmesterré lett, majd a váradi káptalan prépostja. A várnai ütközetben elesvén a váradi püspök, ennek helyére a váradi káptalan egyhangulag választotta meg Vitéz Jánost. A választás Hunyadi János felszólítására történt, aki a Tiszántúli főkapitányság tisztjét viselte. Így kerül Hunyadi oldalára Vitéz János, akinek ezidőtől kezdve nagy szerep jut az ország dolgainak intézésében. Ő írja Hunyadi nevében a szebbnél szebb leveleket a pápához, a keresztyén fejedelmekhez; az ő gyönyörüen fogalmazott levelein át beszél Hunyadi János a keresztyén világhoz: a várnai szerencsétlenség nem törte meg a magyar nemzet erejét, bátorságát, él a magyar vitézség, kiköszörüli a csorbát mielébb! »A háborúk természetét megfontolva – írja a pápának Hunyadi – úgy találom, hogy a hadviselőknek mindig közös sorsuk volt: a mennyei intéző tetszéséhez képest, hol győzni, hol veszteni. Isten itéljen azok fölött, kik segélyt igértek és azzal kecsegtettek, hogy a diadal kiküzdésére minden elő van készítve, azután pedig igéreteiket nem teljesítvén, cselt vetettek nekünk. Azonban a fájdalom, amely lelkemet betölti, bátorságomat még növeli. A vallás, a keresztyénség szolgálatában az életet és a halált egyaránt megvetem. Erőfeszítéseimmel, míg a lélegzet bennem tart, míg a hazán ejtett sebeket meg nem gyógyítottam, róla a gyalázatot le nem töröltem, föl nem hagyok.«

Szebb jellemrajzot lehetne-e írni Hunyadiról, a magyar haza és a keresztyénség e halhatatlan védőjéről, minőt e nehány sorban ád magáról? Ha nem is ő írja a levelet, az ő lelke szólal meg abban: bizonyítják cselekedetei. Hunyadi mint főkapitány is becsülettel végezte dolgát, amit éppenséggel nem lehet mondani főkapitány társairól. A nyers erőszak lett az úr az országban. Nem volt, aki megzabolázza a féktelenkedő nagy urakat. Fenekestől felfordult a rend, s igazi szerencséje volt az országnak, hogy a török nem használta ki a várnai diadalt. E fejetlenségnek akart véget vetni az 1446-iki országgyűlés azzal, hogy a gyermek Lászlót megválasztotta királynak, feltételesen: ha Ulászló május 30-ikáig vissza nem tér s ha Frigyes császár kiadja a gyermek-királyt és a – koronát. Frigyes császárnak pedig eszeágában sem volt, hogy az országgyűlés kérését teljesítse. Sem a gyermek-királyt, sem a koronát nem adta ki a kezéből. Erre új országgyűlést hívtak össze még ez évben Pestre. A nemességet fejenként hívták meg e gyűlésre s az nagy számban is jelent meg a Rákoson.

Ez az országgyűlés határozta el, hogy a király kiskorusága idejére kormányzót választ s mindjárt meg is választotta Hunyadi János személyében. És választottak melléje egy tizenkét tagú tanácsot; ennek a tanácsnak a fele köznemesekből állott.

Nyilvánvaló, hogy az egész köznemesség egy emberként állott Hunyadi mellett: csak így volt lehetséges, hogy a királyi hatalommal felruházott kormányzói állást azzal a férfiúval töltsék be, ki, ha legnagyobb embere is volt ez idő szerint az országnak, még tíz év előtt egyszerű köznemes volt. Ő, ki testestől-lelkestől katona volt, nem örült a kormányzói állásnak, de elfogadta vonakodás nélkül, mert ezt diktálta neki a hazafiúi kötelesség. Kormányzója lett az országnak, oly hatalommal, »amilyen a királyi felségnek volna«, – így szól a törvény, – de ő sohasem élt vissza e hatalommal, sőt ő maga volt az, aki azt kivánta az országgyűléstől, hogy »határozzák meg az utat és a módot, amely szerint a kormányzói hivatal ügyeit és az ország védelmét intézheti, nehogy a határon túllépjen és hatalmát esküjének megsértésével kelleténél tovább terjessze ki«.

Az ország javára, üdvére kivánja használni a ráruházott nagy hatalmat. Egy pillanatra sem feledkezik meg a nagy feladatról: addig nem lesz az országnak nyugodalma, míg a törököt ki nem veri Európából. De a nagy feladat végrevitelében folyton hátráltatja Frigyes császár ellenségeskedése, ármánykodása. »Hazánknak a pogányok támadása nem árt annyit, mint az ő váratlan ellenségeskedése!« – így tört ki a nagy hazafi egy levelében, melyet a pápához 1446 október havában intézett.

»Polgárháboruktól zaklatott hazánk – így szól Hunyadi e levele – Isten kegyelméből lassankint nyugalomra jutott, és erejét a hitetleneknek Európából való kiűzésére kezdette irányítani. Azonban a fejedelem, ki a keresztyénvilág Augustusának címét viseli, a behegedt sebeket újból feltépi és új viszályokat támasztván, a békét felbontja; ámbár jól tudja, hogy hazánkra joga nincs…« És elmondja a levél további folyamán, hogy »jogtalanul visszatartja a királyt és a koronát, sőt újabb foglalásokat tesz, királyi és egyházi jövedelmeket bitorol, a népet zsarolja, várakat épít, a templomokat megszentségteleníti«…

Hunyadinak tehát le kellett elébb számolni Frigyessel, csak úgy indulhat vala a török ellen. Megüzente Frigyesnek a háborut. De levelet írt az osztrák rendeknek s Bécs városának, hogy nem nekik, csupán Frigyes személyének szól a hadüzenet. Átkelt a Rábán, Stájerországot, Karinthiát és Krajnát elárasztotta hadaival. A császár nem tudta megvédeni tartományait, de engedékenységre sem tudta elszánni magát. Hunyadi tehát Stiriából Bécs ellen indult. Ettől már megijedt a császár, békét ajánlott, Hunyadi nagy zsákmánnyal visszatért, miután abban állapodtak meg, hogy majd Bécsben megkötik az egyezséget. El is mentek Bécsbe a magyar urak, de itt azonnal kitűnt, hogy Frigyes csak időt akart nyerni, a magyarok jogos követeléseinek teljesítéséről hallani sem akar. Az urak visszajöttek, Hunyadi meg újabb háborura készült. Segítségül hívta a lengyeleket. A lengyel rendekhez intézett e levele nagyon érdekes. Azt írja benne többek közt: »a magyarok és németek közt uralkodó gyűlöletnek csak fegyver vethet véget!« De újabb háborura most nem került a sor: két évi fegyverszünetet kötöttek. Ez a fegyverszünet nem Frigyestől, hanem Magyarországtól követelt áldozatot. Frigyes egyelőre megtartotta a koronát s az elfoglalt városokból csak Győrt adta vissza. És folytatta tovább a nemzet türelmét erős próbára tevő mesterkedéseit. A béke ügye csak húzódott s a magyar urak, kik folyton jártak Bécsbe, végre elvesztették türelmüket, azt mondták: többé nem mennek Bécsbe, hanem ha Frigyes békét akar, küldje a követeit Budára! A béketárgyalások félbemaradtak, Hunyadi pedig készült a török ellen. Az ő lelkét állandóan izgatta a várna csata megtorlása. A pápa is biztatja erre folytonosan. Még hercegi címet is ad Hunyadinak, hogy még jobban lekötelezze a hitetlenek ellen való háborura. De Hunyadi János nem örül a hercegi címnek. Őt sem a hatalom, sem a cím nem szédítette el. Lelkében megmaradt egyszerű köznemesnek. Megköszönte a címet, de sohasem használta s egyenesen megírta levelében, hogy ő a szentszéktől hazája megmentésére várt segítséget, nem pedig a maga részére kitüntetést. »Ha – úgymond – a szentszék személyemet és személyemben a keresztyénség ügyét meg akarja tisztelni, ám valósítsa azt, amire bennem reménységet ébresztett«.

Így ír Hunyadi János. Fenségesebb példáját a magával nem törődő, csak a haza javát, üdvét szolgáló honszerelemnek lehet-e találni ennél az egész világ történetében?

Valóban az országnak egyébre lett volna szüksége, mint arra, hogy Hunyadi hercegi címet kapjon. A törökverő hősnek égett a lelke a megtorlás vágyától, de a honnét segítséget várhatott volna, elmaradott a segítség: a pápától is, a keresztyén fejedelmektől is. A szerb fejedelem s a boszniai király, a magyar korona két hűbérese, egymással hadakozott. Horvátországban Cillei Henrik gróf, a gyermek László király anyai nagybátyja, a Felvidéken pedig Giskra garázdálkodott. És Hunyadi mégis elindult a török ellen. Azt írta Kázmér lengyel királynak: »Vagy sikerülni fog királyom haláláért boszut állanom, vagy magam is feltalálom a halált!«

És elindult mindössze 24 ezer főnyi haddal, egyenesen Bolgárország felé. Amint erről a szultán értesült, másfélszáz ezer főnyi haderővel Szerbiának indult, hogy Hunyadit Magyarországtól elvágja. De Hunyadi meghiusította a szultán tervét: a Rigómezőn táborba szállott s ott várta be a törököt. A szultán nem merte megtámadni Hunyadit a jól megerősített táborban s azon mesterkedett, hogy onnét kicsalja. Először követeket küldött hozzá s százezer aranyat és békét ajánlott fel neki. Hunyadi az ajánlatot visszautasította. Most a szultán úgy tett, mintha nem akarna háboruba ereszkedni, fölszedte sátrát, átkelt a Szidnica folyón s visszavonult. Átkelt Hunyadi is. Csak erre várt a szultán, mindjárt megállott s megkezdette a csatát. Déltől estig tartott a csata, de eldöntetlen maradott. Éjjelre mindakét sereg visszahúzódott a táborba, azzal a gondolattal, hogy másnap folytatják a csatát. De Hunyadi nem várta meg a reggelt: éjfélkor meglepte a török tábort. Ám a terve nem sikerült. Súlyos veszteséggel járt az éjjeli támadás. És Hunyadit nem csüggesztette el az éjjeli kudarc. Reggel újra kezdte a csatát. Egy maroknyi magyar sereg állott szemben a rengeteg török haderővel. És ez a maréknyi sereg talán diadalmaskodik az aránytalanul nagyobb török seregen, ha csataközben Dán oláh vajda az ellenséghez át nem szegődik. Ez az árulás eldöntötte a csatát. A megfogyatkozott kicsiny sereg megfutamodott s magával sodorta a vezért is. Szörnyű volt a törökök vesztesége: több török (34 ezer ember) esett el, mint amekkora eredetileg volt a magyar sereg, de hiába: mégis csak övék volt a diadal.

Hunyadi a táborba menekült. Azt hitte, itt talál még annyi katonát, hogy újra kezdheti a csatát. Nem kezdhette újra. Csekélyszámú kisérettel visszaindult Magyarországba. De útközben egy üldöző török csapat kezére került, ez meg két katonára bízta a nemes vad őrizetét. Szerencsére, a katonák összevesztek az ő aranyláncán, Hunyadi hirtelen kirántotta egyiknek a kardját a hüvelyéből, ezzel egyik katonát levágta, a másikat pedig megszalasztotta. Hegyeken, erdőkön, járatlan utakon bolyongott a világhires hadvezér, elkerülve a falukat, a városokat, nehogy a szerbek kezére kerüljön Méltán félt attól, hogy, ha felismerik, Brankovics fejedelem fogságába kerül, a kivel akkor ellenségeskedésben élt. Hiábavaló volt az óvatossága: egy szerb paraszt, kit kalauznak fogadott, Nándorfejérvár helyett Vég-Szendrőre kalauzolta, ott felismerték s mégis csak Brankovics kezébe került. Óriási váltságot kapott Brankovics Hunyadi Jánosért. Követelhetett akármit, megadták, csakhogy Magyarország kormányzóját megtartsák – Magyarországnak. A magyarok méltán félhettek attól, hogy Brankovics a törökök rémét kiszolgáltatja a szultánnak. Állítólag meg is próbálta ezt, de a szultán az ajánlatot visszautasította: nem akart ily gyáva módon jutni a nagy hadvezér fejéhez. Követek mentek Brankovicshoz, megfenyegették. Brankovics ki is adta Hunyadit, de ennek fejében kapott százezer aranyat, visszakapta magyarországi uradalmait, melyeket hűtlensége miatt elvettek volt tőle; visszakapta a Magyarországhoz csatolt szerb várakat, s hogy a zsarolást a magyar nemzet meg ne torolhassa, kikötötte, hogy Hunyadi idősebb fia, László, kezesül nála marad s leányát, Erzsébetet feleségül veszi!

Súlyos, nagy váltságot fizetett tehát az ország Hunyadiért, de szivesen fizette érte. Megszabadulásának örömétől visszhangzik az ország. Mintha nyert csatából érkeznék vissza, oly nagy az öröm! Csakhogy él! A nemzet bizalma nemhogy megrendült volna, de még jobban megerősödik. A veszteséget kiheverik, a csorbát kiköszörülik, hisz él Hunyadi János! Ő maga sem csügged s ünnepélyesen jelenti ki, hogy a harcot folytatja, »míg vagy diadalmaskodik, vagy a tusában halálát leli!« De egyelőre le kellett mondania a háború folytatásáról. Abban állapodott meg az országos tanács, hogy fegyverszünetet kötnek a szultánnal a király nagykorúságáig. Hosszas tárgyalás után létrejött az egyezség Frigyessel, 1450-ben. Ez egyezség szerint László 18 éves koráig Frigyes gyámsága alatt marad s Bécsben nevelődik; ami magyar város és vár a keze között van, addig megtartja. Ellenben elismeri Hunyadi kormányzóságát s őt e tisztében támogatja.

Ez egyezséget megelőzően kötött egy más egyezséget is Hunyadi, még pedig Garai László nádorral és Ujlaki Miklós erdélyi vajdával. »Véd- és dacszövetséget« kötött a három előkelő ember, melyben egymásnak erős barátságot fogadtak, ellenségeikkel szemben kölcsönös támogatásra kötelezték magukat; Lászlónak Frigyes kezéből való kiszabadítására egyesültek – s mindezeknek megtartására meg is esküdtek. Nyilvánvaló, hogy Hunyadi Jánost e szövetségre nemcsak az ország, hanem saját családjának érdeke is kényszerítette. A féktelenkedő főurakkal szemben szükség volt e szövetségre, szükség volt Frigyessel szemben is, de szüksége volt magának Hunyadinak is, hogy fiai sorsát, jövendőjét biztosítsa. Midőn Brankovics foglya volt, kényszerüségből eljegyezte idősebb fiát Brankovics unokájával, Cillei Ulrik leányával. Most ezt az eljegyzést felbontották s Lászlót Garai nádor leányával, Máriával jegyezték el. Viszont, hogy Brankoviccsal és Cilleivel is megmaradjon a barátság, Hunyadi a kisebbik fiát, Mátyást jegyezte el Cillei Erzsébettel. A legelőkelőbb családokkal készülődött tehát a Hunyadi-család atyafisága. De csakhamar kitünt, hogy az egész szövetkezés, az egész összeházasodási terv nem volt őszinte a nevezett urak részéről. Midőn Hunyadi a garázda Giskra megfenyitésére indul, az előkelő atyafiak mind cserben hagyják s az álnok Frigyes igért támogatása is elmarad. Magára hagyatva küzd meg Giskrával s félbe kell hagynia a hadjáratot, hogy új sereget gyűjtve fékezze meg a felvidék e rémét, míg végre sikerül is ez neki. És kiszabadul a gyermek király is Frigyes kezéből, jóval előbb, mint az egyezség kötelezte rá. Nem önként tette, hanem kényszerüségből. Az osztrák és a cseh urak egyértelmüleg felléptek Frigyes ellen s követelték a gyermek király kiadatását. A csehek kormányzót választottak Podjebrád György személyében. És megmozdultak a magyarok is. De Frigyes kezdetben hallani sem akart a gyermek király kiadásáról. Közben római császárrá koronázták s most még kevésbbé vette figyelembe a magyarok, csehek és osztrákok együttes követelését. Végre is az osztrákok és csehek fegyvert fogtak, ostromolni kezdték Bécset, Hunyadi is készülődött, s a gőgös császár megadta magát: a tizenhárom éves Lászlót kiadta Cillei Ulriknak, a magyarok pedig követséget küldöttek a gyermek királyért. Ebben a követségben részt vett a fiatal Hunyadi László is. Vitéz János püspök volt a küldöttség szónoka s ékes beszédben üdvözölte a gyermek királyt, aki szajkómódjára betanult beszéddel válaszolt. De az uraknak tetszett ez is. Mert azt mondta többek közt a gyermek: »Magyar vagyok, Magyarországban fogok lakni!«

A gyermek király Bécsbe hívja össze az első országgyűlést s ezen akkor senki sem ütközött meg. Hisz országgyűlés után úgyis haza hozzák a királyt.

Fölment Hunyadi is Bécsbe s alávetette magát az udvari szertartásnak: térdre ereszkedett a gyermek király előtt s úgy tette le hatalmát a király kezébe. Ezzel megszünt Hunyadi kormányzói tiszte, de a király, érdemeinek jutalmául, Magyarország királyi főkapitányává és a királyi jövedelmek kezelőjévé nevezte ki s hogy Hunyadit és híveit még jobban lekötelezze, Vitéz Jánost az ország főkancellárjává. Egyben Hunyadinak adományozta Déva és Görgény várát; Beszterce városát és kerületét kivette az erdélyi vajda hatósága alól s ennek örökös főispánságát és grófságát Hunyadira és maradékaira ruházta. De még itt sem állott meg a jutalmazásban: az alig husz éves Hunyadi Lászlót Horvátország és Dalmácia bánjává nevezte ki, de úgy, hogy ebben a tisztben az ifjú bán leendő apósával, Cillei Ulrikkal, ki egyben a gyermek királynak a gyámja is, osztozkodjék.

Mindezekből az tünik ki, hogy Hunyadi hatalma a kormányzóságról való lemondás után nem csökkent, sőt tán növekedett. Hirdették is, hogy nagyobb a hatalma, mint a királyé. Az egész országot úgyszólván haszonbérbe vette, kötelezvén magát, hogy a neki átadott közjövedelmekből ő viseli a közterheket s a királynak az udvartartás költségeire évi 24 ezer aranyforintot fizet. Csehországban Podjebrád, Ausztriában Cillei, Magyarországon Hunyadi volt a legnagyobb hatalom, midőn 1453-ban, oly sok huzavona után, a gyermek királyt V. László néven megkoronázták. De a gyermek király Cillei kezébe került s volt rá gondja Cilleinek, hogy a maga kezébe kerítse a főhatalmat. Egymaga akart uralkodni a király nevében az egész ország felett s hogy e célját elérje, a legerkölcstelenebb eszközöktől sem riadott vissza. A gyermek testi és lelki megerősödését szándékosan elhanyagolja s állandóan »a gyönyörök és szórakozások mámorában tartotta«. A koronázás után visszavitte Bécsbe a gyermek királyt, ahol ez volt az életrendje: Reggel, alighogy elhagyta ágyát, görög csemegeborral és cukorba főtt dióval kinálták; azután misére ment; amikor a terembe visszament, terített asztal várta, szárnyas sültekkel és magyar borral. Ebédre mindig legalább tizenhárom ételt és erős osztrák borokat szolgáltak fel; ezalatt bohócok, énekesnők és táncosnők előadásaikkal a király érzékiségére hatottak, míg gyenge elméjét hízelgő udvaroncok a nagyság álomképeivel töltötték meg. Ebéd után pihent. Mikor felébredett, erős bor és befőtt gyümölcs az érzékeket új gyönyörökre tették fogékonyakká. Ekkor a király néha a tanácsosok ülésébe ment; de legtöbbször a városba lovagolt kecses hölgyek látogatására. Visszajövet készen találta a vacsorát, mely válogatott gyönyöreivel késő éjjelig húzódott el. És ennek ellenére lefekvés előtt újból borral és cukros gyümölccsel kínálták.

Ezt az életrendet Enea Silvio sienai püspök írta le s örökítette meg az utókornak. Így nevelte Cillei Magyarország királyát! Ez a király nem fogja megvédeni Magyarországot a török ellen. Pedig 1453-ban, tehát a gyermek király hazahozatalának esztendejében nagy, világtörténeti jelentőségű esemény történt: II. Mohamed szultán bevette Konstantinápolyt s ezzel véget vetett a hajdan hatalmas görög császárságnak. Ezzel a foglalással a török megvetette lábát Európában s most már csakugyan nagy oka volt a nyugtalankodásra a keresztyén világnak. Ha valaha, most volt szükség oly kipróbált becsületességű, vitéz s bölcs hadvezérre, minő Hunyadi János vala. De a gyermek király, ki kezdetben mindenképpen kitüntette, nem tudta megbecsülni a nagy embert. Mikor a magyar urak Bécsbe mentek érte, nagy hangon hirdette és fogadta, hogy »magyar vagyok s Magyarországon fogok lakni«, de magyarnak nem volt magyar, megmaradt németnek, léhának, könnyelmünek s mihelyt bajba került az ország, elindult Bécsbe.

A szultán pedig, elfoglalván Konstantinápolyt, nem pihent, hanem folytatta a hódítás munkáját. Brankovics fejedelem magyar földre menekült, a szultán egyenest Nándorfehérvárnak indult. Ekkor már a gyermek király egészen elhidegült Hunyaditól: volt erre gondja Cilleinek. De mikor egész Európát rémület töltötte el a török közeledtére, ismét csak Hunyadi felé fordult a közfigyelem s az 1454-iki országgyűlés őt bízta meg a fővezérséggel, elrendelvén az általános fölkelést. Ez az országgyűlés fej- és jószágvesztéssel fenyegette meg azokat, kik szükség esetén hadba nem állanak, ám a főurak, köztük első sorban Cillei és Garay, nem a töröktől féltek, hanem Hunyadi hatalmától. Alattomos fondorkodásokkal, cselszövésekkel igyekeztek félrelökni korának legnagyobb hősét s Cillei az általa léhán nevelt kiskorú királlyal könnyen tudta elhitetni, hogy Hunyadi a maga fejére akarja tenni a koronát. Egy ízben szinte tőrbe ejtik, kész a terv, hogy eltegyék láb alól, eltegyék a legválságosabb időkben. És ekkor mutatta az igazi honszerelem legragyogóbb példáját az egykori oláh kenéz ivadéka. Az ármánykodásokra azzal felelt, hogy a török fenyegető közeledtére – elfeledte a bántalmakat. Mikor Cillei a királlyal Bécsbe szalad s a főnemesség, követvén a király példáját, összedugott kézzel várja a törököt, ő egymaga tízezer zsoldost ajánl fel a haza védelmére! De a fenséges példát nem követték a többi urak. Midőn II. Mohamed 1456 július első napjaiban 150 ezernyi sereggel, 300 ágyúval Nándorfehérvár alá érkezett s ostrom alá fogta a várat, alig néhány főúr állott ki Hunyadi mellett. Az igazi segítség az a lelkes sereg volt, melyet Kapisztrán János, a lánglelkű, ékes szavú ferencrendi barát toborzott össze parasztokból, diákokból és barátokból, kik többnyire vasvillákkal, botokkal, szekercékkel, kaszákkal voltak fölfegyverkezve. Ezzel a tanulatlan, fegyelmezetlen sereggel, melyet közben tanítani kell, aratja utolsó és legfényesebb győzelmét Hunyadi a törökön. Utolsó győzelmét, mert a táborban kiütött ragályos betegségnek áldozatául esett: Kapisztrán János karjai közt lehelte ki lelkét, megáldván előbb fiait s utolsó szavaival is lelkesítvén a halálos ágya köré sereglett vitézeket a török ellen való hadakozásra.

A magyar nép diadala volt a nándorfehérvári diadal. Idegen segítség jóformán semmi. A gazdagabb főurak nemcsak hogy részt nem vettek e harcban, de még akadályozták is Hunyadit a készülődésben. A kisnemesség és jobbágyság: ez volt a törökhöz képest maroknyi sereg zöme, ez a had követte Hunyadit határtalan lelkesedéssel, tette tönkre a 200 naszádból álló török hajóhadat. A vár védői csodálatos hősiességgel verték vissza a törököt s mikor egy török vitéz már feljutott a vár fokára s ki akarta tűzni a félholdat, egy Dugovics Titusz nevű hős, másként nem tudván lelökni a törököt, átölelte s vele együtt zuhant a mélységbe. A hősi tetten fellelkesült sereg csodát művelt. Vad össze-visszaságban szaladt a török, a magyar mindenütt nyomában, maga a szultán is megsebesült s az éjszaka sötétjében menti meg életét.